2013. július 3., szerda

Roland Garros 2013 - 3. A franciák

Korábban is jártam Párizsban, de valahogy akkor egész más szemmel közlekedtem a városban. Ráadásul igaz, hogy ha egyedül utazol, teljesen másképp tárul ki a világ előtted. Ezúttal nem turistaként, kívülállóként érkeztem, hanem azért, hogy egy legyek a sok millió többi ember közül, aki odatartozik. És noha ez az első pillanattól fogva sikerült, azért szert tettem néhány általánosító jellegű észrevételre a franciákról, amelyek merőben eltértek a számomra megszokottól.

Először lássuk első szállásadómat, Pierre-t. Rendkívül készséges volt, érkezésem estéjén kijött elém a lakásától mindössze 2 percre lévő metrómegállóba. Sötét volt, este volt, fáradt voltam, szóval az első fordulóig tudtam figyelni az utat, a másodiknál - mint utóbb kiderült - már elkalandoztam. Valójában úgy terveztem, hogy másnap együtt megyünk a Garrosra és együtt is jövünk onnan, utána pedig már továbbállok, tehát nem éreztem szükségét annak, hogy szigorúan memorizáljam az útvonalat, vagy annak, hogy feltűnjön, pontos címet nem is tudok. Aztán másnap a telefonom - jó Samsung módjára - életében először teljesen cserben hagyott (pedig eddig sem voltam elragadtatva tőle), és nem elég, hogy internetet képtelen voltam rá varázsolni, egy hirtelen pillanatban majdnem teliről teljesen nullára esett az akkumulátor töltöttsége, így a kikapcsolás veszélye Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett még az előtt, hogy Azarenka és Schiavone egyáltalán elkezdtek volna melegíteni a Chatrier-n. Jól nézünk ki, gondoltam, miután azt terveztem, hogy legalább néhány képet a telefonommal készítek majd, és esetleg fel is töltöm azokat a kék univerzumba. Délután aztán Pierre átnavigált a Suzanne Lenglenre, és mire Gasquet és Wawrinka 4,5 órás összecsapása véget ért, addigra nálunk Rafa és Sharapova is bezsebelte saját győzelmét, ráadásul a Chatrier-n még egy Rafa-szülinapi óriástorta is belefért a programba. Bár egyszerre végeztünk, végül a tömegben elsodródtunk egymástól, és addigra már igencsak haldokló telefonom utolsó erejével még annyit tudtam leegyeztetni vele, hogy akkor otthon találkozunk.


Ami rendben is lett volna, csakhogy ekkor döbbentem rá, hogy fogalmam sincs a pontos címről, nem emlékszem az útvonalra, ráadásul aznap reggel egy másik metrómegállóhoz mentünk ki, amely egy számomra teljesen ismeretlen, legalább 10 perces sétára volt Pierre lakásától, tehát a hazajutással arrafelé próbálkoznom teljesen esélytelen. Kicsit ledöbbentem, hogy miután egyáltalán nem árulta el a címet - és ezt később sem tudtam meg -, illetve egyetlenegyszer végigment velem azon a 10 perces, mindenféle kanyarokkal, lámpákkal, sikátorokkal teli úton a másik metrómegállóhoz, Pierre készpénznek vette, hogy visszatalálok hozzá, miközben az ő telefonja is merült, és nem volt elég pénz a kártyáján ahhoz, hogy külföldi számot hívhasson - sőt, mint utóbb az kiderült, így az én sms-eimet sem tudta fogadni. Jól van, hát nagylány vagyok, csak visszatalálok - bár rosszul esett, hogy ott hagyott, mert ugye mégiscsak ő a fogadóm, kapott tőlem egy belépőt a Garros egyik legnagyobb meccsére, tehát annyi talán belefért volna, hogy megpróbál a pálya egy adott pontján bevárni. Frusztrációm akkor kezdett tetőfokára hágni, amikor rájöttem, hogy az első sarokig ugyan eltalálok, de utána fogalmam sincs a lakáshoz vezető az útról.
Közben egy előző este a metrónál már leszólító, félkegyelmű, "mindigmosolygokszépazéletnyomomnekedaszövegetfranciáulakkorishanemértedmitbeszélek" hippi (franciául értő, fonott copfos bölcsészlányok olvasatában jóképű, szabad szellemű művészlélek) is újra megtalált, hát ekkor azt hittem, hogy nem állok jót magamért (nem is álltam). Hívtam volna Pierre-t, de nem mertem, mert ha közben lemerül a telefonom, akkor biztos, hogy kint kell töltenem az éjszakát, márpedig ekkora kalandvágy azért nem kerekedett bennem. Éreztem, hogy noha addig rendkívül segítőkész volt, Pierre-nek nem jutna eszébe, hogy legalább a metróig kijöjjön, hátha ott vagyok. Mer ő nem Á. Á, Á. kell ide! Mentő ötlet, gyors sms Á.-nak, hogy franciatudása teljes birtokában hívja már fel Pierre-t, miszerint a metrónál vagyok, és jöjjön ki elém. Ezt sikerült túlélnie az akkunak, és végül zaklatottan, de bejutottam a cuccaimhoz és az ágyamba, nem is sejtve, hogy csupán ízelítőt kaptam a franciák útbaigazítással és tájékozódással kapcsolatos, igen érdekes elképzeléseiről.

Nem állítom, hogy én e területek bajnoka lennék, sőt, bevallom férfiasan, hogy a magam számára is idegtépő módon képtelen vagyok térkép nélkül útvonalakat megjegyezni, de azt azért ebben az összefüggésben is érzékeltem, hogy pontos cím ÉS világos útvonalmemorizálás nélkül együtt még térképpel sem voltam hivatott odatalálni a lakáshoz, nemhogy nélküle. Ráadásul másnap, amikor a napi program után visszamentem a csomagjaimért, ismét telefonálnom kellett, mert többek között az sem tűnt fel Pierre-nek (vagy nem érdekelte), hogy csengő híján nehézkes lehet számomra a bejutás.
Másik szállásadóm pedig ugyan mindent részletesen megosztott velem, de nem volt hajlandó sms-ben kommunikálni - később erre érhető magyarázatot kaptam -, és egyedül kellett eltalálnom a lakásához, ami internetkapcsolattal nem okozott volna problémát, így viszont nagy szervezést igényelt. Pierre szerencsére megengedte, hogy használjam a gépét, így az utolsó pillanatban még készítettem pár képet a pontos cím és a megfelelő metrómegálló googlemaps-es környezetéről, kijegyzeteltem a számokat, neveket és kódokat, így eléggé felfegyverkezve éreztem magam a tájékozódáshoz.


Néha ezekben a helyzetekben elöntött a tehetetlenség érzése, főleg amiatt, hogy egy kukkot sem értettem franciául, ami elég elviselhetetlen volt. Amikor bemondanak valamit a metrón, és még találgatni sincs esélyed, az elég lelombozó - főleg úgy, hogy elvileg erős alapfokon bírod a nyelvet. Persze ezt csak az oklevelet kiállító nyelviskola gondolta így, mivel végigszántottunk a könyvben az összes (értsd: az összes!) addig tartó feladaton, így aztán szerintük hivatalosan is nyelvtudókká váltunk. Hát most kiderült, amit eddig is sejtettem: nem így történt. Ennek ellenére franciául beszélnem többet sikerült, nem is értem, hogy nyelvi szempontból milyen kifordított univerzumban léteztem Párizsban. Á. lelkemre kötött vásárfiáját muszáj volt megszereznem, de egyetlen helyen találtam csak, ahol a szokásos, angolul beszélő bevándorlók helyett egy szuvenírboltokban ritka - sokak által kihaltnak vélt - jelenséggel, egy idősödő, francia hölggyel találkoztam. Így aztán némi inspiráció hatására belevágtam a konyhafranciába (ha nem is francia konyha, de konyha volt), és megszereztem, amit akartam - a döbbenet azóta sem teljesen múlt el belőlem.

Visszatérve az eredeti témára, a tanulság, amelyet leszűrtem, így hangzik: óvakodj az útbaigazítást a gyanútlan turista számára egy kézlegyintéssel, "arra!" felkiáltással elintéző franciától!


Miután egy egyébként nagyon kedves és segítőkész nő pillanatnyi gyengeségemet - azaz a nyitott térkép fölött a környezetet pásztázó, gondolkodó tekintetemet - kihasználva magabiztosan egy adott irányba küldött, háromnegyed órát bolyongtam a Notre Dame körül a Cité metrómegállót keresve (és közben valahonnan messziről felsejlett bennem a déjá vue, hogy ezt már átéltem egyszer, Á.-val, és annak sem lett jó vége). Újsütetű asszertivitásomat elővéve, a kétség bontakozó csírájának megjelenésekor megkérdeztem a szembejövőket, hogy merre is találom az ominózus megállót, mert "erre" küldtek, azonban vak vezet világtalant alapon ők is tanácstalanul ugyanazt a célt keresték, és rohangáltak velem együtt. Szedtem a lábam, végre találtam egy metrómegállót, de ott nem lehetett jegyet kapni, úgyhogy végül a kiindulópontra való visszatérés mellett döntöttem. Eközben néha-néha összefutottunk a többi útkeresővel (a Notre Dame környékének azon a részén szokatlanul nagy az előfordulási valószínűségük), majd egyre csüggedtebb és idegesebb pillantásokat váltva ment mindenki a jobbnak vélt dolgára. Én iszonyatosan lekéstem a megbeszélt találkozót, amiből aztán félreértés, és kissé jogtalan nézeteltérés is kerekedett, pedig a szükségesnél egy órával korábban indultam el, és háromnegyed órán keresztül loholtam körbe Párizs központjában azért, hogy odaérjek. (Az már csak egy kiegészítő gondolat, hogy pont a Notre Dame körül nem lehet egy megveszekedett metrómegállót találni - ez nagyon súlyos).
A netezés mellett nyomtatásra is alkalmas internetkávézót - amelyre egyre növekvő számú check-in időpontjaim és kinyomtatandó beszállókártyáim már-már követhetetlenné vált tengerében hatalmas szükségem volt - szintén így találtam meg végül, a tulajdonos által az út túloldalán, átlósan messzire mutató "arra" helyett két üzlettel aktuális tartózkodási helyünk mellett, az azonos oldalon. Érthetetlen. Mondom: térkép, az a biztos, valamint mindenképpen fegyverkezzünk fel magabiztos és céltudatos tekintettel, mielőtt egy jószándékú francia - vélt vagy valós módon tanácstalan turistának gondolva minket - megkérdez, hogy hová szeretnék menni, majd egy határozott mozdulattal elirányít "arra".


A tájékozódási nehézségekkel kapcsolatos további érdekes jelenség az internetkávézók és szupermarketek Párizsban fennálló tartós hiánya. A központ nyilván tele van éttermekkel, patisserie-kkel és boulangerie-kkel, amelyek nem lehetnek tekintettel egy laktóz- és gluténérzékeny turista igényeire, illetve az internetkávézók inkább a külvárosban jellemzők, de hogy egyetlen bolt nem volt a több ezer ember befogadására képes Terrace környékén, illetve hogy boros árú fogyasztásra való hajlandóság ellenére sem lehetett egyetlen árva helyen ingyen wifit találni, az couchsurferként egész nap az utcára száműzve kissé kiborított. (A nyilvános illemhelyiségek ugyanilyen, 007-es ügynöki képességeket igénylő fellelhetőségére már inkább nem is térnék ki.) Főleg úgy, hogy gyógyszertár - na, AZ van, minden két méteren, ha külvárosról, ha belvárosról, ha metróaluljáróról, bevásárlóközpontról, építkezési területről, vagy bármiről beszélünk is. És ez még csak nem is költői túlzás. A hostelnél az útkeresztőzésben a Montmartre-ra indult egy kétfelé ágazó, hegyi út, amelynek ék alakban felénk néző végén két zöld kereszt villogott egymás mellett - egy-egy a mindkét oldalon induló út elején.


Való igaz, hogy ha például azon két dolog valamelyikére lett volna szükségem, amelyeket tejcukorérzékeny, de egyébként egészséges, felnőtt nőként korábbi elhatározásomnak megfelelően mindig magamnál hordok, nyert ügyem lett volna. Ezekről azonban előre gondoskodtam, míg az internetkapcsolatra és a börtönkosztomat legalább némileg kiegészítő gyümölcslére nagy szükségem lett volna helyben vásárolható formában. Értem én, hogy a gyógyszer nagy biznisz, de azért a belváros - és ez alatt szinte az egész turistarégiót értem - lehetne kicsit rugalmasabb a praktikumok szempontjából.

Az útbaigazítás mellett van még valami, amiről a franciáknak érdekes elképzelésük van, ez pedig a lakáshigiénia. Igazán nem vádolhat senki azzal, hogy kényszeresen tisztaságmániás lennék, de még soha nem éreztem olyan makulátlannak a lakásomat, mint a Párizsban eltöltött néhány nap után. Ha azt mondom, hogy a tisztaság szempontjából a hostel az enyhén (= nagyon) penészes mennyezetű fürdőjével magasan vitte a pálmát, az talán valamennyire sejteti, mennyire volt kényelmetlen a helyzet.


Engem az lep meg leginkább, hogy fogadóként ezek az emberek beengednek másokat a lakásukba, így úgy gondolom, hogy ha máskor tisztábban élnének, akkor erre az alkalomra biztosan erőt vennének magukon és kitakarítanának. De nem. Ez bizony náluk a tisztaság. A hűtőből áradó camambert-aroma teszi teljessé az élményt, amilyen szagot nálam az egy hónapja a hűtőben rohadó pörkölt sem produkál. Felettébb érdekes. Mindazonáltal túléltem, bár az igaz, hogy ez olyasmi, amely esetében ha viszonylag tág is a tűréshatárom, az a skálán pár fokozattal feljebb helyezkedik el.

Mindezt megkoronázták a hazautazásom körülményei, amelyekből kiderült, hogy az Air France - mint a francia nemzet vezető képviselője - nagyban űzi a félretájékoztatást. Vagy ők egyszerűen csak érdektelenek. Történt ugyanis, hogy a nyereményjegyek miatt a tervezett indulásomhoz képest módosítanom kellett az indulásom időpontját, így végül Ryanaires jegyet kellett foglalnom. Az Air France-os jegy átfoglalását intéző nő (aki egyébként készségesnek mutatkozott, és még másnap is rám telefonált, hogy ugye tudom, hogy a fizetés megérkezésének hiányában érvénytelen az átfoglalásom a légitársaságnál) azt azonban elfelejtette közölni velem, hogy ha nem velük utazom Párizsba, a visszaútra vásárolt jegyem is érvényét veszti. Bár felébredt bennem a gyanú, hogy esetleg baj lesz - a számomra még ismeretlen valóság pontos megérzésére való képességem továbbra is kitűnően működik -, de hát két külön jegy, ráadásul - mivel nem végeztem el az utasfelvételt - csak figyelmeztettek volna, ha ennek következményei lennének. Nyilván el kellett volna olvasnom a többtízoldalas szerződési feltételeket, amit nem tettem - ahogy eddig még soha, de még soha nem is volt belőle problémám. Azt gondolom, hogy ez a téma nem apróbetűs kérdés, ha mégis oda száműzték, az szerintem hiba. Főleg úgy, hogy lett volna lehetőségük tájékoztatni erről még a telefonban is - elég nyilvánvaló lehetett, hogy nem kenem-vágom a szabályzatot, mert eléggé ezerfelé állnak a gondolataim -, illetve június 4. után az Air France-os fiókomban az odautazásom státusza "leutazott"-ra változott. Ha volt is bennem szemernyi kétely, ennek hatására végképp elpárolgott, ami pedig részemről bizonyult hibának. Ha nem számítom a plusz egy éjszakás szállásdíjat, a két, kissé drágán pluszban megvásárolt repülőjegyet és a szörnyű állapotban eltöltött plusz egy napot, szinte szerencse, hogy sztrájkba kezdtek a légiirányítók, így törölték a hazaúti járatomat.


Már az online utasfelvételnél baj volt, amikor pedig felhívtam az ügyintézőt, tipikus "namármeginthülyeszőkepicsanemértaszámítógéphez" hangsúllyal kioktatott,  hogy folyamatosan törlik a járatokat, de az enyém még él, tehát próbálkozzam, mennie kell annak. Az a tény, hogy előtte is nyitva volt a profilom, tehát esetleg ő is "leutazott"-nak látta az odaúti jegyemet, és semmi nem utalt számára arra, hogy "nem utaztam le" azt, súlyos hiányosságot és felelőtlenséget jelez a légitársaság részéről. A minősíthetetlen hangnemtől és a minimális hajlandóság hiányától eltekintve ugyanis az említett ügyintéző még akkor sem tudott volna érdemi információval szolgálni, ha történetesen segíteni akart volna - bár a hibaüzenetből, amelyet idéztem neki, fel kellett volna tűnnie a bajnak, de ez már más kérdés. A check-in továbbra sem sikerül, délután 5-kor érkezik az értesítés, hogy mégis törölték a járatomat, éljen, az ügyfélszolgálat most zárt be (5-kor...röhej!), hívom a másik számot, amelyre a telefonban irányítanak, foglalt, majd kicsöng, de nem veszik fel, végül már ki sem csöng, csak szétkapcsol...ez így nem fog menni. Nem várhatok kedd helyett péntekig a hazaúttal, hát nézzük, milyen jegyet tudok vásárolni. A Ryanair még indít járatot szerda este, jegy is kapható rá - a járattörlési hajrában ez kicsit gyanús, de azért megveszem, hiszen miért hirdetnék, ha tudják, hogy úgysem indul el a gép. Minden repülőtéren a járatoknak csak az 50%-át törlik, tehát a matematikai esély megvan a szabadulásra. Megnyugszom, bár a plusz egy nap cudar egészségi állapotomban nem jön olyan jól, mint azt sokan hiszik - hacsak amiatt nem, hogy elkezdem összeírni egyre szerteágazóbb élményeimet. Kedd este 8 óra, és a Ryanair is törli a járatot. Bár ők korrektek, az értesítőben szerepel, hogy visszaigényelhetjük a repülőjegy árát vagy költségmentes átfoglalást kérhetünk, én ezen a ponton pánikolok, nem tudom, ki tudok-e fizetni még egy last-minute jegyet, ráadásul kérdéses, hogy hazajutok-e valahogy időben. Vagy valaha. Telefonos segítséget és pánikelhárítást kérek, szerencsére Z.-re számíthatok ebben. Tökéletesen ura a helyzetnek, amit rólam nem lehet elmondani. Vonat, busz, autó, hajó, helikopter, bicikli, hopp-por, zsupszkulcs, mindent megpróbálunk, de nincs értelmes járat megfelelő időben. Végül Z. megment, másnap reggel 8 órára talál jegyet az easyJet egy járatán, amelyet biztosan nem törölnek, és még a bankkártyám is rábólint. Így viszont újratervezés, mert hajnalban már utaznom kell a reptérre. Fáradtság, megnyugvás, egy órás késés, bekómálás Párizstól Budapestig, de végre itthon vagyok.

Nomen est omen

Magyarországon aztán ismét felhívom az Air France ügyfélszolgálatát, ezúttal kifogom a "nemtudoksemmitnemteheteksemmittöketlenvagyok"-úriembert (?), aki továbbra sem tud értelmes információval szolgálni, csak azt ajánlja, hogy írjak üzenetet, azt majd elbírálják. Levelet írok tehát a légitársaságnak, mondván, hogy bármennyire is ez a legcsekélyebb összeg, amelyet az öt repülőjegy közül bármelyikre költöttem, élnék a visszatérítésre vonatkozó jogommal - kiokítottam magam -, mert a sok extra költség mellett szükségem van rá. És a választ - két nappal később - olvasva nem hiszek a szememnek. Ekkor közlik velem, hogy ja, bocs, eleve érvénytelen volt a hazautazásra szóló jegy, mert nem használtam fel az odaúti kupont. Remek. Csak azt magyarázza el nekem valaki, hogy ez a rengeteg telefon és visszahívás közben hogy a bánatban nem derült ki számukra? Mert hogy én nem voltam tisztában a szabállyal, az egy dolog, de a légitársaság munkatársainak figyelmét mégis hogyan tudta ennyi kapcsolattartás során egyszerűen elkerülni ez az "aprócska" tény? Minősíthetetlennek tartom ezt az eljárást, azzal együtt is, hogy tisztában vagyok vele, a jog nem ismerete nem mentesít a felelősség alól.


Mégis, ma egy ekkora világcég véleményem szerint nem engedheti meg magának, hogy ennyire érdektelenül viselkedjen. Én biztosan nem tervezek velük többé utazást - és ezúttal be is tartom az ígéretet -, a Ryanairről alkotott véleményemet pedig örömmel módosítom, mert rendkívül korrektek voltak, és az előrejelzett határidőn belül valóban megkaptam tőlük a visszatérítést, mert ők felfogták, hogy néhány száz fel nem használt fapados repülőjegy áránál sokkal többet nyerhetnek azzal, ha válsághelyzetben korrekt tájékoztatást nyújtanak és biztos pontot jelentenek ügyfeleiknek. Így is történt.

Az Air France pedig felőlem elmehet - arra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése