Egy újabb nagyon-nagyon alulértékelt darab. Annyit szidták, hogy már nem is tudtam, mire számítsak. Mint anno az egyik tanárnőnknél, akiről elterjedt, hogy egy "vadállat", fél évembe került, hogy rájöjjek, egy nagyon szigorú, de korrekt és tisztán jóindulatú emberről van szó. Hónapokig kerestem benne a vadállatot, mire rájöttem, hogy egyszerűen csak nem létezik, ahogy a Love Ranch-nél is csak a film végén jöttem rá, hogy az a sok kritika, és különösen a Helen Mirren alakításával kapcsolatosak egyáltalán nem állják meg a helyüket.
A királynő Oscar díjas színésznője nagyon is alázatosan és 100%-ot nyújtva állt ehhez a feladathoz, függetlenül attól, hogy éppen a férje ült a rendezői székben. Nekem a sztori, a történetmesélés és a rendezés is tetszik, de ami igazán nagyszerűvé teszi a filmet, az Helen alakítása. Fantasztikus árnyalatokkal hozza az iparba belefáradt, önmagát is elhagyó nőt, aki azért még nem felejtette el egészen, mire is vágyott egykor, a kivirágzása így nagyon is érthető. Minden fájdalmát, szarkazmusát, új erőre kapó magabiztosságát és vakmerőségét elhiszem neki, mert egyetlen pillantásában vagy gúnyos megjegyzésében ott van az egész jobb sorsra érdemes, de végül kitörésre képtelen élete.
Helenen kívül Joe Pesci és a fiatal bokszolót játszó Sergio Peris-Mencheta is rendkívüli alakítást nyújtanak, és ezzel már ők hárman elviszik a hátukon a filmet. De az egésznek a lelke mégis Grace, akit Helen Mirren annyira hitelesen alakít, hogy éppen, hogy elhiszem, hogy öregnek és csúnyának érzi magát, hogy nem érti, miért kíváncsi rá a fiatal bokszoló, hiszen a saját férje hosszú idő óta lábtörlőként bánik vele, talán nem is bánt soha máshogy, mivel szeretetfogalma egy csecsemő mindent elváró, de cserébe semmit nyújtani nem tudó ragaszkodásában merül ki. Azután Grace magára találását is elhiszem, mert nem számít a kor, csak az, hogy két ember milyen éretten tud viszonyulni egy kapcsolathoz, és ebben a fiatal Armando messze lekörözi az élemedettebb korú Charlie-t.
A sokat támadott jelmeztervezés is tökéletesen eltalált, Helen ruhái megidézik a '60-as éveket, és akármennyire visszatért is a korábbi évtizedek stílusa, nem, nem olyanok a kosztümök, mintha a legutolsó divat szerint készültek volna - ez nagy túlzás, legfőképp azért, már két éve folyamatosan a '80-as éveket próbálják újra ránk erőltetni a divatosság égisze alatt, miközben az eredetileg is egy félreértésen alapult (válltömés, tényleg???), Grace ruhái pedig egyértelműen korábbi - és jóval ízlésesebb - kort idéznek.
Nekem nagyon tetszett a film, minden szempontból felülmúlta az összes kritikát, amit olvastam, de nem csak az alacsony elvárások miatt, hanem saját értékén is megállja a helyét a figyelemre érdemes alkotások között, és különösen Helen Mirren alakítása eddigi szerepei sorában.
A királynő Oscar díjas színésznője nagyon is alázatosan és 100%-ot nyújtva állt ehhez a feladathoz, függetlenül attól, hogy éppen a férje ült a rendezői székben. Nekem a sztori, a történetmesélés és a rendezés is tetszik, de ami igazán nagyszerűvé teszi a filmet, az Helen alakítása. Fantasztikus árnyalatokkal hozza az iparba belefáradt, önmagát is elhagyó nőt, aki azért még nem felejtette el egészen, mire is vágyott egykor, a kivirágzása így nagyon is érthető. Minden fájdalmát, szarkazmusát, új erőre kapó magabiztosságát és vakmerőségét elhiszem neki, mert egyetlen pillantásában vagy gúnyos megjegyzésében ott van az egész jobb sorsra érdemes, de végül kitörésre képtelen élete.
Helenen kívül Joe Pesci és a fiatal bokszolót játszó Sergio Peris-Mencheta is rendkívüli alakítást nyújtanak, és ezzel már ők hárman elviszik a hátukon a filmet. De az egésznek a lelke mégis Grace, akit Helen Mirren annyira hitelesen alakít, hogy éppen, hogy elhiszem, hogy öregnek és csúnyának érzi magát, hogy nem érti, miért kíváncsi rá a fiatal bokszoló, hiszen a saját férje hosszú idő óta lábtörlőként bánik vele, talán nem is bánt soha máshogy, mivel szeretetfogalma egy csecsemő mindent elváró, de cserébe semmit nyújtani nem tudó ragaszkodásában merül ki. Azután Grace magára találását is elhiszem, mert nem számít a kor, csak az, hogy két ember milyen éretten tud viszonyulni egy kapcsolathoz, és ebben a fiatal Armando messze lekörözi az élemedettebb korú Charlie-t.
A sokat támadott jelmeztervezés is tökéletesen eltalált, Helen ruhái megidézik a '60-as éveket, és akármennyire visszatért is a korábbi évtizedek stílusa, nem, nem olyanok a kosztümök, mintha a legutolsó divat szerint készültek volna - ez nagy túlzás, legfőképp azért, már két éve folyamatosan a '80-as éveket próbálják újra ránk erőltetni a divatosság égisze alatt, miközben az eredetileg is egy félreértésen alapult (válltömés, tényleg???), Grace ruhái pedig egyértelműen korábbi - és jóval ízlésesebb - kort idéznek.
Nekem nagyon tetszett a film, minden szempontból felülmúlta az összes kritikát, amit olvastam, de nem csak az alacsony elvárások miatt, hanem saját értékén is megállja a helyét a figyelemre érdemes alkotások között, és különösen Helen Mirren alakítása eddigi szerepei sorában.
