Nem kell havat lapátolni!

Itt ülök egy háromemeletes lakástömb első emeletén, hallgatom, ahogy a házmester takarítja odalent a frissen esett havat, és hirtelen minden porcikámat átjárja a végtelen hála érzése: imádok lakásban élni!!! Időről időre megszilárdul bennem a meggyőződés, és mindig a hólapátoláshoz hasonlóan jelentéktelennek tűnő dolgok okozzák a katarzist. Lehetséges, hogy valóban ezek azok az események, amelyek az „élet apró örömei” kategóriába tartoznak, ám épp ezért, látszólagos jelentéktelenségük ellenére hatalmas fontossággal bírnak.

A kertes házban eltöltött 25 év után már több mint 4 éve vagyok elégedett lakáslakó, és bár a gyerekkorom több szempontból sem volt ideális, már tudom, hogy akkor sem vágynék egy kertvárosi/vidéki családi építménybe, ha minden tündérmesébe illően alakult volna korábban. Nézzük csak: A lakás első és legfontosabb előnye a kitermelhető rezsiköltség. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyönyörű, viszonylag csendes, de jól frekventált helyen sikerült albérletet szereznünk, egy téglaépületben, amelyben minden lakásnak önálló fűtése van, tehát sok szempontból szerencsém is van. De a lényeg nem változik: a lakásban van esély a költségek megteremtésén túlmutató célokért is dolgozni napi 8-12-14 órát.

Kettes számú előny: nem túl kicsi, de nem túl nagy élettér, amelynek takarítása emberi léptékkel mérve is kivitelezhető. Persze az is igaz, hogy mivel a nap nagy részében nem vagyok otthon, nem is kellene nagyobb lakás, viszont a takarítás így is embert próbáló feladat, ha azt szeretném, hogy minden helyiség normálisan nézzen ki. Nem is mindig sikerül, de legalább érvényes kísérleteket tudok tenni rá, nem úgy, mint egy családi házban, amelynek a jelenlegi (és jövőbeli) életformám mellett kizárólag egy bejárónővel lenne esélye a túlélésre.

Harmadszor: a lakás a fővárosban van!!! Rendkívül fontos tulajdonság, mondhatni verhetetlen, ezért aztán inkább a nulladik helyre kívánkozik (mint A kis herceg a kedvenc könyveim 12-es listáján), mert besorolhatatlan egy ilyen összeállításba. Egyszerűen imádom a várost; a belváros, a szupermarketek vagy a repülőtér közelségét, hogy van éjszakai tömegközlekedés és minden film, amely Magyarországra érkezik, biztosan látható majd valamelyik moziban, mégpedig a hazai bemutató napján. Szerencsére a városi léttel azonosított negatív jellemzőket elkerülöm ezen a környéken, bár számomra a repülőgépek zaja is zene, úgyhogy nem hiszem, hogy bármi eltántoríthatna a fővárostól. Esetleg London.

Negyedszer: nincsen kert, járda, bejáró, hozzánk tartozó utcarész, amelyeket gondozni kell, illetve nem kell kutyát tartani ahhoz, hogy megvédjük az értékeinket (a biztonsági zárakon túl, természetesen). A félreértés elkerülése érdekében: imádom az állatokat, különösen a kutyákat (a növények szeretetébe inkább ne menjünk bele), de sosem volt elég időm arra, hogy a hozzájuk méltó módon foglalkozzak bármilyen állatkánkkal, ezért ellenkezem. Gyerekkoromban pedig természetesen ki nem állhattam az ingerküszöböt messze meghaladó, végeláthatatlan mennyiségű gazolást, ásást, ültetést, kapálást, gyümölcsszedést…a hólapátolásról nem is beszélve! Így tehát jogosnak tűnik, hogy örömmel tölt el ezen tevékenységek teljes kiiktatása az életemből, és az is. A jelenlegi árak és minőség mellett természetesen nagyon hiányzik a kertből leszedett gyümölcs és zöldség, de így is bőven a lakás felé billen a mérleg nyelve.

A teljesség érzéséhez már csak egy, nagyon fontos tulajdonsága hiányzik ennek a lakásnak: hogy a sajátom legyen:).

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát….

Tegnap – lányos zavaromban – meggondolatlanul leteremtettem talán egyetlen Olvasómat, amiért megkereste a blogomat, és most lelkiismeret-furdalásom van. És főleg azért, mert még segített is a linkek beszúrásával, én pedig csak mérgelődni tudtam, bár igazából csak zavarban éreztem magam.

Ez a blogírás még mindig olyan skizofrén dolog számomra, mert egyrészt persze mindenki szereti hallatni a hangját (vagy legalábbis abban az illúzióban élni, hogy mások is olvassák a gondolatait), másrészt szeretne mindenkinek elmondani olyasmiket, amiket nem mondhat el senkinek. Így a blog kitűnő intézmény a terjeszteni kívánt eszmék továbbítására, másrészt viszont, ha arra gondolok, hogy esetleg ismerőseim olvassák a személyesebb bejegyzéseket, az egyáltalán nem esik jól. Amiből azt a következtetést vonom le, hogy a belső elmélkedéseknek megmarad a hagyományos napló (amit sosem írtam, és ezután sem fogok, tehát az elmélkedés marad gondolati tevékenység – esetleg piszkozatként megírom őket, de nem publikálom, tehát lesz egy online-hagyományos naplóm), ide pedig felkerülnek a praktikusabb témák. És gondolatok is:). Meglátjuk. Addig is remélem, hogy eddig valószínűleg egyetlen Olvasómat nem tántorítja el a további követéstől a tegnapi incidens.