Feldmár ismét fején találja...

Elképesztő, hogy nem lehet kiemelni egyetlen gondolatot, annyira minden fontos és érvényes, amit mond, úgyhogy íme, egy interjú, hogy én is terjesszem a mémet.

„Az igazság és az, hogy hogyan kell szeretni, olyan, mint egy vírus. Olyan, mint egy mém. Egy olyan mémet szeretnék elindítani, amit nem lehet megállítani” – állítja Feldmár András, aki szerint, ha odafigyelnek az emberre, és komolyan veszik, az már önmagában egy terápia. Interjúnak álcáztam egy potya terápiát, ha már megjelent a Most vagy Soha című előadássorozatának szerkesztett változata.

Nagyon sokat foglalkozol a szülő-gyerek kapcsolatokkal, és elég radikális nézeteid vannak. Sokan vádolnak szülők elleni uszítással. Nekem mégis sokat jelentettek az előadásaid, vagy a könyveid, mert azóta tudom valahogy jobban kezelni a saját rokoni kapcsolataimat. Mi bajod a szülőkkel?

Én nem vagyok szülőellenes. A szüleim nélkül nem lennék itt. Én hálás vagyok nekik, de szerintem a szülő-gyerek kapcsolat olyan tabu, hogy az embernek össze kell kavarnia magát. Úgy csinálunk, mintha nem az anyám lenne a világmindenség, amikor megszületek. Először azt hiszem, hogy még én is ő vagyok. Az elválás, kiválás az anyámból, az lehet, hogy olyan emléket hagy, hogy nagyon jó volt benne lenni. És akkor egész életemben olyan együttléteket keresek, amik olyan jók, mint vele volt. Viszont amikor kiválok belőle és vele nagyon rossz volt, mert rossz hangulatban volt, nehéz volt az élete, másra kellett figyelnie, akkor az egész életembe elkerülhetek kapcsolatokat, attól félve, hogy a kapcsolat olyan rossz lesz, mint vele volt. De ez nem egy vád. Valószínűleg egy ilyen anya ugyanúgy szenved, mint a gyereke. Nem én hatok a szüleimre, hanem ők hatnak rám. Ez kézenfekvő, nem értem, hogy miért mondják azt, hogy én szülőellenes vagyok.

Mert néha elég drasztikusan fogalmazol. Az anyukám azt mondta, hogy azért nem tudott olyan anya lenni, amilyen szeretne, mert én nem olyan gyerek vagyok, akit ő szeretett volna. Erre rákérdeztem nálad, amire azt mondtad, hogy le kell őt lőni. Nyilván nem gondoltad komolyan és én sem vettem úgy. De aki ezt hallja, gondolhat mindenfélét.

Én mindig sarkosan fogalmazok, hogy el ne felejtsék, hogy mit mondok. De az anyád mondott neked valami nagyon keményet, nem én. Az, hogy ő téged vádol, hogy te miattad nem tudott úgy szeretni, ahogy akart, az egy őrület. Te nem azért születtél, hogy neki jó legyen. Neki kellett volna, hogy akárki vagy és akármi vagy, örüljön neked. És nem mindenféle elvárással lenni. Az olyan, mintha egészen pici gyerekkorodban már színésznőnek kellett volna lenned. Minthogyha őt nem érdekelné az, aki te vagy, hanem az érdekelné, hogy jó gyereket játsszál neki. Akkor meg ki vagy használva csecsemőkorod óta.

Vannak emberek, akik ilyen világban élnek, ahol mindig minden a kihasználáson alapul, semmi sem őszinte.

Az a depresszió. És ha az ember nem változtatja ezt meg, akkor persze, hogy orvosságot kér. Ha ebből nem lehet megmenekülni, akkor adjatok inkább orvosságot. Én inkább megmenekülök, mint orvosságot szedjek.

Ha ennyi embernek van problémája, ennyi depresszív ember van, és mindenki a szülei miatt olyan, amilyen, és ők is a szüleik miatt voltak olyanok, amilyenek, akkor hogy lehet ennek véget vetni?

Úgy, hogy mi beszélgetünk, és azt valaki elolvassa. Az igazság és az, hogy hogyan kell szeretni, olyan, mint egy vírus. Olyan, mint egy mém. Egy olyan mémet szeretnék elindítani, amit nem lehet megállítani. És akkor egyszer csak mindenki fölébred és vigyáz egymásra. Főleg a gyerekekre.

Sokáig azt gondoltam, hogy biztosan rosszul csinálok valamit a gyerekemmel, és akkor ő biztosan rossz felnőtt lesz. Te mindig azt mondod, hogy csináljuk a lehető legjobbat, amit tudunk, és legyünk őszinték.

Igen, a gyerekednek rád van szüksége, úgy ahogy vagy. Nem egy jó anyára. Mert akkor ugyanaz történik. Azért, hogy te jó anya legyél, te szerepben leszel, és eljátszol egy jó anyát. És akkor a gyereked nem tud hozzád férni.

Most nézem a Perception című sorozatot, aminek a főszereplője egy tudós, egyetemi professzor és arról szól, hogy hogyan tud együtt élni a paranoid skizofréniájával, gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül. Nyomoz, tanít, azzal együtt, hogy csupa képzelt barátai vannak. Neked vannak képzelt barátaid?

Furák lehetünk. Van egy anarchista törekvés, amit én szeretnék elindítani. Az nem érdekes, hogy valaki honnan tudja azt, amit tud. Nem kell semmilyen ideálhoz hasonlítani. Az hogy milyen élményei vannak, az az ő magán dolga. Az első dolog, amit megtanítok valakinek, aki fura, hogy vigyázzon, hogy kivel beszélget, és mit mond kinek. Nem azért kerül az ember a pszichiátria karmaiba, mert beteg, hanem azért, mert rossz valakinek mondja el, hogy mik az élményei. Ha nekem elmondja valaki, én nem ijedek meg. De ha elmondja a szüleinek, az orvosának, akkor mindenki azonnal megijed, és hogyha az orvos megijed, akkor orvosságolni kezdi. Szász Tamás már fél évszázada mondja, hogy az elmebetegség egy rossz metafora, olyan nincs. Vagy az embernek van agybaja, vagy az embernek problémája van az élettel. Én ötven év praxis alatt nagyon kevés agybajos emberrel találkoztam. Általában az embereknek nehéz az élet. A kapcsolatok nehezek. A probléma köztünk van. Nem benned, vagy bennem, hanem a kapcsolatban.

Sokan vagyunk, akik félünk valamitől, és azt hisszük, hogy amitől félünk, az a valóság. És nem tudjuk külön tartani, hogy ettől félek, de ez a valóság. Ugyanúgy, mint például ezt kívánom, de egy másik dolog a valóság. Ha a kettőt összekeverem, akkor valaki megijedhet, hogy én őrült vagyok. 

A félelmeinket nem tekinthetjük a valóságnak, ahogy azt sem engedhetjük, hogy a félelmeink irányítsanak. Azt írtad, hogy az unalom az, amikor azt várjuk, hogy meghaljunk, mert félünk élni. Ebből nagyon nehéz sokaknak kilépni, hiába járnak önsegítő csoportról csoportra, mi a megoldás akkor?

Néha az embernek rá kell jönnie, hogy jobban kell félnie attól, hogy beledöglik abba, amiben van, mint amennyire fél attól, hogy belesétál az ismeretlenbe. Mert az ismeretlentől való félelem, az általában ugyanaz. De amiben vagyok, annak a félelemnek nőnie kell, mert mindig megnyugtatom magam, hogy ez nem is olyan rossz, ebbe nem fogok belehalni. De, mondjuk, egy év múlva azt mondom, hogy ha ebből nem tudok kikerülni, akkor ebbe belehalok. Annak a félelemnek, hogy ha itt maradok, meghalok, nagyobbnak kell lennie, mint annak a félelemnek, hogy kimegyek az ismeretlenbe. És abban a pillanatban elindulok. De addig nem.

Én néha azt érzem, hogy ha abban maradok, amiben vagyok, akkor elsorvad az agyam.

Hát, ha nem akarod, hogy elsorvadjon az agyad, akkor bele kell hatolni az ismeretlenbe, akármennyire félelmetes is. Mert ott esetleg elsorvad az agyad, de itt biztos. És akkor az ember megy az esetleg felé.

Egyre többet vagy Magyarországon, egyre többet vagy elérhető az emberek számára, nem csak az előadásokon. Ez tudatos döntés nálad?

Kétszer két hetet töltök mostanában itt, mert nagyon sokan kérdeznek tőlem mindenfélét. És ami engem főleg érdekel, hogy a fiatalok érdeklődnek. Mert minél előbb érek valaki tudatállapotába, annál nagyobb a változás. Lehet, hogy az öregek csak úgy fognak megváltozni, hogy meghalnak. De a fiatalok esetében nagyon jó érzés, hogy felcsillannak a szemei, hogy aha. 

Azok, akik szeretnek téged, azoknak ott vannak a könyveid, az előadásaid. De mit gondolsz azokról, akik szerint hülyeségeket beszélsz?

A leggyakoribb kritika nem is az, hogy hülyeségeket beszélek, hanem inkább az, hogy ez nálunk nem menne, ez csak a Feldmárnak igaz, ezt ő megteheti, de mi nem tehetjük meg. Valahogy marginalizálják, amit mondok. Még Bagdy Emőke is. Beszéltem az osztályának egyszer arról, hogy én többet tudok meg félóra beszélgetésből, mint egy félnapos tesztelésből. És amikor befejeztem, akkor Bagdy felállt és azt mondta: ez igaz a Feldmárra, de nehogy egy pillanatra is azt gondoljátok, hogy ti is meg tudjátok csinálni. Akkor egyből marginalizálta, amit mondtam. Talán a világ másik oldalán menne, de itt, Magyarországon nem megy, mondogatják. Szerintem meg nincs differencia. Kanadában éppen annyira rosszul bánnak az emberek egymással, mint itt. Ott is kell harcolni az embernek a szabadságáért. A pszichiátria ott is ugyanúgy elnyomja az embereket, mint itt. Úgyhogy az üzenet az, hogy próbáljanak meg odafigyelni arra, amit mondok. Én azt gondolom, hogy vannak arkangyalok, akik állandóan itt vannak körülöttünk. De szerintem azért nem látjuk őket, és azért nem hallgatunk rájuk, mert ha egy arkangyal megmondaná neked, hogy mit kell tenned, akkor biztos megtennéd. Hát hogy mondhatsz nemet egy arkangyalnak? Jobb, ha észre se vesszük, jobb, ha úgy csinálunk, mintha nem is lennének. Néha úgy érzem, hogy nem engedhetik meg az emberek maguknak, hogy rájöjjenek arra, amit mondok, mert akkor meg kellene változtatni az életüket. Inkább hülyének néznek, minthogy megváltoztassák az életüket."

Szerző: Horváth Susahttp://konyves.blog.hu/2014/07/12/feldmar_andras_767

Félelem nélkül

Úgy látszik, minden napra jut egy dal...

"Every kingdom needs a ruler, so rule your own, you're not alone

Fearless, living your dreams, it's all that counts you'll see,

Fearless, living your dreams, there's no try, just fly, fly!

You are the captain of your soul,
You know what you came here for,
Only do what makes you love life..."

A Hungarian in Europe

El sem hiszem, hogy társadalmi félreértelmezés tárgya lett ez a dal. Annyira egyértelmű és találó az irónia az akcentus, illetve a szándékosan rosszul ejtett "Asian" szó tekintetében, hogy csak valamiféle kollektív kognitív disszonanciát tudok elképzelni a teljes értelmezési céltévesztés okaként. Véleményem szerint nagyon velősen és lézerpontosan (igen, szeretem ezt a kifejezést) reagál néhány sorban egy nyomasztó társadalmi jelenségre, amelyről a politika például inkább nem kíván tudomást venni, vagy gyermeteg próbálkozásokkal igyekeznek minden alap nélkül ellentétébe fordítani tömegek alaposan átgondolt és igen nehezen meghozott döntését.

Én azért csak népszerűsítem ezt a dalt, mert egyrészt imádom Sting eredeti számát, illetve a hangszeres betétekkel még izgalmasabb, másrészt érdemes elgondolkodni a szövegen, és azon, hogy az új - és régi új - generáció tagjai már nem fogják szó nélkül lenyelni, amit lenyomnak a torkukon, ha az például ilyen:

Látod befigyel a para mikor a bazár bezár

De mi kopog? A szemem. Igen, a küszöbömön áll

A kétség, vele a sötétség, és még

A tesók: a szegénység, na meg az éhség.

Snassz folt marad ami sansz volt valaha

Transzport bepakol, van passzport

Oszt nagy port nem kavar ugyebár most

Hogy csomagol a falu, vele ma csomagol a város.

Na bye bye stresszburg, lefogok egy Esz-dúrt

Veszem a kalapomat amit a szél nem fújt el.

Kell, hogy legyen egy hely, hol élni igen

De halni még nem kell.

London, csak oda...

Megyek. Most tényleg megyek. Amikor elmesélem másoknak, természetesen mindenki megkérdezi, hogy miért. Na nem mintha eddig évekig nem azt kérdezgették volna, hogy miért nem, de ez már csak ilyen. És bár sokáig nem akartam igazán menni, hosszú évek óta ott motoszkál bennem a lehetőség, mint mentsvár, mint kaland, és elsősorban mint valami, amit meg szeretnék próbálni. Egyszerűen azt mondhatnám, hogy kimerítettem az itthoni lehetőségeim tárházát arra, hogy olyan életet élhessek, amilyet szeretnék. Sok szempontból nagyon szerencsés vagyok, ám ennek ellenére tudom, hogy az az út, amit itthon próbáltam taposni, nem vezet oda, ahová tartok. Ez az átfogó indok, a részletek azonban számosak és szerteágazók.

Mert miután tizenöt évig dolgoztam napi 12-16 órát, sokszor hónapokig szünnap nélkül, és mindezt úgy, hogy lényegi előrelépést nem tudtam vele elérni, ennyi idősen úgy érzem, hogy ezt nem csinálhatom tovább, különben elrohan mellettem az életem. Persze ez nem afféle életvezetési megvilágosodás - mindig is teljesen tisztában voltam azzal, mit jelent, ha ennyit dolgozik valaki; hogy emellett nem sok minden fér bele az életbe, ám pontos okom volt arra, hogy ezt vállaljam - az anyagi biztonság. Nem a luxus, nem Chanel, nem éves golfbérlet - bár természetesen azzal sincs semmi gond, ha valaki erre vágyik -, csak hogy ennyi erőfeszítéssel egy épülő otthont tudjak teremteni magam köré, de nem sikerült. Tény, hogy óriási mínuszból indultam, de ez már akkor sem tartható így. Mert nem akarom úgy élni az életemet, hogy minden - minden - nap óracsörgésre kelek, és a számítógép elől zuhanok az ágyba. Mert a szakmai siker ellenére demoralizáló, hogy milyen módon kell küzdeni a túlélésért. Mert a heti 50-60 óra munka mellett az a szabadnapom, amikor csak két órát tartok, ügyet intézek, főzök, mosok, takarítok. Mert hónapok óta nem bírtam felkelni, hogy eljussak egy edzésre, hiába határozom el minden héten legalább kétszer, hogy 4 óra alvás ide vagy oda, ma menni fog. Mert egyetlen kötött és választott programom van, egyetlen hétköznap, késő este, de a munka ütemezése természetesen ezt is el tudja lehetetleníteni. Azé a munkáé, amiből egyébként nincs elég, ha kellene, ami viszont van, az mindent felülíró módon érkezik. Lemondani pedig már fizikai képtelenségnek tűnő mennyiség esetén sem lehet, mert ki tudja, hogy egész nyáron mire számíthatok majd. Azaz én tudom, hiszen ezt a tapasztalatot sem mástól hallottam. Mert hónapok óta nem tudok tervezni az időmmel, nem lehetnek terveim tanulásra, továbblépésre, vagy akár csak kikapcsolódásra. Mert amikor hetek után végre kijutok a lakásból, és nem bírom rávenni magam a metrón az olvasásra, rájövök, hogy azért nem megy, mert hetek óta először van időm gondolkodni - felemelni a fejemet és körülnézni, hogy helló, világ, hát te itt vagy?, illetve végiggondolni azt, hogy milyen nap van, milyen hónap, milyen évszak, és egyáltalán, mihez lenne kedvem. Mert a múzeumok éjszakája is mindig túl korán kezdődik, mert a könyvfesztivál is éppen mindig rossz hétvégére esik, és mert a mozgás éjszakáján döntenem kell, hogy miután két hónapja nem sportoltam és két hete nem aludtam, melyik szükségletet részesítsem előnyben.

És mindezt úgy, hogy egyedülálló lehetőséget kaptam, de valahogy a célt, amit szeretnék, mégsem sikerült elérni. A szükségesen túli, az áldozatokat indokoló rész már éppen hiányzik. És nem mondhatom, hogy akkor mindegy, hogy akkor csinálhatnék mást, ami érdekel, mert az az igazság, hogy így van módom nyugodtan aludni - azt a 4 órát, ami marad -, enélkül pedig mindennapi gondjaim lennének. A luxus igényét sem lehet számon kérni senkin, de itt a döntés általában nem ezen a szinten dől el. A változtatás létkérdés. És lehet szomorkodni azon, hogy ott milyen az időjárás, milyenek az emberek, de miután hétvégén, gyönyörű időben is be vagyok zárva a négy fal és a számítógép börtönébe, és hónapokig kényszerülök egyeztetni/halogatni találkozókat, nem igazán maradt mit visszasírni.

Igen, a pénz az elsődleges motiváció. De nem önmagáért, hanem a terveim megvalósításának eszközeként. Vagy azért, hogy lehessenek egyáltalán terveim. Ha itthon megvalósulhatna bármi abból, amitől magaménak érzem az életemet, talán nem mennék. Most még nem, mert egyénileg ki tudom még vonni magam az intézményes rendszer abszurditásából, amelyet az állam napjainkban az emberekre kényszerít. És bár ez  még nem aktuális, az az egy biztos, hogy ha lenne gyerekem, semmiképpen nem engedném ebbe az iskolarendszerbe járni, úgyhogy most először előre gondolkodom, és nem várom meg, hogy ez is végül úgy történjen, ahogy igazából nem szeretném.

Tibor Fischer szívemnek oly méltán kedves sorai kívánkoznak ide: "Mentségemre mondom, becsületes és tisztességes ember voltam. Nem dobom sutba a becsületet és a tisztességet, ha tartós jövedelmet kapok cserébe, de nem kaptam. Ezért ülök itt más hitelkártyájával a zsebemben meg egy krónikus, zavaró egészségi problémával."

Noha tisztességtelen útra nem lépek (fél éves bűnözői karrierem csúcsán egy mesterien manipulált BKV-bérlet tüzetes átvizsgálásának megúszása után végleg szögre akasztottam az ollót és a ragasztót), Tyndale-hez hasonlóan lényegében én is új életet kezdek, a krónikus és zavaró egészségügyi problémám ellenére. És remélem, hogy a végeredmény is megegyezik majd azzal, ahogyan a könyvben alakul - a boldogság ígéretével. Mert a többi már rajtam múlik, de a lehetőség, az nélkülözhetetlen.