A következő címkéjű bejegyzések mutatása: férfiak. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: férfiak. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. március 22., szombat

Társkereső est


Látod, milyen hosszú ez a poszt? El tudod képzelni, hogy lehet ennyit írni három óráról? Egészen tegnapig én sem tudtam... és persze nem is három óráról van itt szó, annál sokkal messzebbre mutatnak az események.

Nagyon jó kifejezés ez a társkeresés. Vélhetően mindenki azonnal a párkapcsolati lehetőségekre gondol, és valóban ilyen keretek között mentünk tegnap a Momentánhoz, ám a lényeget – amint azt tapasztaltam – nagyon sokan nem értik. A társ véleményem szerint olyasvalaki, aki kíváncsi rád, meg akar ismerni, aki számára valamiért fontossá válsz, és nem mindegy neki, hogy te, vagy valaki más. És persze mindez visszafelé is igaz. Amikor társat keresek, én a nyílt, valóban érdeklődő tekinteteket kutatom. Azt, aki nem lóvásárra érkezve szemlézi a felhozatalt, hogy egy abszolút önkényes szűrő alapján eldöntse, szóba áll-e veled egyáltalán, hanem azt, aki tudja, hogy mindenki új embereket jött megismerni – akik között ez után remélhetőleg megtalálja azt, akivel később akár párkapcsolatot is kialakíthat.


Már amikor keresek, mert ez a tevékenység nem is állhatna távolabb a jelenlegi állapotomtól. Amikor azonban megláttam a hirdetést, egyszerűen éreztem, hogy mennem kell, és közben persze nem értettem az egészet. Hiszen én nem keresek most párt, akkor miért érzem úgy, hogy ezt kell tennem? Az elmúlt évek tapasztalatával a hátam mögött azonban nincs már szükségem előzetesen a válaszra – tudom, hogy idejében megkapom majd. Rutinos "momentánozóként" igyekeztem a középmezőny, és ott is a fal felé orientálódni, hogy a lehetőségek szerint minimalizáljam annak az esélyét, hogy éppen engem találnak meg és hívnak ki egy feladathoz. Utólag már látom, hogy igazából végig tudtam: ezúttal kár ellenkeznem. Amint elkezdődött az előadás, és a műsorvezető, Bódy Gergő nekifogott a konferálásnak, 1. TennisClassics-dézsávüm lett. Tudtam, hogy látszom. Tudtam, hogy lát, és álltam a tekintetét.
Az első feladathoz „mindig egy csillogó szemű jelentkezőt választunk, azt, akinek a legjobban csillog a szeme, és ez ma te vagy!” – hangzott az ítélet, és bár a mondat elején megpróbáltam még oldalra nézni, hogy elkerüljem az elkerülhetetlent, éreztem, hogy hiábavaló. – „Már amikor leültél, láttam, hogy a te szemed csillog a legjobban, muszáj téged választanom.” – Azzal a lendülettel felálltam, hogy kimegyek, annyira biztosan éreztem egész nap, hogy ma ki fognak hívni, mire közölte Gergő, hogy nyugodtan a helyemen maradhatok, az első embert sosem hívják ki, az majd a következő lesz, és csak őt fogják ott a színpadon megalázni, engem még nem. :)))))))) Tényleg hatalmas arcok.
Megkérdezték, hogy mivel foglalkozom, részleteket a munkámról, hogy van-e hobbim, és – a szokásokhoz híven – egy dallal indítottak, ezúttal nekem énekelve a „bluest" – és a blúzt, ha már itt tartunk (talán megörökítette valaki...). Annyi lélekjelenlétem nem volt, hogy eszembe jusson felvenni, így sajnos a poénokra csak részben emlékszem, de tegnap az volt a feladatom, hogy ott és akkor megéljem: 120 ember egyként arra figyel, hogy gyerekkorom nagy gyerekkedvencei immár felnőttként mit énekelnek rólam, nekem. És bírtam. Bírtam a szembesítést saját magammal, a négy színész rám szegeződő tekintetét, és nem húzódtam vissza mentális csigaházamba, nem reflektáltam harmadik szemmel az eseményekre, hanem minden sejtemmel benne voltam. Belül az élményen. Megérkezett a válasz.

Ildi-blues :)

Tisztában vagyok vele, hogy másképp alakult volna az este további része, ha nem az én szemem (vagy a kontaktlencsém) csillogásán akad meg Gergő szeme. Amikorra az ismerkedésre került sor, mindenki tudta, hogy ki vagyok. Tudták a nevemet, és több lényeges információt, mint – ahogy az később kiderült – általában másokról megtudhattam, ami azonnali kapcsolódási pontot jelentett. Egyértelműen kivételezett helyzetben voltam, amely mégis nagyon természetesnek tűnt. Az a természetellenes, hogy máskor mennyire láthatatlan vagyok. És mégsem kizárólag ebben van a hiba.
Megértem, hogy az emberek magányosak, türelmetlenek és frusztráltak. Én is hosszú-hosszú ideig az voltam. Azt azonban nem értem, hogy miért nem látják, csak rontanak a helyzetükön, ha erre az állapotra sürgősségi recept alapján azonnal oldódó párkapcsolatot kívánnak beszerezni. A siettetéssel itt csak a kívánttal ellentétes hatást lehet elérni. A lényeg ugyanis a valódi odanézés lenne, amely idő- és energiaigényes. 
Az egyik feladatban megkért minket a műsorvezető, hogy mondjunk olyan dolgokat, amiket szerintünk egy nő tehet azért, hogy jobb legyen egy kapcsolat.

Mosogatás! – hangzott egy férfi válasza.
Ne hisztizzen! – hangzott egy válasza.
 – Hordajanak szoknyát! – hangzott egy másik férfi válasza.

Ennyi. Nem, nem volt ellenpont. Megakadt a hang a torkomon, letaglózott az élmény. Nem tudom eldönteni, melyik a lesújtóbb: az, hogy a férfiak képtelenek ennél mélyebbre látni a kapcsolat lényegében és a nőket továbbra is kizárólag a konyhában robotoló szexuális segédeszköznek tekintik, vagy hogy a nők is automatikusan a nők szolgaiságában látják a "jó kapcsolat" zálogát. Az összes válasz ilyen volt...tényleg az összes, az is, amelyet végül eljátszottak a színpadon. A harmadik volt az. Várady Zsuzsinak köszönhetően sikerült némiképp elmozdulni a két lábon járó, kombinált takarítógép és guminő szerepétől, de ez olyan árnyalt volt, hogy a mosogatásozó-nehisztizzenőző szoknyapecérek agyáig nem jutott el. És ez egy társkereső est volt.  Tényleg ez jut eszükbe az embereknek elsőként a jó kapcsolatok mibenlétéről? Tényleg azt gondolják, hogy ezeknek bármi köze van a harmóniához? Tényleg csak bennem szakadt benn a szó, amikor meghallottam a fenti válaszokat? Vagy csak poénkodni akartak, hiszen a nőket tárgyiasító és elnyomásukkal élcelődő viccek nyilvánvalóan olyan frenetikusan találók, hogy a térdünket csapkodjuk majd a nevetéstől zseniális kreativitásuk sziporkázása láttán? Az alapvető felvetés természetesen egy nagyon összetett kérdés, amelyre nehéz jól egymondatos válaszokat adni. De például: nyitott a kommunikációra, probléma esetén együttműködő, rugalmas, megvalósítja a saját elképzeléseit, hogy feltöltekezzen és legyen miből adnia, proaktív stb. És ez nem tart órákig, csupán az szükséges hozzá, hogy elmozduljunk a nők szolgaiságát alapvetésnek tekintő kapcsolatképtől. Mindaddig viszont maradnak a meggondolatlanul szajkózott sztereotípiák, pedig én azt hittem, hogy ennél azért már előrébb tartunk.

Ilyen mélyen és határozottan semmi nem erősítette még meg bennem, hogy jól vagyok. Hogy minden jó bennem, úgy, ahogy van, és hogy - egyedül vagy párral, teljesen mindegy - valóban jól is vagyok. Amikor fáradt, türelmetlen jelentkezők vélt ideálok tulajdonságait hosszan soroló bevásárló listával a kezükben odapattannak hozzám feltérképezni, hogy egyáltalán szóba jöhetek-e, elképedek, hogy az emberek mennyire nem értik a lényeget. És főként azon, hogy ezt én mondom most ki. Nem attól leszel jól, hogy lesz egy, a másik személyt teljesen figyelmen kívül hagyó algoritmus szerint kiválasztott "kapcsolatod". Ha valami nincs rendben, a megkeseredettségtől eltorzult szűrőinken átrángatni kívánt egyedek nem fogják rendbe hozni azt. Önmagadban kell jól lenni, és utána lesz hely a lelkedben beengedni oda valaki mást.
Na, jó, megpróbálom kevésbé oravecznórásan... Korábban sosem éreztem, hogy nincs szükségem arra, amire vágyom. Szeretném, persze, de nem a lelki és fizikai szükségletek beszélnek belőlem, és éppen ezért egy ilyen eseménytől csak kaphatok. Nem ér csalódás bár nagyon is élesen látom a vágyaim és a mutatkozó lehetőségek között tátongó szakadékot –, hiszen azért jöttem, hogy ismerkedjek, nem pedig azért, hogy önigazolást nyerjenek az elvárásaim azáltal, hogy látom: mások tényleg olyan emberek, amilyennek szerintem lenniük kellene. A társkeresésnek leíró, és nem előíró élménynek kell lennie. Mindenki az, aki, és ha köztük van az, akivel kölcsönösen a legfontosabbak lehetünk egymás számára, annál jobb. Ha pedig nem, akkor is találkoztam sok új emberrel, és alapvetően ugye ez volt a cél - mert csak ebből léphetünk tovább egy szorosabb kapcsolat felé. Vagy mondhatnám így is:


Nem kell kétségbeesetten azt hajszolni, hogy valaki feleljen már meg a társadalmi elvárásokból és másoknak a párkapcsolatról alkotott elképzeléseiből összetákolt ideálomnak, hanem oda kell menni, és figyelni – nyitott elmével és lélekkel. Ritkán fordul elő, hogy célzottan válogatott emberek tömegeivel van lehetőséged megismerkedni, és önmagában ez "a" lehetőség. Mert itt komoly kapcsolatra vágyó emberek vannak, egytől egyig. Nem kell megszűrni a kizárólag szexre utazó vagy éppen az otthoni kínálatot kiegészíteni kívánó egyedeket. Sok-sok ember idejön és minden más helyzethez képest inkább önmagát adja, márpedig az őszinteség nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kiderüljön, van-e bármi keresnivalónk egymás mellett. Ezért nem szabadna elfelejteni a másik szükséges elemet sem: odafigyelni a másikra. Meglátni, és látni, hogy ki ő valójában, nem pedig a zsebbe bekészített jegyzet alapján ellenőrizni, hogy megfelel-e a paramétereknek. Így ugyanis esély sincsen eljutni a személyéig, márpedig ebben áll egy ember megismerésének lényege, függetlenül attól, hogy minek nevezzük a találkozás keretét. Sajnos – ahogy látom – a társkeresésre szakosodott rendezvényekre sajátosan strukturált szemlélettel érkeznek az emberek, pedig ha csak összefutnánk valahol, lehet, hogy őszintén rá tudnának csodálkozni a másik valóságára.

A kettő azonban együtt fontos. Itt csak hátsó szándék nélkül, és őszinte érdeklődéssel lehetséges a siker. Pont úgy, ahogy én is társakra találtam ezen az estén. Nem is egy, hanem mindjárt két új emberrel ismerkedtem meg, akikkel egy pillanat alatt megtaláltuk a közös hangot. Akik szívesen hallgatták a történetemet, és akikre én is szívesen figyeltem, ha hosszan beszéltek is számukra fontos élményeikről. Plusz tanulság, hogy amikor az ember 30 fölött keres társat, bizony el kell fogadnia, hogy nagyobb élményanyagba kell bebocsátást nyernie, mint 10-15 évvel korábban, amikor a saját döntésekkel, illetve a teljességgel saját választásokon alapuló élményekkel teli – mára már mögöttünk lévő – felnőtt életünk java része még előttünk állt. Ehhez több időre, több türelemre van szükség. Nincsenek villámválaszok, nincs instant társkereső, a lényeg megpillantásához erőfeszítést kell tenni.

Én nem keresek. Én élményekért jöttem. Kapni. Kinyitni a szemem és a lelkem, és hagyni, hogy megtöltsék. Kíváncsi vagyok az emberekre, meg szeretném ismerni őket, és nem mellesleg szeretném jól érezni magam, ami a Momentánnal garantált. Ennek során lehet, hogy találkozom valakivel, aki különösen fontossá válhat, de nem akarhatunk úgy drágakőre lelni, hogy nem vagyunk hajlandók rácsodálkozni az előttünk lévő sokféle ásványra – ha nem vizsgáljuk meg őket tüzetesen és nem derítjük ki a titkaikat, sosem fogunk rátalálni a kivételesre közöttük.

Ma két ilyen kivételes emberrel is találkoztam. Hogy természetesen ezúttal is lányokról van szó, az többé már nem zavar. Olyan hiábavaló lenne küzdenem ellene, mint az előadás kezdetén megpecsételt sorsom ellen volt. Egyszerűen örülök, hogy ismét új emberekkel váltunk kölcsönösen fontossá egymás számára. Mert végül is erről szól az egész.

Az előadás után kisebb csoportokba rendeződve további játékokban volt lehetőségünk jobban megismerni egymást. A mi kis körünk hármunk mellett három férfiből állt. Három királyfi és három királylány… mint a mesében. Hát, legfeljebb ott. A meglehetősen facepalm-indukáló civil beszélgetéssel zárult egy óra után („Most körben mindenki mondja el, hogy mi a kedvenc színe" – mi ez, kérem, óvoda? Miféle praktikus információ derül ki ebből a személyiségemről? Avagy ezzel kívánta megtörni a jeget? Ecsettel kicsit sokáig fog tartani...) a háromból két pasi megkérdezte tőlünk, lányoktól, hogy ugye mi hárman ismertük egymást korábban is?

Azt hiszem, nincs is több kérdésem. Pontosan erről beszélek. Valójában nem csak előtte, de még ott sem ismertük egymást igazán, csak azt tudtuk, hogy szívesen megismerkednénk, ha lenne rá tér, idő és levegő. Ám éppen ezekben szenvedett hiányt a társkereső est – legalábbis a királyfik és királylányok viszonyában. A királyfik olyannyira igyekeztek „társkeresni”, hogy közben elmulasztották észrevenni az embert.

Szerencsére a Deák téren bőven volt hely, (jó) idő és levegő is, hogy tudatosítsuk magunkban, sikerült társakra találnunk.

2014. március 19., szerda

Még több ilyen apát - a világon mindenhol

Malala Youzafai, a méltán híres palesztin lány és nőjogi aktivista édesapja TED-beszédet mondott. Szerintem zseniális ötlet volt felkérni őt, mert a szereplése rámutat arra, hogy mi is a kulcsa a nők jogai valódi gyakorlati megvalósításának. Őszinte tiszteletem azoké a nőké, akik saját és mások jogaiért síkra szállva tevékenykednek; nélkülük egyáltalán nem lenne miről beszélni. Én magam is teszek azért, hogy minél több ember megismerje ezt az értékrendet és elgondolkodjon róla. Tényleges megoldás azonban nem lehetséges a férfiak részvétele nélkül, hiszen a nők jogainak elismerése éppen a patriarchális viszonyokból, a férfiaknak az élet jelentős részén jellemző dominanciájából és a nők elhallgattatásából, láthatatlanságba kényszerítéséből  eredően sérül. 
A nők jogainak kérdése nem női, hanem társadalmi kérdés. A feminizmus humanizmus, hiszen nem egyeduralomra tör, hanem lényege minden ember - nemétől függetlenül - egyenlőként történő elismerése.

Malala egy rendkívüli adottságokkal, intelligenciával, éleslátással, érettséggel rendelkező fiatal nő. Abban azonban, hogy mindezen képességei ilyen széles körben láthatóvá váltak, és még inkább az, hogy a nőkkel szemben rendkívül elnyomó rendszerben szabadon megnyilvánulhattak, nagyon nagy szerepe van az édesapjának, aki tökéletesen példázza a férfiak természetes hozzáállását egy egyenlőségen alapuló társadalomban. Az, hogy ez a férfi Palesztinában tudott ilyen értékrenddel élni és továbbadni azt lányának, még rendkívülibb.


Ziauddin Yousafzai kimondja, hogy Palesztinában a nők élete az igazságtalanság, az egyenlőtlenség, az erőszak és a kizsákmányolás jegyében, és jól ismert forgatókönyv szerint zajlik. "Születésükkor senki nem örül nekik - sem az apjuk, sem az anyjuk. Ötévesen, amikor iskolába kellene menniük, otthon maradnak. Amint betöltik a 13. életévüket, nem hagyhatják el otthonukat férfi kísérő nélkül. A lányok az apjuk, fivéreik és családjuk úgynevezett becsületévé válnak. Ha megszegik e becsületre vonatkozó szabályokat, akár meg is ölhetik őket."

Amikor pedig megkérdezik tőle, hogy milyen különleges módon nevelte Malalát, hogy ilyen vakmerő és bátor, véleményének hangot adó és kiegyensúlyozott ember lett belőle, azt válaszolja: "Ne azt kérdezzék tőlem, hogy mit tettem. Kérdezzék meg, hogy mit  nem tettem. Nem szegtem szárnyát, ez minden."

Mert a feladat valóban "csak" ennyi. Nem erőszakkal elnyomni, nem elhallgattatni, nem elfedni, hogy láthatatlan legyen. Örülni neki, szeretni, észrevenni és támogatni kivételes képességeit, érzékenységét vagy éppen szívósságát, bátorítani az önmegvalósításban. A mindenki számára egyenlő bánásmódot biztosító társadalomban a férfiak így viszonyulnak gyermekeikhez, függetlenül attól, hogy fiúról vagy lányról van szó. Egyszerűen embernek kell lenni, és emberként viszonyulni bármely más emberi lényhez. A mások elleni erőszak, az elnyomás, a szolgaságba, rabságba kényszerítés összeegyeztethetetlen a humánummal. Ez az, ami embertelen, és ezáltal nem méltó sem férfihez, sem nőhöz. Koholmány, erőszakos demagógia, amely elhiteti, hogy vannak, akik másoknál több joggal rendelkeznek ebben az életben. Nincsenek. Emberek vagyunk, és ezáltal egyenlőek, azonos lehetőségekkel. Hogy e lehetőségekből mi valósul meg, az azon múlik, hogy felnőttként hogyan engedjük kibontakozni a gyermekeinkben rejlő, nemüktől független ígéretet.

 
A nők jogaiért folyó küzdelem nem a mások fölötti hatalom megszerzésére és annak egy önkényesen kijelölt csoport számára való kisajátítására, hanem a férfiak és a nők - tehát az emberek - szövetségének létrehozására irányul. Közösen dolgozunk azért, hogy mindannyian boldogabb és kiteljesítőbb életet élhessünk. Ziauddin Yousafzai tudja ezt, és remélem, hogy sok férfihez eljut a bölcsessége, amelyből megértik, hogy mi is ennek az erőfeszítésnek a lényege.

2013. március 24., vasárnap

Híradó, 03.23.

Random események halmaza, avagy  merengéseim március 23-án hosszú garbóban és vastag pulcsiban, egész napos rohangálás után, fűtés és kinti -1 fok mellett, a nélkülözhetetlen, újraértelmezett tavaszköszöntő ruhadarabbal kiegészítve komfortérzetemet. Köszi a tippet, Á.


A mai nap elsődleges tanulsága, hogy 32 év után a saját bőrömön is megtapasztaltam azt a közhelynek tekintett, de esetileg is maradéktalanul igaznak bizonyuló meggyőződést, amely szerint (általában) az összes férfi annyira, de annyira egyszerű, mint a barlangrajz. Mindegyikük, akikkel ma találkoztam, kivétel nélkül kiemelt figyelemben részesített - olyannyira, hogy Sz. meg is jegyezte, hogy ugye nekem mondják, neki pedig nem, és ez a különbség, tehát nem vagyok eltájolva -, azonban ez a kivétel nélküliség minden jó érzés ellenére kezdett gyanússá válni - mivel olyan nincs, hogy a személyes kisugárzásom okán minden férfinek pont én tűnök fel, ugye, Hannah Horvath? -, majd az utolsó ilyen esetnél ki is bújt a szög a zsákból. Szóval mondom én, barlangrajz.
Mindenesetre én továbbra is bízom a fennmaradó minimális százalékban, akik képesek mélyebbre látni, akkor is, ha történetesen nem azt viselem, amit ma viseltem. Az F&F tervezőjének viszont kétségkívül nívódíj jár ezért a darabért:

 

Másodlagos tanulság: Tarantino Djangója az alkalmankénti "filmes maszturbáció"-t leszámítva zseniális, de engem az itt (is)-ott (is) túltengő erőszakért bőven kárpótolt a mozi másik 2 órája. Christoph Waltz teljesen megérdemelten kapott Oscar-díjat; nagyon összetett, és nem kis meglepetésemre túlnyomórészt szerethető figurát alakít, akinek a magát könnyen adódó azonosításnak bedőlő kritikusok véleményével ellentétben semmi köze Hans Landához. Jamie Foxx azonban még nála is sokkal erősebbnek hatott számomra, elképesztően játszott, még a vásznon keresztül is tapintani lehetett a benne dúló feszültséget. A színészi játék egyébként összességében lenyűgöző a filmben, és lehet, hogy valóban az a rajongásom oka, hogy nem láttam még elég Tarantino-mozit, de az biztos, hogy engem meggyőzött. Egyedi vízió és tökéletes kivitelezés, amit még a számomra nem kedves részektől sem lehet elvitatni. Nem mintha bárki ezt akarná tenni.


Harmadik tanulság: Daniel Gimeno-Traver "mindössze" a 7. számú spanyol teniszező, és ez elég ok arra, hogy én most halljam a nevét életemben először. Azért országos hetediknek lenni nem túl rossz eredmény, mégis, tapasztalatból tudom, hogy ilyen helyezéssel világversenyen már nem sokra megy az ember. A teniszezők legalább elindulhatnak és beverekedhetik magukat a főtáblára, amiért szerencsére már elfogadható összegű pénzdíj is jár (elfogadható, mármint például az én korábbi javadalmazásommal szemben :)), mert amit ezek a játékosok művelnek (lásd: ma Gimeno-Traver), az ugyanolyan tiszteletre méltó, mint a legnagyobbak teljesítménye. Eközben pedig eszembe jutott, hogy vajon Magyarországon van-e országos férfi teniszranglista (persze, hogy van, költői kérdés volt), és ha igen, vajon ki a 7. legjobb magyar teniszező? Tekintettel arra, hogy a férfiak közül még a ranglistavezetőről sincs fogalmam sem. A női versenysorozatot gyakorlatilag szinte teljesen mellőző, meglehetősen szűk látókörű átlagos teniszközönség ellenére lányaink e téren sokkal ismertebbek. Úgyhogy a girl-power jegyében máris bevetem Wiki barátnőmet, hátha többet tud a témáról.

Ja, és Berdych H&M feliratú fehér teniszinge évek óta a legízlésesebb ruhadarab, amelyet ezzel a logóval feldíszítve láttam. Csak a miheztartás végett, erről a fehér ingről van szó, itt még betűk nélkül.


Élek a gyanúperrel, hogy kreatív fronton H&M-ék tanulhatnának F&F-éktől. Ki tudja, akkor talán újra képesek lennének hordható utcai viseletet tervezni. Méghozzá nagy sikerrel hordhatót.

U.i.: Ik spreek mal een beetje Nederlands :).

2010. november 10., szerda

Babák, pasik és a harmadik X

Úgy látszik, így a harmadik X közeledtével feldúsulnak az ember életében a babás események. Csak épp a legnyilvánvalóbbnak tűnő módon nem, viszont mindenhogy máshogy igen. Ezért aztán a korommal való megbékélés mellett azt is sürgősen meg kell tanulnom, hogy hogyan reagáljak a babahepöningekre. Ma például egyik tanítványom anyukája jelent meg az egyhetes kisöcsivel, én pedig bőszen sütögettem ki az agyi idegpályáimat, hogy rátaláljak arra, amit ilyenkor illik/szokásos/természetes mondani. Nem sikerült. Megkérdeztem, hogy hogy hívják, és hogy mi a neve, és őszinte csodálattal mosolyogtam rá, de az egyébként igen magától értetődő "gratulálok" szó egyszerűen csak nem jutott eszembe. Még csak véletlenül sem. De majd beletanulok. Valahogy úgy is érzem, hogy harminc fölött nincs tovább kibúvó, muszáj, hogy ez is az életem részévé váljon - még ha egyelőre csak mások babáiról van is szó.

Nade...az egész agymenés ott kezdődött, hogy hazafelé jövet elgondolkodtam, nekem nincsenek olyan barátaim, akik meglepetéspartit rendeznének egy olyan jelentős esemény jóvoltából, mint a harmadik X. Pedig ketten is vagyunk...vagy talán éppen emiatt. A lényeg, hogy innen a gondolataim gyorsan a szűk (nagyon!) családomra terelődtek, akik valószínűleg egy ugyanolyan sms-sel fogják elintézni ezt a születésnapot is, mint a többit...és akkor belém hasított az érzés, életemben először, hogy milyen lehet 30-on túlinak lenni. Hirtelen nagyon öregnek éreztem magam. Már három évtizede élek, és ez megrémiszt. Mert ez már felelősség. Mintha 30 felett már valóban nem lennének kifogások, el kell számolni azzal, hogy mire vitted, vagy fogod még. Ilyenkor még utat keresni pedig valahogy már nem tűnik legitimnek. És hát mondanom sem kell, nem állok valami jól ezügyben.

Természetesen nem is kellett sokat várnom, hogy az élet újra arcomba nyomja lemaradásom tényét. A buszon sikerült ugyanis egy idős hölgy és egy roma fiatal(os)asszony mögé leülnöm, akik fennhangon beszélgettek. Az első mondat, amit utóbbi tolmácsolásában elkaptam, a következő volt:

"A két lány majdnem egyszerre lett terhes, három hónap van a két kicsi között. Most 5 évesek."
Erre jött a kontra előbbitől, hogy
"Én is mondom mindig a fiamnak, hogy itt lenne már az ideje! Hát most 35 éves, mire 20 éves lesz a gyerek, ő 60, ha még sokáig gondolkodik."
Éljen, jobbegyenes a gyomorba, köszönöm szépen, többi harmincon felüli (leendő) gyermektelen társam nevében is. Nade, nincs ám vége a történetnek, mert rövidesen az is kiderült, hogy
"Az én fiam mindig azt mondja, hogy majd jön, amikor jönnie kell."
Mint megtudtam, ez a következőt jelenti:
"Hát, próbálkoznak, de még eddig valamiért nem jött össze."

Ez igen! Gratulálok! Ha nem elég, hogy az ember orra alá dörgölik a gyermektelenséget, amikor pusztán azért, mert beütött a harmadik X, amikor pedig aztán mostmár tényleg nem halogatható ez a dolog, esetleg nem tud parancsszóra keríteni valakit maga mellé, akit gyermekei apjának/anyjának szeretne/merne választani, máris érkezik az empátia következő magasiskolája: nap mint nap b@szogatni valakit azzal, amitől egyébként is minden bizonnyal szenved: hogy nem sikerül a gyermekvállalás. Így ha az illető esetleg eddig képes volt is leküzdeni a bűntudatot és az értéktelenség érzését, mostanra garantáltan úgy érezheti, valóban az ő hibája, hogy nem lehet gyereke. Úgyhogy nyugtáztam, egy pár/férj-feleség sem garancia arra, hogy ne rúgjanak beléd úton-útfélen a gyermektelenség miatt, akár választottad ezt az állapotot, akár a helyzet áldozata vagy. (Kedves családom is kizárólag ilyen jellegű kommunikációra képes, miközben a 30. születésnapom/-unk sms-téma.)

És persze az is kiderült, hogy a fiatalasszony valójában 40 éves, így aztán gyorsan levontam a következtetést, hogy nem értettem félre:
"Hát igen, én 35 voltam, amikor az első megszületett. És az már az unokám volt, nem a gyerekem."
+/-x... na igen, 5 évesek a kicsik, vagyis a gyermekei gyermekei, ez tényleg annyi. 35 éves nagymama. Végülis, ha én 60 leszek, mire az én csemetém 20, valakinek javítani is kell a statisztikákat. Az már biztos, hogy nem én húzom majd felfelé az átlagot.

Pedig nincs ellenemre a dolog, egyszerűen csak nem tart még ott az életem. Mondjuk tervezem, hogy ez a közeljövőben (na, jó a következő 5 évben) megváltozzon, de előre nem tudhatom. Pedig én még csak nem is olvasok olyan intellektust inzultáló női magazinos cikkeket, amelyekbe a vásárlólázas random Joyban botlottam bele. Á. megvette, hogy kapjon kedvezményt a kardigánjára, amiből aztán cipő és ruha lett, én pedig rászántam magam, hogy a pontosan 232 oldalas újság 3 db összefüggő szövegből álló cikkét elolvassam. Hiba volt. Fel vagyok háborodva. És én kérek elnézést. Mintha általános iskolás kislányok merengenének arról, milyen is lehet a szerelem, egy párkapcsolat, és a mesebeli királykisasszonyoknak adnának tanácsot.

A Férfiak, két dimenzióban című cikk bevezető és záró gondolatát idézném csak:
"Most már a mobiltelefon sem tényező, viszont van internet, azon belül is facebook és skype, és úgy tűnik, a férfiak egy része (sajnos a zöme) nem kíván felemelkedni a kanapéról, hogy magánéletet éljen."
Majd a párkeresés során a különböző okok miatt a számítógép mögé menekülő férfiak minden empátiát és pszichológiai érzéket nélkülöző kategorizálása (amely szerint például az önbizalomhiányos pasi "született gyáva" és ráadásul a valóságban "dögunalmas") és minősíthetetlen fikázása után a következő mondattal zárul a cikk:
"De szerencsére azért maradtak még helyzetek, amikor nincs szükség billentyűkre, sőt, szavakra sem. És a férfiak legnagyobb része még ezekben hisz."

Vatdöfakk??? Hol? Milyen helyzetek? És még szavak sem? Nahát, nem is tudtam, hogy szavak nélkül is lehet ismerkedni! Ez igen! Nem akarna inkább erről írni egy cikket a kedves szerző? Talán jobban tudnánk hasznosítani, még akkor is, ha ilyen tájékozatlan és felszínes ember tollából származik. Mert ez a cikk tökéletesen fölösleges és sértő mind a nőkre, mind a férfiakra nézve.

A második cikk olvasása során már a sírás fojtogatott a tehetetlen düh miatt, amit amiatt éreztem, hogy ezeket a tökéletes marhaságokat életigazságként értelmezik az olvasó fiatalok. Mert sajnos mérvadónak tekintik, amit egy ilyen igényesnek álcázott női magazin ír, és talán pont az a korosztály, akikkel ha értelmes dolgokról beszélgetnénk, még menteni lehetne a menthetőt. A 20 jel, amely szerint túl régóta tart a párkapcsolatod, tehát ideje változtatni, olyan örökbecsű gyöngyszemeket sorakoztat fel, mint:

"Te veszed meg az alsógatyáit, ő a tamponodat."
"A szülei saját lányukként kezelnek és komoly reményeket fűznek hozzád."
és a katarzis:
"Azt mondtad neki, ideje lenne elkezdeni esküvői helyszíneket keresgélni, és ő ettől egyáltalán nem akadt ki."

Ó, te szegény szerencsétlen, micsoda skandallum! Nem mindennapi kínokat élhetsz át, ha már idáig fajultak a dolgok a párkapcsolatodban. Micsoda pernahajder! Méghogy nem akadt ki az esküvő hallatán?! Ez ám a tragédia, most aztán végleg szakítani kell, ennél biztosabb jele nem is lehetne annak, hogy rosszul működik a kapcsolatotok!

Komolyan mondom, nem értem. És ezt olvassák! Mi több, komolyan veszik. Nem hiszem, hogy direkt a vásárlóláz célközönségére szabták ilyen IQ-lightra ezt a számot. És ez probléma. Ha a nők többsége tényleg hajlandó ilyesmiknek bedőlni, nem irigylem a férfiakat. Pedig eddig azt hittem, a nők helyzete a kevésbé irigylésre méltó.

Jellemző, hogy a harmadik cikk, amely kettőnél több összefüggő mondatot tartalmazott, egy férfi műve, akinek ironikus stílusa miatt azonban nem biztos, hogy a szándékolt üzenet fog lecsapódni az előző két cikken művelődött olvasótábor számára. Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de ez a férfi-írás volt az egyetlen dolog, amit nem éreztem a női sztereotípiák és klisék halmazának a magazinban. Ezek után lehet nyugodtan "hülyelibázni" és "szőkenőzni," mert ha csak a két nevetséges szöveg szerzői kapják meg ezeket a kritikákat, már akkor helyben vagyunk. Ismételten én kérek elnézést.