Roland Garros 2013 - 2.

Június 6., csütörtök

Rutinos látogatóként térek vissza a Roland Garrosra, immár a pályáktól egy km-re lévő szállásadómtól. Miután hétfő óta hiába ápolgatom magam a 30 faktoros naptejemmel, veszek egy 50-eset, és bízom benne, hogy lepelként hámló bőröm ma nem ég már tovább; gyakorlottan veszem célba a jól ismert tribünfeljárót, és Ruth tanácsának köszönhetően még a BaboLabba is benézek, bár végül pólót nem sikerül csináltatnom, mert szólítanak a meccsek, és kevés az idő. Mivel ettől a naptól kezdve a külső pályákra szóló jegyek a Suzanne Lenglenre is belépésre jogosítanak - amit Didah-tól tudok meg -, elég korán van, és a Lenglen körül egy jegyszedő lelket sem látok, benézek hát a pályára. Még csak 11 óra lesz, de itt már kezdődnek a meccsek, hát maradok, nézelődöm. Mats Wilander és Henri Leconte páros partnerével együtt melegít a legendák versenyének következő körére. Mivel imádom Wilandert, nem akaródzik kimennem, bár egyre gyűlnek az emberek, és kisvártatva megjelennek a némileg határozatlannak tűnő jegyellenőrök is. Ahogy telik a nézőtér, és közeleg a kezdés, egyikük felszólít, hogy foglaljak helyet, mert a tenisz közben már nem lehet mozgolódni. A rajtakapott szabályszegő első lendületével ki akarok fordulni, de aztán győz bennem a kisördög, hogy most akkor egy órán át nézhetek itt még egy meccset, és bármennyire nincs jegyem, képtelen vagyok jókislány módjára kisétálni. Leülök, és amikor már biztos, hogy senki nem fogja többet kérni a belépőmet, megnyugodva nézem végig a fergeteges parádét. Apropó, Henri Leconte-ot a következő Tennis Classicsra, és garantált lesz a siker :).

Wilanderékről nem találtam képet, de Bahrami és Cash is hozta a formáját :)

Nagyon jól mulatok, számomra ezekben az örömmérkőzésekben van egy olyan élményfaktor, amely soha nem lehet jelen a tétmeccsekben, de amelyet nagyon szeretek átélni. Bármilyen fantasztikus színvonalú ugyanis egy éles összecsapás - sőt, minél kiélezettebb a harc és tökéletesebb a játék -, annál csalódottabb vagyok a végén, hogy az egyik játékos mindenképpen veszít. Ezt az érzést még kamerán keresztül is nehezen viselem, élőben pedig még rosszabb. Így voltam Djokó és Kohlschreiber meccsén is. Annyi erőfeszítés, tökéletesen megtervezett és kivitelezett mozdulat, és végül hiába - ezt nagyon nem szeretem. Persze ettől is többé, jobbá válik egy játékos, következőre talán magabiztosabb lehet tőle, de a hiábavaló tökéletesség mindig iszonyatos hiányérzetet hagy bennem. A legendáknál azonban nem vérre megy a játék, viszont így is igyekeznek a legjobbjukat nyújtani, és közben még szórakoz(tat)nak is; ez igazi felüdülés.

Délben aztán átvándorolok jogos helyemre, jöhet a vegyespáros döntő, majd az elődöntők: Sharapova és Azarenka, végül Serena Williams és Sara Errani - csak sikerült! :)

Sara-Serena Semi

Kicsit sajnálom, hogy Azarenka nem tudja megverni Sharapovát. Érdekes, hogy mindenki közül Sharapova az, akinek nem tudok akarni drukkolni. Elismerem a teljesítményét, tetszik a munkamorálja, örülök, hogy sikerült visszatérnie a sérülésből - ennek mindig, mindenkinél -, de nem tudok szorítani neki. Furcsa érzés. Végül azonban ő nyer, és már sejthető, hogy Serenával találkozik majd a döntőben. Nagyon örülök, hogy két kedvencemet láthatom játszani, de érzem, hogy kiegyenlítetlen küzdelem lesz ez a 160 cm-es Errani és az akár a férfiak mezőnyében is esélyes Serena között. A második játszma második felében sikerül Sarának megnyernie első játékát, amire hatalmas ováció tör ki a nézőtéren - most már értem, mert megéltem, hogy miért drukkol mindig mindenki az "underdognak", és hogy ez végül is nem demoralizáló a másik játékos számára -, és látszik, hogy neki is nagyon fontos a bicikli elkerülése. Pedig derekasan küzd, de ezzel a Serenával szemben egy kedvezőbb adottságokkal rendelkező játékos is esélytelen lenne. Ahogy aztán szombaton Sharapova ismét nem tud labdába rúgni (akarommondani, ütni) mellette, mert Serena minden egyes próbálkozására emeli a játéka színvonalát, Maria képtelen elébe kerülni. A végén viszont nem látom rajta, hogy gyűlölné Serenát - ahogy a két sportoló rajongótábora olyan gyakran hangsúlyozza azt, holott lehet, hogy csak ők képtelenek egyszerre több tehetséget is elismerni.

Francia edzőjének köszönhetően - és mivel nem búcsúzott az első körben - Serena az elődöntő után (is) franciául szól a közönséghez, az pedig őrjöng. Őt is nagyon szeretik, ahogy Rafát, a franciával pedig mindig lekenyerezhetők. Én pedig szenvedek, mert semmit nem értek, bárhogy próbálkozom is, és újra megfogadom, hogy amint hazamegyek, és a holland(nem)tudásomat gatyába rázom, a francia lesz a következő. Mivel ezúttal egy amerikai házaspár ül mellettem, ők sem tudnak segíteni, bár a bemondó azért két mondatban lefordítja az 5 perces interjút - ez is több, mint a semmi.

40-love

Mindeközben eszembe jut, hogy a pályán belül egyáltalán nem érződik annyira a férfi és női tenisz közötti különbségtétel, mint a falakon kívül, hiszen az ide eljutók többsége iszonyúan örül bármilyen jegynek, pláne egy elődöntőnek. És különösen Serenának vagy Sharapovának, akik vitathatatlanul kiváló sportemberek és hatalmas sztárok. De engem akkor is zavar, már hosszú ideje, és egyre jobban zavar, hogy a "ki fogja megnyerni a Garrost/Wimbledont/US Opent/Ausztrál Opent?" kérdéssel kapcsolatban a kérdezők és válaszadók is következetesen kizárólag a férfi mezőnyben gondolkodnak. A WTA, és ezzel a hivatalos női tenisz idén 40 éves, és bár az eseménnyel kapcsolatos "Strong is Beautiful" kampányuk, valamint a 40 éves múlt és a kiváló, úttörő szerepű teniszezőnőket - például Billie Jean King, Martina Navratilova, Steffi Graf - felvonultató reklámjaik egyértelműen jelzik, hogy milyen jelentős ezeknek az embereknek a munkája, eredménye és személye a nők nem csupán sportbeli, de általános egyenjogúságának kivívásában, ez a küzdelem a mai napig aktuális.

40-love, zseniális mottó

Tapasztalatom szerint e nők rendkívüli eredményei ellenére az általános hozzáállás továbbra is teljesen figyelmen kívül hagyja a női teniszt, és semmiképpen sem tekinti egyenrangúnak a férfiak versenyével, holott kiváló teljesítményeket láthatunk a lányoktól is, és nem csak akkor, ha Serena Williamsről van szó. Ha éppenséggel nem erőteniszt, akkor okos, leleményes, kifinomult, gyorsreagálású játékot, ami számomra óriási élvezet. Imádom az intelligens játékot, és abból a lányoknál nagyon sokfélével találkozhatunk. Nem beszélve arról, hogy aki a sok brékre, a hullámzó teljesítményre hivatkozik, annak felhívnám a figyelmét arra, hogy láttam én már nemegyszer az erejükkel gyakran kompenzáló, erős férfiakat is a nyerés lehetőségének vagy küszöbön álló vereségnek a pszichés súlya alatt összeomlani, majd vert seregként kibiciklizni (vagy -egykerekűzni) a pályáról, tehát ha a lányoknál több is a brék, és kevésbé képesek is a szervájukra hagyatkozni, ez nem jelenti azt, hogy a játékuk értéktelenebb vagy élvezhetetlenebb. Abszolút nem függ a nemtől az, hogy téthelyzetben ki mennyire képes vagy nem képes úrrá lenni az idegein, és a női tenisznek meg kellene kapnia azt a megfelelő figyelmet, amelyet megérdemel. Úgy érzem, hogy mivel ez anno "újdonság" volt a férfi teniszhez képest, négy évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy a társadalom tagjainak elméjében lényeges változásokat eredményezzen, és össznépi szinten felismerjék, hogy a női tenisz, csak azért, mert fiatalabb, mint a férfiak versenye, már régen nem újdonság. Ahogy mára a film is több mint egy évszázados műfaj, sokan mégis képtelenek elszakadni attól az elképzeléstől, hogy más művészeti ágakhoz képest hagyományokat nélkülöző rendszer. Pedig már száz éve.

Persze, ha Sharapova valamilyen reklámban mutogatja dekoratív külsejét, azért milliók tudnak megveszni, Serena idomai is állandó témát adnak érdeklődők seregeinek, és persze külön hír, amikor a lányok a teniszcipőt és az edzőfelszerelést magassarkúra és kisestélyire cserélve, gyönyörű frizurákkal és sminkben megjelennek egy-egy rendezvényen, de ha arról van szó, hogy sportemberként, Federerrel, Nadallal vagy Djokoviccsal egyenrangúként számon tartsák és komolyan vegyék őket, az szinte soha nem valósul meg. A női tenisz mindig csupán egy második gondolat a "tenisz, mint Agassi, Sampras, Federer, Nadal és Djokovic sportja" mögött, és azt szeretném, ha ez megváltozna. Mert amíg oda sem nézünk, nem látjuk, mit veszítünk. Márpedig a női tenisz szerintem zseniális, és ha akadnak is olyan egyenlőtlen küzdelmek, mint az Errani-Serena elődöntő a Garroson (amilyenek azért a férfi mezőnyben is bőven előfordulnak, ha nem is egy elődöntő szintjén), többnyire nagyon élvezetes, amit ezek a sportolónők nyújtanak a pályán. Sőt, megéri az árát. Ugyanannyira, mint bármilyen férfimérkőzés.

A Terrace

A program többi részét lelkesen nézem az Hotel de Ville-nél kialakított teraszon, ahol egy óriás kivetítőn követhetjük nyomon a meccseket, ráadásul Tsonga révén a franciákat is jelentősen mozgósítja ez a lehetőség. Sajnos a Rafa-Djokó elődöntő ötödik játszmájáról lemaradok, muszáj elmennem a hostelbe bejelentkezni, mert találkozóm van később, de amikor visszaérek, még az előzőnél is hatalmasabb tömeg fogad, mivel éppen Tsonga és Ferrer mérkőzik egymással. Miután egy random - és mint utóbb kiderül, spanyol származású - sráctól megérdeklődöm, hogy mi lett az előző végeredménye - Rafaaa!!! Igeen! -, már nyugodtan drukkolok Ferrunak, csak csendesen, nehogy kivívjam a tömeg haragját :). 

Ez a meccs sem volt semmi

Bár szívesen megnéznék egy Rafa-Tsonga döntőt, és szinte biztos vagyok abban, hogy Ferrer győzelmével borítékolható Nadal 8. Roland Garros trófeája, azért nagyon örülök, hogy a másik spanyol is bejut végre egy Grand Slam döntőbe. Azt pedig csak a döntő napján fogom fel, hogy mennyire akarja; hogy tudja, ez élete nagy lehetősége arra, hogy Grand Slamet nyerjen, és hogy attól, hogy most bejutott a döntőbe, nem biztos, hogy innentől az elkövetkező Slameken ez rutinná válik. De hiába, Rafán aznap nem lehet fogást találni. A döntőt az előző napok pecsenyesütő hőségéhez képest 12 fokban, szélben, fagyban, esőben nézem végig - azaz nem végig, mert kissé alulöltözve kap el ez az időjárás a Teraszon, így az első játszmáig bírom, utána vissza kell mennem a hostelbe átöltözni, felmelegedni - bár utóbb kiderül, hogy így is későn teszem mindezt. Csak nem akarok lemondani a nagy nehézségek árán megszerzett székemről, mert ilyen időben a földre nem szívesen ülnék (bár ezúttal a széken sem szívesen ülök, de egy fokkal mégis jobb). Végül a földre ülés sem kell ahhoz, hogy úgy felfázzak, mint még életemben soha, így aztán a hátralévő időt elég cudar állapotban töltöm Párizsban - nem beszélve a rákövetkező két hétről.

Lemaradok a második játszmáról, így arról is, hogy egy ponton valaki petárdával ugrik be Rafa mellé a pályára, és meg is gyújtja azt. Persze ezt az élő közvetítésből nem lehet kivágni, tehát valószínűleg elég sokan tanúi az incidensnek, bár abban biztos vagyok, hogy a híradásokból ki fog maradni, tehát ismétlésre nem számíthatok. (Szerencsére a hazai forró dróton keresztül az Eurosport-előfizetésnek és Á. friss és rapid teniszrajongóvá avanzsálásának köszönhetően én arról is tudomást szerzek, amit nem látok.) Tőlem bezzeg a női elődöntő napján elveszik belépéskor a dezodoromat, pedig becsszóra nem fújnám Serenára egy elborult rajongói pillanatomban... Na, mindegy, a Garros főszponzora jól szerepel 24 órás hatásból; kicsit meg is lepődöm, de ilyen körülmények között kifejezetten örülök ennek a fejleménynek.

A férfi döntő aztán egy kicsit egyoldalúra sikerül, bár látszik, hogy Ferru mindent megpróbál, de ahogy korábban Sharapovával szemben Serena, úgy Rafa is minden pillanatban képes ellenfele fölé kerekedni, minden kísérletére van egy még magasabb színvonalú válasza, így Ferru állandóan egy lépéssel lemaradva kapaszkodik. Rafát aznap nem lehet megszorítani, és még annyira sem sikerül kiélezett harcot vívniuk, mint korábban a madridi döntőben, amely egyszerűen zseniális volt. Minden labdát elértek mindketten, folyamatosan 100%-on játszottak, tökéletes ütésekkel, tökéletes erőnléttel, a végletekig kiélezett érzékekkel, én pedig nem győztem kapkodni a fejem. Ilyet még nem láttam, egyszerűen tökéletes színvonalú játék volt. Ez persze semmit nem von le Rafa Roland Garros-beli érdemeiből, nagyon sokat fejlődött a játéka az idei 7 körben, a döntő fordulat pedig a Djokó elleni ötödik szett volt, ahol - mint hallottam - mentálisan sikerült legyőznie önmagát és kritikus helyzetben a legjobban játszani, aminek nagyon örültem, mert az előtte mutatott teljesítménye alapján kicsit féltettem ettől a meccstől.

Nyolc trófea, újabb történelmi tény, egy 43-2-es győzelmi mutató 2013-ban (amelyből a 2 elveszített mérkőzés két döntő) és 7 tornagyőzelem egy súlyos sérülés és hét hónapos kihagyás után. Chapeau.

És még egyszer, boldog Rafa-szülinapot nekem, sosem felejtem el :)!