Úgy látszik, így a harmadik X közeledtével feldúsulnak az ember életében a babás események. Csak épp a legnyilvánvalóbbnak tűnő módon nem, viszont mindenhogy máshogy igen. Ezért aztán a korommal való megbékélés mellett azt is sürgősen meg kell tanulnom, hogy hogyan reagáljak a babahepöningekre. Ma például egyik tanítványom anyukája jelent meg az egyhetes kisöcsivel, én pedig bőszen sütögettem ki az agyi idegpályáimat, hogy rátaláljak arra, amit ilyenkor illik/szokásos/természetes mondani. Nem sikerült. Megkérdeztem, hogy hogy hívják, és hogy mi a neve, és őszinte csodálattal mosolyogtam rá, de az egyébként igen magától értetődő "gratulálok" szó egyszerűen csak nem jutott eszembe. Még csak véletlenül sem. De majd beletanulok. Valahogy úgy is érzem, hogy harminc fölött nincs tovább kibúvó, muszáj, hogy ez is az életem részévé váljon - még ha egyelőre csak mások babáiról van is szó.
Nade...az egész agymenés ott kezdődött, hogy hazafelé jövet elgondolkodtam, nekem nincsenek olyan barátaim, akik meglepetéspartit rendeznének egy olyan jelentős esemény jóvoltából, mint a harmadik X. Pedig ketten is vagyunk...vagy talán éppen emiatt. A lényeg, hogy innen a gondolataim gyorsan a szűk (nagyon!) családomra terelődtek, akik valószínűleg egy ugyanolyan sms-sel fogják elintézni ezt a születésnapot is, mint a többit...és akkor belém hasított az érzés, életemben először, hogy milyen lehet 30-on túlinak lenni. Hirtelen nagyon öregnek éreztem magam. Már három évtizede élek, és ez megrémiszt. Mert ez már felelősség. Mintha 30 felett már valóban nem lennének kifogások, el kell számolni azzal, hogy mire vitted, vagy fogod még. Ilyenkor még utat keresni pedig valahogy már nem tűnik legitimnek. És hát mondanom sem kell, nem állok valami jól ezügyben.
Természetesen nem is kellett sokat várnom, hogy az élet újra arcomba nyomja lemaradásom tényét. A buszon sikerült ugyanis egy idős hölgy és egy roma fiatal(os)asszony mögé leülnöm, akik fennhangon beszélgettek. Az első mondat, amit utóbbi tolmácsolásában elkaptam, a következő volt:
"A két lány majdnem egyszerre lett terhes, három hónap van a két kicsi között. Most 5 évesek."
Erre jött a kontra előbbitől, hogy
"Én is mondom mindig a fiamnak, hogy itt lenne már az ideje! Hát most 35 éves, mire 20 éves lesz a gyerek, ő 60, ha még sokáig gondolkodik."
Éljen, jobbegyenes a gyomorba, köszönöm szépen, többi harmincon felüli (leendő) gyermektelen társam nevében is. Nade, nincs ám vége a történetnek, mert rövidesen az is kiderült, hogy
"Az én fiam mindig azt mondja, hogy majd jön, amikor jönnie kell."
Mint megtudtam, ez a következőt jelenti:
"Hát, próbálkoznak, de még eddig valamiért nem jött össze."
Ez igen! Gratulálok! Ha nem elég, hogy az ember orra alá dörgölik a gyermektelenséget, amikor pusztán azért, mert beütött a harmadik X, amikor pedig aztán mostmár tényleg nem halogatható ez a dolog, esetleg nem tud parancsszóra keríteni valakit maga mellé, akit gyermekei apjának/anyjának szeretne/merne választani, máris érkezik az empátia következő magasiskolája: nap mint nap b@szogatni valakit azzal, amitől egyébként is minden bizonnyal szenved: hogy nem sikerül a gyermekvállalás. Így ha az illető esetleg eddig képes volt is leküzdeni a bűntudatot és az értéktelenség érzését, mostanra garantáltan úgy érezheti, valóban az ő hibája, hogy nem lehet gyereke. Úgyhogy nyugtáztam, egy pár/férj-feleség sem garancia arra, hogy ne rúgjanak beléd úton-útfélen a gyermektelenség miatt, akár választottad ezt az állapotot, akár a helyzet áldozata vagy. (Kedves családom is kizárólag ilyen jellegű kommunikációra képes, miközben a 30. születésnapom/-unk sms-téma.)
És persze az is kiderült, hogy a fiatalasszony valójában 40 éves, így aztán gyorsan levontam a következtetést, hogy nem értettem félre:
"Hát igen, én 35 voltam, amikor az első megszületett. És az már az unokám volt, nem a gyerekem."
+/-x... na igen, 5 évesek a kicsik, vagyis a gyermekei gyermekei, ez tényleg annyi. 35 éves nagymama. Végülis, ha én 60 leszek, mire az én csemetém 20, valakinek javítani is kell a statisztikákat. Az már biztos, hogy nem én húzom majd felfelé az átlagot.
Pedig nincs ellenemre a dolog, egyszerűen csak nem tart még ott az életem. Mondjuk tervezem, hogy ez a közeljövőben (na, jó a következő 5 évben) megváltozzon, de előre nem tudhatom. Pedig én még csak nem is olvasok olyan intellektust inzultáló női magazinos cikkeket, amelyekbe a vásárlólázas random Joyban botlottam bele. Á. megvette, hogy kapjon kedvezményt a kardigánjára, amiből aztán cipő és ruha lett, én pedig rászántam magam, hogy a pontosan 232 oldalas újság 3 db összefüggő szövegből álló cikkét elolvassam. Hiba volt. Fel vagyok háborodva. És én kérek elnézést. Mintha általános iskolás kislányok merengenének arról, milyen is lehet a szerelem, egy párkapcsolat, és a mesebeli királykisasszonyoknak adnának tanácsot.
A Férfiak, két dimenzióban című cikk bevezető és záró gondolatát idézném csak:
"Most már a mobiltelefon sem tényező, viszont van internet, azon belül is facebook és skype, és úgy tűnik, a férfiak egy része (sajnos a zöme) nem kíván felemelkedni a kanapéról, hogy magánéletet éljen."
Majd a párkeresés során a különböző okok miatt a számítógép mögé menekülő férfiak minden empátiát és pszichológiai érzéket nélkülöző kategorizálása (amely szerint például az önbizalomhiányos pasi "született gyáva" és ráadásul a valóságban "dögunalmas") és minősíthetetlen fikázása után a következő mondattal zárul a cikk:
"De szerencsére azért maradtak még helyzetek, amikor nincs szükség billentyűkre, sőt, szavakra sem. És a férfiak legnagyobb része még ezekben hisz."
Vatdöfakk??? Hol? Milyen helyzetek? És még szavak sem? Nahát, nem is tudtam, hogy szavak nélkül is lehet ismerkedni! Ez igen! Nem akarna inkább erről írni egy cikket a kedves szerző? Talán jobban tudnánk hasznosítani, még akkor is, ha ilyen tájékozatlan és felszínes ember tollából származik. Mert ez a cikk tökéletesen fölösleges és sértő mind a nőkre, mind a férfiakra nézve.
A második cikk olvasása során már a sírás fojtogatott a tehetetlen düh miatt, amit amiatt éreztem, hogy ezeket a tökéletes marhaságokat életigazságként értelmezik az olvasó fiatalok. Mert sajnos mérvadónak tekintik, amit egy ilyen igényesnek álcázott női magazin ír, és talán pont az a korosztály, akikkel ha értelmes dolgokról beszélgetnénk, még menteni lehetne a menthetőt. A 20 jel, amely szerint túl régóta tart a párkapcsolatod, tehát ideje változtatni, olyan örökbecsű gyöngyszemeket sorakoztat fel, mint:
"Te veszed meg az alsógatyáit, ő a tamponodat."
"A szülei saját lányukként kezelnek és komoly reményeket fűznek hozzád."
és a katarzis:
"Azt mondtad neki, ideje lenne elkezdeni esküvői helyszíneket keresgélni, és ő ettől egyáltalán nem akadt ki."
Ó, te szegény szerencsétlen, micsoda skandallum! Nem mindennapi kínokat élhetsz át, ha már idáig fajultak a dolgok a párkapcsolatodban. Micsoda pernahajder! Méghogy nem akadt ki az esküvő hallatán?! Ez ám a tragédia, most aztán végleg szakítani kell, ennél biztosabb jele nem is lehetne annak, hogy rosszul működik a kapcsolatotok!
Komolyan mondom, nem értem. És ezt olvassák! Mi több, komolyan veszik. Nem hiszem, hogy direkt a vásárlóláz célközönségére szabták ilyen IQ-lightra ezt a számot. És ez probléma. Ha a nők többsége tényleg hajlandó ilyesmiknek bedőlni, nem irigylem a férfiakat. Pedig eddig azt hittem, a nők helyzete a kevésbé irigylésre méltó.
Jellemző, hogy a harmadik cikk, amely kettőnél több összefüggő mondatot tartalmazott, egy férfi műve, akinek ironikus stílusa miatt azonban nem biztos, hogy a szándékolt üzenet fog lecsapódni az előző két cikken művelődött olvasótábor számára. Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de ez a férfi-írás volt az egyetlen dolog, amit nem éreztem a női sztereotípiák és klisék halmazának a magazinban. Ezek után lehet nyugodtan "hülyelibázni" és "szőkenőzni," mert ha csak a két nevetséges szöveg szerzői kapják meg ezeket a kritikákat, már akkor helyben vagyunk. Ismételten én kérek elnézést.
