Biztosan van barátod...

2014. május. Váratlanul kilépek délután, megelégelve a nemhaladást, a bezártságot, a nemevést, és a szigorú diéta elszánt és súlyos megszegésére készülve a mindenmentessüti-bolt felé veszem az irányt, mielőtt végre, megint egy hónap után márpedig edzeni fogok. Éppen bejött a nyáridő, és éppen időben gondoskodott a GAPS-diéta arról, hogy újra felvehessem a nyári ruháimat, így aztán kisnadrágban, magassarkúban, talpig lábban haladok a cél felé. 3-as metró Arany János utcai megálló. Észreveszem, hogy észrevesz. Látványosan másfelé nézek, nem akarok kommunikálni, ehhez most egyáltalán nincs kedvem, haladni akarok, előre az életben, bármit jelentsen is ez. Részben tudom is, hogy mit jelent - ma délután a csupa egészséges alapanyagból készült, cukor-, sőt, mindenmentes süteményt, ami sajnos nekem ebben a pillanatban ugyanolyan bűn, mint egy mekdolnádzos csupacsoki lenne, és azt, hogy jussak már el végre egy nyomorult edzésre a hónapban.

Deákon átszállás, a fejem tele mindennel, régen elfelejtettem a ránézést-félrenézést, amikor egyszercsak ott terem mellettem: "Biztos, hogy van barátod, de ha esetleg mégsem lenne, van kedved meginni velem valamikor valamit?" Szóval ilyen ez...ilyen egyszerű. Valahogy érzem, hogy nem pszichopatával van dolgom, és tudom, hogy igent fogok mondani.  Nem lepődöm  meg annyira, mint amennyire az arcizmaim és végtagjaim által a szokatlan helyzetben produkált reakciókból tűnik. Valahogy érzem, ez mindössze természetes; mintha csak a helyére került volna minden. Hát persze, hogy pont én. Ha már nem szorongok is, az ilyenkor aktuális válaszok még mindig hiányoznak a szótáramból, az élményeimből, az életemből. Sebaj. Teljes ellenállásom és komorságom sem tántorított el valakit attól, hogy bevállalja az elutasítást. Mert ő tényleg úgy gondolta, hogy biztosan van barátom, nem létezik, hogy nincs, de nem hagyhatta ki a lehetőséget. Meglepő élmény a minden akadályt legyőzni hajlandó és a lehetséges hoppon maradást is vállaló érdeklődés középpontjába kerülni. És mégis, a korábbi megalkuvások és megalázó helyzetek ellenére érzem, hogy ez a normális. Nem ott, ahonnan jövök, de ahová érkeztem, itt, mindenképpen. Mert megérkeztem, és ezt éppen az ilyen események jelzik.

Csakhogy itt a következő probléma ezzel a merőben új élménnyel, mert így, újonnan egészben, tele tervekkel, megvalósulás alatt álló változásokkal kristálytiszta, hogy ez az egész kérdés semmilyen szinten nem aktuális számomra. És lehet részleges érveket felsorakoztatni amellett, hogy kedves, hogy vonzó - igen, az -, hogy van abban valami lenyűgöző, amikor valaki pont a külsőd miatt nem tud szó nélkül hagyni elmenni (hogy ez mennyire abszurd, azt csak én tudhatom, meg az, aki átélte ugyanazt, amit én is...értem én, hogy a vonzalom szubjektív, de itt azért rengetegminden másról is van szó egyszerre), és aztán váratlanul kiderül számára, hogy azon túl is "különleges" vagy; hogy micsoda tapasztalat, hogy lehet ennyire felszabadultan létezni egy másik ember mellett, vagy hogy velem is megtörténik végre valami olyasmi, ami mindig csak másokkal szokott, de az igazság az, hogy hiába első élmény, máris tudom, hogy ez nagyon kevés. A tapasztalás közben növök fel a feladathoz, mint Simona Halep élete első grand slam döntőjében. Mert annak ellenére, hogy ilyen mértékben kapok egy csomó, korábban példátlan élményt, hiányzik az, ami miatt hajlandó lennék vagy szeretnék változtatni a terveimen. Igen, sok idő a munka, és a hajam tépem tőle, hogy bezár, de van egy célom, ami miatt csinálom, és ez fontosabb, mert ez az én életem, márpedig bármilyen "mi" előtt egy teljes értékű énre van szükségem. Lehet, hogy jóval korábban lenne menetrendszerű eljutni odáig, hogy felfedezem a szabadságot, hogy "kiélem magam", de egész eddig állandóan másra kellett tekintettel lennem, most pedig azt teszem, ami nekem jó. És nekem jó így. Nekem jó a barátaimmal - akár kéthetente beszélünk, akár tíz év után folytatjuk onnan, ahol abbahagytuk -, és jó a családom nélkül. Sajnálom, hogy eddig tartott rájönnöm, hogy ez a megoldás - végleg kizárni azokat az életemből, akik csak elvesznek belőle. Jó, ha szabadidőmben - vagyis a munkából kiszakított időmben - egyedül Roland Garrost nézek, olvasok, moziba megyek, színházjegyet veszek, nyelvet tanulok, vagy táncolni megyek, feladatokat vállalok, amik időigényesek, de akarom őket, mert fontosak nekem, esetleg a barátaimmal éjszakázom, másnap pedig alszom, és egyáltalán, magammal foglalkozom, hiszen annyi mindenre nem volt időm az elmúlt 15 évben, amikor lehetetlen mértékű felelősséget vállaltam magamra lelkileg, anyagilag, mentálisan...mindenhogy. Tőlem egy dolgot soha nem kérdezett meg senki: hogy én mit szeretnék - ez soha nem volt téma, az pedig, hogy aszerint is cselekedjen valaki, amire én igazán vágytam, végképp kérdésen felül állt. És én magam is csak most először tudom igazán meghallgatni azt a belső hangot, amely már nagyon régóta és nagyon pontosan tudja, és mondja, hogy mire van szüksége.

Olyan sokáig szenvedtem amiatt, hogy úgy éreztem, szükségem van egy másikra. Arra a másikra. Rá. És most, hogy egyre teljesebbé válik a lelkem, rájövök, hogy már nincs így. Egyre biztosabban érzem, hogy egyszer majd jön az az ember, akire akarok időt szánni, aki miatt újratervezem az életemet, de mindaddig vannak ennél sokkal, de sokkal fontosabb, értékesebb és kiteljesítőbb tevékenységek, és főként kapcsolatok az életemben, amelyekről nem vagyok hajlandó lemondani. Most ezeknek van itt az ideje, pusztán azért, mert ezek a legjobbak számomra. Nagyon kemény kimondani valakinek, hogy kedves vagy, fantasztikus élmény vagy, és őszintén értékelem, amit adsz nekem, de az, amit te szeretnél, nekem nem fér bele, mert ahhoz nem vagy elég fontos - de ki kell.

Főleg az én múltammal nagyon kettős érzés ez, de így van. És persze nincs ebben semmi különleges, mert mindez csak természetes. Tény, hogy kellemetlen is, és esetleg fájdalmas lehet, de mindenkor őszinte, és ezért vállalható. Fura, hogy mennyire megijedünk attól, ha valaki azt meri tenni, ami számára a legjobb. Kicsit még nekem is félelmetes, pedig tudom, hogy ez a helyes. Mert az élet addig is lehet jó, amíg kitartóan törekszem a számomra tökéletesre. Most pontosan ez történik.

A. - mon Ange

...folyt....

A legfontosabb találkozás kétségtelenül második couchsurfing szállásadómmal történt. Ő lett az angyalom. Mon Ange. A. 

Már a kezdet sejtette, hogy ez valami más lesz, mivel egy hónappal a szálláskeresésre tett kísérletemet - és véletlenszerűen egy nappal a második, vészhelyzeti hirdetésemet - követően írt nekem A., hogy néhány napra szívesen elszállásolna, ha még mindig aktuális a kérésem. Így sikerült felére redukálnom a hostelben töltendő éjszakák számát. Ekkor még a felére.

Egyes közhelyek - például az, hogy Párizs a szerelem városa - mindig is zavartak (bár alapvetően "okosközhely"-párti vagyok, azok sokszor igencsak fején találják a szöget), mert hiába szerettem volna, hogy túlzó általánosságuk rám is kiterjedjen, ez soha nem történt meg. Ezért is volt hihetetlen, hogy mindaz, ami egy véletlen és teljesen valószínűtlen találkozás révén velem történik, tulajdonképpen illik az olyannyira boldogító klisék keretei közé. Ha rövid akarnék lenni, azt írnám, hogy végre én is a számomra legfontosabb emberrel kart karba öltve sétálhattam végig a kivilágított Párizs látnivalóit és nézhettem a fényben úszó város képét a Sacré Coeurről. De nem leszek rövid.

A. hozzáállása a couchsurfinghez meglehetősen eltért Pierre-étől, ami érthető, ha tudjuk, hogy A. már 3 éve fogad vendégeket, és volt egy időszak - egy jó hosszú időszak -, amikor minden este volt szörfölője, míg Pierre hozzá képest zöldfülű. A. szabályai teljesen tiszták, és egy dolgozó ember szempontjából teljesen érthetőek is voltak; számára a vendégfogadás a mindennapok részévé vált, ami eleinte viszont furcsán hatott számomra. Már a levelezésünk nagy része is furcsa volt, ami bizalmatlansággal vegyes kíváncsiságot keltett bennem. Nem véletlenül. Számomra egyértelmű, illetve teljesen elképzelhetetlen tulajdonságok egyvelege volt ő, az első pillanattól fogva. Teljesen önmagát adta - a szerepjátszás, a megfelelési kényszer, a "viselkedés" hiánya a hosszú couchsurfinges múlt fényében nyilvánvaló, engem mégis magával ragadott, mivel nekem ez nagyon nehezen megy. Akarommondani, egyáltalán nem megy. Akarommondani, nem ment. 

A más házában megszállásból, a más tulajdonának használatából fakadó kényelmetlenség okozta szabadkozás ellenére az első pillanatban éreztem a kapocs-élményt. Sőt. A. holtfáradtan beszélgetett velem - természetesen nagyon okos, pár perc alatt is mélyenszántó diskurzus vette kezdetét -, és ösztönösen éreztem, hogy ő jó nekem. Jót tesz nekem. A részletek azonban mindenképpen árnyalják az első benyomást, esetünkben pedig az elkövetkező napok igencsak próbára tették a jól induló kapcsolatot, de végül mégis kiderült, hogy az első benyomás helyes volt - noha az árnyaló tényezők is helytállónak bizonyultak. De ez így van jól, hiszen egy emberi kapcsolatról van szó, amely szükségszerűen változik. Számomra ennek az egésznek a valós lehetősége volt elképzelhetetlen - egészen addig, amíg ott van előtted, és a negyedik dimenziót meghazudtolóan töredéknyi időegység alatt minden egyértelművé válik. Onnantól pedig hihetetlen sebességgel változnak a dolgok - te, ő, a kapcsolat. Mert végre VAN. Mert végre szabad. Ehhez pedig kizárólag az szükséges, hogy két, egymással a másikkal kapcsolatos szándékait tekintve teljesen őszinte ember találkozzon, és így még a megpróbáltatások sem akadályozhatják meg azt, hogy tudjuk, összetartozunk. Csak erre az igaz lélekre kellett várnom olyan sokat. Meg kellett értenem hozzá, hogy nem kell beérnem kevesebbel, és ez az odaadás és nyitottság az, amiért A. az angyalommá vált.

A kivilágított Párizs végre a miénk volt, nem csak az enyém. És iszonyúan élveztem. Nem csak azért, mert amellett, hogy a napközbeni zuhanyzási lehetőséggel a hostel megfizethetetlen szolgáltatást nyújtott nekem - a többit persze MasterCarddal kiegyenlítettem - végül egyetlen éjszakát sem kellett ott töltenem.  Pontosan olyan volt ez az élmény, mint amilyennek elképzeltem. Nem volt antikatartikus vagy csalódottságot keltő. Tudom, hogy azt mondják, a boldogság unalmas, az izgalom a drámában rejlik, de ez nem igaz. Aki így gondolja, az nem értheti a boldogság lényegét, talán sosem volt benne része, vagy el sem tudja képzelni, milyen lehet az. A dráma romanticizálásáért leginkább valószínűleg a filmélmények felelősek, azonban ott is csak abban az esetben, ha a filmkészítők borítékolják a happy endet. A valódi, feloldozást nem kínáló drámák nem vonzzák a nézőközönséget - lásd a Napok romjai producerének megjegyzését a film befejezéséről: "There goes 50 million dollars" -, ezt azonban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A boldogság nem unalmas, hanem olyan, mint a pár másodpercig tartó, filmvégi happy end: felemelő, kiteljesítő, csodás. Ráadásul egy elsőre valószínűtlennek tűnő helyzetben talál rád, olyan erővel, hogy annak minden látszólagos ellentmondásossága ellenére nem vitatkozhatsz vele. Ahogy több óra beszélgetés után A. - addigra már többször, számomra döbbenetesen megnyilvánuló - természetes őszinteségével kijelentette, nem érti, hogy ilyen emberként hogyhogy nem találtam már párt, éppen olyan természetesnek éreztem a boldogságot: szinte csodálkoztam, hogy hol volt eddig, ha úgy simul a lelkemre, mint egy tökéletesen szabott ruhadarab.

Nem igaz, hogy nehéz elviselni, mert minden csodája ellenére van benne valami mérhetetlenül földhöz közeli, gravitáló érzés, amely bizonyítja, hogy ez a normális állapot. Amit nem kell kitalálni. Megindokolni. Megmagyarázni. Ilyen-olyan - többnyire ellehetetlenítő - körülmények között értelmezni. Ilyen-olyan fényben megvilágítva értékelni. Csak rá kell nézni arra, ami van, mert az önmagában tökéletes. Igen. Tökéletes.

A tökéletesség sem unalmas. Igaz, John McEnroe szerint több Ernst Gulbis és Gael Monfils kellene az ATP tornasorozat versenyzői közé, mert a nagy négyes tagjai - Djokovic, Murray, Federer és Rafa - precizitásukkal és megalkuvást nem ismerő profizmusukkal bizony meglehetősen unalmassá tudnak válni. Bevallom, soha nem akartam még teniszezőt úgy arcul csapni, mint ennek hallatán McEnroe-t (pedig..pedig...). Annak ellenére, hogy sosem tennék ilyet, az alázat nélküli arrogancia a legdurvább reakciókat képes kiváltani belőlem. Például az arculcsapás gondolatát. Mert álljon meg a menet, elismerem, hogy a tenisz látványsport, és kellenek a bohócok és az élménymesterek, de nehogy már hirtelen kevés legyen nekünk a folyamatosan 100%-hoz közeli teljesítmény! Miközben a versenysportban - ráadásul esztétikai sportban - korábban érintettként pontosan értem, hogy McEnroe mire gondolt, nagyon vigyázni kell azzal, hogy mennyire hagyjuk figyelmen kívül a kettős mércét, amelyet azokkal az emberekkel, helyzetekkel stb. szemben alkalmazunk öntudatlanul, akik és amelyek folyamatosan olyan kiváló teljesítményt nyújtanak, amelyet más megközelíteni sem tud, ezért kiugró különbségek híján elfelejtjük megbecsülni, értékelni, és legfőképp élvezni azt. Pedig a teniszen kívül kevés olyan sporttal találkoztam - értsd: nem találkoztam olyan sporttal -, amelyet ilyen mértékben a tökéleteshez közelítő szinten művelnek, órákon keresztül, heteken keresztül, hónapokon keresztül folyamatosan, és minderre nem pusztán egyetlen kiemelkedő sportoló, hanem az élmezőny java része képes. Tehát, hogy a teniszreferenciáknál maradjak, a tökéletesség számomra olyan állapot - mindig is az volt -, amelyre nagyon vágytam, bár szinte soha nem volt részem benne, és amelynek a megélése egyedülálló boldogságot teremt a lelkemben. Megéltem a színpadon - többnyire ott -, és megéltem most. A tökéletesség nem hibanélküliséget jelent, hanem azt, amikor érzed, hogy ott vagy, ahol a legesleginkább lenni szeretnél, azzal, aki a legeslegjobb számodra, mindez kölcsönös, és ráadásul magától értetődő.

A. különös ember. Ahogy ő mondja, "más". És valóban, az. Nem sikerült teljesen megfejtenem e másság mibenlétét, mert közben olyan sokmindenben sokkal életközelibben viselkedik, mint én, de rögtön megláttam benne az "igaz lelket" - a sacré coeurt. Azt a fajtát, amely még számomra is lenyűgöző. Mert az erkölcsi tisztasága nem valamiféle megfelelési kényszerből vagy felvett szerepből, hanem egyszerűen a lényéből fakad. Soha nem hazudik, de mégsem naiv, és - mivel nagyon okos - nem hagyja, hogy hülyére vegyék, még akkor is, ha ehhez olykor furcsán támadásba lendül. De őszintén hisz a Jóban, a nagybetűsben, amit nekem, a kissé cinikussá torzult lelkülettel rendelkező egyénnek nagyon jólesett látni. És őszintén csodálom érte. Jót tett, hogy emlékeztetett arra, mindez nem hiábavaló, csak alaposan meg kell válogatni, ki felé nyitunk.

És nem utolsó sorban, A. szexi. Valószínűtlen módon talán, de első este levett a lábamról, pedig józan ésszel sokan inkább menekülőre fogták volna, és most, egy hónap távlatából is örömmel veszem tudomásul, hogy nem csaltak a megérzéseim. Végtére is azok soha nem csalnak. Én kíváncsi voltam erre az emberre, aki ennyire láttatja önmagát, mégis ennyire sokat beszél a félénkségéről, mint a személyiségét nagyban meghatározó erőről. Pedig én voltam az élő bizonyíték arra, hogy igenis van benne kurázsi, és azóta is próbálom megfejteni félénksége természetét. Az is egy összetett jelenség. Mert valójában ő nem félénk, cseppet sem. Persze az ilyen valójábant ismerjük, sok-sok munka kell ahhoz, hogy az tényleg valós legyen. Mégis, számomra elképesztő, amikor látom, hogy valakinek a félénksége nem ássa alá az emberi kapcsolatok kialakítására való képességét. Akkor valójában mindegy is, nem? Persze nem, de azért ez igen meglepő számomra.

A. olyan ember, aki véleményem szerint nálam nehezebben boldogul az életben... pedig engem néha megbénít a világtól való félelem, így ez a felismerés is igencsak helyre tett - ha neki sikerül, persze, hogy nekem fog. Van benne valami gyermekien esendő, és épp ezért olyan tiszteletre méltó számomra a helytállása. És kedves. És gyengéd. És független. És engem akar. Hosszú ideje ő az első, akibe nem akartam belerúgni azért a megjegyzéséért, hogy nem érti, miért nem találtam még párt, mert szerinte mindenem megvan hozzá. Mert ha ő ezt mondja, akkor ő is engem akar. És ha ő engem akar, akkor engem is választ. És ez piszkosul felszabadító, lélekemelő és éltető.

Boldogság és tökéletesség. A két legkevésbé unalmas élmény, amelyben valaha részem volt, mert boldogság és tökéletesség létezik megoldandó feladatokkal, kezelendő helyzetekkel vagy tökéletlenségekkel együtt is. Élhető boldogságnak hívják. És de még mennyire élhető!

Nem olyan régen megfogadtam, hogy soha többé nem engedek be olyan embert az életembe, aki mérgezi a lelkemet. És megérte, mert végre kompromisszumok nélkül lehet azt érezni, amit a legerősebben érzek, és azt tenni, amit a leginkább tenni szeretnék. Csak tudni kell, hogy soha senki nem szorul alamizsnára. Mert az igaz, hazugságtól nem terhelt helyzetekben - azok minden valószínűtlensége ellenére is - a boldogság végtelen számú lehetősége rejtőzik. És én ezt most megkaptam.