Vissza, előre

Tudod, hogy ez a helyes döntés, látod, hogy mindenkinek jobb így, és mégis szörnyen nehéz. 10 év. Csak éppen azt hitted, örökké tart majd. És persze azt, hogy elmondani lesz a legnehezebb. Mert még mindig vagyok annyira naiv, hogy fel sem merül bennem, hogy a többnyire kötelességtudatból vállalt, de valójában az eddigi legjobb tábor utolsó estéjén majd meglepnek. Pláne nem így. Bár ebben a pillanatban a korábbi út úgy, ahogy eddig, tovább már járhatatlan, ez a legtökéletesebb búcsú valamitől, amit nem szeretnék teljesen elveszíteni az életemből.

Ezért soha nem mondom, hogy soha. De ahhoz, hogy ez valaha működőképes legyen, most ki kell lépni a működésképtelen módból, és az másképp nem megy.

Remélem, innentől elérik majd azokat az eredményeket, amelyekre hivatottak. Nagyon megérdemlik, ahogy azt is, hogy 100%-osan felkészült tanárok foglalkozzanak velük. Az elhivatottság kevés. Kim Clijsters azt nyilatkozta az idei U.S. Open előtt, hogy tudja, mi kell ahhoz, hogy a legjobbját legyen képes nyújtani, és ha így van, legyőzhet bárkit. És a verseny után visszavonul, mert azzal is tisztában van, hogy az adott körülmények között nem tudja ezt a legjobbját tovább már kihozni magából, mert túl nagy lenne az ára. És ez a lényeg. Hiába tudod, hogy a legjobb lehetnél, ha folyamatosan nem megfelelő szinten teljesítesz. Ami méltatlan minden résztvevőhöz - nemcsak hozzájuk, de hozzád is.

Úgyhogy megteszem én is; visszavonulok. Egy időre, talán. Bízom benne, hogy lesz még lehetőségem. De most kell a vissza, hogy léphessek előre. Nem fogom megtervezni. Csak azt szeretném, hogy gyökeresen megváltozzon minden, ami ellehetetlenítette azt, hogy bármilyen feladatot elfogadható módon végezzek el. És aztán akár jöhet a másik vissza, de már nem ugyanoda, ahol most irányt váltok, nem akként az emberként, aki most vagyok, és nem azzal az élettel, amelyet eddig éltem. Mert ez a végső cél.

Visszavárnak, és ennél többet nem kívánhatok akkor, amikor nyilvánvaló, hogy méltó módon nem tudok tovább jelen lenni. Ez az egy hét megmutatta, hogy ha adottak a körülmények, ha bizonyos szempontokat - amelyeket nap mint nap nem, de egy hétre figyelmen kívül lehet hagyni - ki tudunk zárni, teljes a koncentráció és az elkötelezettség, mi hárman ezt piszkosul jól csináljuk. És E. és B. ketten is piszkosul jól fogja csinálni, én pedig most arra veszem az irányt, ahol új körülmények között akár a visszatérés is lehetséges ahhoz, amiben igazán jó vagyok.

Megkérdezték, tervezem-e jövőre a tábort, miközben még azt sem tudom, holnap mi fog történni. De ez jó, mert várom a változást. És tervezem, hogy meglepjen az élet. Prepare to be surprised. I am. God knows, I am.

Torokszorító

Már Párizsban megállapítottam, hogy a gyógyszertár a legnagyobb biznisz, miután minden sarkon villogott egy neonzöld kereszt vagy kígyós kupa. 1250,- jó magyar forint egy csomag torokfertőtlenítő, csak ámulok és bámulok. Lehet, hogy gyógyszertárban kellene utazni, ez lenne az alternatív karrierlehetőség, főképp most, hogy....

...hogy szabad vagyok. Kimondtam, amit ki kellett mondanom, eljött ez is. Mostantól minden lehetőség egyformán érvényes lehet. Érzem, hogy kemény útkeresés kezdődik, de ennek a vége végre nem előre elrendeltetett, és csak rajtam múlik, hová vezet. Rajtam pedig nem fog múlni.

Döbbenetes, hogy hiába tudod, hogy ez a helyes döntés, és hiába magától értetődő, hogy nincs visszaút, hiszen ha egyszer átléptél egy bizonyos ponton, az út, amelyet előtte megtettél, nem járható végig újra abban a reményben, hogy ezúttal másképp lesz minden, hogy ezúttal majd működni fog az, ami előzőleg félresiklott, hiszen egyértelmű, hogy éppen ugyanaz játszódik majd le ismét - a sors iróniája, hogy az összes bizonytalanság közepette ez az egyetlen valóban biztos tudás. És mégis, rettenetesen nehéz az a pillanat, amikor 30 ember néz szembe veled, akik bíznak benned és számítanak rád, és tudod, hogy most elkerülhetetlenül csalódást fogsz okozni nekik. Mert eljött az a pont, amikor egyszerűen nem okozhatsz tovább csalódást saját magadnak.

És ha megremeg a hangod, bár már hónapok óta tudod, hogy meg fogod tenni, az nem a meghatottság jele, hanem a felismerésé, ami egy pillanat alatt elborít az ezerszer végiggondolt, de élesben előre nem modellezhető helyzetben, mert hirtelen összeáll és egyszerre tolul a tudatodba minden korábbi élmény, és rájössz, hogy nincs ebben a felszabadulásban semmi katartikus. Lézerpontossággal látod, hogy miért hoztad a döntést, és megéled, hogy bár lehetne másképp, de nincs, és ezért számodra nincs más út, ha még holnap is tükörbe akarsz tudni nézni. Mert amíg hiszed, hogy helyesen cselekszel; hogy valami értelme, célja van az önfeláldozásnak, a lemondásnak, addig talán érthető, hogy nem változtatsz azon, ami valójában tönkretesz téged, de onnantól, hogy átláttad: ez így tarthatatlan, és valójában senkinek sem nyújtja azt, ami eredendően a választásod célja volt, hiába vállalsz rengeteg áldozatot, nem kerülhetsz hitelesen a saját szemed elé - és  másoké elé sem -, ha nem változtatsz. Mert onnantól tudva tudván okozol csalódást önmagad és a többiek számára is, még ha elsőre úgy tűnik is, hogy ez a csalódás eltörpül amellett, mint amekkorát a befejezés és a mindkét fél számára valódi lehetőségek biztosítása jelent. Mert nem vagy az, aki lehetnél. Hiába megkérdőjelezhetetlen a potenciál, a töredékét sem tudod megvalósítani. És a nagyszerű helyett kritikán aluli teljesítményt nyújtasz, ami egyszerűen nem felel meg. Az igazság az, hogy az alattomos, és a dolgok igazi lényegét belülről elrothasztó folyamatos, mindennapos csalódások, amelyek eredményeképp valójában mégsem vagy ott, bár fizikailag maradsz, és nem azt adod, amire eredetileg szerződtél, sokkal pusztítóbbak.

Igen, lehetnél te az, aki éppen ma szállt repülőre a többszöri kölcsönös elutasítások után mégis frissen vőlegényévé avanzsált testi-lelki társával, útban London felé, hogy rajta kívül senkihez és semmihez sem kötődve, közelebb a harminchoz, mint a húszhoz megpróbáld megalapozni a közös életeteket - éppen úgy, ahogy mindig is képzelted, nem túlromanticizálva a párkapcsolatot, hanem megdolgozva érte, útközben megismerve önmagadat és másokat, hogy aztán mégis keresztezze egymást az utad annak az útjával, akihez tartozol, és akiről a világegyetem ezt sokkal pontosabban tudja, mint te magad tudtad akkor, amikor kétszer is nemet mondtál neki, vagy amikor két nem-ed között éppen ő mondott nemet neked, és megengedheted magadnak, hogy nemet mondasz, mert valami hatalmasabb erő - vagy csupán az önmagunkhoz hű őszinteség - úgyis összehoz titeket. Szóval akár te is lehetnél ez. Csak éppen nem vagy. Hiába tettél meg mindent azért hosszú és - túlzás nélkül - gyötrelmesen fájdalmas éveken keresztül, hogy beléphess az egészséges lelkű emberek így sem cukormázas élettel kecsegtető táborába, mégis csak mástól hallgatod végig azt, hogy ilyen létezik; hogy ez nem lányregény, csupán a normális való élet; hogy valami, amiről kezdettől fogva érezted, hogy az a természetes, mással valóban megtörténik. De ez még mindig nem te vagy. Te az vagy, aki megfelelő indítás híján most jutott el odáig, hogy újabb fölöslegesen rákényszerített és felvállalt terhektől szabaduljon meg. És akkor lépni kell, hogy egyszer, remélhetőleg minél hamarabb, te lehess az a másik. Akivel megtörténnek a való élet normális dolgai.

A helyzet az, hogy megszűnt minden akadály. Nehéz felfogni, még inkább az megélni, de életemben először tényleg szabad vagyok. Rajtam a sor, itt az idő élni. Talán épp Londonban. Miért is ne?