...folyt....
A legfontosabb találkozás
kétségtelenül második couchsurfing szállásadómmal történt. Ő lett az angyalom. Mon Ange. A.
Már a kezdet
sejtette, hogy ez valami más lesz, mivel egy hónappal a szálláskeresésre
tett kísérletemet - és véletlenszerűen egy nappal a második,
vészhelyzeti hirdetésemet - követően írt nekem A., hogy néhány napra
szívesen elszállásolna, ha még mindig aktuális a kérésem. Így
sikerült felére redukálnom a hostelben töltendő éjszakák számát. Ekkor
még a felére.
Egyes közhelyek - például az, hogy Párizs a szerelem városa - mindig is zavartak (bár alapvetően "okosközhely"-párti vagyok, azok sokszor igencsak fején találják a szöget), mert hiába szerettem volna, hogy túlzó általánosságuk rám is kiterjedjen, ez soha nem történt meg. Ezért is volt hihetetlen, hogy mindaz, ami egy véletlen és teljesen valószínűtlen találkozás révén velem történik, tulajdonképpen illik az olyannyira boldogító klisék keretei közé. Ha rövid akarnék lenni, azt írnám, hogy végre én is a számomra legfontosabb emberrel kart karba öltve sétálhattam végig a kivilágított Párizs látnivalóit és nézhettem a fényben úszó város képét a Sacré Coeurről. De nem leszek rövid.
A. hozzáállása a couchsurfinghez meglehetősen eltért Pierre-étől, ami
érthető, ha tudjuk, hogy A. már 3 éve fogad vendégeket, és volt
egy időszak - egy jó hosszú időszak -, amikor minden este volt szörfölője, míg Pierre hozzá képest
zöldfülű. A. szabályai teljesen tiszták, és egy dolgozó ember
szempontjából teljesen érthetőek is voltak; számára a vendégfogadás a
mindennapok részévé vált, ami eleinte viszont furcsán hatott számomra. Már a
levelezésünk nagy része is furcsa volt, ami bizalmatlansággal vegyes
kíváncsiságot keltett bennem. Nem véletlenül. Számomra egyértelmű,
illetve teljesen elképzelhetetlen tulajdonságok egyvelege volt ő, az
első pillanattól fogva. Teljesen önmagát adta - a szerepjátszás, a
megfelelési kényszer, a "viselkedés" hiánya a hosszú couchsurfinges múlt
fényében nyilvánvaló, engem mégis magával ragadott, mivel nekem ez
nagyon nehezen megy. Akarommondani, egyáltalán nem megy. Akarommondani, nem ment.
A más házában megszállásból, a más tulajdonának használatából fakadó kényelmetlenség
okozta szabadkozás ellenére az első pillanatban éreztem a
kapocs-élményt. Sőt. A. holtfáradtan beszélgetett velem - természetesen
nagyon okos, pár perc alatt is mélyenszántó diskurzus vette kezdetét -, és ösztönösen éreztem, hogy ő jó nekem. Jót tesz nekem. A részletek azonban mindenképpen árnyalják az első benyomást, esetünkben pedig az elkövetkező napok igencsak próbára tették a jól induló kapcsolatot, de végül mégis kiderült, hogy az első benyomás helyes volt - noha az árnyaló tényezők is helytállónak bizonyultak. De ez így van jól, hiszen egy emberi kapcsolatról van szó, amely szükségszerűen változik. Számomra ennek az egésznek a valós lehetősége volt elképzelhetetlen - egészen addig, amíg ott van előtted, és a negyedik dimenziót meghazudtolóan töredéknyi időegység alatt minden egyértelművé válik. Onnantól pedig hihetetlen sebességgel változnak a dolgok - te, ő, a kapcsolat. Mert végre VAN. Mert végre szabad. Ehhez pedig kizárólag az szükséges, hogy két, egymással a másikkal kapcsolatos szándékait tekintve teljesen őszinte ember találkozzon, és így még a megpróbáltatások sem akadályozhatják meg azt, hogy tudjuk, összetartozunk. Csak erre az igaz lélekre kellett várnom olyan sokat. Meg kellett értenem hozzá, hogy nem kell beérnem kevesebbel, és ez az odaadás és nyitottság az, amiért A. az angyalommá vált.
A kivilágított Párizs végre a miénk volt, nem csak az enyém. És iszonyúan élveztem. Nem csak azért, mert amellett, hogy a napközbeni zuhanyzási lehetőséggel a hostel megfizethetetlen szolgáltatást nyújtott nekem - a többit persze MasterCarddal kiegyenlítettem - végül egyetlen éjszakát sem kellett ott töltenem. Pontosan olyan volt ez az élmény, mint amilyennek elképzeltem. Nem volt antikatartikus vagy csalódottságot keltő. Tudom, hogy azt mondják, a boldogság unalmas, az izgalom a drámában rejlik, de ez nem igaz. Aki így gondolja, az nem értheti a boldogság lényegét, talán sosem volt benne része, vagy el sem tudja képzelni, milyen lehet az. A dráma romanticizálásáért leginkább valószínűleg a filmélmények felelősek, azonban ott is csak abban az esetben, ha a filmkészítők borítékolják a happy endet. A valódi, feloldozást nem kínáló drámák nem vonzzák a nézőközönséget - lásd a Napok romjai producerének megjegyzését a film befejezéséről: "There goes 50 million dollars" -, ezt azonban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A boldogság nem unalmas, hanem olyan, mint a pár másodpercig tartó, filmvégi happy end: felemelő, kiteljesítő, csodás. Ráadásul egy elsőre valószínűtlennek tűnő helyzetben talál rád, olyan erővel, hogy annak minden látszólagos ellentmondásossága ellenére nem vitatkozhatsz vele. Ahogy több óra beszélgetés után A. - addigra már többször, számomra döbbenetesen megnyilvánuló - természetes őszinteségével kijelentette, nem érti, hogy ilyen emberként hogyhogy nem találtam már párt, éppen olyan természetesnek éreztem a boldogságot: szinte csodálkoztam, hogy hol volt eddig, ha úgy simul a lelkemre, mint egy tökéletesen szabott ruhadarab.
Nem igaz, hogy nehéz elviselni, mert minden csodája ellenére van benne valami mérhetetlenül földhöz közeli, gravitáló érzés, amely bizonyítja, hogy ez a normális állapot. Amit nem kell kitalálni. Megindokolni. Megmagyarázni. Ilyen-olyan - többnyire ellehetetlenítő - körülmények között értelmezni. Ilyen-olyan fényben megvilágítva értékelni. Csak rá kell nézni arra, ami van, mert az önmagában tökéletes. Igen. Tökéletes.
A tökéletesség sem unalmas. Igaz, John McEnroe szerint több Ernst Gulbis és Gael Monfils kellene az ATP tornasorozat versenyzői közé, mert a nagy négyes tagjai - Djokovic, Murray, Federer és Rafa - precizitásukkal és megalkuvást nem ismerő profizmusukkal bizony meglehetősen unalmassá tudnak válni. Bevallom, soha nem akartam még teniszezőt úgy arcul csapni, mint ennek hallatán McEnroe-t (pedig..pedig...). Annak ellenére, hogy sosem tennék ilyet, az alázat nélküli arrogancia a legdurvább reakciókat képes kiváltani belőlem. Például az arculcsapás gondolatát. Mert álljon meg a menet, elismerem, hogy a tenisz látványsport, és kellenek a bohócok és az élménymesterek, de nehogy már hirtelen kevés legyen nekünk a folyamatosan 100%-hoz közeli teljesítmény! Miközben a versenysportban - ráadásul esztétikai sportban - korábban érintettként pontosan értem, hogy McEnroe mire gondolt, nagyon vigyázni kell azzal, hogy mennyire hagyjuk figyelmen kívül a kettős mércét, amelyet azokkal az emberekkel, helyzetekkel stb. szemben alkalmazunk öntudatlanul, akik és amelyek folyamatosan olyan kiváló teljesítményt nyújtanak, amelyet más megközelíteni sem tud, ezért kiugró különbségek híján elfelejtjük megbecsülni, értékelni, és legfőképp élvezni azt. Pedig a teniszen kívül kevés olyan sporttal találkoztam - értsd: nem találkoztam olyan sporttal -, amelyet ilyen mértékben a tökéleteshez közelítő szinten művelnek, órákon keresztül, heteken keresztül, hónapokon keresztül folyamatosan, és minderre nem pusztán egyetlen kiemelkedő sportoló, hanem az élmezőny java része képes. Tehát, hogy a teniszreferenciáknál maradjak, a tökéletesség számomra olyan állapot - mindig is az volt -, amelyre nagyon vágytam, bár szinte soha nem volt részem benne, és amelynek a megélése egyedülálló boldogságot teremt a lelkemben. Megéltem a színpadon - többnyire ott -, és megéltem most. A tökéletesség nem hibanélküliséget jelent, hanem azt, amikor érzed, hogy ott vagy, ahol a legesleginkább lenni szeretnél, azzal, aki a legeslegjobb számodra, mindez kölcsönös, és ráadásul magától értetődő.
A. különös ember. Ahogy ő mondja, "más". És valóban, az. Nem sikerült teljesen megfejtenem e másság mibenlétét, mert közben olyan sokmindenben sokkal életközelibben viselkedik, mint én, de rögtön megláttam benne az "igaz lelket" - a sacré coeurt. Azt a fajtát, amely még számomra is lenyűgöző. Mert az erkölcsi tisztasága nem valamiféle megfelelési kényszerből vagy felvett szerepből, hanem egyszerűen a lényéből fakad. Soha nem hazudik, de mégsem naiv, és - mivel nagyon okos - nem hagyja, hogy hülyére vegyék, még akkor is, ha ehhez olykor furcsán támadásba lendül. De őszintén hisz a Jóban, a nagybetűsben, amit nekem, a kissé cinikussá torzult lelkülettel rendelkező egyénnek nagyon jólesett látni. És őszintén csodálom érte. Jót tett, hogy emlékeztetett arra, mindez nem hiábavaló, csak alaposan meg kell válogatni, ki felé nyitunk.
És nem utolsó sorban, A. szexi. Valószínűtlen módon talán, de első este levett a lábamról, pedig józan ésszel sokan inkább menekülőre fogták volna, és most, egy hónap távlatából is örömmel veszem tudomásul, hogy nem csaltak a megérzéseim. Végtére is azok soha nem csalnak. Én kíváncsi voltam erre az emberre, aki ennyire láttatja önmagát, mégis ennyire sokat beszél a félénkségéről, mint a személyiségét nagyban meghatározó erőről. Pedig én voltam az élő bizonyíték arra, hogy igenis van benne kurázsi, és azóta is próbálom megfejteni félénksége természetét. Az is egy összetett jelenség. Mert valójában ő nem félénk, cseppet sem. Persze az ilyen valójábant ismerjük, sok-sok munka kell ahhoz, hogy az tényleg valós legyen. Mégis, számomra elképesztő, amikor látom, hogy valakinek a félénksége nem ássa alá az emberi kapcsolatok kialakítására való képességét. Akkor valójában mindegy is, nem? Persze nem, de azért ez igen meglepő számomra.
A. olyan ember, aki véleményem szerint nálam nehezebben boldogul az életben... pedig engem néha megbénít a világtól való félelem, így ez a felismerés is igencsak helyre tett - ha neki sikerül, persze, hogy
nekem fog. Van benne valami gyermekien esendő, és épp ezért olyan tiszteletre méltó számomra a helytállása. És kedves. És gyengéd. És független. És engem akar. Hosszú ideje ő az első, akibe nem akartam belerúgni azért a megjegyzéséért, hogy nem érti, miért nem találtam még párt, mert szerinte mindenem megvan hozzá. Mert ha ő ezt mondja, akkor ő is engem akar. És ha ő engem akar, akkor engem is választ. És ez piszkosul felszabadító, lélekemelő és éltető.
Boldogság és tökéletesség. A két legkevésbé unalmas élmény, amelyben valaha részem volt, mert boldogság és tökéletesség létezik megoldandó feladatokkal, kezelendő helyzetekkel vagy tökéletlenségekkel együtt is. Élhető boldogságnak hívják. És de még mennyire élhető!
Nem olyan régen megfogadtam, hogy soha többé nem engedek be olyan embert az életembe, aki mérgezi a lelkemet. És megérte, mert végre kompromisszumok nélkül lehet azt érezni, amit a legerősebben érzek, és azt tenni, amit a leginkább tenni szeretnék. Csak tudni kell, hogy soha senki nem szorul alamizsnára. Mert az igaz, hazugságtól nem terhelt helyzetekben - azok minden valószínűtlensége ellenére is - a boldogság végtelen számú lehetősége rejtőzik. És én ezt most megkaptam.