A. - mon Ange

...folyt....

A legfontosabb találkozás kétségtelenül második couchsurfing szállásadómmal történt. Ő lett az angyalom. Mon Ange. A. 

Már a kezdet sejtette, hogy ez valami más lesz, mivel egy hónappal a szálláskeresésre tett kísérletemet - és véletlenszerűen egy nappal a második, vészhelyzeti hirdetésemet - követően írt nekem A., hogy néhány napra szívesen elszállásolna, ha még mindig aktuális a kérésem. Így sikerült felére redukálnom a hostelben töltendő éjszakák számát. Ekkor még a felére.

Egyes közhelyek - például az, hogy Párizs a szerelem városa - mindig is zavartak (bár alapvetően "okosközhely"-párti vagyok, azok sokszor igencsak fején találják a szöget), mert hiába szerettem volna, hogy túlzó általánosságuk rám is kiterjedjen, ez soha nem történt meg. Ezért is volt hihetetlen, hogy mindaz, ami egy véletlen és teljesen valószínűtlen találkozás révén velem történik, tulajdonképpen illik az olyannyira boldogító klisék keretei közé. Ha rövid akarnék lenni, azt írnám, hogy végre én is a számomra legfontosabb emberrel kart karba öltve sétálhattam végig a kivilágított Párizs látnivalóit és nézhettem a fényben úszó város képét a Sacré Coeurről. De nem leszek rövid.

A. hozzáállása a couchsurfinghez meglehetősen eltért Pierre-étől, ami érthető, ha tudjuk, hogy A. már 3 éve fogad vendégeket, és volt egy időszak - egy jó hosszú időszak -, amikor minden este volt szörfölője, míg Pierre hozzá képest zöldfülű. A. szabályai teljesen tiszták, és egy dolgozó ember szempontjából teljesen érthetőek is voltak; számára a vendégfogadás a mindennapok részévé vált, ami eleinte viszont furcsán hatott számomra. Már a levelezésünk nagy része is furcsa volt, ami bizalmatlansággal vegyes kíváncsiságot keltett bennem. Nem véletlenül. Számomra egyértelmű, illetve teljesen elképzelhetetlen tulajdonságok egyvelege volt ő, az első pillanattól fogva. Teljesen önmagát adta - a szerepjátszás, a megfelelési kényszer, a "viselkedés" hiánya a hosszú couchsurfinges múlt fényében nyilvánvaló, engem mégis magával ragadott, mivel nekem ez nagyon nehezen megy. Akarommondani, egyáltalán nem megy. Akarommondani, nem ment. 

A más házában megszállásból, a más tulajdonának használatából fakadó kényelmetlenség okozta szabadkozás ellenére az első pillanatban éreztem a kapocs-élményt. Sőt. A. holtfáradtan beszélgetett velem - természetesen nagyon okos, pár perc alatt is mélyenszántó diskurzus vette kezdetét -, és ösztönösen éreztem, hogy ő jó nekem. Jót tesz nekem. A részletek azonban mindenképpen árnyalják az első benyomást, esetünkben pedig az elkövetkező napok igencsak próbára tették a jól induló kapcsolatot, de végül mégis kiderült, hogy az első benyomás helyes volt - noha az árnyaló tényezők is helytállónak bizonyultak. De ez így van jól, hiszen egy emberi kapcsolatról van szó, amely szükségszerűen változik. Számomra ennek az egésznek a valós lehetősége volt elképzelhetetlen - egészen addig, amíg ott van előtted, és a negyedik dimenziót meghazudtolóan töredéknyi időegység alatt minden egyértelművé válik. Onnantól pedig hihetetlen sebességgel változnak a dolgok - te, ő, a kapcsolat. Mert végre VAN. Mert végre szabad. Ehhez pedig kizárólag az szükséges, hogy két, egymással a másikkal kapcsolatos szándékait tekintve teljesen őszinte ember találkozzon, és így még a megpróbáltatások sem akadályozhatják meg azt, hogy tudjuk, összetartozunk. Csak erre az igaz lélekre kellett várnom olyan sokat. Meg kellett értenem hozzá, hogy nem kell beérnem kevesebbel, és ez az odaadás és nyitottság az, amiért A. az angyalommá vált.

A kivilágított Párizs végre a miénk volt, nem csak az enyém. És iszonyúan élveztem. Nem csak azért, mert amellett, hogy a napközbeni zuhanyzási lehetőséggel a hostel megfizethetetlen szolgáltatást nyújtott nekem - a többit persze MasterCarddal kiegyenlítettem - végül egyetlen éjszakát sem kellett ott töltenem.  Pontosan olyan volt ez az élmény, mint amilyennek elképzeltem. Nem volt antikatartikus vagy csalódottságot keltő. Tudom, hogy azt mondják, a boldogság unalmas, az izgalom a drámában rejlik, de ez nem igaz. Aki így gondolja, az nem értheti a boldogság lényegét, talán sosem volt benne része, vagy el sem tudja képzelni, milyen lehet az. A dráma romanticizálásáért leginkább valószínűleg a filmélmények felelősek, azonban ott is csak abban az esetben, ha a filmkészítők borítékolják a happy endet. A valódi, feloldozást nem kínáló drámák nem vonzzák a nézőközönséget - lásd a Napok romjai producerének megjegyzését a film befejezéséről: "There goes 50 million dollars" -, ezt azonban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A boldogság nem unalmas, hanem olyan, mint a pár másodpercig tartó, filmvégi happy end: felemelő, kiteljesítő, csodás. Ráadásul egy elsőre valószínűtlennek tűnő helyzetben talál rád, olyan erővel, hogy annak minden látszólagos ellentmondásossága ellenére nem vitatkozhatsz vele. Ahogy több óra beszélgetés után A. - addigra már többször, számomra döbbenetesen megnyilvánuló - természetes őszinteségével kijelentette, nem érti, hogy ilyen emberként hogyhogy nem találtam már párt, éppen olyan természetesnek éreztem a boldogságot: szinte csodálkoztam, hogy hol volt eddig, ha úgy simul a lelkemre, mint egy tökéletesen szabott ruhadarab.

Nem igaz, hogy nehéz elviselni, mert minden csodája ellenére van benne valami mérhetetlenül földhöz közeli, gravitáló érzés, amely bizonyítja, hogy ez a normális állapot. Amit nem kell kitalálni. Megindokolni. Megmagyarázni. Ilyen-olyan - többnyire ellehetetlenítő - körülmények között értelmezni. Ilyen-olyan fényben megvilágítva értékelni. Csak rá kell nézni arra, ami van, mert az önmagában tökéletes. Igen. Tökéletes.

A tökéletesség sem unalmas. Igaz, John McEnroe szerint több Ernst Gulbis és Gael Monfils kellene az ATP tornasorozat versenyzői közé, mert a nagy négyes tagjai - Djokovic, Murray, Federer és Rafa - precizitásukkal és megalkuvást nem ismerő profizmusukkal bizony meglehetősen unalmassá tudnak válni. Bevallom, soha nem akartam még teniszezőt úgy arcul csapni, mint ennek hallatán McEnroe-t (pedig..pedig...). Annak ellenére, hogy sosem tennék ilyet, az alázat nélküli arrogancia a legdurvább reakciókat képes kiváltani belőlem. Például az arculcsapás gondolatát. Mert álljon meg a menet, elismerem, hogy a tenisz látványsport, és kellenek a bohócok és az élménymesterek, de nehogy már hirtelen kevés legyen nekünk a folyamatosan 100%-hoz közeli teljesítmény! Miközben a versenysportban - ráadásul esztétikai sportban - korábban érintettként pontosan értem, hogy McEnroe mire gondolt, nagyon vigyázni kell azzal, hogy mennyire hagyjuk figyelmen kívül a kettős mércét, amelyet azokkal az emberekkel, helyzetekkel stb. szemben alkalmazunk öntudatlanul, akik és amelyek folyamatosan olyan kiváló teljesítményt nyújtanak, amelyet más megközelíteni sem tud, ezért kiugró különbségek híján elfelejtjük megbecsülni, értékelni, és legfőképp élvezni azt. Pedig a teniszen kívül kevés olyan sporttal találkoztam - értsd: nem találkoztam olyan sporttal -, amelyet ilyen mértékben a tökéleteshez közelítő szinten művelnek, órákon keresztül, heteken keresztül, hónapokon keresztül folyamatosan, és minderre nem pusztán egyetlen kiemelkedő sportoló, hanem az élmezőny java része képes. Tehát, hogy a teniszreferenciáknál maradjak, a tökéletesség számomra olyan állapot - mindig is az volt -, amelyre nagyon vágytam, bár szinte soha nem volt részem benne, és amelynek a megélése egyedülálló boldogságot teremt a lelkemben. Megéltem a színpadon - többnyire ott -, és megéltem most. A tökéletesség nem hibanélküliséget jelent, hanem azt, amikor érzed, hogy ott vagy, ahol a legesleginkább lenni szeretnél, azzal, aki a legeslegjobb számodra, mindez kölcsönös, és ráadásul magától értetődő.

A. különös ember. Ahogy ő mondja, "más". És valóban, az. Nem sikerült teljesen megfejtenem e másság mibenlétét, mert közben olyan sokmindenben sokkal életközelibben viselkedik, mint én, de rögtön megláttam benne az "igaz lelket" - a sacré coeurt. Azt a fajtát, amely még számomra is lenyűgöző. Mert az erkölcsi tisztasága nem valamiféle megfelelési kényszerből vagy felvett szerepből, hanem egyszerűen a lényéből fakad. Soha nem hazudik, de mégsem naiv, és - mivel nagyon okos - nem hagyja, hogy hülyére vegyék, még akkor is, ha ehhez olykor furcsán támadásba lendül. De őszintén hisz a Jóban, a nagybetűsben, amit nekem, a kissé cinikussá torzult lelkülettel rendelkező egyénnek nagyon jólesett látni. És őszintén csodálom érte. Jót tett, hogy emlékeztetett arra, mindez nem hiábavaló, csak alaposan meg kell válogatni, ki felé nyitunk.

És nem utolsó sorban, A. szexi. Valószínűtlen módon talán, de első este levett a lábamról, pedig józan ésszel sokan inkább menekülőre fogták volna, és most, egy hónap távlatából is örömmel veszem tudomásul, hogy nem csaltak a megérzéseim. Végtére is azok soha nem csalnak. Én kíváncsi voltam erre az emberre, aki ennyire láttatja önmagát, mégis ennyire sokat beszél a félénkségéről, mint a személyiségét nagyban meghatározó erőről. Pedig én voltam az élő bizonyíték arra, hogy igenis van benne kurázsi, és azóta is próbálom megfejteni félénksége természetét. Az is egy összetett jelenség. Mert valójában ő nem félénk, cseppet sem. Persze az ilyen valójábant ismerjük, sok-sok munka kell ahhoz, hogy az tényleg valós legyen. Mégis, számomra elképesztő, amikor látom, hogy valakinek a félénksége nem ássa alá az emberi kapcsolatok kialakítására való képességét. Akkor valójában mindegy is, nem? Persze nem, de azért ez igen meglepő számomra.

A. olyan ember, aki véleményem szerint nálam nehezebben boldogul az életben... pedig engem néha megbénít a világtól való félelem, így ez a felismerés is igencsak helyre tett - ha neki sikerül, persze, hogy nekem fog. Van benne valami gyermekien esendő, és épp ezért olyan tiszteletre méltó számomra a helytállása. És kedves. És gyengéd. És független. És engem akar. Hosszú ideje ő az első, akibe nem akartam belerúgni azért a megjegyzéséért, hogy nem érti, miért nem találtam még párt, mert szerinte mindenem megvan hozzá. Mert ha ő ezt mondja, akkor ő is engem akar. És ha ő engem akar, akkor engem is választ. És ez piszkosul felszabadító, lélekemelő és éltető.

Boldogság és tökéletesség. A két legkevésbé unalmas élmény, amelyben valaha részem volt, mert boldogság és tökéletesség létezik megoldandó feladatokkal, kezelendő helyzetekkel vagy tökéletlenségekkel együtt is. Élhető boldogságnak hívják. És de még mennyire élhető!

Nem olyan régen megfogadtam, hogy soha többé nem engedek be olyan embert az életembe, aki mérgezi a lelkemet. És megérte, mert végre kompromisszumok nélkül lehet azt érezni, amit a legerősebben érzek, és azt tenni, amit a leginkább tenni szeretnék. Csak tudni kell, hogy soha senki nem szorul alamizsnára. Mert az igaz, hazugságtól nem terhelt helyzetekben - azok minden valószínűtlensége ellenére is - a boldogság végtelen számú lehetősége rejtőzik. És én ezt most megkaptam.

Találkozások

Párizs nekem ezúttal nem a látnivalókról hanem a Roland Garros élményéről, és elsősorban az emberekről szólt. Arról, hogy ha egyedül megyek, találkozzam végre emberekkel, és ezek a találkozások nyomot hagyjanak. Hogy számítsanak, és jöjjön létre közöttünk kapcsolat, amelynek súlya, anyaga, valósága van. Hogy ne csak felületesen érjen össze két világ, hanem gyakoroljunk hatást egymásra - akár csak egy pillanatra, akár hosszabb időre. Mert ennek a gravitáló, kézzelfogható, valódi intimitást jelentő viszonynak a kialakulása egyrészt általában hosszú-hosszú időbe telik számomra, másrészt gyakran létre sem jön.  Az eredmény - ahogy már mondtam - megdöbbentő volt.

L.

Az egész azzal kezdődött, hogy a mindig oly nehéz repülőút után egy feltűnően magyar címeres hátizsákkal rendelkező úriember mellé kerültem a reptérről Párizsba tartó buszon - amely kisebb-nagyobb cirkalmakat követően az általam tervezettnél eggyel később induló jármű volt, és amelyen egy szintén egyedül utazó lány társaságában az enyém lett az utolsó szabad hely. (Seul? Seul?, kérdezték a kordon mögött sorakozó tömegben ránk mutatva, majd csekély francia tudással, de annál nagyobb lélekjelenléttel bólintva birtokba vehettük az utolsó üléseket - az ismeretlen lánnyal a szerencsénken való összemosolygás volt az első kapocs-élményem - akkor még nem is sejtettem, hogy máris egy következőbe oltva.) Mivel a buszjegyért való sorban állás közben felfigyeltem a címeres hátizsákra, valamint az illető nevét - L. - is gond nélkül láttam az orrom előtt tornyosuló zsákon fityegő reptéri címkén, tudtam, hogy magyar útitársam lesz másfél órán keresztül. Persze az utazással járó stressz miatt akkor még kissé begubózva elmerültem a francia vidékre nyíló kilátásban, ami nagyon jót tett. Bár nem voltam beszédes hangulatban, folyamatosan azon gondolkodtam, ki lehet, milyen lehet vajon ez az ember? Vajon a kopaszra borotvált fej és a feltűnően magyar címeres hátizsák a manapság olyannyira nyilvánvalót jelenti? De mégiscsak elutazott Párizsba, az meg olyan hazafiatlannak tűnne ebben az összefüggésben. És miért akkora a poggyásza, mint az én egynapi városnéző batyum? Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy iszonyú jó fej, nyitott, érdeklődő, világfi. Ki tudja? A valóság mindkét irányba eldőlhet, és a találgatások világában mindkét véglet ugyanolyan valószínűnek tűnik. Ki pedig csak akkor derül, ha megismerem. Ahhoz viszont beszélni kellene. Végül azonban nem szólítottam meg, hiszen ha nagyon beszélgetni akart volna, ezt ő is megtehette volna - magyarul köszöntem neki, tudta, hogy magyar vagyok.

Érkezéskor aztán elsodródtunk egymástól - tekintettel arra, hogy neki valóban nem volt több csomagja, az én több tonnányi pakkomat pedig még ki kellett halászni a rakodótérből -, de a kietlen buszmegálló környékén a metró lejáratát keresve aztán újra egymásba futottunk, végül a jegyvásárlással való kollektív bénázás után L. beért az alagútban. Na jó, igaz, hogy elmehettem volna az előző metróval, de az ezer fokban inkább a vetkőzés mellett döntöttem - hasznosat a hasznossal. Ott már úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga - és, láss csodát, az is volt -, így kiderült, hogy egy napot marad csak Párizsban, mert az El Caminóra tart, több éves terv - egy hónap gyaloglás, hacsak közben valami gikszer nem történik. Ha Pierre nem várt volna rám a metrómegállóban éjjel 11 óra környékén, eleget tehettem volna L. kérésének, hogy mutassam meg neki a várost, hiszen ő még sosem járt Párizsban. Éjszakai városnézés, ez is annyira "kúl". Kapocs-élmény. 5 perc alatt. Nem nagyon lehetett letörölni a vigyort a képemről. Sajnáltam, hogy nem maradhattam, de ilyen későn nem várakoztathattam tovább Pierre-t, aki kanapéjának felajánlásával így is a megmentőmmé lépett elő - megmentőket pedig nem illik megvárakoztatni.

PIERRE

Pierre történelmet tanul és 23 éves, de ehhez képest jókat beszélgettünk. Azért a korkülönbség érezhető volt, főleg amiatt, hogy az előző este nála megszálló, 19 éves német lány igen mély benyomást gyakorolt rá, amellyel én érthető módon nem versenyezhettem. Ettől függetlenül örült nekem - tekintettel arra, hogy én voltam a második vendége, és egyúttal az enyém volt a második couchsurfing-éjszakája is. Lenyűgözte a tény, hogy mennyire jó fej emberekkel találkozott (bár a német lánnyal kapcsolatos élmény biztosan tovább torzította a reprezentatívnak távolról sem nevezhető adatokat), tehát nem vagyunk baltás gyilkosok, tolvajok vagy idegesítő némberek. Ő is sok nagylelkűséggel hálálta meg a Roland Garrosra szóló belépőt - na meg a tényt, hogy nem tettem kárt testi épségében és vagyonában, így megúsztam, hogy egy egész napot a 20 kilós csomagommal kelljen köröznöm Párizs belvárosában. Ráadásul Pierre nyári körutat tervez Európában - Németország az első állomás, nahát-nahát -, így lehet, hogy még viszonozni is tudom a kedvességét.

RUTH

Pierre-nek köszönhetem a következő találkozást, ő Ruth. A Gasquet-meccsre cserélt nyereményjegyemmel jutott be Rafa szülinapi különkiadására, így kezdtünk el beszélgetni, aztán képet is készített rólam, e-mail címet cseréltünk, és azóta már több mindent megtudtam róla, például hogy fülöp-szigeteki származásúként most közgazdaságtant tanít egy francia egyetemen. Tényleg bármi lehetséges. Sőt, ennek a találkozásnak talán hosszabb távú következményei is lehetnek, az Université Pierre et Marie Curie jóvoltából. De erről majd később.

DIDAH

A női elődöntők napján korán érkezve éppen a pályát jártam körbe, amikor megszólított egy 40-50 közötti nő, és franciául a nézői bejárat holléte felől érdeklődött. Miután megvitattuk, hogy én nem beszélek franciául, ellenben ő tökéletes amerikai kiejtéssel elismételte a mondandóját, együtt indultunk megkeresni a célt. Közben beszédbe elegyedtünk, és kiderült, hogy bár eredetileg Algériából származik, az Egyesült Államokban él és franciát, illetve arabot tanít. És természetesen teniszezik. Amikor csalódnia kellett ezirányú aktivitásomat illetően, folyamatosan unszolt, hogy ez egy olyan gyönyörű sport, ki kell próbálni, és hiába világosítottam fel, miszerint a labda és én az három, nem tágított: addig kell próbálkozni vele, amíg menni fog. Bevallom, tetszik ez a hozzáállás, mert alapvetően egyetértek azzal, hogy feltérképezzük a határainkat valami olyasmiben, amelyből biztosan nem leszünk világbajnokok. Ennek ellenére én határozottan nem teniszezem, noha Didah - hallás utáni név, mert vele elérhetőséget sajnos nem cseréltünk, és ezt azóta is bánom - valóban új megvilágításba helyezte azt számomra. Talán. Egyszer. Talán. De inkább nem.

Azt azonban elárultam neki, hogy Rafa önéletrajzának magyar fordítójaként kezdtem behatóbban megismerkedni a sporttal, és ezért vagyok most a Garroson - na meg a szerencsémnek köszönhetően, bár aznapra már vásárolt jegyem volt. "Tehát fordító vagy?" Igen. "Mert én is az vagyok! Csak anyagi okokból váltanom kellett, így most egyetemen tanítok arabot és franciát." Kicsi a világ. Bent aztán körbejártuk a terepet, mert Didah-nak csak a külső pályákra volt jegye - amely aznaptól a Suzanne Lenglenre is belépésre jogosított -, és teljesen lenyűgözte a látvány, illetve a tudat, hogy ott lehet a Roland Garroson. Jó volt kívülről nézni a három nappal korábbi reakcióimat. Mivel aznap reggel már nem is zárták le a Suzanne Lenglen bejáratait, én is bemerészkedtem, majd ott ragadtam Wilanderék és Leconte-ék páros mérkőzésére. Az csúcs volt. Főleg akkor, amikor Leconte elkezdte utánozni Rafát; kidőltünk a nevetéstől. Újabb nem várt, remek találkozás.

ED

A couchsurfing mellett a hostel is meghatározó élménnyé vált a naponta cserélődő szobatársakkal, akiknek többsége az ellenkező nem táborát gyarapította, mivel koedukált szobában találtam a legkedvezőbb árú/helyen lévő szállást. Jobban azonban nem is alakulhatott volna ez, hiszen sosem találkoztam volna Mike-kal Kanadából, Thomasszal Ausztráliából vagy Eddel, a manchesteri matematikatanárral, Londonból. Ed az anyukája 60. születésnapját jött át megünnepelni Londonból. Vasárnap volt. Az anyuka harci repülőgépes felszállást kapott ajándékba - ezek alapján gyanítom, hogy igen jó fej lehet. A szülők már repülővel - nem a harcival, csak egy olyan mezeivel, amelyet én két nap múlva sokért nem adtam volna - tartottak vissza Angliába, Ed viszont a másnap reggel 6 órási Eurostarra várt, amely 2 óra alatt hazavitte, így hétfőn 8-ra már be is ért az iskolába a megtartandó óráira. Ez sem semmi. Eddel iszonyú jót beszélgettem, szintén kapocs-élmény, de ezúttal inkább 1,5 perc alatt. És végre, végre valaki megértette az angolomat! Hatalmas felüdülés volt, hogy ha elharapom az r-eket és a kettős magánhangzókat a maguk teljességében artikulálom, az a franciákkal szemben Ed esetében fokozni fogja mondandóm érthetőségét. Meg is dicsérte az angolomat, ami azért annak fényében, hogy ez volna a szakmám, nem akkora teljesítmény, de egy heti küzdelem után azért jól esett.

Furcsa érzés, amikor hirtelen mindenkinek "very beautiful" leszel, de úgy, hogy te is érzed, tényleg komolyan gondolják, mert érzed, hogy a lelked összekapcsolódott az univerzummal, és minden lehetséges. Amikor a random couchsurfing szállásadód lakásához közeli templom mellett egyszercsak elsétál az egyik székbíró, akit pár órával korábban még a Garros pályáján néztél, és épp akkor pillantasz fel a templomkert magányában folytatott hollandtanulmányaidból, amikor ő hangtalanul elhalad a kerítésen kívül. Amikor a Terrace többezres tömegében (Tsonga-Ferrer rangadón ugyan mi mást várnánk - az már csak mellékes információ, hogy előtte zajlott a gigászi Rafa-Djokó elődöntő ötszettese) egy spanyol származású srácot sikerül megkérdezni az elmulasztott ötödik szett eredményéről, akkor tudod, hogy valami különleges történik. És valóban, valami nagyon különleges volt készülőben.

...folyt. köv....

Intermezzo - Semmi negyven

"Semmi negyven. Nem jó állás, de még megfordítható."

Az biztos. Ha valaki, én aztán tudom. Két játszmás, 0-5-ös és 0-40-es hátrányban, első szervával a hálóban indultam neki az évnek. Azóta viszont egyetlen pontot sem veszítettem. És ezután is csak nyerni vagyok hajlandó, mert nem szükséges veszíteni.

Megfordítható, bizony.

És egy újabb zseniális mottó/metafora is került a gyűjteménybe.

Roland Garros 2013 - 3. A franciák

Korábban is jártam Párizsban, de valahogy akkor egész más szemmel közlekedtem a városban. Ráadásul igaz, hogy ha egyedül utazol, teljesen másképp tárul ki a világ előtted. Ezúttal nem turistaként, kívülállóként érkeztem, hanem azért, hogy egy legyek a sok millió többi ember közül, aki odatartozik. És noha ez az első pillanattól fogva sikerült, azért szert tettem néhány általánosító jellegű észrevételre a franciákról, amelyek merőben eltértek a számomra megszokottól.

Először lássuk első szállásadómat, Pierre-t. Rendkívül készséges volt, érkezésem estéjén kijött elém a lakásától mindössze 2 percre lévő metrómegállóba. Sötét volt, este volt, fáradt voltam, szóval az első fordulóig tudtam figyelni az utat, a másodiknál - mint utóbb kiderült - már elkalandoztam. Valójában úgy terveztem, hogy másnap együtt megyünk a Garrosra és együtt is jövünk onnan, utána pedig már továbbállok, tehát nem éreztem szükségét annak, hogy szigorúan memorizáljam az útvonalat, vagy annak, hogy feltűnjön, pontos címet nem is tudok. Aztán másnap a telefonom - jó Samsung módjára - életében először teljesen cserben hagyott (pedig eddig sem voltam elragadtatva tőle), és nem elég, hogy internetet képtelen voltam rá varázsolni, egy hirtelen pillanatban majdnem teliről teljesen nullára esett az akkumulátor töltöttsége, így a kikapcsolás veszélye Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett még az előtt, hogy Azarenka és Schiavone egyáltalán elkezdtek volna melegíteni a Chatrier-n. Jól nézünk ki, gondoltam, miután azt terveztem, hogy legalább néhány képet a telefonommal készítek majd, és esetleg fel is töltöm azokat a kék univerzumba. Délután aztán Pierre átnavigált a Suzanne Lenglenre, és mire Gasquet és Wawrinka 4,5 órás összecsapása véget ért, addigra nálunk Rafa és Sharapova is bezsebelte saját győzelmét, ráadásul a Chatrier-n még egy Rafa-szülinapi óriástorta is belefért a programba. Bár egyszerre végeztünk, végül a tömegben elsodródtunk egymástól, és addigra már igencsak haldokló telefonom utolsó erejével még annyit tudtam leegyeztetni vele, hogy akkor otthon találkozunk.

Ami rendben is lett volna, csakhogy ekkor döbbentem rá, hogy fogalmam sincs a pontos címről, nem emlékszem az útvonalra, ráadásul aznap reggel egy másik metrómegállóhoz mentünk ki, amely egy számomra teljesen ismeretlen, legalább 10 perces sétára volt Pierre lakásától, tehát a hazajutással arrafelé próbálkoznom teljesen esélytelen. Kicsit ledöbbentem, hogy miután egyáltalán nem árulta el a címet - és ezt később sem tudtam meg -, illetve egyetlenegyszer végigment velem azon a 10 perces, mindenféle kanyarokkal, lámpákkal, sikátorokkal teli úton a másik metrómegállóhoz, Pierre készpénznek vette, hogy visszatalálok hozzá, miközben az ő telefonja is merült, és nem volt elég pénz a kártyáján ahhoz, hogy külföldi számot hívhasson - sőt, mint utóbb az kiderült, így az én sms-eimet sem tudta fogadni. Jól van, hát nagylány vagyok, csak visszatalálok - bár rosszul esett, hogy ott hagyott, mert ugye mégiscsak ő a fogadóm, kapott tőlem egy belépőt a Garros egyik legnagyobb meccsére, tehát annyi talán belefért volna, hogy megpróbál a pálya egy adott pontján bevárni. Frusztrációm akkor kezdett tetőfokára hágni, amikor rájöttem, hogy az első sarokig ugyan eltalálok, de utána fogalmam sincs a lakáshoz vezető az útról.

Közben egy előző este a metrónál már leszólító, félkegyelmű, "mindigmosolygokszépazéletnyomomnekedaszövegetfranciáulakkorishanemértedmitbeszélek" hippi (franciául értő, fonott copfos bölcsészlányok olvasatában jóképű, szabad szellemű művészlélek) is újra megtalált, hát ekkor azt hittem, hogy nem állok jót magamért (nem is álltam). Hívtam volna Pierre-t, de nem mertem, mert ha közben lemerül a telefonom, akkor biztos, hogy kint kell töltenem az éjszakát, márpedig ekkora kalandvágy azért nem kerekedett bennem. Éreztem, hogy noha addig rendkívül segítőkész volt, Pierre-nek nem jutna eszébe, hogy legalább a metróig kijöjjön, hátha ott vagyok. Mer ő nem Á. Á, Á. kell ide! Mentő ötlet, gyors sms Á.-nak, hogy franciatudása teljes birtokában hívja már fel Pierre-t, miszerint a metrónál vagyok, és jöjjön ki elém. Ezt sikerült túlélnie az akkunak, és végül zaklatottan, de bejutottam a cuccaimhoz és az ágyamba, nem is sejtve, hogy csupán ízelítőt kaptam a franciák útbaigazítással és tájékozódással kapcsolatos, igen érdekes elképzeléseiről.

Nem állítom, hogy én e területek bajnoka lennék, sőt, bevallom férfiasan, hogy a magam számára is idegtépő módon képtelen vagyok térkép nélkül útvonalakat megjegyezni, de azt azért ebben az összefüggésben is érzékeltem, hogy pontos cím ÉS világos útvonalmemorizálás nélkül együtt még térképpel sem voltam hivatott odatalálni a lakáshoz, nemhogy nélküle. Ráadásul másnap, amikor a napi program után visszamentem a csomagjaimért, ismét telefonálnom kellett, mert többek között az sem tűnt fel Pierre-nek (vagy nem érdekelte), hogy csengő híján nehézkes lehet számomra a bejutás.

Másik szállásadóm pedig ugyan mindent részletesen megosztott velem, de nem volt hajlandó sms-ben kommunikálni - később erre érhető magyarázatot kaptam -, és egyedül kellett eltalálnom a lakásához, ami internetkapcsolattal nem okozott volna problémát, így viszont nagy szervezést igényelt. Pierre szerencsére megengedte, hogy használjam a gépét, így az utolsó pillanatban még készítettem pár képet a pontos cím és a megfelelő metrómegálló googlemaps-es környezetéről, kijegyzeteltem a számokat, neveket és kódokat, így eléggé felfegyverkezve éreztem magam a tájékozódáshoz.

Néha ezekben a helyzetekben elöntött a tehetetlenség érzése, főleg amiatt, hogy egy kukkot sem értettem franciául, ami elég elviselhetetlen volt. Amikor bemondanak valamit a metrón, és még találgatni sincs esélyed, az elég lelombozó - főleg úgy, hogy elvileg erős alapfokon bírod a nyelvet. Persze ezt csak az oklevelet kiállító nyelviskola gondolta így, mivel végigszántottunk a könyvben az összes (értsd: az összes!) addig tartó feladaton, így aztán szerintük hivatalosan is nyelvtudókká váltunk. Hát most kiderült, amit eddig is sejtettem: nem így történt. Ennek ellenére franciául beszélnem többet sikerült, nem is értem, hogy nyelvi szempontból milyen kifordított univerzumban léteztem Párizsban. Á. lelkemre kötött vásárfiáját muszáj volt megszereznem, de egyetlen helyen találtam csak, ahol a szokásos, angolul beszélő bevándorlók helyett egy szuvenírboltokban ritka - sokak által kihaltnak vélt - jelenséggel, egy idősödő, francia hölggyel találkoztam. Így aztán némi inspiráció hatására belevágtam a konyhafranciába (ha nem is francia konyha, de konyha volt), és megszereztem, amit akartam - a döbbenet azóta sem teljesen múlt el belőlem.

Visszatérve az eredeti témára, a tanulság, amelyet leszűrtem, így hangzik: óvakodj az útbaigazítást a gyanútlan turista számára egy kézlegyintéssel, "arra!" felkiáltással elintéző franciától!

Miután egy egyébként nagyon kedves és segítőkész nő pillanatnyi gyengeségemet - azaz a nyitott térkép fölött a környezetet pásztázó, gondolkodó tekintetemet - kihasználva magabiztosan egy adott irányba küldött, háromnegyed órát bolyongtam a Notre Dame körül a Cité metrómegállót keresve (és közben valahonnan messziről felsejlett bennem a déjá vue, hogy ezt már átéltem egyszer, Á.-val, és annak sem lett jó vége). Újsütetű asszertivitásomat elővéve, a kétség bontakozó csírájának megjelenésekor megkérdeztem a szembejövőket, hogy merre is találom az ominózus megállót, mert "erre" küldtek, azonban vak vezet világtalant alapon ők is tanácstalanul ugyanazt a célt keresték, és rohangáltak velem együtt. Szedtem a lábam, végre találtam egy metrómegállót, de ott nem lehetett jegyet kapni, úgyhogy végül a kiindulópontra való visszatérés mellett döntöttem. Eközben néha-néha összefutottunk a többi útkeresővel (a Notre Dame környékének azon a részén szokatlanul nagy az előfordulási valószínűségük), majd egyre csüggedtebb és idegesebb pillantásokat váltva ment mindenki a jobbnak vélt dolgára. Én iszonyatosan lekéstem a megbeszélt találkozót, amiből aztán félreértés, és kissé jogtalan nézeteltérés is kerekedett, pedig a szükségesnél egy órával korábban indultam el, és háromnegyed órán keresztül loholtam körbe Párizs központjában azért, hogy odaérjek. (Az már csak egy kiegészítő gondolat, hogy pont a Notre Dame körül nem lehet egy megveszekedett metrómegállót találni - ez nagyon súlyos).

A netezés mellett nyomtatásra is alkalmas internetkávézót - amelyre egyre növekvő számú check-in időpontjaim és kinyomtatandó beszállókártyáim már-már követhetetlenné vált tengerében hatalmas szükségem volt - szintén így találtam meg végül, a tulajdonos által az út túloldalán, átlósan messzire mutató "arra" helyett két üzlettel aktuális tartózkodási helyünk mellett, az azonos oldalon. Érthetetlen. Mondom: térkép, az a biztos, valamint mindenképpen fegyverkezzünk fel magabiztos és céltudatos tekintettel, mielőtt egy jószándékú francia - vélt vagy valós módon tanácstalan turistának gondolva minket - megkérdez, hogy hová szeretnék menni, majd egy határozott mozdulattal elirányít "arra".

A tájékozódási nehézségekkel kapcsolatos további érdekes jelenség az internetkávézók és szupermarketek Párizsban fennálló tartós hiánya. A központ nyilván tele van éttermekkel, patisserie-kkel és boulangerie-kkel, amelyek nem lehetnek tekintettel egy laktóz- és gluténérzékeny turista igényeire, illetve az internetkávézók inkább a külvárosban jellemzők, de hogy egyetlen bolt nem volt a több ezer ember befogadására képes Terrace környékén, illetve hogy boros árú fogyasztásra való hajlandóság ellenére sem lehetett egyetlen árva helyen ingyen wifit találni, az couchsurferként egész nap az utcára száműzve kissé kiborított. (A nyilvános illemhelyiségek ugyanilyen, 007-es ügynöki képességeket igénylő fellelhetőségére már inkább nem is térnék ki.) Főleg úgy, hogy gyógyszertár - na, AZ van, minden két méteren, ha külvárosról, ha belvárosról, ha metróaluljáróról, bevásárlóközpontról, építkezési területről, vagy bármiről beszélünk is. És ez még csak nem is költői túlzás. A hostelnél az útkeresztőzésben a Montmartre-ra indult egy kétfelé ágazó, hegyi út, amelynek ék alakban felénk néző végén két zöld kereszt villogott egymás mellett - egy-egy a mindkét oldalon induló út elején.

Való igaz, hogy ha például azon két dolog valamelyikére lett volna szükségem, amelyeket tejcukorérzékeny, de egyébként egészséges, felnőtt nőként korábbi elhatározásomnak megfelelően mindig magamnál hordok, nyert ügyem lett volna. Ezekről azonban előre gondoskodtam, míg az internetkapcsolatra és a börtönkosztomat legalább némileg kiegészítő gyümölcslére nagy szükségem lett volna helyben vásárolható formában. Értem én, hogy a gyógyszer nagy biznisz, de azért a belváros - és ez alatt szinte az egész turistarégiót értem - lehetne kicsit rugalmasabb a praktikumok szempontjából.

Az útbaigazítás mellett van még valami, amiről a franciáknak érdekes elképzelésük van, ez pedig a lakáshigiénia. Igazán nem vádolhat senki azzal, hogy kényszeresen tisztaságmániás lennék, de még soha nem éreztem olyan makulátlannak a lakásomat, mint a Párizsban eltöltött néhány nap után. Ha azt mondom, hogy a tisztaság szempontjából a hostel az enyhén (= nagyon) penészes mennyezetű fürdőjével magasan vitte a pálmát, az talán valamennyire sejteti, mennyire volt kényelmetlen a helyzet.

Engem az lep meg leginkább, hogy fogadóként ezek az emberek beengednek másokat a lakásukba, így úgy gondolom, hogy ha máskor tisztábban élnének, akkor erre az alkalomra biztosan erőt vennének magukon és kitakarítanának. De nem. Ez bizony náluk a tisztaság. A hűtőből áradó camambert-aroma teszi teljessé az élményt, amilyen szagot nálam az egy hónapja a hűtőben rohadó pörkölt sem produkál. Felettébb érdekes. Mindazonáltal túléltem, bár az igaz, hogy ez olyasmi, amely esetében ha viszonylag tág is a tűréshatárom, az a skálán pár fokozattal feljebb helyezkedik el.

Mindezt megkoronázták a hazautazásom körülményei, amelyekből kiderült, hogy az Air France - mint a francia nemzet vezető képviselője - nagyban űzi a félretájékoztatást. Vagy ők egyszerűen csak érdektelenek. Történt ugyanis, hogy a nyereményjegyek miatt a tervezett indulásomhoz képest módosítanom kellett az indulásom időpontját, így végül Ryanaires jegyet kellett foglalnom. Az Air France-os jegy átfoglalását intéző nő (aki egyébként készségesnek mutatkozott, és még másnap is rám telefonált, hogy ugye tudom, hogy a fizetés megérkezésének hiányában érvénytelen az átfoglalásom a légitársaságnál) azt azonban elfelejtette közölni velem, hogy ha nem velük utazom Párizsba, a visszaútra vásárolt jegyem is érvényét veszti. Bár felébredt bennem a gyanú, hogy esetleg baj lesz - a számomra még ismeretlen valóság pontos megérzésére való képességem továbbra is kitűnően működik -, de hát két külön jegy, ráadásul - mivel nem végeztem el az utasfelvételt - csak figyelmeztettek volna, ha ennek következményei lennének. Nyilván el kellett volna olvasnom a többtízoldalas szerződési feltételeket, amit nem tettem - ahogy eddig még soha, de még soha nem is volt belőle problémám. Azt gondolom, hogy ez a téma nem apróbetűs kérdés, ha mégis oda száműzték, az szerintem hiba. Főleg úgy, hogy lett volna lehetőségük tájékoztatni erről még a telefonban is - elég nyilvánvaló lehetett, hogy nem kenem-vágom a szabályzatot, mert eléggé ezerfelé állnak a gondolataim -, illetve június 4. után az Air France-os fiókomban az odautazásom státusza "leutazott"-ra változott. Ha volt is bennem szemernyi kétely, ennek hatására végképp elpárolgott, ami pedig részemről bizonyult hibának. Ha nem számítom a plusz egy éjszakás szállásdíjat, a két, kissé drágán pluszban megvásárolt repülőjegyet és a szörnyű állapotban eltöltött plusz egy napot, szinte szerencse, hogy sztrájkba kezdtek a légiirányítók, így törölték a hazaúti járatomat.

Már az online utasfelvételnél baj volt, amikor pedig felhívtam az ügyintézőt, tipikus "namármeginthülyeszőkepicsanemértaszámítógéphez" hangsúllyal kioktatott,  hogy folyamatosan törlik a járatokat, de az enyém még él, tehát próbálkozzam, mennie kell annak. Az a tény, hogy előtte is nyitva volt a profilom, tehát esetleg ő is "leutazott"-nak látta az odaúti jegyemet, és semmi nem utalt számára arra, hogy "nem utaztam le" azt, súlyos hiányosságot és felelőtlenséget jelez a légitársaság részéről. A minősíthetetlen hangnemtől és a minimális hajlandóság hiányától eltekintve ugyanis az említett ügyintéző még akkor sem tudott volna érdemi információval szolgálni, ha történetesen segíteni akart volna - bár a hibaüzenetből, amelyet idéztem neki, fel kellett volna tűnnie a bajnak, de ez már más kérdés. A check-in továbbra sem sikerül, délután 5-kor érkezik az értesítés, hogy mégis törölték a járatomat, éljen, az ügyfélszolgálat most zárt be (5-kor...röhej!), hívom a másik számot, amelyre a telefonban irányítanak, foglalt, majd kicsöng, de nem veszik fel, végül már ki sem csöng, csak szétkapcsol...ez így nem fog menni. Nem várhatok kedd helyett péntekig a hazaúttal, hát nézzük, milyen jegyet tudok vásárolni. A Ryanair még indít járatot szerda este, jegy is kapható rá - a járattörlési hajrában ez kicsit gyanús, de azért megveszem, hiszen miért hirdetnék, ha tudják, hogy úgysem indul el a gép. Minden repülőtéren a járatoknak csak az 50%-át törlik, tehát a matematikai esély megvan a szabadulásra. Megnyugszom, bár a plusz egy nap cudar egészségi állapotomban nem jön olyan jól, mint azt sokan hiszik - hacsak amiatt nem, hogy elkezdem összeírni egyre szerteágazóbb élményeimet. Kedd este 8 óra, és a Ryanair is törli a járatot. Bár ők korrektek, az értesítőben szerepel, hogy visszaigényelhetjük a repülőjegy árát vagy költségmentes átfoglalást kérhetünk, én ezen a ponton pánikolok, nem tudom, ki tudok-e fizetni még egy last-minute jegyet, ráadásul kérdéses, hogy hazajutok-e valahogy időben. Vagy valaha. Telefonos segítséget és pánikelhárítást kérek, szerencsére Z.-re számíthatok ebben. Tökéletesen ura a helyzetnek, amit rólam nem lehet elmondani. Vonat, busz, autó, hajó, helikopter, bicikli, hopp-por, zsupszkulcs, mindent megpróbálunk, de nincs értelmes járat megfelelő időben. Végül Z. megment, másnap reggel 8 órára talál jegyet az easyJet egy járatán, amelyet biztosan nem törölnek, és még a bankkártyám is rábólint. Így viszont újratervezés, mert hajnalban már utaznom kell a reptérre. Fáradtság, megnyugvás, egy órás késés, bekómálás Párizstól Budapestig, de végre itthon vagyok.

Nomen est omen

Magyarországon aztán ismét felhívom az Air France ügyfélszolgálatát, ezúttal kifogom a "nemtudoksemmitnemteheteksemmittöketlenvagyok"-úriembert (?), aki továbbra sem tud értelmes információval szolgálni, csak azt ajánlja, hogy írjak üzenetet, azt majd elbírálják. Levelet írok tehát a légitársaságnak, mondván, hogy bármennyire is ez a legcsekélyebb összeg, amelyet az öt repülőjegy közül bármelyikre költöttem, élnék a visszatérítésre vonatkozó jogommal - kiokítottam magam -, mert a sok extra költség mellett szükségem van rá. És a választ - két nappal később - olvasva nem hiszek a szememnek. Ekkor közlik velem, hogy ja, bocs, eleve érvénytelen volt a hazautazásra szóló jegy, mert nem használtam fel az odaúti kupont. Remek. Csak azt magyarázza el nekem valaki, hogy ez a rengeteg telefon és visszahívás közben hogy a bánatban nem derült ki számukra? Mert hogy én nem voltam tisztában a szabállyal, az egy dolog, de a légitársaság munkatársainak figyelmét mégis hogyan tudta ennyi kapcsolattartás során egyszerűen elkerülni ez az "aprócska" tény? Minősíthetetlennek tartom ezt az eljárást, azzal együtt is, hogy tisztában vagyok vele, a jog nem ismerete nem mentesít a felelősség alól.

Mégis, ma egy ekkora világcég véleményem szerint nem engedheti meg magának, hogy ennyire érdektelenül viselkedjen. Én biztosan nem tervezek velük többé utazást - és ezúttal be is tartom az ígéretet -, a Ryanairről alkotott véleményemet pedig örömmel módosítom, mert rendkívül korrektek voltak, és az előrejelzett határidőn belül valóban megkaptam tőlük a visszatérítést, mert ők felfogták, hogy néhány száz fel nem használt fapados repülőjegy áránál sokkal többet nyerhetnek azzal, ha válsághelyzetben korrekt tájékoztatást nyújtanak és biztos pontot jelentenek ügyfeleiknek. Így is történt.

Az Air France pedig felőlem elmehet - arra.