Egyszerűen döbbenetes...

...kritikák az Egyszerűen bonyolult című filmről. Azt hittem, hogy kedvenc Filmklubos tollforgatónk írását már nem lehet felülmúlni szubjektivitás tekintetében, de az Indexnek még ez is sikerült. Kritikán aluli, sajtómegjelenéshez tökéletesen méltatlan vulgáris szókincs és az elfogulatlan szakmai értékelés teljes hiánya jellemző rá. A Filmklubon legalább nem kellett a kritikus mélyen szántó véleményét annak nyerseségében olvasni, miszerint "szarok rá, hogy...", ésatöbbi, ésatöbbi. Sajnálom, de ezek után nem tudok komolyan venni egy ilyen fröcsögő irományt, de semmi olyasmit sem, amiből úgy érzem, hogy valakinek savanyú a magyar szőlő.

Mindkét magyar "kritikusnak" ugyanaz a problémája: Nancy Meyers filmje egy szerencsétlen hazánkbéli számára elérhetetlen mázas álomvilágban játszódik, és itt nagyjából meg is torpannak az írás hátralévő részére. A gazdag környezet az Egyszerűen bonyolultban egyáltalán nem eltávolító, sőt, mivel a történetben ennek semmiféle jelentősége sincs, nem értem, hogy miért ezen akadtak fenn a kritikusok, olyannyira, hogy teljesen elkerülte a figyelmüket a film valódi tartalma. Csak azt érzem az írásokat olvasva, hogy szerzőiknek nagyon savanyú a szőlő, amiért a főszereplő (dollár)milliós környezetben kénytelen szembenézni egy életszakasz párkapcsolati válságával, miközben másoknak (például nekünk, a magyar nézőknek) szoba-konyhás lakáskában, hónapról hónapra tengetve életüket kell ugyanezekkel a problémákkal megbirkózniuk. Csakhogy a film lényege éppen az, hogy a környezet nagyjából mindegy, hiszen a válás, a párkapcsolati és családi dilemmák mindenkit, mindenhol utolérnek, és a szereplők helyzetét semmivel sem könnyíti meg az, hogy milyen anyagi háttérrel rendelkeznek. Mondom: semmivel. Ezért nem értem egyik kritikát sem, hiszen egy szellemesen megírt, és a vicces jeleneteknél jóval többet tartalmazó filmről van szó. Pedig vicces jelenetek is vannak benne, nem is kevés - és semmiképpen sem csak egy.

Egy vélemény szerint, ha az Egyszerűen bonyolult dramedy, akkor több benne a "dram", mint az "edy", és ezzel én maximálisan egyet tudok érteni. Teljes félreértés övezi ezt a filmet a két magyar kritikában, ami vélhetően a Nancy Meyersszel kapcsolatos előítéleteknek köszönhető, ráadásul milyen élvezetes lehet dagonyázni a most is fantasztikus alakításokat nyújtó, kiváló színészeket is pocskondiázó negatív kritikában - úgy tűnik ugyanis, hogy ez a fő célja mindkét írásnak. Elismerem, hogy kevés a - csakis művészi értéket feltornázó - meztelen megerőszakolós jelenet a szemből kicsorduló és arcon végigfolyó könnycseppel nagyközeliben, de ezek hiánya nem eredményez feltétlenül rossz filmet. A kritikák pedig úgy gondolják, hogy de. De nem.

Streep, Baldwin és Martin is azt állította, hogy forgatókönyvei miatt szeretnek Meyersszel együtt dolgozni, azok ugyanis annyira kidolgozottak és jól felépítettek, hogy minden szónak jelentősége van. És valóban, sehol egy fölösleges szócséplés, minden mondatnak súlya van. Csak hogy érzékeltessem: a moziban a közönség olykor annyira nevetett egy-egy poénon, hogy lemaradt a következőről, mert jó pár másodpercig nem lehetett hallani, amit a vásznon mondanak. Lendületes, friss és az intelligenciánkat sem sértő sztoriról van tehát szó, amely minden korosztályba tartozó nézőt érinthet, aki családban él. A problémák nagyon is életszerűek, akár egy többszáz négyzetméteres házban, akár a nagy magyar ugaron történnek. A dilemma, hogy a volt férj vagy az új udvarló mellett döntsön Jane, nyomasztó, még akkor is, ha vígjátékot készítettek belőle, mert nagyon sokak életére hatással van ez a döntés, nem is beszélve arról, hogy a kételyeket eredményező pszichológiai folyamatokat is érzékletesen mutatja be a film, így indoklást is kapunk arra, hogy miért is ekkora probléma Jane-nek a választás.

És ha valaki a film megtekintése után még mindig úgy érzi, hogy a főszereplőnő legnagyobb problémája az, hogy ránézésre is szupermarket méretű házát hogyan bővítse ki, azt őszintén sajnálom. Vagy lehet, hogy irigyelnem kellene, amiért még soha nem történtek vele a filmbeliekhez hasonló események, amelyekben ráismerhetne a valódi témára. Mindenesetre én akkor sem tudom irigyelni.

A filmet pedig csak ajánlani tudom, eredetiben és magyar hanggal egyaránt, hiszen a sokévi gyakorlattól eltérően fantasztikusra sikerült a szinkron. Bánsági Ildikó Meryl Streep minden rezdülését visszaadja, Csankó Zoltán pedig maga Alec Baldwin, és ha valaki nem érti tökéletesen az angolt, ne a feliratot böngéssze, hanem bátran üljön be a szinkronizált változatra, mert a poénok így sokkal nagyobbat ütnek majd.

Filmklubos kritika: itt
Indexes kritika: itt

Gondolatok egy filmkritikáról

Cinema híján megvettem a Vox mozimagazint, remélve, hogy a várva-várt új Meryl Streep darabról találok benne valamit. Ez sajnos nem történt meg, viszont beleütköztem egy nem várt meglepetésbe: a szerkesztők fél oldalt szenteltek a Catherine Deneuve főszereplésével készült Karácsonyi mesének. Vagyis ez csak a francia címe (Un Conte de Noel), a magyar cím a Vox tanúsága szerint Karácsonyi történet. Ugyan a kritika szerzője nem átall elidőzni a közhelyes címválasztáson, úgy tűnik, hogy a kritikaírásnak legalább annyi buktatója lehet, mint egy egész estés nagyjátékfilm elkészítésének.

Szerzőnk a címen túl kritizálja a hosszúra nyújtott játékidőt, és a meglehetősen alacsony értékelést – 50% - a rendezés számlájára írja, kiemelve a pozitívumokat: a forgatókönyvnek vannak erős pillanatai és a francia színjátszás színe-java képviselteti magát.
Itt azonban megakadok, és azonnal elkezdek méltatlankodni, méghozzá a következő gondolaton: „…ráadásul kiderül, hogy a szigorú családfőnek számító anya (Catherine Deneuve ridesége jól jön a szerephez) halálos betegségben szenved.” Bluuuuuurgh! Lehet, hogy a filmkritikusok sem ismerhetik még a nagyok munkásságát sem maradéktalanul, de ha Szerzőnk birtokolna emléknyomokat Deneuve olyan filmjeiről, mint például az Aprés lui vagy a Változó idők, tudná, hogy Catherine nem csak a 20 éves korabeli Nap szépe-féle karaktereket képes megjeleníteni, és ami még fontosabb, nem azonosítaná ezt a 45 évvel ezelőtti szerepet Catherine Deneuve-vel, az emberrel. Nyilvánvalóan én sem vagyok Cath kebelbarátja, tehát nem ismerhetem őt, de éppen ezért más sem jelentheti ki teljes meggyőződéssel, hogy rideg. Főleg nem egy filmkritikus, aki egy színésznek legfeljebb a játékát és az általa megjelenített érzelmek skáláját minősítheti, nem pedig azt, hogy a kritikus által valósnak vélt tulajdonságai mennyire „jönnek jól” egy-egy szerephez. Különösen zavaró ez egy olyan színésznél, aki megérdemli, hogy a hivatásosok tisztában legyenek a karrierjével, és ne ilyen sablonos, megkövesedett, ráadásul teljesen félrevezető sztereotípiával illessék annak az egyetlen kritikának az egyetlen mondatában, amelyet a többéves átlaggal a magyar mozikba kerülő új filmjének szentelnek.

Legyen már annyi elegancia valakiben, hogy ha alaposabb ismeretekkel nem rendelkezik, akkor a nyilvánvalóan lejárt és kiszámítható közhelyet kihagyja a megszólalásából. Olyan ez, mint egy sablonos film, amelyet nézve az ember a fejét kapkodja a kiszámítható „fordulatok” láttán, és azon tűnődik, hogy a készítők vajon teljesen hülyének nézik-e a közönség tagjait. Nekem a cikk idézett mondatánál is pontosan ez volt az érzésem. Nem baj, ha a kritika írója leküzdi ellenállhatatlan vágyát arra, hogy felvilágosultsága bizonyítékaként a kézenfekvőnek tűnő közhelyet belezsúfolja a cikkbe, és kimarad az a zárójeles félmondat. Mi, rajongók inkább fogjuk értékelni ezt, mint a „ne, már megint” élményt okozó, századszorra elpuffogtatott kliséket.

U.i.: Az 50% pedig akkor is kevés, ha a rendezésre vonatkozó meglátásokkal egyetértek, méghozzá pusztán abból az okból, hogy az Újhold is 50%-ot kapott, miközben a főszerkesztő kötelességének érezte, hogy decemberi jegyzetét a következő figyelmeztetésnek szentelje: az Újhold egyszerűen ROSSZ FILM. Így, nagybetűkkel. Márpedig akkor a Karácsonyi mese/történet nem lehet 50%.

Random elkezdődött

Hogy van az, hogy a lehetőségek soha nem akkor jönnek, amikor nagyon-nagyon vágyunk rájuk, hanem - egy közhellyel élve - akkor, amikor már elengedtük őket? Régen "pusztán" azt hittem, hogy egyszerűen soha semmi nem fog sikerülni. Mostanában azonban a legnagyobb fejtörést az okozza számomra, hogy én, ó sors kegyeltje, is megtapasztaltam már, sőt, csak azt tapasztaltam, hogy ez bizony így működik. Bármi, amit sikernek tekinthetek az életemben - nem nehéz összeszámolni őket - akkor történt, amikor én már "elengedtem" azt. A kérdés az, hogy ez előrelépés-e. A pszichológusom biztosan azt mondaná, hogy ez bizony haladás.

Csakhogy...ebben nincsen semmi logika, mert arról már nem szól a fáma, hogy miután - általában módszeres önromboló technikákkal - megszabadultunk a görcsös ragaszkodástól, és tényleg (!) megtörtént az, amire korábban vágytunk, ami olyan sokat jelentett volna akkor, mostanra értelmét vesztette, de legalábbis a katarzis elmaradt. Csak valamiféle megelégedettség- és biztonságérzet fedezhető fel a nyomában, de semmiképpen sem öröm; a boldogságról nem is szólva. És nem igaz, hogy ha akkor és ott történik meg, a legjobban akarás pillanatában, akkor nem tudatosul bennünk az esemény valódi jelentősége és alapvetésnek fogjuk tartani, hogy mindent megkapunk. Épp ellenkezőleg, miután elengedted a vágyat, vagyis lemondtál annak meg nem alkuvó szükségességéről, hogy megvalósuljon, hogy elérd vagy megkapd, amit szeretnél; akkor már csak az agyad tudja, hogy mennyire fontos volt ez még két napja, két hete, két hónapja, de az érzéseid nem emlékeznek. És hiába van ott, és élvezhetnéd a sikert, nem jelent semmit. Persze stratégiailag, praktikus szempontból lehet lényeges, hogy egy egykori cél megvalósul, de a dolgok, az események vagy az emberek nem névértékük szerint válnak fontossá számunkra. Valaminek a jelentősége éppen abban áll, hogy nekem számít, és ha ez a fontosság megszűnik, az abszolút értékben vett siker vagy kudarc is elveszíti a jelentőségét.

Most attól tartok, hogy soha semmi nem fog ott és akkor sikerülni, ahol és amikor számomra fontos lenne. Az elme - vagy inkább a tudatalatti - remek megoldása arra, hogy elkerülje a valódi siker miatti bűntudat kényszerét. De remélhetőleg erre is rácáfol az élet, és egyszer végre tényleg az fog történni, amit valójában szeretnék. Akkor majd elkezdhetek a bűntudat leépítésével foglalkozni.