A 9. Roland Garros trófea margójára

Véletlenül belebotlottam a legjobb kommentbe, amit valaha olvastam. Rámutat arra, ami engem is nagyon zavar a sportrajongók (vagy általában az emberek?) viselkedésével kapcsolatban, de amíg én csak a dühöngésig jutok, Chrillz Gutschmeister a lehető legpozitívabb hangon tudja lezárni a vitát. Mindig, mindenből tanulhatunk, akkor is, ha nem mi vívtuk meg a csatát, ám a felismeréseket a saját életünkben csak tettek formájában tudjuk kamatoztatni. Éppen ezért a "kanapékrumplik" helyett a cselekvő embereké a világ; a duma nem vezet sehová.

És persze gratulálok, Rafa! :)

I have a confession to make. And I am ashamed to admit it.

But I had doubts.

I didn't believe in Rafa before this Roland Garros started. I thought Djokovic was too strong. He's without a doubt the toughest player Rafa has ever played, after all. The only one who could really measure up against Nadal. Who wasn't afraid. Who knew how to play him. Who knew how to BEAT him.

But there are no excuses. Rafael Nadal has through his whole career proven doubters as myself wrong. People have written him off more times than any other player in history.

"He'll never recover from this injury."
"He'll never win slams outside clay."
"He'll never come close of Federer."
"He's done. It's over. You don't recover from 7 months absence."
"No way Nadal is going to win slams at 25, are you kidding me? His playing style is too tough on the body. He might even have retired at 25."
"No way Nadal will beat Djokovic again, are you blind? He doesn't stand a chance."

And on it goes...

But this guy is more than a tennis player. He's a phenomenon. In every sense of the word. One of the best athletes of all time. And probably THE best when it comes to the spirit of a champion; to never give up; to fight to the bitter end. To accept success and defeat with equal amount of humbleness.

He's constantly mocked, ridiculed, laughed at, hated and abused by haters on the internet, people who find pleasure in seeing him down, for various reasons, but the difference between them and Nadal is that they have no idea what it takes to be a champion; they have no idea what it takes to even show up, to give yourself a chance in life - regardless of result. It's easy to be tough and judgmental behind a computer screen, isn't it?

It doesn't matter if Nadal wins more slams. Or if he holds his ranking. It doesn't matter if Nadal ends his career at 30 or 35. It doesn't matter how much hatred he gets, if anything - it just shows people's true colors, cheering for others misery - can you get much lower than that? Nadal has nothing more to prove. He's won grand slams for 10 straight years now and above all, he's had the chance to live out his dream, and that was the only thing he ever asked for.

If anything, the success of Rafael Nadal proves that you can accomplish almost anything in life if you're willing to SUFFER for it. If you're willing to WORK for it. If you're willing to put your soul into what you do, every single day, and if you do that enough times - you'll be successful.

This is not the day to talk about records, or speculations about the future. I certainly have my thoughts on how far I believe Nadal will go in terms of grand slam wins, but it doesn't matter what we THINK - the only thing that matters is what we DO.

And Rafael Nadal has proven once again that you should NEVER write him off. He could be 90 years old in a wheelchair, but man - I'd STILL not count him out. I've learned my lesson. And I apologize.

Sincerely,
A very emotional fan.

(A komment az ATP honlapján szereplő beszámoló alatt jelent meg.)

Válasz a fel nem tett kérdésemre

Amennyire imádom az idei Tenis Classics felhozatalát, annyira hiányolom a nőket a névsorból, különösen azok után, ahogyan Taróczy Balázs, a főszervező a női játékosok távollétét indokolta. Véleménye szerint a női tenisz világszintű mezőnyéből összesen 2, azaz kettő darab játékos - a világelső Serena Williams és a jelenleg harmadik helyen álló Marija Sarapova - ér fel a magyar rendezvény színvonalához, amelyre például a férfiak legjobbjait - Rafát, Nolét vagy Rogert - elhozni elképzelhetetlen vállalkozásnak tűnik. Maga Taróczy állítja az interjúban, hogy Serenát, a női ranglistát toronymagasan vezető játékost "lehetetlen megfizetni", tehát képzelhetjük, hogy a három legnépszerűbb férfijátékos esetében sincs ez másképp. Minden tiszteletem Taróczy Balázsé, teniszezőként és a Tenis Classics szervezőjeként is, de anélkül, hogy kétségbe vonnám a szakértelmét - nem teszem -, óriási problémáim vannak ezzel a kijelentésével, mert a nők és a férfiak alapvető megítélésénél alkalmazott kettős mércéről árulkodik, amely elfogadhatatlan számomra.

Minden szakmai és rajongói fórum egyetért abban, hogy Serena Williams teljesítménye kivételesnek számít a női mezőnyben. Mats Wilander mondta nemrégiben, hogy 15 évvel ezelőtt, amikor Serena feltűnt, mindenki úgy akart játszani, ahogy ő, és bár eltelt másfél évtized, ez ma sincs másként. Ranglistapontjai mutatják, milyen magasan a mezőny fölött áll, amikor a legjobbját nyújtja - amire az esetek 95%-ában képes is. Ettől függetlenül nem vitathatjuk el a női teniszben az elmúlt 15 évben elért fejlődést, még akkor sem, ha a nők játéka sok tekintetben különbözik a férfiakétól. Az, hogy van egy szupersztár, akinek a játéka hosszú ideig felülmúlhatatlannak tűnik, nem teszi semmissé sok száz további sportoló már-már emberi - tehát nem női vagy férfi, hanem egyszerűen emberi - határokat feszegető teljesítményét. Ha azt állítja valaki, hogy a női játékosok között (hangsúlyozom, hogy kizárólag a női játékosok között) egy "rendezvény" színvonalának kizárólag ez a többiek által felülmúlhatatlan szupersztár felel meg, azzal valójában azt mondja ki, hogy "a férfitenisz", és azon belül is "legfeljebb a ranglista 4. helyezettjének" színvonalához egyedül ő méltó, ráadásul elég logikusan azt is sugallja, hogy a WTA versenyeit - nem beszélve a Grand Slamekről - méltatlanabbnak tartja a hazai rendezvénynél. Az egyenlő megítélés nem abban merül ki, hogy a női sportolók teljesítményét abszolút értékben összehasonlítjuk a férfiakéval, ez esztelenség lenne. Semmilyen más, fizikai képességeket próbára tevő sportágban nem jut eszünkbe a férfiak és nők időeredményeit vagy az általuk emelt, vetett, lökött, hajított súlyok és ugrott magasságok stb. nagyságát összevetni egymással. Ezért is versenyeznek külön, ugyebár.

Elkeserítőnek tartom, hogy ebben az összefüggésben Billie Jean King "nemek harcában" vívott mérkőzésének lényegét is rengetegen félreértik. Nem azt bizonygatta soha senki, hogy a nők fizikailag abszolút értékben képesek ugyanarra a teljesítményre, mint a férfiak. Nem kell, hogy képesek legyenek erre ahhoz, hogy ugyanolyan jogok és tisztelet illesse meg őket. Ez volna a kérdés lényege. Hogy függetlenül attól, hogy nő vagy férfi-e valaki, ugyanúgy el kell ismerni a maximális teljesítményét - még akkor is, ha ezek az eredmények abszolút értékben eltérők. Egyáltalán, miért is kérdés ez? Miért nem egyértelmű? Mi olyan félelmetes abban, ha elismerjük az embert, még azelőtt, hogy elkezdenénk a kromoszóma-összetételéről gondolkodni?

Nincs még egy olyan sport, amelyben ilyen kemény fizikai és mentális erőpróbát kell kiállniuk a játékosoknak akár egy-egy meccs, akár a szinte szüntelenül zajló éves versenyidény tekintetében. A női teniszezők a női sportolók egyik legkeményebb követelményeket teljesítő csoportja: kivételes teherbírással rendelkeznek a rövid- és hosszú távú állóképesség és koncentrálóképesség és a végzett edzésmunka tekintetében is, szerteágazó készségeket kell szinte tökéletesre fejleszteniük, és rendkívül kevés lehetőségük van hibázni.

Nem tudom, a szervezők hogy vannak ezzel, de én őszinte csodálattal adózom e rendkívüli sportemberek iránt, sőt, nagyon izgalmas és magas színvonalú női teniszmeccset is láttam már. Sokat. Ezek közül csak egy-kettőt vívott Serena, azzal a maroknyi játékossal, akik olykor-olykor meg tudják szorongatni. Hiszen amikor Serena nagy ritkán veszít, akkor többnyire önmagát veri meg, ami viszont egyáltalán nem izgalmas, így marad az az egy kezemen megszámolható néhány mérkőzés, ahol a jól játszó Serenát sikerül legyőzni. Ami Sarapovát illeti, az ő játéka soha nem izgalmas számomra. Elismerem, hogy hatékony, és ő maga egyébként hatalmas sztár; technikailag is biztosan kiemelkedő, ezt én nem tudom szakértő pontossággal megítélni, de mindezzel együtt is steril játékot játszik, és a kezdetben még lenyűgöző maximalizmusáról mára már látom, hogy kényelmetlen görcsösség, amely sokszor a céljával éppen ellentétes eredményre vezet, és amit nem jó nézni. Ráadásul Marija az utóbbi időben rettenetesen következetlenül és sok hibával játszott, híresen nagy szervája pedig legalább annyiszor hagyta cserben kettős hibával, mint ahányszor sikerült vele pontot nyernie.

 

Ami azt illeti, én nagyon is szeretem ezt a műfajt, amit női tenisznek hívnak, és éppen amiatt olyan kedves a szívemnek, amiben különbözik a férfiak játékától. Hogy elsősorban nem erő-, hanem észjáték. Hogy okos. Hogy izgalmas. Hogy változatos. Való igaz, több a brék, mint a férfimezőnyben, de hogy ezt nyerőkkel vagy ki nem kényszerített hibákkal érik el, az nem nemi sajátosság. Arról nem is beszélve, hogy technikailag bármennyire tisztelet érdemlő és csodálatra méltó is, amikor két nagy szervás nagyágyú a férfimezőnyben felváltva, közel semmire hozza a saját adogatását anélkül, hogy igazi labdamenetek alakulnának ki, hogy a fogadó kicsit is bele tudna szólni az eredmény alakításába, izgalmasnak a legkevésbé nevezném az ilyen mérkőzéseket. Bennem személy szerint kicsit összeomlik valami, amikor rájövök, hogy e felé halad egy meccs, hogy a rövidítésig gyakorlatilag előre látom, mi fog történni. Izgalmas az a meccs, amelyben az ellenfelek meg tudják szorongatni egymást, ez pedig attól függ, hogy melyik két játékos áll egymással szemben, a férfiak és a nők esetében egyaránt. Én úgy látom, hogy ehhez hasonló típusú játékosok kellenek - így lesz például az élőben a Roland Garros Philippe Chatrier pályáján látott Serena Williams - Sara Errani elődöntő lehangolóan érdektelen, vagy szögez a székhez egy sokadik körös Kuznyecova - Kerber  mérkőzés. Ahogy a férfiaknál egy Robredo - Monfils első körös összecsapás is rendkívül izgalmas, szemben például az izgalmakat legfeljebb a Roger-drukkereknek tartogató római Federer - Nadal döntővel.

És még valami: a tavalyi rendezvény is bizonyítja, hogy a magyarországi rendezvényen a kiváló tenisz mellett valami más is kell, ami ha hiányzik, érdektelenségbe fulladhat a látott mérkőzés. Ez a "show"-elem pedig például a szóba jöhető női játékosok közül számomra a tudása miatt is méltatlanul mellőzött Viktorija Azarenka esetében várható leginkább a legjobbak között. Én ugyan játékosként nem kedvelem őt különösebben, de egy biztos: kiváló teljesítményre képes, és nagy bohóc tud lenni, ha akar, így ha már a legjobbak felsorolásába kezdünk, őt biztosan nem hagynám le a listáról. Ezen kívül a top három körén kívül is vannak látványosan játszó női teniszezők - nagy meglepetés volt számomra a US Openen Francesca Schiavone, Agnieszka Radwanska pedig mindig lenyűgözően izgalmas -, akik minden bizonnyal hatalmasat szerepelnének.

Caroline Wozniacki alias Serena :)

A lényeg tehát az, hogy nem a férfiak teljesítményével kell összehasonlítani a nőkét ahhoz, hogy érdemesek lehessenek a figyelemre, az érdeklődésre; hogy kiváló teljesítményt láthassunk tőlük. Hogy kinek mekkora a közönségvonzó ereje, az nyilvánvalóan gazdasági megfontolás tárgyát képezi, de erőteljes csúsztatásnak tartom azt állítani, hogy a férfiak legeslegjobbjait nélkülöző rendezvény színvonalához a nők legeslegjobbjai is kevesek. Ez méltatlan magához a sporthoz, valamint a női teniszezők teljes mezőnyre nézve rendkívül sértő és igazságtalan.

Én, mint a tenisz iránt teljes körűen érdeklődő, potenciálisan fizető közönség ezúton tájékoztatom a szervezőket, hogy amennyiben női teniszezőket is láthatunk a Tenis Classics-on - még ha nem is Serenáról vagy Marijáról van szó -, én ugyanolyan lelkesen, ha nem még lelkesebben fogok jegyet vásárolni az eseményre, mint ahogy jelenleg, a férfiak legnagyobbjainak, Nadalnak, Federernek és Djokovicnak a távollétében is megteszem.

Maradok tisztelettel: a kiváló teljesítményekre nemi alapú megkülönböztetéstől függetlenül kíváncsi néző.

Klasszikus

Biztos voltam benne, hogy nem, idén nem leszek ott. Nincs helye, nincs tere, nincs ideje. Az elmúlt időszakban - talán a US Open miatt - sokszor eszembe jutott, és egyértelműen éreztem, ez egy határozott nem. Ma délelőtt aztán, azon a félreismerhetetlen módon bevillant: de mi történik, ha ellenállhatatlan szereplőgárdát szerveznek össze? Ha a körülmények ellenére, és éppen az esemény lényegéből fakadóan mégis menni akarok majd? Hiszen mostanra a saját jogán, teljes egészében, minden mástól függetlenül egyszerűen imádom. Az azonban, hogy kik lehetnének a meghívottak, nem tudatosult bennem, hiszen a tenisz szó hallatán a Rafát a salak királya - igen elismerő, de mégiscsak korlátozó - skatulyájából véglegesen kiemelő győzelem képe minden mást kiszorított a gondolataimból. Micsoda szívemnek kedves életkép. Még élénken élt bennem a pár órával korábbi élmény. Szeretem az igazságos helyzeteket. Szeretem, amikor a kemény munka, a megalkuvást nem ismerő állhatatosság, az alázat, a türelem, a hit és az önmagunkhoz való hűség elnyeri méltó jutalmát. Amikor a jobb győz. Bármennyire idealistának tűnik is, ez valójában egy végtelenül egyszerű és józan elvárás. És ezúttal így történt.

A villamos utolsó előtti megállójában, mindössze néhány perccel a hazaérkezésem előtt jelentkező csalhatatlan megérzés azonban - amelynek bizonyossága valahogy más, mint bármilyen egyéb ötleté; amelynek forrása valami erősebb, valami mélyebb, és számomra jó ideje tisztán felismerhető - semmi kétséget sem hagyott bennem afelől, hogy a gondolat megszületése nem volt véletlen. És mint olyan gyakran, most is beigazolódott: nem kell tudnom elképzelni valaminek a hogyanját ahhoz, hogy bekövetkezzen. Itthon, kedvenc kék közösségi oldalunkat megpillantva olyan illusztris társaság fogadott, hogy minden korábbi meggyőződésem a szöges ellentétébe fordult. Az idei, immár hatodik - esetemben pedig potenciálisan a második - Tennis Classics résztvevői között lesz a számomra - még további 5 percig - ismeretlen Pat Rafter; a játékbiztonsági mutató mértékegységének nevét adó Mats Wilander, akitől a párizsi kihagyás után most talán mégis fogok autogramot kérni; Marcos Baghdatis, a számomra - és André Agassi számára - 21 éves korából, görög istent idéző ifjú titánként, félelmet keltő vastag, göndör fürtjeiről emlékezetes ciprusi, és három, gyakorlatilag a világ élvonalába tartozó, jelenleg is aktív sztárjátékos: a Rafa mellett a "visszatérés királya" címért induló Tommy Haas, az őstehetségéről híres Jo-Wilfried Tsonga és igen, igen, igen, kedvenc spanyol gladiátorom, példaképem és inspirációm, David Ferrer!

Szó bennszakad, hang fennakad, jegyrendelés indít... 

EZAAAAZ! Így kell világszínvonalon szervezni.

Noha továbbra is hangosan kampányolok a női játékosok meghívása mellett, ez a lista önmagában óriási. A férfiak közül én sem tudtam volna jobban összeállítani, persze annak tudatában, hogy Rafára, Noléra vagy Rogerre valószínűleg még várnunk kell. Ezek után azonban már az ő felbukkanásukat sem tartom lehetetlennek.

Ezzel együtt azonban szeretném, ha női legendákat és aktív játékosokat is láthatnánk végre az Sportarénában, hiszen ők is méltán népszerű, hatalmas sportemberek, akiknek a teljesítményét, okos, variált, az ütőerő-demonstrációt intelligens megoldásokkal fűszerező játékát sokszor még lenyűgözőbbnek találom, mint a férfi mezőny meccseit. Nincs is annál megnyerőbb, mint látni, ahogy az aprócska Camila Giorgi százegyedik brutális erejű labdája százegyedszerre is pontosan a sarokba vágódik, vagy amint Li Na végtelenül hideg fejjel és hidegvérrel, hat mérkőzéslabdát hárítva újra és újra felülmúlja Serena Williamst.
Öt szó mint száz: női játékosokat a Tennis Classicsra! És addig is: ott leszünk!

40-Love

A US Open tiszteletére, valamint az így újjáéledt, hihetetlenül egyoldalú rajongások és az ellentábor idoljának kollektív utálata közepette szeretnék legalább egy posztot szentelni annak, mennyire imádom, hogy a teniszben milyen könnyű rengeteg kedvencet begyűjteni. Az én kedvenceim köre egyre bővül, és ha vannak is olyan játékosok, akik nem különösebben szimpatikusak számomra, senkit nem kell gyűlölnöm ehhez a favoritarzenálhoz. Win-win, ugye? :)

A legújabbakkal kezdem. Például Francesca Schiavonéval, akivel szerintem a legnagyobb baj az, hogy kapkod. Más baj nincs is vele. Amikor pillanatokra megnyugszik, óriási a játéka. Bár élőben is volt szerencsém hozzá, ezeket a pillanatokat ott, a kedvenc borításán, a Roland Garroson nem láttam tőle. Most már értem, hogyan nyert Grand Slamet. Amúgy pedig hatalmas arc, nagyon szerethető, pedig elsőre talán nem látszik rajta. Nagyon szimpatikus volt a Serena elleni meccsen.

Philipp Kohlschreiber zseniális. Nem tudom, hogyan képes elakadni mindig úgy, hogy keveset látok belőle a nagy tornákon (jó, persze a Garroson a nyolcaddöntőben Djokovicba tört bele az ütője, ráadásul azt végignéztem, tehát láttam, hogyan - tipikusan olyan meccs volt, ahol egyikük sem érdemelte meg, hogy veszítsen), de gyönyörű, és végtelenül okos teniszt játszik. Jó lenne többet láni.

A tavalyi US Open idején azon kaptam magam, hogy Laura Robson meccseit látni akarom. Nagyon imponáló, amikor kristálytisztán, ráadásul hihetetlen önbizalommal üti a labdát, rendíthetetlenül a vonalak mellé. Ugyanezt éreztem most Victoria Duvalt látva, aki elbúcsúztatta Samantha Stosurt - aki egyébként a megbízhatatlansága ellenére szintén kedvencem, egyszerűen tetszik a játéka. De Duval, azzal a profizmussal és fantasztikusan érett hozzáállással, ráadásul első osztályú tenisszel még a rutintalanság miatti hibákat is képes volt ellensúlyozni. Ettől lesz ő nagy... most először merem ezt kijelenteni, pedig nem értek a teniszhez, de most érzem, hogy igazam van, hiszen így is meg tudta nyerni a meccset, és ehhez még Stosurnak sem kellett végtelenül rosszul játszania. Ez a 17 éves lány hatalmas nyomást gyakorolt rá a megingathatatlan előretekintésével - hiába hibázott el több ziccert, csak ment tovább, mintha mi sem történt volna. És ezzel megnyerte a mérkőzést, ami nem az utolsó lesz, ebben egészen biztos vagyok.

Angelique Kerber régóta e kör tagja, az ő tenisze is nagyon közel áll a szívemhez. Ahogy újabban Sabine Lisickié is  - bennük szintén a rendíthetetlenség tetszik, hogy soha nem adják fel, és a gondolkodás mellett remek ütőerővel rendelkeznek. Sabine végtelen optimizmusa, illetve ennek megfelelően a wimbledoni döntőben megmutatkozó érzékenysége szintén fontos. Örülök, hogy láttam valakit sírni a pályán a tehetetlenség miatti kétségbeesésében, ráadásul azt a sportolót, aki nem sokkal korábban képes volt legyőzni Serenát az oda vezető úton. Az első Grand Slam döntőt pontosan ilyen lélegzetelállítóan bénító élménynek képzelem - számomra épp ilyen lenne, persze csak egy másik univerzumban, ahol rendelkezem némi tehetséggel a teniszhez.

Agnieszka Radwanska a kedvenc okos teniszezőm, Sara Erranival együtt. Nagyon különböző a teniszük, de közös bennük, hogy kevésbé fizikális a játékuk, így sok-sok taktika, anticipáció - avagy játékolvasás, vagymiez - és intelligencia kell a megoldásaikhoz. Én pedig imádom látni, amikor valakit kicseleznek a pályán. A rövidítés a mindenkori kedvenc ütésem. Ők ketten pedig szinte művészi szinten űzik ezt a műfajt. Sara mindig utolsó erejéig, és maximális teljesítménnyel küzd, Agnieszkát viszont soha nem láttam még úgy ütni, mint a Serena elleni utolsó meccsén a Rogers Cup elődöntőjében, ahol nagyon akarta végre a győzelmet. Ott nem éreztem, hogy kicsi lenne az ütőereje vagy lassabb labdákat adna. 120%-on játszott végig, pont úgy, ahogy Ferrer Rafával szemben a miami döntőben, de ezt a teljesítményt csak a velük szemben álló legjobb tudja kihozni belőlük. Hiába lett volna elég ez a játék fölényes győzelemre bárki mással szemben, Rafával és Serenával szemben csak tanulópénzre válthatták. Ami jó, mert ez sosem látott teljesítményt hozott ki belőlük, számunkra pedig sosem látott élményt biztosított.

És ha már David Ferrer, ő igazán nagy kedvencem. A titkos szívem csücske. Éppen azért, mert ő is 100%-osan kiaknázta az adottságait, amelyek talán nem olyan messzire mutatóak, mint egy-két - akár a ranglistán mögötte álló - másik játékosé, viszont ő az, aki ennek a maximumát tudja hozni minden egyes meccsen. Nem is véletlen, hogy harmincon felül ért be, mert ez a munka időt igényel. És mutatja, hogy nem csak a tinédzserként az élvonalba berobbanás a sikerhez vezető egyetlen út. Nagyon szeretem látni a különböző karrierutakat, és nagyon becsülöm az elért eredményeket, még ha nem is olyan nyilvánvalóan kézzelfoghatók, mint a csodagyerekek esetében. Emellett pedig van rengeteg igazán tehetséges sportoló, akiknek sérülés töri derékba a pályafutását, vagy éppen emiatt küszködnek az eredménytelenséggel. Az ő potenciáljukat is fel lehet ismerni, ha odafigyelünk, és nem kényelmesedünk bele a Rafák, Djokovicok, Federerek vagy Serenák által számunkra felszolgált tökéletességbe. Andy Murray jut eszembe, akihez sok türelemre és előzékenységre volt szükségem, hogy bebizonyíthassa számomra, helye van a legnagyobbak között, és mostanra talán már sikerült neki. A tökéletességnek sok formája létezik, különösen a teniszben, amiért én végtelenül hálás vagyok.

Serena Williams sztereotíp kedvencnek tűnhet, de én mellette sok riválisának a játékát is ugyanúgy szeretem nézni. A kritikákkal ellentétben Serena nem csak ütőgép - nem ettől ő a világ legjobb női játékosa, és nem ettől volt az már 10 évvel ezelőtt is -, hanem az egyik legatlétikusabb teniszezőnő. Nem igaz, hogy a szerváival üti le ellenfeleit a pályáról, ellenben ő az, aki a legutolsó labdáért is elmegy, és többnyire a leglehetetlenebbnek tűnő esetekben is utoléri azt, majd még vissza is adja, a pályára. Ha erre nem lenne képes, csupán a szervájára hagyatkozva az esetek többségében elvérezne, ahogy az a férfimezőnyben olyan sokakkal - pl. Raonic, Isner - meg is történik, akár kevésbé erős adogatókkal - pl. Nadallal - szemben (rendben, elismerem, ez nem volt fair tőlem, hiszen Rafát szinte soha senkinek nem sikerül legyőznie, de akkor is).

Roger Federer szereplése a listán biztosan nem meglepő, bár én akkor kapcsolódtam be a tenisz követésébe, amikor ő már eléggé megbízhatatlanul, sok hibával játszott, és mozdulatainak könnyedsége mellett ez akár érdektelenségnek vagy lustaságnak is tűnhetett, ám a tavalyi Wimbledoni tornán hamar kiderült számomra, hogy milyen is a hamisítatlan Roger Federer-féle tenisz. Kétségtelenül a leggyönyörűbb technikával rendelkezik, azt pedig különösen szeretem, amikor az arisztokratikus elegancia mellett odavágja az ütéseket, hogy csak úgy nyekken. Én ugyan nem értek a teniszhez - még másfél év után is vannak olyan mélységei a játéknak, amelyeket egyszerűen nem látok, és amíg nem játszom, valószínűleg nem is fogom -, de ez a technikai fölény eltéveszthetetlen. Valóban művészi és esztétikai élmény, akár sok ki nem kényszerített hibával együtt is, bár azért egy "sistergős" "monster forehand", vagy az ellenfél mellett elsüvítő fonák mégiscsak szívet melengetőbb.

És végül, de nem utolsó sorban Rafael Nadal - mert ő maga a zsenialitás. Igen, OCD-s, de ez a tünetegyüttes ilyen pozitív kimenetet még soha nem talált. Óriási a visszatérése, és bár erre senki nem számíthatott, én utólag nem lepődtem meg. Nagyon-nagyon örülök neki, de igaz, ami igaz, teljesen illik a profiljába; abba, amit a könyvéből megtudtam róla - még ha tudom is, hogy neki ezért az eredményért minden egyes pontnál meg kellett harcolnia, és az eredmény sok esetben nem volt egyértelmű. És anélkül, hogy eszembe jutna hozzá hasonlítani magam, az edzésmódszereket illetően mégis azt hiszem, tudom, hogy mi történt vele. Tudom, hogy a 7 kihagyott hónap minden napján úgy ment le az edzőterembe, mintha pályára lépne. Mert a fejében ő a térdrehabilitáció közben is meccseket vívott, a legjobbakkal. Ahogy én is minden edzés minden egyes mozdulatát úgy hajtottam végre, mintha színpadon lennék. Minden mozdulattal törekedtem arra, hogy egyre jobbá váljak, egyetlen egyszer nem próbáltam csak megúszni vagy túlélni a feladatot. Minden lábemeléssel, minden karmozdulattal fejlődni akartam, tökéletessé válni. Ez hozzáállás, motiváció és edzésmódszer kérdése. Nem Rafa-specifikus, de rá kétségkívül jellemző - és ez az, ami kivételes sebességgel emel ki valakit a tehetséges tömegekből, a legjobbá. Megjegyzem, hogy szerintem ez a mentális erő a tehetség egy óriási összetevője, még ha kevésbé látványos is, mint egy Federer-féle egykezes fonák, és rendkívül ritka.

Ráadásul úgy érzem, hogy Rafa ezzel a hét hónappal kapott időt arra, hogy megerősítse a játéka kevésbé erős elemeit is, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen lehengerlően tudott visszatérni. Korábban tökélyre fejlesztette az erősségeit, amelyeket most már kisebb energiával tud szinten tartani és még tovább tökéletesíteni, emellett azonban kiművelte a szerváját, kicsit bátrabb a hálónál, és - ha ez lehetséges - még pontosabban üti a labdát. Mértani pontossággal céloz a vonal mellé, és 15-ből 15-ször eltalálja azt. A meccsei 99,9%-ában 100%-os teljesítménnyel dolgozik - ezt is ismerem, óriási energiát és motivációt igényel, sőt, talán leginkább koncentrációt, ami nekem például mindig nagyon jól ment, ha egyébként adottságaikat tekintve voltak nálam tehetségesebb táncosok - mint ahogy Federer fölényét sem lehet elvitatni ebből a szempontból, mégis, Rafa az, aki képes a 100%-ot szinte pillanatnyi visszaesés nélkül hozni több órán keresztül. Intuitív és konyhakész jellegéből adódóan a természetes tehetség nehezebben fenntartható, ha a fizikai erőnlét csökken (például amikor az ember eléri a 32 éves kort :)), és azt hiszem, ezért kényszerül most Roger újra felzárkózni saját maga legjobbjához. Mostanra többet kell dolgoznia azért, hogy minden együtt tudjon érvényesülni a tehetségéből a pályán, míg Rafa gyakorlatilag egész pályafutása során erre kényszerült. Mindenesetre mindkettőjük óriási, és mindkettőjüket nagyon szeretem nézni, akár nyernek, akár veszítenek, mert tudom, hogy mindig maximális elkötelezettséggel és alázattal dolgoznak. És ez bizony látszik.

Akik annyira nem állnak közel a szívemhez, de akiket nagyon elismerek:
Novak Djokovic - mindent nagyon tud, és egyébként emberként nagyra becsülöm, no meg persze sportolóként is, mert végtelenül sportszerű a meccsek során, de az utóbbi idők negatív sajtója valahogy elbizonytalanított. Kétségtelenül az egyik legsokoldalúbban tehetséges teniszező, csak nekem az arcából néha túl sok :).
Victoria Azarenka - egyszerűen el kell ismerni, amit csinál, hiszen az önmagáért beszél. Ezzel együtt több mint ellentmondásos a viselkedése számomra, és ő a legsportszerűtlenebb versenyző, akit valaha láttam. Emiatt szerintem sosem fogom kedvelni, de igaz, ami igaz, remek a játéka.
Maria Sharapova - ahogy már említettem, nem tudom kedvelni, és nem tudom, mi ennek az oka. Talán a metakommunikációja következetlensége, és az egydimenziós játéka. Az eredményei elvitathatatlanok, ráadásul féltékeny sem vagyok a szőkeségére és száznyolcvancentiméterségére, de ha valaki minden egyes pontért élet-halál harcot vív a pályán, majd egy (két, három) meglepő kiesés után - azáltal, hogy szóra sem méltatja, ami történt - azt kommunikálja a világ felé, mintha mindez egyáltalán nem számítana, számomra gyanús.

Ennek ellenére sosem mondanám egyikükre sem, hogy nem érdemli meg az eredményeit, vagy azt, hogy kiváló sportolónak tartsák. A teniszközönség igen elkényelmesedett, mert soha nem kell a tökéletesnél kevesebbel beérniük. Ha azután mégis kiderül, hogy a legnagyobbak is emberből vannak, hajlamosak olyan villámgyorsan odadobni, ahogyan piedesztálra emelték őket. De ez itt nem a celebvilág, hanem kőkemény profik kőkemény munkája, mi pedig hálásak lehetünk ezért a soha meg alkuvó színvonalért. Én biztosan az vagyok.

A. - mon Ange

...folyt....

A legfontosabb találkozás kétségtelenül második couchsurfing szállásadómmal történt. Ő lett az angyalom. Mon Ange. A. 

Már a kezdet sejtette, hogy ez valami más lesz, mivel egy hónappal a szálláskeresésre tett kísérletemet - és véletlenszerűen egy nappal a második, vészhelyzeti hirdetésemet - követően írt nekem A., hogy néhány napra szívesen elszállásolna, ha még mindig aktuális a kérésem. Így sikerült felére redukálnom a hostelben töltendő éjszakák számát. Ekkor még a felére.

Egyes közhelyek - például az, hogy Párizs a szerelem városa - mindig is zavartak (bár alapvetően "okosközhely"-párti vagyok, azok sokszor igencsak fején találják a szöget), mert hiába szerettem volna, hogy túlzó általánosságuk rám is kiterjedjen, ez soha nem történt meg. Ezért is volt hihetetlen, hogy mindaz, ami egy véletlen és teljesen valószínűtlen találkozás révén velem történik, tulajdonképpen illik az olyannyira boldogító klisék keretei közé. Ha rövid akarnék lenni, azt írnám, hogy végre én is a számomra legfontosabb emberrel kart karba öltve sétálhattam végig a kivilágított Párizs látnivalóit és nézhettem a fényben úszó város képét a Sacré Coeurről. De nem leszek rövid.

A. hozzáállása a couchsurfinghez meglehetősen eltért Pierre-étől, ami érthető, ha tudjuk, hogy A. már 3 éve fogad vendégeket, és volt egy időszak - egy jó hosszú időszak -, amikor minden este volt szörfölője, míg Pierre hozzá képest zöldfülű. A. szabályai teljesen tiszták, és egy dolgozó ember szempontjából teljesen érthetőek is voltak; számára a vendégfogadás a mindennapok részévé vált, ami eleinte viszont furcsán hatott számomra. Már a levelezésünk nagy része is furcsa volt, ami bizalmatlansággal vegyes kíváncsiságot keltett bennem. Nem véletlenül. Számomra egyértelmű, illetve teljesen elképzelhetetlen tulajdonságok egyvelege volt ő, az első pillanattól fogva. Teljesen önmagát adta - a szerepjátszás, a megfelelési kényszer, a "viselkedés" hiánya a hosszú couchsurfinges múlt fényében nyilvánvaló, engem mégis magával ragadott, mivel nekem ez nagyon nehezen megy. Akarommondani, egyáltalán nem megy. Akarommondani, nem ment. 

A más házában megszállásból, a más tulajdonának használatából fakadó kényelmetlenség okozta szabadkozás ellenére az első pillanatban éreztem a kapocs-élményt. Sőt. A. holtfáradtan beszélgetett velem - természetesen nagyon okos, pár perc alatt is mélyenszántó diskurzus vette kezdetét -, és ösztönösen éreztem, hogy ő jó nekem. Jót tesz nekem. A részletek azonban mindenképpen árnyalják az első benyomást, esetünkben pedig az elkövetkező napok igencsak próbára tették a jól induló kapcsolatot, de végül mégis kiderült, hogy az első benyomás helyes volt - noha az árnyaló tényezők is helytállónak bizonyultak. De ez így van jól, hiszen egy emberi kapcsolatról van szó, amely szükségszerűen változik. Számomra ennek az egésznek a valós lehetősége volt elképzelhetetlen - egészen addig, amíg ott van előtted, és a negyedik dimenziót meghazudtolóan töredéknyi időegység alatt minden egyértelművé válik. Onnantól pedig hihetetlen sebességgel változnak a dolgok - te, ő, a kapcsolat. Mert végre VAN. Mert végre szabad. Ehhez pedig kizárólag az szükséges, hogy két, egymással a másikkal kapcsolatos szándékait tekintve teljesen őszinte ember találkozzon, és így még a megpróbáltatások sem akadályozhatják meg azt, hogy tudjuk, összetartozunk. Csak erre az igaz lélekre kellett várnom olyan sokat. Meg kellett értenem hozzá, hogy nem kell beérnem kevesebbel, és ez az odaadás és nyitottság az, amiért A. az angyalommá vált.

A kivilágított Párizs végre a miénk volt, nem csak az enyém. És iszonyúan élveztem. Nem csak azért, mert amellett, hogy a napközbeni zuhanyzási lehetőséggel a hostel megfizethetetlen szolgáltatást nyújtott nekem - a többit persze MasterCarddal kiegyenlítettem - végül egyetlen éjszakát sem kellett ott töltenem.  Pontosan olyan volt ez az élmény, mint amilyennek elképzeltem. Nem volt antikatartikus vagy csalódottságot keltő. Tudom, hogy azt mondják, a boldogság unalmas, az izgalom a drámában rejlik, de ez nem igaz. Aki így gondolja, az nem értheti a boldogság lényegét, talán sosem volt benne része, vagy el sem tudja képzelni, milyen lehet az. A dráma romanticizálásáért leginkább valószínűleg a filmélmények felelősek, azonban ott is csak abban az esetben, ha a filmkészítők borítékolják a happy endet. A valódi, feloldozást nem kínáló drámák nem vonzzák a nézőközönséget - lásd a Napok romjai producerének megjegyzését a film befejezéséről: "There goes 50 million dollars" -, ezt azonban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A boldogság nem unalmas, hanem olyan, mint a pár másodpercig tartó, filmvégi happy end: felemelő, kiteljesítő, csodás. Ráadásul egy elsőre valószínűtlennek tűnő helyzetben talál rád, olyan erővel, hogy annak minden látszólagos ellentmondásossága ellenére nem vitatkozhatsz vele. Ahogy több óra beszélgetés után A. - addigra már többször, számomra döbbenetesen megnyilvánuló - természetes őszinteségével kijelentette, nem érti, hogy ilyen emberként hogyhogy nem találtam már párt, éppen olyan természetesnek éreztem a boldogságot: szinte csodálkoztam, hogy hol volt eddig, ha úgy simul a lelkemre, mint egy tökéletesen szabott ruhadarab.

Nem igaz, hogy nehéz elviselni, mert minden csodája ellenére van benne valami mérhetetlenül földhöz közeli, gravitáló érzés, amely bizonyítja, hogy ez a normális állapot. Amit nem kell kitalálni. Megindokolni. Megmagyarázni. Ilyen-olyan - többnyire ellehetetlenítő - körülmények között értelmezni. Ilyen-olyan fényben megvilágítva értékelni. Csak rá kell nézni arra, ami van, mert az önmagában tökéletes. Igen. Tökéletes.

A tökéletesség sem unalmas. Igaz, John McEnroe szerint több Ernst Gulbis és Gael Monfils kellene az ATP tornasorozat versenyzői közé, mert a nagy négyes tagjai - Djokovic, Murray, Federer és Rafa - precizitásukkal és megalkuvást nem ismerő profizmusukkal bizony meglehetősen unalmassá tudnak válni. Bevallom, soha nem akartam még teniszezőt úgy arcul csapni, mint ennek hallatán McEnroe-t (pedig..pedig...). Annak ellenére, hogy sosem tennék ilyet, az alázat nélküli arrogancia a legdurvább reakciókat képes kiváltani belőlem. Például az arculcsapás gondolatát. Mert álljon meg a menet, elismerem, hogy a tenisz látványsport, és kellenek a bohócok és az élménymesterek, de nehogy már hirtelen kevés legyen nekünk a folyamatosan 100%-hoz közeli teljesítmény! Miközben a versenysportban - ráadásul esztétikai sportban - korábban érintettként pontosan értem, hogy McEnroe mire gondolt, nagyon vigyázni kell azzal, hogy mennyire hagyjuk figyelmen kívül a kettős mércét, amelyet azokkal az emberekkel, helyzetekkel stb. szemben alkalmazunk öntudatlanul, akik és amelyek folyamatosan olyan kiváló teljesítményt nyújtanak, amelyet más megközelíteni sem tud, ezért kiugró különbségek híján elfelejtjük megbecsülni, értékelni, és legfőképp élvezni azt. Pedig a teniszen kívül kevés olyan sporttal találkoztam - értsd: nem találkoztam olyan sporttal -, amelyet ilyen mértékben a tökéleteshez közelítő szinten művelnek, órákon keresztül, heteken keresztül, hónapokon keresztül folyamatosan, és minderre nem pusztán egyetlen kiemelkedő sportoló, hanem az élmezőny java része képes. Tehát, hogy a teniszreferenciáknál maradjak, a tökéletesség számomra olyan állapot - mindig is az volt -, amelyre nagyon vágytam, bár szinte soha nem volt részem benne, és amelynek a megélése egyedülálló boldogságot teremt a lelkemben. Megéltem a színpadon - többnyire ott -, és megéltem most. A tökéletesség nem hibanélküliséget jelent, hanem azt, amikor érzed, hogy ott vagy, ahol a legesleginkább lenni szeretnél, azzal, aki a legeslegjobb számodra, mindez kölcsönös, és ráadásul magától értetődő.

A. különös ember. Ahogy ő mondja, "más". És valóban, az. Nem sikerült teljesen megfejtenem e másság mibenlétét, mert közben olyan sokmindenben sokkal életközelibben viselkedik, mint én, de rögtön megláttam benne az "igaz lelket" - a sacré coeurt. Azt a fajtát, amely még számomra is lenyűgöző. Mert az erkölcsi tisztasága nem valamiféle megfelelési kényszerből vagy felvett szerepből, hanem egyszerűen a lényéből fakad. Soha nem hazudik, de mégsem naiv, és - mivel nagyon okos - nem hagyja, hogy hülyére vegyék, még akkor is, ha ehhez olykor furcsán támadásba lendül. De őszintén hisz a Jóban, a nagybetűsben, amit nekem, a kissé cinikussá torzult lelkülettel rendelkező egyénnek nagyon jólesett látni. És őszintén csodálom érte. Jót tett, hogy emlékeztetett arra, mindez nem hiábavaló, csak alaposan meg kell válogatni, ki felé nyitunk.

És nem utolsó sorban, A. szexi. Valószínűtlen módon talán, de első este levett a lábamról, pedig józan ésszel sokan inkább menekülőre fogták volna, és most, egy hónap távlatából is örömmel veszem tudomásul, hogy nem csaltak a megérzéseim. Végtére is azok soha nem csalnak. Én kíváncsi voltam erre az emberre, aki ennyire láttatja önmagát, mégis ennyire sokat beszél a félénkségéről, mint a személyiségét nagyban meghatározó erőről. Pedig én voltam az élő bizonyíték arra, hogy igenis van benne kurázsi, és azóta is próbálom megfejteni félénksége természetét. Az is egy összetett jelenség. Mert valójában ő nem félénk, cseppet sem. Persze az ilyen valójábant ismerjük, sok-sok munka kell ahhoz, hogy az tényleg valós legyen. Mégis, számomra elképesztő, amikor látom, hogy valakinek a félénksége nem ássa alá az emberi kapcsolatok kialakítására való képességét. Akkor valójában mindegy is, nem? Persze nem, de azért ez igen meglepő számomra.

A. olyan ember, aki véleményem szerint nálam nehezebben boldogul az életben... pedig engem néha megbénít a világtól való félelem, így ez a felismerés is igencsak helyre tett - ha neki sikerül, persze, hogy nekem fog. Van benne valami gyermekien esendő, és épp ezért olyan tiszteletre méltó számomra a helytállása. És kedves. És gyengéd. És független. És engem akar. Hosszú ideje ő az első, akibe nem akartam belerúgni azért a megjegyzéséért, hogy nem érti, miért nem találtam még párt, mert szerinte mindenem megvan hozzá. Mert ha ő ezt mondja, akkor ő is engem akar. És ha ő engem akar, akkor engem is választ. És ez piszkosul felszabadító, lélekemelő és éltető.

Boldogság és tökéletesség. A két legkevésbé unalmas élmény, amelyben valaha részem volt, mert boldogság és tökéletesség létezik megoldandó feladatokkal, kezelendő helyzetekkel vagy tökéletlenségekkel együtt is. Élhető boldogságnak hívják. És de még mennyire élhető!

Nem olyan régen megfogadtam, hogy soha többé nem engedek be olyan embert az életembe, aki mérgezi a lelkemet. És megérte, mert végre kompromisszumok nélkül lehet azt érezni, amit a legerősebben érzek, és azt tenni, amit a leginkább tenni szeretnék. Csak tudni kell, hogy soha senki nem szorul alamizsnára. Mert az igaz, hazugságtól nem terhelt helyzetekben - azok minden valószínűtlensége ellenére is - a boldogság végtelen számú lehetősége rejtőzik. És én ezt most megkaptam.

Intermezzo - Semmi negyven

"Semmi negyven. Nem jó állás, de még megfordítható."

Az biztos. Ha valaki, én aztán tudom. Két játszmás, 0-5-ös és 0-40-es hátrányban, első szervával a hálóban indultam neki az évnek. Azóta viszont egyetlen pontot sem veszítettem. És ezután is csak nyerni vagyok hajlandó, mert nem szükséges veszíteni.

Megfordítható, bizony.

És egy újabb zseniális mottó/metafora is került a gyűjteménybe.

Roland Garros 2013 - 2.

Június 6., csütörtök

Rutinos látogatóként térek vissza a Roland Garrosra, immár a pályáktól egy km-re lévő szállásadómtól. Miután hétfő óta hiába ápolgatom magam a 30 faktoros naptejemmel, veszek egy 50-eset, és bízom benne, hogy lepelként hámló bőröm ma nem ég már tovább; gyakorlottan veszem célba a jól ismert tribünfeljárót, és Ruth tanácsának köszönhetően még a BaboLabba is benézek, bár végül pólót nem sikerül csináltatnom, mert szólítanak a meccsek, és kevés az idő. Mivel ettől a naptól kezdve a külső pályákra szóló jegyek a Suzanne Lenglenre is belépésre jogosítanak - amit Didah-tól tudok meg -, elég korán van, és a Lenglen körül egy jegyszedő lelket sem látok, benézek hát a pályára. Még csak 11 óra lesz, de itt már kezdődnek a meccsek, hát maradok, nézelődöm. Mats Wilander és Henri Leconte páros partnerével együtt melegít a legendák versenyének következő körére. Mivel imádom Wilandert, nem akaródzik kimennem, bár egyre gyűlnek az emberek, és kisvártatva megjelennek a némileg határozatlannak tűnő jegyellenőrök is. Ahogy telik a nézőtér, és közeleg a kezdés, egyikük felszólít, hogy foglaljak helyet, mert a tenisz közben már nem lehet mozgolódni. A rajtakapott szabályszegő első lendületével ki akarok fordulni, de aztán győz bennem a kisördög, hogy most akkor egy órán át nézhetek itt még egy meccset, és bármennyire nincs jegyem, képtelen vagyok jókislány módjára kisétálni. Leülök, és amikor már biztos, hogy senki nem fogja többet kérni a belépőmet, megnyugodva nézem végig a fergeteges parádét. Apropó, Henri Leconte-ot a következő Tennis Classicsra, és garantált lesz a siker :).

Wilanderékről nem találtam képet, de Bahrami és Cash is hozta a formáját :)

Nagyon jól mulatok, számomra ezekben az örömmérkőzésekben van egy olyan élményfaktor, amely soha nem lehet jelen a tétmeccsekben, de amelyet nagyon szeretek átélni. Bármilyen fantasztikus színvonalú ugyanis egy éles összecsapás - sőt, minél kiélezettebb a harc és tökéletesebb a játék -, annál csalódottabb vagyok a végén, hogy az egyik játékos mindenképpen veszít. Ezt az érzést még kamerán keresztül is nehezen viselem, élőben pedig még rosszabb. Így voltam Djokó és Kohlschreiber meccsén is. Annyi erőfeszítés, tökéletesen megtervezett és kivitelezett mozdulat, és végül hiába - ezt nagyon nem szeretem. Persze ettől is többé, jobbá válik egy játékos, következőre talán magabiztosabb lehet tőle, de a hiábavaló tökéletesség mindig iszonyatos hiányérzetet hagy bennem. A legendáknál azonban nem vérre megy a játék, viszont így is igyekeznek a legjobbjukat nyújtani, és közben még szórakoz(tat)nak is; ez igazi felüdülés.

Délben aztán átvándorolok jogos helyemre, jöhet a vegyespáros döntő, majd az elődöntők: Sharapova és Azarenka, végül Serena Williams és Sara Errani - csak sikerült! :)

Sara-Serena Semi

Kicsit sajnálom, hogy Azarenka nem tudja megverni Sharapovát. Érdekes, hogy mindenki közül Sharapova az, akinek nem tudok akarni drukkolni. Elismerem a teljesítményét, tetszik a munkamorálja, örülök, hogy sikerült visszatérnie a sérülésből - ennek mindig, mindenkinél -, de nem tudok szorítani neki. Furcsa érzés. Végül azonban ő nyer, és már sejthető, hogy Serenával találkozik majd a döntőben. Nagyon örülök, hogy két kedvencemet láthatom játszani, de érzem, hogy kiegyenlítetlen küzdelem lesz ez a 160 cm-es Errani és az akár a férfiak mezőnyében is esélyes Serena között. A második játszma második felében sikerül Sarának megnyernie első játékát, amire hatalmas ováció tör ki a nézőtéren - most már értem, mert megéltem, hogy miért drukkol mindig mindenki az "underdognak", és hogy ez végül is nem demoralizáló a másik játékos számára -, és látszik, hogy neki is nagyon fontos a bicikli elkerülése. Pedig derekasan küzd, de ezzel a Serenával szemben egy kedvezőbb adottságokkal rendelkező játékos is esélytelen lenne. Ahogy aztán szombaton Sharapova ismét nem tud labdába rúgni (akarommondani, ütni) mellette, mert Serena minden egyes próbálkozására emeli a játéka színvonalát, Maria képtelen elébe kerülni. A végén viszont nem látom rajta, hogy gyűlölné Serenát - ahogy a két sportoló rajongótábora olyan gyakran hangsúlyozza azt, holott lehet, hogy csak ők képtelenek egyszerre több tehetséget is elismerni.

Francia edzőjének köszönhetően - és mivel nem búcsúzott az első körben - Serena az elődöntő után (is) franciául szól a közönséghez, az pedig őrjöng. Őt is nagyon szeretik, ahogy Rafát, a franciával pedig mindig lekenyerezhetők. Én pedig szenvedek, mert semmit nem értek, bárhogy próbálkozom is, és újra megfogadom, hogy amint hazamegyek, és a holland(nem)tudásomat gatyába rázom, a francia lesz a következő. Mivel ezúttal egy amerikai házaspár ül mellettem, ők sem tudnak segíteni, bár a bemondó azért két mondatban lefordítja az 5 perces interjút - ez is több, mint a semmi.

40-love

Mindeközben eszembe jut, hogy a pályán belül egyáltalán nem érződik annyira a férfi és női tenisz közötti különbségtétel, mint a falakon kívül, hiszen az ide eljutók többsége iszonyúan örül bármilyen jegynek, pláne egy elődöntőnek. És különösen Serenának vagy Sharapovának, akik vitathatatlanul kiváló sportemberek és hatalmas sztárok. De engem akkor is zavar, már hosszú ideje, és egyre jobban zavar, hogy a "ki fogja megnyerni a Garrost/Wimbledont/US Opent/Ausztrál Opent?" kérdéssel kapcsolatban a kérdezők és válaszadók is következetesen kizárólag a férfi mezőnyben gondolkodnak. A WTA, és ezzel a hivatalos női tenisz idén 40 éves, és bár az eseménnyel kapcsolatos "Strong is Beautiful" kampányuk, valamint a 40 éves múlt és a kiváló, úttörő szerepű teniszezőnőket - például Billie Jean King, Martina Navratilova, Steffi Graf - felvonultató reklámjaik egyértelműen jelzik, hogy milyen jelentős ezeknek az embereknek a munkája, eredménye és személye a nők nem csupán sportbeli, de általános egyenjogúságának kivívásában, ez a küzdelem a mai napig aktuális.

40-love, zseniális mottó

Tapasztalatom szerint e nők rendkívüli eredményei ellenére az általános hozzáállás továbbra is teljesen figyelmen kívül hagyja a női teniszt, és semmiképpen sem tekinti egyenrangúnak a férfiak versenyével, holott kiváló teljesítményeket láthatunk a lányoktól is, és nem csak akkor, ha Serena Williamsről van szó. Ha éppenséggel nem erőteniszt, akkor okos, leleményes, kifinomult, gyorsreagálású játékot, ami számomra óriási élvezet. Imádom az intelligens játékot, és abból a lányoknál nagyon sokfélével találkozhatunk. Nem beszélve arról, hogy aki a sok brékre, a hullámzó teljesítményre hivatkozik, annak felhívnám a figyelmét arra, hogy láttam én már nemegyszer az erejükkel gyakran kompenzáló, erős férfiakat is a nyerés lehetőségének vagy küszöbön álló vereségnek a pszichés súlya alatt összeomlani, majd vert seregként kibiciklizni (vagy -egykerekűzni) a pályáról, tehát ha a lányoknál több is a brék, és kevésbé képesek is a szervájukra hagyatkozni, ez nem jelenti azt, hogy a játékuk értéktelenebb vagy élvezhetetlenebb. Abszolút nem függ a nemtől az, hogy téthelyzetben ki mennyire képes vagy nem képes úrrá lenni az idegein, és a női tenisznek meg kellene kapnia azt a megfelelő figyelmet, amelyet megérdemel. Úgy érzem, hogy mivel ez anno "újdonság" volt a férfi teniszhez képest, négy évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy a társadalom tagjainak elméjében lényeges változásokat eredményezzen, és össznépi szinten felismerjék, hogy a női tenisz, csak azért, mert fiatalabb, mint a férfiak versenye, már régen nem újdonság. Ahogy mára a film is több mint egy évszázados műfaj, sokan mégis képtelenek elszakadni attól az elképzeléstől, hogy más művészeti ágakhoz képest hagyományokat nélkülöző rendszer. Pedig már száz éve.

Persze, ha Sharapova valamilyen reklámban mutogatja dekoratív külsejét, azért milliók tudnak megveszni, Serena idomai is állandó témát adnak érdeklődők seregeinek, és persze külön hír, amikor a lányok a teniszcipőt és az edzőfelszerelést magassarkúra és kisestélyire cserélve, gyönyörű frizurákkal és sminkben megjelennek egy-egy rendezvényen, de ha arról van szó, hogy sportemberként, Federerrel, Nadallal vagy Djokoviccsal egyenrangúként számon tartsák és komolyan vegyék őket, az szinte soha nem valósul meg. A női tenisz mindig csupán egy második gondolat a "tenisz, mint Agassi, Sampras, Federer, Nadal és Djokovic sportja" mögött, és azt szeretném, ha ez megváltozna. Mert amíg oda sem nézünk, nem látjuk, mit veszítünk. Márpedig a női tenisz szerintem zseniális, és ha akadnak is olyan egyenlőtlen küzdelmek, mint az Errani-Serena elődöntő a Garroson (amilyenek azért a férfi mezőnyben is bőven előfordulnak, ha nem is egy elődöntő szintjén), többnyire nagyon élvezetes, amit ezek a sportolónők nyújtanak a pályán. Sőt, megéri az árát. Ugyanannyira, mint bármilyen férfimérkőzés.

A Terrace

A program többi részét lelkesen nézem az Hotel de Ville-nél kialakított teraszon, ahol egy óriás kivetítőn követhetjük nyomon a meccseket, ráadásul Tsonga révén a franciákat is jelentősen mozgósítja ez a lehetőség. Sajnos a Rafa-Djokó elődöntő ötödik játszmájáról lemaradok, muszáj elmennem a hostelbe bejelentkezni, mert találkozóm van később, de amikor visszaérek, még az előzőnél is hatalmasabb tömeg fogad, mivel éppen Tsonga és Ferrer mérkőzik egymással. Miután egy random - és mint utóbb kiderül, spanyol származású - sráctól megérdeklődöm, hogy mi lett az előző végeredménye - Rafaaa!!! Igeen! -, már nyugodtan drukkolok Ferrunak, csak csendesen, nehogy kivívjam a tömeg haragját :). 

Ez a meccs sem volt semmi

Bár szívesen megnéznék egy Rafa-Tsonga döntőt, és szinte biztos vagyok abban, hogy Ferrer győzelmével borítékolható Nadal 8. Roland Garros trófeája, azért nagyon örülök, hogy a másik spanyol is bejut végre egy Grand Slam döntőbe. Azt pedig csak a döntő napján fogom fel, hogy mennyire akarja; hogy tudja, ez élete nagy lehetősége arra, hogy Grand Slamet nyerjen, és hogy attól, hogy most bejutott a döntőbe, nem biztos, hogy innentől az elkövetkező Slameken ez rutinná válik. De hiába, Rafán aznap nem lehet fogást találni. A döntőt az előző napok pecsenyesütő hőségéhez képest 12 fokban, szélben, fagyban, esőben nézem végig - azaz nem végig, mert kissé alulöltözve kap el ez az időjárás a Teraszon, így az első játszmáig bírom, utána vissza kell mennem a hostelbe átöltözni, felmelegedni - bár utóbb kiderül, hogy így is későn teszem mindezt. Csak nem akarok lemondani a nagy nehézségek árán megszerzett székemről, mert ilyen időben a földre nem szívesen ülnék (bár ezúttal a széken sem szívesen ülök, de egy fokkal mégis jobb). Végül a földre ülés sem kell ahhoz, hogy úgy felfázzak, mint még életemben soha, így aztán a hátralévő időt elég cudar állapotban töltöm Párizsban - nem beszélve a rákövetkező két hétről.

Lemaradok a második játszmáról, így arról is, hogy egy ponton valaki petárdával ugrik be Rafa mellé a pályára, és meg is gyújtja azt. Persze ezt az élő közvetítésből nem lehet kivágni, tehát valószínűleg elég sokan tanúi az incidensnek, bár abban biztos vagyok, hogy a híradásokból ki fog maradni, tehát ismétlésre nem számíthatok. (Szerencsére a hazai forró dróton keresztül az Eurosport-előfizetésnek és Á. friss és rapid teniszrajongóvá avanzsálásának köszönhetően én arról is tudomást szerzek, amit nem látok.) Tőlem bezzeg a női elődöntő napján elveszik belépéskor a dezodoromat, pedig becsszóra nem fújnám Serenára egy elborult rajongói pillanatomban... Na, mindegy, a Garros főszponzora jól szerepel 24 órás hatásból; kicsit meg is lepődöm, de ilyen körülmények között kifejezetten örülök ennek a fejleménynek.

A férfi döntő aztán egy kicsit egyoldalúra sikerül, bár látszik, hogy Ferru mindent megpróbál, de ahogy korábban Sharapovával szemben Serena, úgy Rafa is minden pillanatban képes ellenfele fölé kerekedni, minden kísérletére van egy még magasabb színvonalú válasza, így Ferru állandóan egy lépéssel lemaradva kapaszkodik. Rafát aznap nem lehet megszorítani, és még annyira sem sikerül kiélezett harcot vívniuk, mint korábban a madridi döntőben, amely egyszerűen zseniális volt. Minden labdát elértek mindketten, folyamatosan 100%-on játszottak, tökéletes ütésekkel, tökéletes erőnléttel, a végletekig kiélezett érzékekkel, én pedig nem győztem kapkodni a fejem. Ilyet még nem láttam, egyszerűen tökéletes színvonalú játék volt. Ez persze semmit nem von le Rafa Roland Garros-beli érdemeiből, nagyon sokat fejlődött a játéka az idei 7 körben, a döntő fordulat pedig a Djokó elleni ötödik szett volt, ahol - mint hallottam - mentálisan sikerült legyőznie önmagát és kritikus helyzetben a legjobban játszani, aminek nagyon örültem, mert az előtte mutatott teljesítménye alapján kicsit féltettem ettől a meccstől.

Nyolc trófea, újabb történelmi tény, egy 43-2-es győzelmi mutató 2013-ban (amelyből a 2 elveszített mérkőzés két döntő) és 7 tornagyőzelem egy súlyos sérülés és hét hónapos kihagyás után. Chapeau.

És még egyszer, boldog Rafa-szülinapot nekem, sosem felejtem el :)! 

Mon Paris

Soha nem gondoltam volna, hogy 10 nap alatt ennyi élmény érheti az embert, ha egyedül utazik (11 nap alatt pedig még mennyivel több! De erről majd később). Töméntelen benyomás, történés, ember, találkozás, pillantás, érintés, félelmek, felszabadult nevetés, kapcsolódási pontok...és persze a Roland Garros :). Ez volt a második párizsi utam, és ezúttal úgy mentem, hogy eszem ágában sem volt egyetlen múzeumot, látnivalót, teret, híres utcát vagy épületet meglátogatni. Nem is tettem. Kizárólag a csodával határos, de azért jól megérdemelt nyeremény-jegyemre tudtam koncentrálni, hogy ott leszek a francia nyílt teniszbajnokságon, a centerpályán, a Philippe Chatrier "vörös szőnyegén", ahogy a reklám is mondja, és igen...igen, egyre valószínűbb, hogy látni fogom játszani Rafát. És ha mindez nem lenne elég, a nyeremény-jegy június 3-ára szól, amiről időközben kiderül számomra, hogy az bizony Rafa születésnapja. Már csak az égiekre kell odahatni, hogy az esőt aznap lehetőleg mellőzzék, mert ekkora lehetőséget nem lehet kihagyni.

Tehát nem, nem volt Eiffel-torony (bármennyire a szívem csücske is, és akárhányszor megnézném, mert lélegzetelállítóan gyönyörű), sem Louvre, sem Montmartre (vagyis de, végül voltak, de nem egészen úgy... de erről is majd később), csak a tenisz, a tízezres közönség élménye, a közös rajongás, az öröm, ami mindenkin látszott, aki ott lehetett - és az elhatározás, hogy ezúttal élni fogok. A valószínűtlenül kikeredő couchsurfing-történet, amely rákényszerített, hogy de, akkor mégis megpróbáljam azt, ami eddig sosem ment, hogy másokkal együtt lakjak, hogy kibírjam, hogy a másét használom, hogy szokjam, hogy otthon legyek valahol máshol.

És hát nem hihetetlen élményeső zúdult rám?! Egyik ámulatból estem a másikba, és mondanám, hogy büszke vagyok magamra (mert azért kellett erőfeszítéseket tennem, és ezek tényleg nélkülözhetetlenek voltak), de valójában csak örülök, hogy most tényleg megtörtént, hogy megtörtént. Hogy mentem, és hagytam, és megragadtam a lehetőségeket - mert jöttek -, most pedig kisregényt tudnék írni a tapasztalataimról. Fogok is, de ahhoz nagyon ráncba kell szedni a szerteszét futó számtalan emlékszálat. Számomra szinte hihetetlen - miközben pedig éppen, hogy végtelenül természetes érzés -, ahogy egy teniszmeccsből életre szóló élmény válik, amelynek a Párizs központjában felállított kivetítő, vagy éppen a megnyert vagy megvásárolt jegyek csupán a keretét, az alapját, a hátterét képezik már. Azért amikor a Roland Garros a hab a tortán, akkor nagy bizonyossággal tudható, hogy iszonyú jó dolgod van. Tudtam is. Tudom is.

A felhők és a közönség tagjai gyülekeznek a Philippe Chatrier-n június 3-án. Szerencsére mi győztünk :).

Álmodtam egyszer, nem is olyan régen egy életről, noha abban a pillanatban, ahogy tudatosult bennem ez a vágy, azt is felfogtam, hogy az, amiről addig csak sejtettem, hogy a minden, amit valaha tudat alatt igazán akartam - csak magamnak sem mertem megfogalmazni, mert túlságosan fájdalmas lett volna az elérhetetlensége - soha nem lehet az enyém. Majd belepusztultam ebbe az ellentmondásba, hiszen a bárányette rózsa esetéről volt szó. De aztán idővel visszaküzdöttem magamba az életet, és akkor rájöttem, hogy a jövő, amelyről álmodtam, amely felcsillant előttem csak azért, hogy azonnal elérhetetlen messzeségbe kerüljön, valójában az enyém lehet. Hogy ha valaki nem jön is velem ezen az úton, az én életem lehet olyan, amilyet mindig is akartam. Hogy meg fogom csinálni. Hogy ez az én vágyam, és senki és semmi nem akadályoz benne, hogy beteljesítsem. Mert nem, valóban nem. Már nem, és soha többé nem.

Így most élem az álmot. Ez az én életem. Az én valóságom. És pont olyan, mint amilyennek elképzeltem.

Úgy látszik, az égiek is egyetértenek, mert megnyertem a belépőt - látszólag a 16-osok fordulójának második napjára, valójában azonban egy egyedülálló eseményre és lehetőségre, amely többet jelentett nekem bármilyen döntőnél. Mondanám, hogy itt kezdődött minden, de a kezdet a másfél hónappal korábban lefoglalt repülőjegy volt, amelyet a nyeremény miatt aztán módosítanom is kellett - ami pedig újabb változások elindítója lett. És így gyűrűzött ez tovább végeláthatatlan szálakon 10 napon keresztül, miközben én egyik ámulatból estem a másikba, pedig napjaim nagy részét az Hotel de Ville óriáskivetítője előtt vagy éppen a Philippe Chatrier, illetve a Suzanne Lenglen lelátóján töltöttem. És köszönöm, ez így teljesen megfelel nekem.

Következnek tehát az élménybeszámolók, részletekben, az én Párizsomról.

Híradó, 03.23.

Random események halmaza, avagy  merengéseim március 23-án hosszú garbóban és vastag pulcsiban, egész napos rohangálás után, fűtés és kinti -1 fok mellett, a nélkülözhetetlen, újraértelmezett tavaszköszöntő ruhadarabbal kiegészítve komfortérzetemet. Köszi a tippet, Á.

A mai nap elsődleges tanulsága, hogy 32 év után a saját bőrömön is megtapasztaltam azt a közhelynek tekintett, de esetileg is maradéktalanul igaznak bizonyuló meggyőződést, amely szerint (általában) az összes férfi annyira, de annyira egyszerű, mint a barlangrajz. Mindegyikük, akikkel ma találkoztam, kivétel nélkül kiemelt figyelemben részesített - olyannyira, hogy Sz. meg is jegyezte, hogy ugye nekem mondják, neki pedig nem, és ez a különbség, tehát nem vagyok eltájolva -, azonban ez a kivétel nélküliség minden jó érzés ellenére kezdett gyanússá válni - mivel olyan nincs, hogy a személyes kisugárzásom okán minden férfinek pont én tűnök fel, ugye, Hannah Horvath? -, majd az utolsó ilyen esetnél ki is bújt a szög a zsákból. Szóval mondom én, barlangrajz.

Mindenesetre én továbbra is bízom a fennmaradó minimális százalékban, akik képesek mélyebbre látni, akkor is, ha történetesen nem azt viselem, amit ma viseltem. Az F&F tervezőjének viszont kétségkívül nívódíj jár ezért a darabért:

 

Másodlagos tanulság: Tarantino Djangója az alkalmankénti "filmes maszturbáció"-t leszámítva zseniális, de engem az itt (is)-ott (is) túltengő erőszakért bőven kárpótolt a mozi másik 2 órája. Christoph Waltz teljesen megérdemelten kapott Oscar-díjat; nagyon összetett, és nem kis meglepetésemre túlnyomórészt szerethető figurát alakít, akinek a magát könnyen adódó azonosításnak bedőlő kritikusok véleményével ellentétben semmi köze Hans Landához. Jamie Foxx azonban még nála is sokkal erősebbnek hatott számomra, elképesztően játszott, még a vásznon keresztül is tapintani lehetett a benne dúló feszültséget. A színészi játék egyébként összességében lenyűgöző a filmben, és lehet, hogy valóban az a rajongásom oka, hogy nem láttam még elég Tarantino-mozit, de az biztos, hogy engem meggyőzött. Egyedi vízió és tökéletes kivitelezés, amit még a számomra nem kedves részektől sem lehet elvitatni. Nem mintha bárki ezt akarná tenni.

Harmadik tanulság: Daniel Gimeno-Traver "mindössze" a 7. számú spanyol teniszező, és ez elég ok arra, hogy én most halljam a nevét életemben először. Azért országos hetediknek lenni nem túl rossz eredmény, mégis, tapasztalatból tudom, hogy ilyen helyezéssel világversenyen már nem sokra megy az ember. A teniszezők legalább elindulhatnak és beverekedhetik magukat a főtáblára, amiért szerencsére már elfogadható összegű pénzdíj is jár (elfogadható, mármint például az én korábbi javadalmazásommal szemben :)), mert amit ezek a játékosok művelnek (lásd: ma Gimeno-Traver), az ugyanolyan tiszteletre méltó, mint a legnagyobbak teljesítménye. Eközben pedig eszembe jutott, hogy vajon Magyarországon van-e országos férfi teniszranglista (persze, hogy van, költői kérdés volt), és ha igen, vajon ki a 7. legjobb magyar teniszező? Tekintettel arra, hogy a férfiak közül még a ranglistavezetőről sincs fogalmam sem. A női versenysorozatot gyakorlatilag szinte teljesen mellőző, meglehetősen szűk látókörű átlagos teniszközönség ellenére lányaink e téren sokkal ismertebbek. Úgyhogy a girl-power jegyében máris bevetem Wiki barátnőmet, hátha többet tud a témáról.

Ja, és Berdych H&M feliratú fehér teniszinge évek óta a legízlésesebb ruhadarab, amelyet ezzel a logóval feldíszítve láttam. Csak a miheztartás végett, erről a fehér ingről van szó, itt még betűk nélkül.

 

Élek a gyanúperrel, hogy kreatív fronton H&M-ék tanulhatnának F&F-éktől. Ki tudja, akkor talán újra képesek lennének hordható utcai viseletet tervezni. Méghozzá nagy sikerrel hordhatót.

U.i.: Ik spreek mal een beetje Nederlands :).

Miért imádtam a 2012-es Tennis Classics-ot?

• Mert nekem ez volt az első, és minden várakozásomat felülmúlta.
• Mert egy ígéretes nap megkoronázása volt, mert vibráló kék színre érkeztem, mert végre ott voltam, ahol lenni akartam.
• Mert végre egy buli, ahol folyamatosan óriási zenéket adtak, amikre táncolni támadt kedvem - ezúton is szeretnék különdíjat megítélni a zenei szerkesztőnek.
• Mert ha bármilyen program előtt a Modern családot reklámozzák, nálam nyert ügyük van.
• Mert így még a Gerbeaud reklámját is megbocsátottam a szervezőknek.
• Mert rájöttem, hogy imádom élőben nézni a teniszt - bár az eredmények követése jóval nehezebb, ha nem a játékosokkal egy látómezőben tüntetik fel azokat.
• Mert lehetett lelkesen szurkolni, kiabálni, tapsolni, és őszintén lelkesedni a színpad innenső oldalán.
• Mert Mark Philippoussis emlékeztetett a Serena-módszer kivételes hatékonyságára (ha gáz van, húzd elő a gyilkos szervát), és sokak véleményével ellentétben az ászok sorozata egyáltalán nem unalmas. Sőt.
• Mert Carlos Moyá Rafa egyik legjobb barátja - ennek sajátos jelentősége lett -, és lenyűgöző, hogy tud még mindig az ütőjével bánni.
• Mert Gilles Simon gyönyörűen teniszezik - persze franciaként az esztétikum majdhogynem elvárás is lehet.
• Mert Tipsy benne van a mókában, na meg az első 10-ben a világranglistán, ami nyerő kombináció.
• Mert Mansour Bahrami hatalmas arc és tehetség, akár a tenisz, akár a sóbiznisz nézőpontjából közelítjük meg. A fél karomat odaadnám azért a koordinációs képességért...

Tipsy és Bahrami akcióban

Mert még Rafa önéletrajza is szóba került, és ez már tényleg hab volt a tortán.

Mert a kivetítő jóvoltából megtörtént velem a 15 2 másodperc hírnév - és még valami sokkal, de sokkal fontosabb.

És mert egyáltalán ott lehettem, pedig nem gondoltam, hogy ez valósággá válhat. De - és végre, végre nálam is működik ez - ha valaminek meg kell történnie, az meg is fog.

Nemek harca

Az isztambuli WTA világbajnokság Kvitova-Radwanska nyitómérkőzését - azon belül is Kvitova óriási ütőerejét és rengeteg hibáját - nézve ismét elgondolkodtam azon, hogy a tenisz női mezőnyének teljesítménye miért annyira kiegyensúlyozatlan, míg a férfiak között az első 4-5 helyezett következetesen tartani tudja a pozícióját (kedvenc kék közösségi oldalunk tanúsága szerint Federer most is éppen hetente döntögeti saját rekordját a lista tetején eltöltött idő tekintetében). Miután a biomechanikai vizsgálatokkal nem kerültem szorosabb barátságba akkor sem, amikor erre még lehetőségem lett volna, és más tudományos eredmények sem állnak rendelkezésemre, pusztán egy benyomásom támadt, amelyben talán lehet némi igazság.

 

Az említett mérkőzést valójában Kvitova veszítette el, nem Radwanska nyerte meg. Ezt minden bizonnyal a statisztikák is igazolnák, ha ki nem akadt a számláló Petra ki nem kényszerített hibáinak rögzítése közben. Ettől függetlenül első pillantásra feltűnt, hogy a cseh lány legalább ötszörös sebességgel üti a labdát lengyel ellenfeléhez képest. Ez az ordító különbség, és az ezt ellenpontozó temérdek hiba elgondolkodtatott.  Úgy vélem, hogy hibák nélkül - az eddigi papírformát igazolva - Radwanskának esélye sem lett volna Kvitovával szemben. A fizikai fölény óriási előny. A hibák mégis kioltották ezt, mert akkora fölénye nem volt fizikailag Kvitovának Radwanskával szemben, mint - például - Serena Williamsnek van...mindenki mással szemben.

És itt jutott eszembe, hogy igen, egyetlen játékos van a női mezőnyben, aki szinte mindig megengedheti magának a kockáztató, kemény játékot, és így a viszonylag több hibát, mert négy ászból álló, 40 másodperces játékokkal gyalulja le ellenfelét a pályáról - Serena Williams. Akiről sokan azt állítják, hogy a férfiakkal kellene versenyeznie, és talán nem véletlenül. A fiúknál ugyanis - biológiai okokból - sokkal nagyobb szerep jut a fizikai fölénynek. Nem feltétlenül csak az ütőerőre gondolok, hanem az állóképességre, és leginkább az erő-állóképességre is, amelyre az egyenletesen komoly erőfeszítést igénylő 3-4-5 órás mérkőzéseken hatalmas szükségük van a sportolóknak. Ha pedig megnézzük a férfimezőnyt, és benne egyik kedvencemet, Ferrert, akkor azért látható, hogy a darwini szabályok bizony ott is érvényesülnek.

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy miért nem tudnak a nők olyan teljesítményt nyújtani a teniszpályán, mint a férfiak, holott a sportágak között a tenisz talán az, amely leginkább az idegek játéka - tehát legnagyobb mértékben befolyásolják a fizikai tulajdonságoktól elvonatkoztatható tényezők. Egyébként is lázadok az ember túláltalánosított biológiai meghatározottsága ellen, bár nyilván ésszerű kereteken belül. A sportban pedig különösen nem célszerű eltekinteni a nemek sajátos adottságai közötti különbségektől, de ha valaki a nők hullámzó lelkiállapotára vagy hormonháztartásának váltakozásaira, a.k.a. szeszélyességére fogja, hogy olyan gyakran befolyásolja a teljesítményüket zabolátlan pszichéjük, az illető közveszélyes mértékű szemöldök- és homlokráncolást fog előidézni nálam.

Ha ez mégoly kevéssé ijesztő lehetőség is, én azért fenntartom, hogy nem a holdciklus, a csillagok állása, az őstengerével megegyező összetételű (jut eszembe, ezt mégis hogy a kismalacban derítették ki?) tüszőfolyadék aktuális rendetlenkedése, vagy esetleg az Isztambulban egy négyzetméterre jutó fekete macskák száma befolyásolja a női teniszezők adott teljesítményét. Én nem feltétlenül azt látom, hogy kevésbé képesek összpontosítani, hogy gyakrabban bicsaklik meg a figyelmük, mint a férfiaké, sokkal inkább azt, hogy a fizikai erejük kevésbé képes ellensúlyozni a koncentrációjuk ingadozását.

A finomkordináció rettenetesen összetett munka, pusztán az idegrendszeren belül minden pillanatban milliárdnyi tényező együttállása szükséges ahhoz, hogy milliméteres pontossággal észlelje, találja el és célozza valaki a teniszlabdát, így a hibák számomra nem is annyira meglepőek, mint amennyire lenyűgöz az, hogy hogyan képes valaki a pálya másik feléről közel 100%-os biztonsággal a vonalra irányítani azt a sárga pattogóst. Igaz, a rengeteg gyakorlással kialakul egy olyan kinesztézia, testtudat, amelyre nagy pontossággal lehet hagyatkozni, és amely energiaspóroló hatású. Az izommunka valójában a finoman koordinált idegrendszeri folyamatok összessége, és maga az erő, az egy ütésbe gazdaságosan koncentrálható teljesítmény nagy energiákat szabadíthat fel a kivitelezés pontosságára való odafigyelés számára. Az edzett, vastagabb szívizom titka is az, hogy egy pumpálással több vért tud továbbítani a szervezet felé, így többet tud pihenni két összehúzódás között. Dupla nyerő.

A fiúknál is pillanatok alatt fordulhat a kocka, láttuk számtalanszor. Viszont ahogy azt Serena példája is mutatja, a fizikai erő nagy szerepet játszhat abban, hogy mennyi energiája marad egy sportolónak a mérhető teljesítményen túli nüanszokra. Így, végső soron a következetesen pontos végrehajtást a teniszben - vagy saját tapasztalatból kiindulva például a sporttáncban, és mondhatjuk, hogy a legtöbb, valamiféle kitartó tevékenységet igénylő sportágban - olyan alaptényezők is meghatározzák, mint az erő és az erő-állóképesség. 

Tudományosan ez persze csupán egy hipotézis, és biztosan számos korrelációt, ellentmondást, relevanciát és irrelevanciát lehetne kimutatni, de tapasztalati alapon megállhatja a helyét ez a gondolatmenet. Az ATP-raglistás helyezések, illetve Serena Williams elmúlt évi teljesítménye fényében mindenképpen.