Forever swinging

Nem tudom, hogy más is hasonló érzéssel viseltet-e a körlevelek iránt, mint én, de az az igazság, hogy bármennyire idegesít is, hogy annyi, számomra érdektelen üzenetet kapok, sosem visz rá a lélek, hogy leiratkozzam róluk, mert ki tudja, hátha a következővel érkezik majd egy fontos, érdekes, kihagyhatatlan vagy akár sorsfordító üzenet. És ez végülis ingyenes, nem úgy, mint a lottó, ahol a hasonló csodavárás kemény (és tapasztalatom szerint fölösleges) forintokba kerül; egyedül az olvasatlan leveleim többezer darabra rúgó számát kell elviselnem - mert persze törölni sem szoktam őket.

Ma viszont úgy érzem, hogy megnyertem a körlevél-lottót (ami a szelvényes megoldásban soha nem sikerülne), hiszen egy fantasztikus videóról kaptam értesítést, amit mindenkinek, aki érdeklődik a tánctörténet iránt, érdemes megnéznie.
A Frankie Manning, a swing tánc (lindy-hop) atyjáról készült utolsó dokumentumfilm, Frankie Manning: Never Stop Swinging megnézése után jöttem csak rá, hogy mennyi félinformációról és városi legendáról tudtam már korábban is Frankie-vel kapcsolatban, de itt végre minden a helyére kerül. Csodálatos archív felvételekkel, Frankie, a fia, Chazz és egykori táncosa, Ruthie Rheingold közreműködésével valódi hiánypótló tánctörténeti dokumentumfilm készült, amely teljes közelségbe hozza a bennem például eddig csak tapogatózó benyomásokat Frankie-vel és a lindy-hop kialakulásával kapcsolatban. Jó meggyőződni arról, hogy mindez valóság volt, és nem csak legenda: egy ember kreativitásából egy egész műfaj született, mindenféle hivatalos iskola nélkül, ám iskolává vált és hogy bár sokan azt gondolják, a lindy-hop kizárólag az afro-amerikaiak műfaja, a művészet és a művészek már az 1930-as években sem ismertek faji különbségeket. Jó látni, ahogy Frankie az egész világon bárkit előítéletektől mentesen tanított Európától Ázsiáig, beleértve Magyarországot is. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy 2002-ben én is részt vehettem a hazai workshopon, amit fiával, Chazz-zel együtt tartottak, fantasztikus élmény volt. Persze értékelni talán csak most tudom igazán, én nem lévén swing táncos, ráeszmélve, hogy milyen kulturális örökség része voltam akkor.
És most már az is világos, hogy sok akrobatikus elemet, amelyet ma az akrobatikus rock and rollban használunk, eredeti formájában maga Frankie talált ki. (Ez egy jó 21. századi kvízkérdésre is beváltható információ, rögtön a "Melyik Robert Pattinson leglátogatottabb rajongói weboldala?" kérdés után.)

A leglenyűgözőbb számomra mégis az, hogy Frankie harminc év szünet után tért vissza a tánchoz és 75 évesen még Tony-díjat is nyert (szó bennszakad... áll lees); ez reményt ad, hogy bár a mai világban minden valóban kiszámíthatatlan, ez talán azt is jelentheti, hogy bármi jó is megtörténhet bármikor, akkor, amikor józan ésszel már elképzelhetetlennek tartanád azt. De azért nem árt, ha megadjuk magunknak az esélyt. Kezdetnek, úgy gondolom, megteszi például, ha továbbra sem iratkozom le azokról a bizonyos körüzenetekről:).

Jamming

Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből ezt a videót. Minden alkalommal, amikor megnézem a "The Office" c. amerikai sorozat 6. évadából Pam és Jim (=Jam, :P) esküvői jelenetét, az egyszerűen tökéletes. (SPOILER!) Egyébként is a legszebb párkapcsolati ábrázolás az övék, amit valaha a képernyőn láttam, de éppen attól hatásos, mert nagyon is hétköznapinak tűnik, ami akár velünk is megtörténhet, pedig egyúttal tündérmesének is beillik. És mégsem, és mégis az. Hogy a tűnődő férfiak értsék, mire gondolok: ha egy nő azt mondja (és sokan mondták), hogy ő is ilyen esküvőt szeretne, akkor valószínűleg arról ábrándozik, hogy úgy nézzenek rá az esküvő napján (és persze máskor is), ahogy Jim néz Pamre a Niagara vízesésnél :). Arra pedig én várom kíváncsian a válaszokat, hogy a férfiak szerint léteznek-e Jimek a valóságban, akik annyira tudnak szeretni, hogy az "A-tervük" egy "esküvő nagyjából azon a napon, amikor megismertem őt", ahelyett, hogy menekülnek az elkötelezettségtől (mindenféle célzás nélkül).

Chris Brown zenéje telitalálat, persze rajtam kívül már mindenki tudta, hogy az ötlet egy valódi esküvői felvételből származik, amit már 45 millióan láttak a YouTube-on, úgyhogy miután rátaltam a forrásra, én is megnéztem.

A táncos énem megkívánja, hogy rögtön felhívjam a figyelmet egy viccesnek szánt, de szerintem inkább találó és igényes paródiára, már csak a tánc miatt is érdemes rákattintani.

Persze ettől még számomra a "Jam" jelenet marad az örök elsőszámú, remélem, egyszer majd nemcsak a képernyőn.

Bizarr

Ma Nőnap van, és ez a tény egész addig elkerülte a figyelmemet, amíg egyik 8 éves tanítványom meg nem jelent a délutáni táncórán egy rakás virág kíséretében. Azon már túlléptem, hogy nekiálljak azon tűnődni, vajon miért viseltetek tökéletes közömbösséggel eme ünnepnap iránt, hiszen ha csak arra gondolok, hogy az elmúlt 29 évben hányan érezték fontosnak felhívni a figyelmemet a tényre, miszerint tulajdonképpen én is nő vagyok, nem is nagyon kell tovább bogoznom a szálakat. De mégis, akkor is, ha tudom, hogy ez egyáltalán nem volt így ideális, elképesztően bizarrnak tartom, hogy alsós kislányoknak a fiú osztálytársaik tanári utasításra egyenvirágot osztogatnak „Nőnap” alkalmából. Értem én, hogy a nők iránti tiszteletre történő korai nevelés lenne a cél, de mivel a fiúk semmiféle választ nem kapnak arra a kérdésre, hogy miért is kell nekik virágot adniuk a lányoknak azon kívül, hogy március 8-a Nőnap, tehát ilyenkor ezt kell/illik tenni, illetve még az előítéletektől mentes kislányok sem értik, hogy valójában minek szól az ünneplés, úgy ez a cél meglehetősen távolinak tűnik. Elképzelhető, hogy ma már másképp van, de az én gyerekkoromban bizony semmiféle kontextusba nem helyezték ezt a nagy virágosdit, az alsó tagozatban néhány évig mindig kaptam egy szál, a Tanítónénik (!) által bevásárolt jácintot vagy szegfűt, általában kínos feszengések közepette egy olyan osztálytársamtól, akivel egyébként – jó alsóshoz illően – fújtunk egymásra; de ha éppen egy kisfiú egy olyan kislánynak adta is a virágot, aki történetesen tetszett neki, akkor aztán jöttek a megfelelő korosztályos beszólások.

Én személy szerint akkor nem értettem, hogy miért ünnepelnek engem valamiért, amiről nem tehetek, hiszen éppen csak úgy esett, hogy lánynak születtem. Persze, mondhatnánk, hogy a születésnapi vagy névnapi ajándékért sem kell „megdolgozni”, de ezekkel az alkalmakkal egy gyerek is könnyen tud azonosulni, hiszen érti, hogy az ő születésnapjáról, az ő nevéről, vagyis az őt lényegileg meghatározó eseményekről, végső soron róla van szó azon a napon. De hogy érti meg egy 8 éves kislány, hogy mit jelent nőnek lenni? Miért nem magyarázzák el ezt az eseményt a kisiskolásoknak az ő szintjükön, hogy értsék, jó dolog a lányokat tisztelni, udvariasnak lenni velük, a lányok pedig fogadják örömmel az ilyen odafigyelést? Hogy mindkét fél előnyére válik, ha egy férfi tiszteletet mutat a nők iránt, amennyiben azzal a nők nem élnek vissza? Hogy nemcsak azzal hívhatja fel magát egy fiú, ha megdobálja vagy megrugdossa osztálytársnőjét, és hogy ha egy fiú kedves egy lányhoz, akkor a lánynak nem feltétlenül kell elutasítóan viselkednie vele? Hogy a figyelmesség – csak azért, mert külön napot jelöltek ki rá a naptárban-, nem csak a nőket illeti meg, illetve hogy évi egy szál vágott virággal (de cserepessel sem!) nem lehet kipipálni a másik ember iránti figyelmességet, és hogy ez az „ünnep” egyáltalán nem erről szól, amit pedig mi kisgyerekként valószínűleg egyetlen tanulságként vontunk le a sok kínos nőnapi élményből.

Olyan nagy felelőssége lenne ebben éppen azoknak a Tanítónéniknek (mert ugye még ma is túlnyomórészt belőlük áll az alsós tanári kar, a Tanárbácsi ritka, mint a fehér holló), akik - az én tapasztalataim szerint – csak megveszik a virágokat – a fiúk helyett, hagy ne kezdjem azzal, hogy miféle nevelési cél valósul meg már ebben az egy mozzanatban a kívánt hatás helyett – és igyekeznek túl lenni az egész hercehurcán, amiből a „szegény kicsi gyerekek úgysem értenek egy szót sem”. Ha már ragaszkodunk ehhez a hagyományhoz, akkor talán a Tanítónénik elmehetnének együtt a fiúkkal a piacra az első óra előtt, ha erre van mód, hogy a gyerekek érezzék, ők tesznek valamit, aminek egy társuk majd örülni fog. Azt ugyan nem tudom, hogy hogyan lehet alsós fiúkat motiválni ilyesmire, de lehet, hogy a kötelező virágos kör helyett egy beszélgetős osztályfőnöki óra látványosabb eredményekkel kecsegtetne.

Apropó figyelmesség, ne feledkezzünk meg azokról a fiú-és férfitársainkról sem, akik épp ma ünneplik a születésnapjukat vagy volt szerencséjük a Zoltán nevet kapni a keresztségben, úgyhogy boldog születés- és/vagy névnapot Nekik!