A. - mon Ange

...folyt....

A legfontosabb találkozás kétségtelenül második couchsurfing szállásadómmal történt. Ő lett az angyalom. Mon Ange. A. 

Már a kezdet sejtette, hogy ez valami más lesz, mivel egy hónappal a szálláskeresésre tett kísérletemet - és véletlenszerűen egy nappal a második, vészhelyzeti hirdetésemet - követően írt nekem A., hogy néhány napra szívesen elszállásolna, ha még mindig aktuális a kérésem. Így sikerült felére redukálnom a hostelben töltendő éjszakák számát. Ekkor még a felére.

Egyes közhelyek - például az, hogy Párizs a szerelem városa - mindig is zavartak (bár alapvetően "okosközhely"-párti vagyok, azok sokszor igencsak fején találják a szöget), mert hiába szerettem volna, hogy túlzó általánosságuk rám is kiterjedjen, ez soha nem történt meg. Ezért is volt hihetetlen, hogy mindaz, ami egy véletlen és teljesen valószínűtlen találkozás révén velem történik, tulajdonképpen illik az olyannyira boldogító klisék keretei közé. Ha rövid akarnék lenni, azt írnám, hogy végre én is a számomra legfontosabb emberrel kart karba öltve sétálhattam végig a kivilágított Párizs látnivalóit és nézhettem a fényben úszó város képét a Sacré Coeurről. De nem leszek rövid.

A. hozzáállása a couchsurfinghez meglehetősen eltért Pierre-étől, ami érthető, ha tudjuk, hogy A. már 3 éve fogad vendégeket, és volt egy időszak - egy jó hosszú időszak -, amikor minden este volt szörfölője, míg Pierre hozzá képest zöldfülű. A. szabályai teljesen tiszták, és egy dolgozó ember szempontjából teljesen érthetőek is voltak; számára a vendégfogadás a mindennapok részévé vált, ami eleinte viszont furcsán hatott számomra. Már a levelezésünk nagy része is furcsa volt, ami bizalmatlansággal vegyes kíváncsiságot keltett bennem. Nem véletlenül. Számomra egyértelmű, illetve teljesen elképzelhetetlen tulajdonságok egyvelege volt ő, az első pillanattól fogva. Teljesen önmagát adta - a szerepjátszás, a megfelelési kényszer, a "viselkedés" hiánya a hosszú couchsurfinges múlt fényében nyilvánvaló, engem mégis magával ragadott, mivel nekem ez nagyon nehezen megy. Akarommondani, egyáltalán nem megy. Akarommondani, nem ment. 

A más házában megszállásból, a más tulajdonának használatából fakadó kényelmetlenség okozta szabadkozás ellenére az első pillanatban éreztem a kapocs-élményt. Sőt. A. holtfáradtan beszélgetett velem - természetesen nagyon okos, pár perc alatt is mélyenszántó diskurzus vette kezdetét -, és ösztönösen éreztem, hogy ő jó nekem. Jót tesz nekem. A részletek azonban mindenképpen árnyalják az első benyomást, esetünkben pedig az elkövetkező napok igencsak próbára tették a jól induló kapcsolatot, de végül mégis kiderült, hogy az első benyomás helyes volt - noha az árnyaló tényezők is helytállónak bizonyultak. De ez így van jól, hiszen egy emberi kapcsolatról van szó, amely szükségszerűen változik. Számomra ennek az egésznek a valós lehetősége volt elképzelhetetlen - egészen addig, amíg ott van előtted, és a negyedik dimenziót meghazudtolóan töredéknyi időegység alatt minden egyértelművé válik. Onnantól pedig hihetetlen sebességgel változnak a dolgok - te, ő, a kapcsolat. Mert végre VAN. Mert végre szabad. Ehhez pedig kizárólag az szükséges, hogy két, egymással a másikkal kapcsolatos szándékait tekintve teljesen őszinte ember találkozzon, és így még a megpróbáltatások sem akadályozhatják meg azt, hogy tudjuk, összetartozunk. Csak erre az igaz lélekre kellett várnom olyan sokat. Meg kellett értenem hozzá, hogy nem kell beérnem kevesebbel, és ez az odaadás és nyitottság az, amiért A. az angyalommá vált.

A kivilágított Párizs végre a miénk volt, nem csak az enyém. És iszonyúan élveztem. Nem csak azért, mert amellett, hogy a napközbeni zuhanyzási lehetőséggel a hostel megfizethetetlen szolgáltatást nyújtott nekem - a többit persze MasterCarddal kiegyenlítettem - végül egyetlen éjszakát sem kellett ott töltenem.  Pontosan olyan volt ez az élmény, mint amilyennek elképzeltem. Nem volt antikatartikus vagy csalódottságot keltő. Tudom, hogy azt mondják, a boldogság unalmas, az izgalom a drámában rejlik, de ez nem igaz. Aki így gondolja, az nem értheti a boldogság lényegét, talán sosem volt benne része, vagy el sem tudja képzelni, milyen lehet az. A dráma romanticizálásáért leginkább valószínűleg a filmélmények felelősek, azonban ott is csak abban az esetben, ha a filmkészítők borítékolják a happy endet. A valódi, feloldozást nem kínáló drámák nem vonzzák a nézőközönséget - lásd a Napok romjai producerének megjegyzését a film befejezéséről: "There goes 50 million dollars" -, ezt azonban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A boldogság nem unalmas, hanem olyan, mint a pár másodpercig tartó, filmvégi happy end: felemelő, kiteljesítő, csodás. Ráadásul egy elsőre valószínűtlennek tűnő helyzetben talál rád, olyan erővel, hogy annak minden látszólagos ellentmondásossága ellenére nem vitatkozhatsz vele. Ahogy több óra beszélgetés után A. - addigra már többször, számomra döbbenetesen megnyilvánuló - természetes őszinteségével kijelentette, nem érti, hogy ilyen emberként hogyhogy nem találtam már párt, éppen olyan természetesnek éreztem a boldogságot: szinte csodálkoztam, hogy hol volt eddig, ha úgy simul a lelkemre, mint egy tökéletesen szabott ruhadarab.

Nem igaz, hogy nehéz elviselni, mert minden csodája ellenére van benne valami mérhetetlenül földhöz közeli, gravitáló érzés, amely bizonyítja, hogy ez a normális állapot. Amit nem kell kitalálni. Megindokolni. Megmagyarázni. Ilyen-olyan - többnyire ellehetetlenítő - körülmények között értelmezni. Ilyen-olyan fényben megvilágítva értékelni. Csak rá kell nézni arra, ami van, mert az önmagában tökéletes. Igen. Tökéletes.

A tökéletesség sem unalmas. Igaz, John McEnroe szerint több Ernst Gulbis és Gael Monfils kellene az ATP tornasorozat versenyzői közé, mert a nagy négyes tagjai - Djokovic, Murray, Federer és Rafa - precizitásukkal és megalkuvást nem ismerő profizmusukkal bizony meglehetősen unalmassá tudnak válni. Bevallom, soha nem akartam még teniszezőt úgy arcul csapni, mint ennek hallatán McEnroe-t (pedig..pedig...). Annak ellenére, hogy sosem tennék ilyet, az alázat nélküli arrogancia a legdurvább reakciókat képes kiváltani belőlem. Például az arculcsapás gondolatát. Mert álljon meg a menet, elismerem, hogy a tenisz látványsport, és kellenek a bohócok és az élménymesterek, de nehogy már hirtelen kevés legyen nekünk a folyamatosan 100%-hoz közeli teljesítmény! Miközben a versenysportban - ráadásul esztétikai sportban - korábban érintettként pontosan értem, hogy McEnroe mire gondolt, nagyon vigyázni kell azzal, hogy mennyire hagyjuk figyelmen kívül a kettős mércét, amelyet azokkal az emberekkel, helyzetekkel stb. szemben alkalmazunk öntudatlanul, akik és amelyek folyamatosan olyan kiváló teljesítményt nyújtanak, amelyet más megközelíteni sem tud, ezért kiugró különbségek híján elfelejtjük megbecsülni, értékelni, és legfőképp élvezni azt. Pedig a teniszen kívül kevés olyan sporttal találkoztam - értsd: nem találkoztam olyan sporttal -, amelyet ilyen mértékben a tökéleteshez közelítő szinten művelnek, órákon keresztül, heteken keresztül, hónapokon keresztül folyamatosan, és minderre nem pusztán egyetlen kiemelkedő sportoló, hanem az élmezőny java része képes. Tehát, hogy a teniszreferenciáknál maradjak, a tökéletesség számomra olyan állapot - mindig is az volt -, amelyre nagyon vágytam, bár szinte soha nem volt részem benne, és amelynek a megélése egyedülálló boldogságot teremt a lelkemben. Megéltem a színpadon - többnyire ott -, és megéltem most. A tökéletesség nem hibanélküliséget jelent, hanem azt, amikor érzed, hogy ott vagy, ahol a legesleginkább lenni szeretnél, azzal, aki a legeslegjobb számodra, mindez kölcsönös, és ráadásul magától értetődő.

A. különös ember. Ahogy ő mondja, "más". És valóban, az. Nem sikerült teljesen megfejtenem e másság mibenlétét, mert közben olyan sokmindenben sokkal életközelibben viselkedik, mint én, de rögtön megláttam benne az "igaz lelket" - a sacré coeurt. Azt a fajtát, amely még számomra is lenyűgöző. Mert az erkölcsi tisztasága nem valamiféle megfelelési kényszerből vagy felvett szerepből, hanem egyszerűen a lényéből fakad. Soha nem hazudik, de mégsem naiv, és - mivel nagyon okos - nem hagyja, hogy hülyére vegyék, még akkor is, ha ehhez olykor furcsán támadásba lendül. De őszintén hisz a Jóban, a nagybetűsben, amit nekem, a kissé cinikussá torzult lelkülettel rendelkező egyénnek nagyon jólesett látni. És őszintén csodálom érte. Jót tett, hogy emlékeztetett arra, mindez nem hiábavaló, csak alaposan meg kell válogatni, ki felé nyitunk.

És nem utolsó sorban, A. szexi. Valószínűtlen módon talán, de első este levett a lábamról, pedig józan ésszel sokan inkább menekülőre fogták volna, és most, egy hónap távlatából is örömmel veszem tudomásul, hogy nem csaltak a megérzéseim. Végtére is azok soha nem csalnak. Én kíváncsi voltam erre az emberre, aki ennyire láttatja önmagát, mégis ennyire sokat beszél a félénkségéről, mint a személyiségét nagyban meghatározó erőről. Pedig én voltam az élő bizonyíték arra, hogy igenis van benne kurázsi, és azóta is próbálom megfejteni félénksége természetét. Az is egy összetett jelenség. Mert valójában ő nem félénk, cseppet sem. Persze az ilyen valójábant ismerjük, sok-sok munka kell ahhoz, hogy az tényleg valós legyen. Mégis, számomra elképesztő, amikor látom, hogy valakinek a félénksége nem ássa alá az emberi kapcsolatok kialakítására való képességét. Akkor valójában mindegy is, nem? Persze nem, de azért ez igen meglepő számomra.

A. olyan ember, aki véleményem szerint nálam nehezebben boldogul az életben... pedig engem néha megbénít a világtól való félelem, így ez a felismerés is igencsak helyre tett - ha neki sikerül, persze, hogy nekem fog. Van benne valami gyermekien esendő, és épp ezért olyan tiszteletre méltó számomra a helytállása. És kedves. És gyengéd. És független. És engem akar. Hosszú ideje ő az első, akibe nem akartam belerúgni azért a megjegyzéséért, hogy nem érti, miért nem találtam még párt, mert szerinte mindenem megvan hozzá. Mert ha ő ezt mondja, akkor ő is engem akar. És ha ő engem akar, akkor engem is választ. És ez piszkosul felszabadító, lélekemelő és éltető.

Boldogság és tökéletesség. A két legkevésbé unalmas élmény, amelyben valaha részem volt, mert boldogság és tökéletesség létezik megoldandó feladatokkal, kezelendő helyzetekkel vagy tökéletlenségekkel együtt is. Élhető boldogságnak hívják. És de még mennyire élhető!

Nem olyan régen megfogadtam, hogy soha többé nem engedek be olyan embert az életembe, aki mérgezi a lelkemet. És megérte, mert végre kompromisszumok nélkül lehet azt érezni, amit a legerősebben érzek, és azt tenni, amit a leginkább tenni szeretnék. Csak tudni kell, hogy soha senki nem szorul alamizsnára. Mert az igaz, hazugságtól nem terhelt helyzetekben - azok minden valószínűtlensége ellenére is - a boldogság végtelen számú lehetősége rejtőzik. És én ezt most megkaptam.

Találkozások

Párizs nekem ezúttal nem a látnivalókról hanem a Roland Garros élményéről, és elsősorban az emberekről szólt. Arról, hogy ha egyedül megyek, találkozzam végre emberekkel, és ezek a találkozások nyomot hagyjanak. Hogy számítsanak, és jöjjön létre közöttünk kapcsolat, amelynek súlya, anyaga, valósága van. Hogy ne csak felületesen érjen össze két világ, hanem gyakoroljunk hatást egymásra - akár csak egy pillanatra, akár hosszabb időre. Mert ennek a gravitáló, kézzelfogható, valódi intimitást jelentő viszonynak a kialakulása egyrészt általában hosszú-hosszú időbe telik számomra, másrészt gyakran létre sem jön.  Az eredmény - ahogy már mondtam - megdöbbentő volt.

L.

Az egész azzal kezdődött, hogy a mindig oly nehéz repülőút után egy feltűnően magyar címeres hátizsákkal rendelkező úriember mellé kerültem a reptérről Párizsba tartó buszon - amely kisebb-nagyobb cirkalmakat követően az általam tervezettnél eggyel később induló jármű volt, és amelyen egy szintén egyedül utazó lány társaságában az enyém lett az utolsó szabad hely. (Seul? Seul?, kérdezték a kordon mögött sorakozó tömegben ránk mutatva, majd csekély francia tudással, de annál nagyobb lélekjelenléttel bólintva birtokba vehettük az utolsó üléseket - az ismeretlen lánnyal a szerencsénken való összemosolygás volt az első kapocs-élményem - akkor még nem is sejtettem, hogy máris egy következőbe oltva.) Mivel a buszjegyért való sorban állás közben felfigyeltem a címeres hátizsákra, valamint az illető nevét - L. - is gond nélkül láttam az orrom előtt tornyosuló zsákon fityegő reptéri címkén, tudtam, hogy magyar útitársam lesz másfél órán keresztül. Persze az utazással járó stressz miatt akkor még kissé begubózva elmerültem a francia vidékre nyíló kilátásban, ami nagyon jót tett. Bár nem voltam beszédes hangulatban, folyamatosan azon gondolkodtam, ki lehet, milyen lehet vajon ez az ember? Vajon a kopaszra borotvált fej és a feltűnően magyar címeres hátizsák a manapság olyannyira nyilvánvalót jelenti? De mégiscsak elutazott Párizsba, az meg olyan hazafiatlannak tűnne ebben az összefüggésben. És miért akkora a poggyásza, mint az én egynapi városnéző batyum? Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy iszonyú jó fej, nyitott, érdeklődő, világfi. Ki tudja? A valóság mindkét irányba eldőlhet, és a találgatások világában mindkét véglet ugyanolyan valószínűnek tűnik. Ki pedig csak akkor derül, ha megismerem. Ahhoz viszont beszélni kellene. Végül azonban nem szólítottam meg, hiszen ha nagyon beszélgetni akart volna, ezt ő is megtehette volna - magyarul köszöntem neki, tudta, hogy magyar vagyok.

Érkezéskor aztán elsodródtunk egymástól - tekintettel arra, hogy neki valóban nem volt több csomagja, az én több tonnányi pakkomat pedig még ki kellett halászni a rakodótérből -, de a kietlen buszmegálló környékén a metró lejáratát keresve aztán újra egymásba futottunk, végül a jegyvásárlással való kollektív bénázás után L. beért az alagútban. Na jó, igaz, hogy elmehettem volna az előző metróval, de az ezer fokban inkább a vetkőzés mellett döntöttem - hasznosat a hasznossal. Ott már úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga - és, láss csodát, az is volt -, így kiderült, hogy egy napot marad csak Párizsban, mert az El Caminóra tart, több éves terv - egy hónap gyaloglás, hacsak közben valami gikszer nem történik. Ha Pierre nem várt volna rám a metrómegállóban éjjel 11 óra környékén, eleget tehettem volna L. kérésének, hogy mutassam meg neki a várost, hiszen ő még sosem járt Párizsban. Éjszakai városnézés, ez is annyira "kúl". Kapocs-élmény. 5 perc alatt. Nem nagyon lehetett letörölni a vigyort a képemről. Sajnáltam, hogy nem maradhattam, de ilyen későn nem várakoztathattam tovább Pierre-t, aki kanapéjának felajánlásával így is a megmentőmmé lépett elő - megmentőket pedig nem illik megvárakoztatni.

PIERRE

Pierre történelmet tanul és 23 éves, de ehhez képest jókat beszélgettünk. Azért a korkülönbség érezhető volt, főleg amiatt, hogy az előző este nála megszálló, 19 éves német lány igen mély benyomást gyakorolt rá, amellyel én érthető módon nem versenyezhettem. Ettől függetlenül örült nekem - tekintettel arra, hogy én voltam a második vendége, és egyúttal az enyém volt a második couchsurfing-éjszakája is. Lenyűgözte a tény, hogy mennyire jó fej emberekkel találkozott (bár a német lánnyal kapcsolatos élmény biztosan tovább torzította a reprezentatívnak távolról sem nevezhető adatokat), tehát nem vagyunk baltás gyilkosok, tolvajok vagy idegesítő némberek. Ő is sok nagylelkűséggel hálálta meg a Roland Garrosra szóló belépőt - na meg a tényt, hogy nem tettem kárt testi épségében és vagyonában, így megúsztam, hogy egy egész napot a 20 kilós csomagommal kelljen köröznöm Párizs belvárosában. Ráadásul Pierre nyári körutat tervez Európában - Németország az első állomás, nahát-nahát -, így lehet, hogy még viszonozni is tudom a kedvességét.

RUTH

Pierre-nek köszönhetem a következő találkozást, ő Ruth. A Gasquet-meccsre cserélt nyereményjegyemmel jutott be Rafa szülinapi különkiadására, így kezdtünk el beszélgetni, aztán képet is készített rólam, e-mail címet cseréltünk, és azóta már több mindent megtudtam róla, például hogy fülöp-szigeteki származásúként most közgazdaságtant tanít egy francia egyetemen. Tényleg bármi lehetséges. Sőt, ennek a találkozásnak talán hosszabb távú következményei is lehetnek, az Université Pierre et Marie Curie jóvoltából. De erről majd később.

DIDAH

A női elődöntők napján korán érkezve éppen a pályát jártam körbe, amikor megszólított egy 40-50 közötti nő, és franciául a nézői bejárat holléte felől érdeklődött. Miután megvitattuk, hogy én nem beszélek franciául, ellenben ő tökéletes amerikai kiejtéssel elismételte a mondandóját, együtt indultunk megkeresni a célt. Közben beszédbe elegyedtünk, és kiderült, hogy bár eredetileg Algériából származik, az Egyesült Államokban él és franciát, illetve arabot tanít. És természetesen teniszezik. Amikor csalódnia kellett ezirányú aktivitásomat illetően, folyamatosan unszolt, hogy ez egy olyan gyönyörű sport, ki kell próbálni, és hiába világosítottam fel, miszerint a labda és én az három, nem tágított: addig kell próbálkozni vele, amíg menni fog. Bevallom, tetszik ez a hozzáállás, mert alapvetően egyetértek azzal, hogy feltérképezzük a határainkat valami olyasmiben, amelyből biztosan nem leszünk világbajnokok. Ennek ellenére én határozottan nem teniszezem, noha Didah - hallás utáni név, mert vele elérhetőséget sajnos nem cseréltünk, és ezt azóta is bánom - valóban új megvilágításba helyezte azt számomra. Talán. Egyszer. Talán. De inkább nem.

Azt azonban elárultam neki, hogy Rafa önéletrajzának magyar fordítójaként kezdtem behatóbban megismerkedni a sporttal, és ezért vagyok most a Garroson - na meg a szerencsémnek köszönhetően, bár aznapra már vásárolt jegyem volt. "Tehát fordító vagy?" Igen. "Mert én is az vagyok! Csak anyagi okokból váltanom kellett, így most egyetemen tanítok arabot és franciát." Kicsi a világ. Bent aztán körbejártuk a terepet, mert Didah-nak csak a külső pályákra volt jegye - amely aznaptól a Suzanne Lenglenre is belépésre jogosított -, és teljesen lenyűgözte a látvány, illetve a tudat, hogy ott lehet a Roland Garroson. Jó volt kívülről nézni a három nappal korábbi reakcióimat. Mivel aznap reggel már nem is zárták le a Suzanne Lenglen bejáratait, én is bemerészkedtem, majd ott ragadtam Wilanderék és Leconte-ék páros mérkőzésére. Az csúcs volt. Főleg akkor, amikor Leconte elkezdte utánozni Rafát; kidőltünk a nevetéstől. Újabb nem várt, remek találkozás.

ED

A couchsurfing mellett a hostel is meghatározó élménnyé vált a naponta cserélődő szobatársakkal, akiknek többsége az ellenkező nem táborát gyarapította, mivel koedukált szobában találtam a legkedvezőbb árú/helyen lévő szállást. Jobban azonban nem is alakulhatott volna ez, hiszen sosem találkoztam volna Mike-kal Kanadából, Thomasszal Ausztráliából vagy Eddel, a manchesteri matematikatanárral, Londonból. Ed az anyukája 60. születésnapját jött át megünnepelni Londonból. Vasárnap volt. Az anyuka harci repülőgépes felszállást kapott ajándékba - ezek alapján gyanítom, hogy igen jó fej lehet. A szülők már repülővel - nem a harcival, csak egy olyan mezeivel, amelyet én két nap múlva sokért nem adtam volna - tartottak vissza Angliába, Ed viszont a másnap reggel 6 órási Eurostarra várt, amely 2 óra alatt hazavitte, így hétfőn 8-ra már be is ért az iskolába a megtartandó óráira. Ez sem semmi. Eddel iszonyú jót beszélgettem, szintén kapocs-élmény, de ezúttal inkább 1,5 perc alatt. És végre, végre valaki megértette az angolomat! Hatalmas felüdülés volt, hogy ha elharapom az r-eket és a kettős magánhangzókat a maguk teljességében artikulálom, az a franciákkal szemben Ed esetében fokozni fogja mondandóm érthetőségét. Meg is dicsérte az angolomat, ami azért annak fényében, hogy ez volna a szakmám, nem akkora teljesítmény, de egy heti küzdelem után azért jól esett.

Furcsa érzés, amikor hirtelen mindenkinek "very beautiful" leszel, de úgy, hogy te is érzed, tényleg komolyan gondolják, mert érzed, hogy a lelked összekapcsolódott az univerzummal, és minden lehetséges. Amikor a random couchsurfing szállásadód lakásához közeli templom mellett egyszercsak elsétál az egyik székbíró, akit pár órával korábban még a Garros pályáján néztél, és épp akkor pillantasz fel a templomkert magányában folytatott hollandtanulmányaidból, amikor ő hangtalanul elhalad a kerítésen kívül. Amikor a Terrace többezres tömegében (Tsonga-Ferrer rangadón ugyan mi mást várnánk - az már csak mellékes információ, hogy előtte zajlott a gigászi Rafa-Djokó elődöntő ötszettese) egy spanyol származású srácot sikerül megkérdezni az elmulasztott ötödik szett eredményéről, akkor tudod, hogy valami különleges történik. És valóban, valami nagyon különleges volt készülőben.

...folyt. köv....

Roland Garros 2013 - 3. A franciák

Korábban is jártam Párizsban, de valahogy akkor egész más szemmel közlekedtem a városban. Ráadásul igaz, hogy ha egyedül utazol, teljesen másképp tárul ki a világ előtted. Ezúttal nem turistaként, kívülállóként érkeztem, hanem azért, hogy egy legyek a sok millió többi ember közül, aki odatartozik. És noha ez az első pillanattól fogva sikerült, azért szert tettem néhány általánosító jellegű észrevételre a franciákról, amelyek merőben eltértek a számomra megszokottól.

Először lássuk első szállásadómat, Pierre-t. Rendkívül készséges volt, érkezésem estéjén kijött elém a lakásától mindössze 2 percre lévő metrómegállóba. Sötét volt, este volt, fáradt voltam, szóval az első fordulóig tudtam figyelni az utat, a másodiknál - mint utóbb kiderült - már elkalandoztam. Valójában úgy terveztem, hogy másnap együtt megyünk a Garrosra és együtt is jövünk onnan, utána pedig már továbbállok, tehát nem éreztem szükségét annak, hogy szigorúan memorizáljam az útvonalat, vagy annak, hogy feltűnjön, pontos címet nem is tudok. Aztán másnap a telefonom - jó Samsung módjára - életében először teljesen cserben hagyott (pedig eddig sem voltam elragadtatva tőle), és nem elég, hogy internetet képtelen voltam rá varázsolni, egy hirtelen pillanatban majdnem teliről teljesen nullára esett az akkumulátor töltöttsége, így a kikapcsolás veszélye Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett még az előtt, hogy Azarenka és Schiavone egyáltalán elkezdtek volna melegíteni a Chatrier-n. Jól nézünk ki, gondoltam, miután azt terveztem, hogy legalább néhány képet a telefonommal készítek majd, és esetleg fel is töltöm azokat a kék univerzumba. Délután aztán Pierre átnavigált a Suzanne Lenglenre, és mire Gasquet és Wawrinka 4,5 órás összecsapása véget ért, addigra nálunk Rafa és Sharapova is bezsebelte saját győzelmét, ráadásul a Chatrier-n még egy Rafa-szülinapi óriástorta is belefért a programba. Bár egyszerre végeztünk, végül a tömegben elsodródtunk egymástól, és addigra már igencsak haldokló telefonom utolsó erejével még annyit tudtam leegyeztetni vele, hogy akkor otthon találkozunk.

Ami rendben is lett volna, csakhogy ekkor döbbentem rá, hogy fogalmam sincs a pontos címről, nem emlékszem az útvonalra, ráadásul aznap reggel egy másik metrómegállóhoz mentünk ki, amely egy számomra teljesen ismeretlen, legalább 10 perces sétára volt Pierre lakásától, tehát a hazajutással arrafelé próbálkoznom teljesen esélytelen. Kicsit ledöbbentem, hogy miután egyáltalán nem árulta el a címet - és ezt később sem tudtam meg -, illetve egyetlenegyszer végigment velem azon a 10 perces, mindenféle kanyarokkal, lámpákkal, sikátorokkal teli úton a másik metrómegállóhoz, Pierre készpénznek vette, hogy visszatalálok hozzá, miközben az ő telefonja is merült, és nem volt elég pénz a kártyáján ahhoz, hogy külföldi számot hívhasson - sőt, mint utóbb az kiderült, így az én sms-eimet sem tudta fogadni. Jól van, hát nagylány vagyok, csak visszatalálok - bár rosszul esett, hogy ott hagyott, mert ugye mégiscsak ő a fogadóm, kapott tőlem egy belépőt a Garros egyik legnagyobb meccsére, tehát annyi talán belefért volna, hogy megpróbál a pálya egy adott pontján bevárni. Frusztrációm akkor kezdett tetőfokára hágni, amikor rájöttem, hogy az első sarokig ugyan eltalálok, de utána fogalmam sincs a lakáshoz vezető az útról.

Közben egy előző este a metrónál már leszólító, félkegyelmű, "mindigmosolygokszépazéletnyomomnekedaszövegetfranciáulakkorishanemértedmitbeszélek" hippi (franciául értő, fonott copfos bölcsészlányok olvasatában jóképű, szabad szellemű művészlélek) is újra megtalált, hát ekkor azt hittem, hogy nem állok jót magamért (nem is álltam). Hívtam volna Pierre-t, de nem mertem, mert ha közben lemerül a telefonom, akkor biztos, hogy kint kell töltenem az éjszakát, márpedig ekkora kalandvágy azért nem kerekedett bennem. Éreztem, hogy noha addig rendkívül segítőkész volt, Pierre-nek nem jutna eszébe, hogy legalább a metróig kijöjjön, hátha ott vagyok. Mer ő nem Á. Á, Á. kell ide! Mentő ötlet, gyors sms Á.-nak, hogy franciatudása teljes birtokában hívja már fel Pierre-t, miszerint a metrónál vagyok, és jöjjön ki elém. Ezt sikerült túlélnie az akkunak, és végül zaklatottan, de bejutottam a cuccaimhoz és az ágyamba, nem is sejtve, hogy csupán ízelítőt kaptam a franciák útbaigazítással és tájékozódással kapcsolatos, igen érdekes elképzeléseiről.

Nem állítom, hogy én e területek bajnoka lennék, sőt, bevallom férfiasan, hogy a magam számára is idegtépő módon képtelen vagyok térkép nélkül útvonalakat megjegyezni, de azt azért ebben az összefüggésben is érzékeltem, hogy pontos cím ÉS világos útvonalmemorizálás nélkül együtt még térképpel sem voltam hivatott odatalálni a lakáshoz, nemhogy nélküle. Ráadásul másnap, amikor a napi program után visszamentem a csomagjaimért, ismét telefonálnom kellett, mert többek között az sem tűnt fel Pierre-nek (vagy nem érdekelte), hogy csengő híján nehézkes lehet számomra a bejutás.

Másik szállásadóm pedig ugyan mindent részletesen megosztott velem, de nem volt hajlandó sms-ben kommunikálni - később erre érhető magyarázatot kaptam -, és egyedül kellett eltalálnom a lakásához, ami internetkapcsolattal nem okozott volna problémát, így viszont nagy szervezést igényelt. Pierre szerencsére megengedte, hogy használjam a gépét, így az utolsó pillanatban még készítettem pár képet a pontos cím és a megfelelő metrómegálló googlemaps-es környezetéről, kijegyzeteltem a számokat, neveket és kódokat, így eléggé felfegyverkezve éreztem magam a tájékozódáshoz.

Néha ezekben a helyzetekben elöntött a tehetetlenség érzése, főleg amiatt, hogy egy kukkot sem értettem franciául, ami elég elviselhetetlen volt. Amikor bemondanak valamit a metrón, és még találgatni sincs esélyed, az elég lelombozó - főleg úgy, hogy elvileg erős alapfokon bírod a nyelvet. Persze ezt csak az oklevelet kiállító nyelviskola gondolta így, mivel végigszántottunk a könyvben az összes (értsd: az összes!) addig tartó feladaton, így aztán szerintük hivatalosan is nyelvtudókká váltunk. Hát most kiderült, amit eddig is sejtettem: nem így történt. Ennek ellenére franciául beszélnem többet sikerült, nem is értem, hogy nyelvi szempontból milyen kifordított univerzumban léteztem Párizsban. Á. lelkemre kötött vásárfiáját muszáj volt megszereznem, de egyetlen helyen találtam csak, ahol a szokásos, angolul beszélő bevándorlók helyett egy szuvenírboltokban ritka - sokak által kihaltnak vélt - jelenséggel, egy idősödő, francia hölggyel találkoztam. Így aztán némi inspiráció hatására belevágtam a konyhafranciába (ha nem is francia konyha, de konyha volt), és megszereztem, amit akartam - a döbbenet azóta sem teljesen múlt el belőlem.

Visszatérve az eredeti témára, a tanulság, amelyet leszűrtem, így hangzik: óvakodj az útbaigazítást a gyanútlan turista számára egy kézlegyintéssel, "arra!" felkiáltással elintéző franciától!

Miután egy egyébként nagyon kedves és segítőkész nő pillanatnyi gyengeségemet - azaz a nyitott térkép fölött a környezetet pásztázó, gondolkodó tekintetemet - kihasználva magabiztosan egy adott irányba küldött, háromnegyed órát bolyongtam a Notre Dame körül a Cité metrómegállót keresve (és közben valahonnan messziről felsejlett bennem a déjá vue, hogy ezt már átéltem egyszer, Á.-val, és annak sem lett jó vége). Újsütetű asszertivitásomat elővéve, a kétség bontakozó csírájának megjelenésekor megkérdeztem a szembejövőket, hogy merre is találom az ominózus megállót, mert "erre" küldtek, azonban vak vezet világtalant alapon ők is tanácstalanul ugyanazt a célt keresték, és rohangáltak velem együtt. Szedtem a lábam, végre találtam egy metrómegállót, de ott nem lehetett jegyet kapni, úgyhogy végül a kiindulópontra való visszatérés mellett döntöttem. Eközben néha-néha összefutottunk a többi útkeresővel (a Notre Dame környékének azon a részén szokatlanul nagy az előfordulási valószínűségük), majd egyre csüggedtebb és idegesebb pillantásokat váltva ment mindenki a jobbnak vélt dolgára. Én iszonyatosan lekéstem a megbeszélt találkozót, amiből aztán félreértés, és kissé jogtalan nézeteltérés is kerekedett, pedig a szükségesnél egy órával korábban indultam el, és háromnegyed órán keresztül loholtam körbe Párizs központjában azért, hogy odaérjek. (Az már csak egy kiegészítő gondolat, hogy pont a Notre Dame körül nem lehet egy megveszekedett metrómegállót találni - ez nagyon súlyos).

A netezés mellett nyomtatásra is alkalmas internetkávézót - amelyre egyre növekvő számú check-in időpontjaim és kinyomtatandó beszállókártyáim már-már követhetetlenné vált tengerében hatalmas szükségem volt - szintén így találtam meg végül, a tulajdonos által az út túloldalán, átlósan messzire mutató "arra" helyett két üzlettel aktuális tartózkodási helyünk mellett, az azonos oldalon. Érthetetlen. Mondom: térkép, az a biztos, valamint mindenképpen fegyverkezzünk fel magabiztos és céltudatos tekintettel, mielőtt egy jószándékú francia - vélt vagy valós módon tanácstalan turistának gondolva minket - megkérdez, hogy hová szeretnék menni, majd egy határozott mozdulattal elirányít "arra".

A tájékozódási nehézségekkel kapcsolatos további érdekes jelenség az internetkávézók és szupermarketek Párizsban fennálló tartós hiánya. A központ nyilván tele van éttermekkel, patisserie-kkel és boulangerie-kkel, amelyek nem lehetnek tekintettel egy laktóz- és gluténérzékeny turista igényeire, illetve az internetkávézók inkább a külvárosban jellemzők, de hogy egyetlen bolt nem volt a több ezer ember befogadására képes Terrace környékén, illetve hogy boros árú fogyasztásra való hajlandóság ellenére sem lehetett egyetlen árva helyen ingyen wifit találni, az couchsurferként egész nap az utcára száműzve kissé kiborított. (A nyilvános illemhelyiségek ugyanilyen, 007-es ügynöki képességeket igénylő fellelhetőségére már inkább nem is térnék ki.) Főleg úgy, hogy gyógyszertár - na, AZ van, minden két méteren, ha külvárosról, ha belvárosról, ha metróaluljáróról, bevásárlóközpontról, építkezési területről, vagy bármiről beszélünk is. És ez még csak nem is költői túlzás. A hostelnél az útkeresztőzésben a Montmartre-ra indult egy kétfelé ágazó, hegyi út, amelynek ék alakban felénk néző végén két zöld kereszt villogott egymás mellett - egy-egy a mindkét oldalon induló út elején.

Való igaz, hogy ha például azon két dolog valamelyikére lett volna szükségem, amelyeket tejcukorérzékeny, de egyébként egészséges, felnőtt nőként korábbi elhatározásomnak megfelelően mindig magamnál hordok, nyert ügyem lett volna. Ezekről azonban előre gondoskodtam, míg az internetkapcsolatra és a börtönkosztomat legalább némileg kiegészítő gyümölcslére nagy szükségem lett volna helyben vásárolható formában. Értem én, hogy a gyógyszer nagy biznisz, de azért a belváros - és ez alatt szinte az egész turistarégiót értem - lehetne kicsit rugalmasabb a praktikumok szempontjából.

Az útbaigazítás mellett van még valami, amiről a franciáknak érdekes elképzelésük van, ez pedig a lakáshigiénia. Igazán nem vádolhat senki azzal, hogy kényszeresen tisztaságmániás lennék, de még soha nem éreztem olyan makulátlannak a lakásomat, mint a Párizsban eltöltött néhány nap után. Ha azt mondom, hogy a tisztaság szempontjából a hostel az enyhén (= nagyon) penészes mennyezetű fürdőjével magasan vitte a pálmát, az talán valamennyire sejteti, mennyire volt kényelmetlen a helyzet.

Engem az lep meg leginkább, hogy fogadóként ezek az emberek beengednek másokat a lakásukba, így úgy gondolom, hogy ha máskor tisztábban élnének, akkor erre az alkalomra biztosan erőt vennének magukon és kitakarítanának. De nem. Ez bizony náluk a tisztaság. A hűtőből áradó camambert-aroma teszi teljessé az élményt, amilyen szagot nálam az egy hónapja a hűtőben rohadó pörkölt sem produkál. Felettébb érdekes. Mindazonáltal túléltem, bár az igaz, hogy ez olyasmi, amely esetében ha viszonylag tág is a tűréshatárom, az a skálán pár fokozattal feljebb helyezkedik el.

Mindezt megkoronázták a hazautazásom körülményei, amelyekből kiderült, hogy az Air France - mint a francia nemzet vezető képviselője - nagyban űzi a félretájékoztatást. Vagy ők egyszerűen csak érdektelenek. Történt ugyanis, hogy a nyereményjegyek miatt a tervezett indulásomhoz képest módosítanom kellett az indulásom időpontját, így végül Ryanaires jegyet kellett foglalnom. Az Air France-os jegy átfoglalását intéző nő (aki egyébként készségesnek mutatkozott, és még másnap is rám telefonált, hogy ugye tudom, hogy a fizetés megérkezésének hiányában érvénytelen az átfoglalásom a légitársaságnál) azt azonban elfelejtette közölni velem, hogy ha nem velük utazom Párizsba, a visszaútra vásárolt jegyem is érvényét veszti. Bár felébredt bennem a gyanú, hogy esetleg baj lesz - a számomra még ismeretlen valóság pontos megérzésére való képességem továbbra is kitűnően működik -, de hát két külön jegy, ráadásul - mivel nem végeztem el az utasfelvételt - csak figyelmeztettek volna, ha ennek következményei lennének. Nyilván el kellett volna olvasnom a többtízoldalas szerződési feltételeket, amit nem tettem - ahogy eddig még soha, de még soha nem is volt belőle problémám. Azt gondolom, hogy ez a téma nem apróbetűs kérdés, ha mégis oda száműzték, az szerintem hiba. Főleg úgy, hogy lett volna lehetőségük tájékoztatni erről még a telefonban is - elég nyilvánvaló lehetett, hogy nem kenem-vágom a szabályzatot, mert eléggé ezerfelé állnak a gondolataim -, illetve június 4. után az Air France-os fiókomban az odautazásom státusza "leutazott"-ra változott. Ha volt is bennem szemernyi kétely, ennek hatására végképp elpárolgott, ami pedig részemről bizonyult hibának. Ha nem számítom a plusz egy éjszakás szállásdíjat, a két, kissé drágán pluszban megvásárolt repülőjegyet és a szörnyű állapotban eltöltött plusz egy napot, szinte szerencse, hogy sztrájkba kezdtek a légiirányítók, így törölték a hazaúti járatomat.

Már az online utasfelvételnél baj volt, amikor pedig felhívtam az ügyintézőt, tipikus "namármeginthülyeszőkepicsanemértaszámítógéphez" hangsúllyal kioktatott,  hogy folyamatosan törlik a járatokat, de az enyém még él, tehát próbálkozzam, mennie kell annak. Az a tény, hogy előtte is nyitva volt a profilom, tehát esetleg ő is "leutazott"-nak látta az odaúti jegyemet, és semmi nem utalt számára arra, hogy "nem utaztam le" azt, súlyos hiányosságot és felelőtlenséget jelez a légitársaság részéről. A minősíthetetlen hangnemtől és a minimális hajlandóság hiányától eltekintve ugyanis az említett ügyintéző még akkor sem tudott volna érdemi információval szolgálni, ha történetesen segíteni akart volna - bár a hibaüzenetből, amelyet idéztem neki, fel kellett volna tűnnie a bajnak, de ez már más kérdés. A check-in továbbra sem sikerül, délután 5-kor érkezik az értesítés, hogy mégis törölték a járatomat, éljen, az ügyfélszolgálat most zárt be (5-kor...röhej!), hívom a másik számot, amelyre a telefonban irányítanak, foglalt, majd kicsöng, de nem veszik fel, végül már ki sem csöng, csak szétkapcsol...ez így nem fog menni. Nem várhatok kedd helyett péntekig a hazaúttal, hát nézzük, milyen jegyet tudok vásárolni. A Ryanair még indít járatot szerda este, jegy is kapható rá - a járattörlési hajrában ez kicsit gyanús, de azért megveszem, hiszen miért hirdetnék, ha tudják, hogy úgysem indul el a gép. Minden repülőtéren a járatoknak csak az 50%-át törlik, tehát a matematikai esély megvan a szabadulásra. Megnyugszom, bár a plusz egy nap cudar egészségi állapotomban nem jön olyan jól, mint azt sokan hiszik - hacsak amiatt nem, hogy elkezdem összeírni egyre szerteágazóbb élményeimet. Kedd este 8 óra, és a Ryanair is törli a járatot. Bár ők korrektek, az értesítőben szerepel, hogy visszaigényelhetjük a repülőjegy árát vagy költségmentes átfoglalást kérhetünk, én ezen a ponton pánikolok, nem tudom, ki tudok-e fizetni még egy last-minute jegyet, ráadásul kérdéses, hogy hazajutok-e valahogy időben. Vagy valaha. Telefonos segítséget és pánikelhárítást kérek, szerencsére Z.-re számíthatok ebben. Tökéletesen ura a helyzetnek, amit rólam nem lehet elmondani. Vonat, busz, autó, hajó, helikopter, bicikli, hopp-por, zsupszkulcs, mindent megpróbálunk, de nincs értelmes járat megfelelő időben. Végül Z. megment, másnap reggel 8 órára talál jegyet az easyJet egy járatán, amelyet biztosan nem törölnek, és még a bankkártyám is rábólint. Így viszont újratervezés, mert hajnalban már utaznom kell a reptérre. Fáradtság, megnyugvás, egy órás késés, bekómálás Párizstól Budapestig, de végre itthon vagyok.

Nomen est omen

Magyarországon aztán ismét felhívom az Air France ügyfélszolgálatát, ezúttal kifogom a "nemtudoksemmitnemteheteksemmittöketlenvagyok"-úriembert (?), aki továbbra sem tud értelmes információval szolgálni, csak azt ajánlja, hogy írjak üzenetet, azt majd elbírálják. Levelet írok tehát a légitársaságnak, mondván, hogy bármennyire is ez a legcsekélyebb összeg, amelyet az öt repülőjegy közül bármelyikre költöttem, élnék a visszatérítésre vonatkozó jogommal - kiokítottam magam -, mert a sok extra költség mellett szükségem van rá. És a választ - két nappal később - olvasva nem hiszek a szememnek. Ekkor közlik velem, hogy ja, bocs, eleve érvénytelen volt a hazautazásra szóló jegy, mert nem használtam fel az odaúti kupont. Remek. Csak azt magyarázza el nekem valaki, hogy ez a rengeteg telefon és visszahívás közben hogy a bánatban nem derült ki számukra? Mert hogy én nem voltam tisztában a szabállyal, az egy dolog, de a légitársaság munkatársainak figyelmét mégis hogyan tudta ennyi kapcsolattartás során egyszerűen elkerülni ez az "aprócska" tény? Minősíthetetlennek tartom ezt az eljárást, azzal együtt is, hogy tisztában vagyok vele, a jog nem ismerete nem mentesít a felelősség alól.

Mégis, ma egy ekkora világcég véleményem szerint nem engedheti meg magának, hogy ennyire érdektelenül viselkedjen. Én biztosan nem tervezek velük többé utazást - és ezúttal be is tartom az ígéretet -, a Ryanairről alkotott véleményemet pedig örömmel módosítom, mert rendkívül korrektek voltak, és az előrejelzett határidőn belül valóban megkaptam tőlük a visszatérítést, mert ők felfogták, hogy néhány száz fel nem használt fapados repülőjegy áránál sokkal többet nyerhetnek azzal, ha válsághelyzetben korrekt tájékoztatást nyújtanak és biztos pontot jelentenek ügyfeleiknek. Így is történt.

Az Air France pedig felőlem elmehet - arra.

Roland Garros 2013 - 2.

Június 6., csütörtök

Rutinos látogatóként térek vissza a Roland Garrosra, immár a pályáktól egy km-re lévő szállásadómtól. Miután hétfő óta hiába ápolgatom magam a 30 faktoros naptejemmel, veszek egy 50-eset, és bízom benne, hogy lepelként hámló bőröm ma nem ég már tovább; gyakorlottan veszem célba a jól ismert tribünfeljárót, és Ruth tanácsának köszönhetően még a BaboLabba is benézek, bár végül pólót nem sikerül csináltatnom, mert szólítanak a meccsek, és kevés az idő. Mivel ettől a naptól kezdve a külső pályákra szóló jegyek a Suzanne Lenglenre is belépésre jogosítanak - amit Didah-tól tudok meg -, elég korán van, és a Lenglen körül egy jegyszedő lelket sem látok, benézek hát a pályára. Még csak 11 óra lesz, de itt már kezdődnek a meccsek, hát maradok, nézelődöm. Mats Wilander és Henri Leconte páros partnerével együtt melegít a legendák versenyének következő körére. Mivel imádom Wilandert, nem akaródzik kimennem, bár egyre gyűlnek az emberek, és kisvártatva megjelennek a némileg határozatlannak tűnő jegyellenőrök is. Ahogy telik a nézőtér, és közeleg a kezdés, egyikük felszólít, hogy foglaljak helyet, mert a tenisz közben már nem lehet mozgolódni. A rajtakapott szabályszegő első lendületével ki akarok fordulni, de aztán győz bennem a kisördög, hogy most akkor egy órán át nézhetek itt még egy meccset, és bármennyire nincs jegyem, képtelen vagyok jókislány módjára kisétálni. Leülök, és amikor már biztos, hogy senki nem fogja többet kérni a belépőmet, megnyugodva nézem végig a fergeteges parádét. Apropó, Henri Leconte-ot a következő Tennis Classicsra, és garantált lesz a siker :).

Wilanderékről nem találtam képet, de Bahrami és Cash is hozta a formáját :)

Nagyon jól mulatok, számomra ezekben az örömmérkőzésekben van egy olyan élményfaktor, amely soha nem lehet jelen a tétmeccsekben, de amelyet nagyon szeretek átélni. Bármilyen fantasztikus színvonalú ugyanis egy éles összecsapás - sőt, minél kiélezettebb a harc és tökéletesebb a játék -, annál csalódottabb vagyok a végén, hogy az egyik játékos mindenképpen veszít. Ezt az érzést még kamerán keresztül is nehezen viselem, élőben pedig még rosszabb. Így voltam Djokó és Kohlschreiber meccsén is. Annyi erőfeszítés, tökéletesen megtervezett és kivitelezett mozdulat, és végül hiába - ezt nagyon nem szeretem. Persze ettől is többé, jobbá válik egy játékos, következőre talán magabiztosabb lehet tőle, de a hiábavaló tökéletesség mindig iszonyatos hiányérzetet hagy bennem. A legendáknál azonban nem vérre megy a játék, viszont így is igyekeznek a legjobbjukat nyújtani, és közben még szórakoz(tat)nak is; ez igazi felüdülés.

Délben aztán átvándorolok jogos helyemre, jöhet a vegyespáros döntő, majd az elődöntők: Sharapova és Azarenka, végül Serena Williams és Sara Errani - csak sikerült! :)

Sara-Serena Semi

Kicsit sajnálom, hogy Azarenka nem tudja megverni Sharapovát. Érdekes, hogy mindenki közül Sharapova az, akinek nem tudok akarni drukkolni. Elismerem a teljesítményét, tetszik a munkamorálja, örülök, hogy sikerült visszatérnie a sérülésből - ennek mindig, mindenkinél -, de nem tudok szorítani neki. Furcsa érzés. Végül azonban ő nyer, és már sejthető, hogy Serenával találkozik majd a döntőben. Nagyon örülök, hogy két kedvencemet láthatom játszani, de érzem, hogy kiegyenlítetlen küzdelem lesz ez a 160 cm-es Errani és az akár a férfiak mezőnyében is esélyes Serena között. A második játszma második felében sikerül Sarának megnyernie első játékát, amire hatalmas ováció tör ki a nézőtéren - most már értem, mert megéltem, hogy miért drukkol mindig mindenki az "underdognak", és hogy ez végül is nem demoralizáló a másik játékos számára -, és látszik, hogy neki is nagyon fontos a bicikli elkerülése. Pedig derekasan küzd, de ezzel a Serenával szemben egy kedvezőbb adottságokkal rendelkező játékos is esélytelen lenne. Ahogy aztán szombaton Sharapova ismét nem tud labdába rúgni (akarommondani, ütni) mellette, mert Serena minden egyes próbálkozására emeli a játéka színvonalát, Maria képtelen elébe kerülni. A végén viszont nem látom rajta, hogy gyűlölné Serenát - ahogy a két sportoló rajongótábora olyan gyakran hangsúlyozza azt, holott lehet, hogy csak ők képtelenek egyszerre több tehetséget is elismerni.

Francia edzőjének köszönhetően - és mivel nem búcsúzott az első körben - Serena az elődöntő után (is) franciául szól a közönséghez, az pedig őrjöng. Őt is nagyon szeretik, ahogy Rafát, a franciával pedig mindig lekenyerezhetők. Én pedig szenvedek, mert semmit nem értek, bárhogy próbálkozom is, és újra megfogadom, hogy amint hazamegyek, és a holland(nem)tudásomat gatyába rázom, a francia lesz a következő. Mivel ezúttal egy amerikai házaspár ül mellettem, ők sem tudnak segíteni, bár a bemondó azért két mondatban lefordítja az 5 perces interjút - ez is több, mint a semmi.

40-love

Mindeközben eszembe jut, hogy a pályán belül egyáltalán nem érződik annyira a férfi és női tenisz közötti különbségtétel, mint a falakon kívül, hiszen az ide eljutók többsége iszonyúan örül bármilyen jegynek, pláne egy elődöntőnek. És különösen Serenának vagy Sharapovának, akik vitathatatlanul kiváló sportemberek és hatalmas sztárok. De engem akkor is zavar, már hosszú ideje, és egyre jobban zavar, hogy a "ki fogja megnyerni a Garrost/Wimbledont/US Opent/Ausztrál Opent?" kérdéssel kapcsolatban a kérdezők és válaszadók is következetesen kizárólag a férfi mezőnyben gondolkodnak. A WTA, és ezzel a hivatalos női tenisz idén 40 éves, és bár az eseménnyel kapcsolatos "Strong is Beautiful" kampányuk, valamint a 40 éves múlt és a kiváló, úttörő szerepű teniszezőnőket - például Billie Jean King, Martina Navratilova, Steffi Graf - felvonultató reklámjaik egyértelműen jelzik, hogy milyen jelentős ezeknek az embereknek a munkája, eredménye és személye a nők nem csupán sportbeli, de általános egyenjogúságának kivívásában, ez a küzdelem a mai napig aktuális.

40-love, zseniális mottó

Tapasztalatom szerint e nők rendkívüli eredményei ellenére az általános hozzáállás továbbra is teljesen figyelmen kívül hagyja a női teniszt, és semmiképpen sem tekinti egyenrangúnak a férfiak versenyével, holott kiváló teljesítményeket láthatunk a lányoktól is, és nem csak akkor, ha Serena Williamsről van szó. Ha éppenséggel nem erőteniszt, akkor okos, leleményes, kifinomult, gyorsreagálású játékot, ami számomra óriási élvezet. Imádom az intelligens játékot, és abból a lányoknál nagyon sokfélével találkozhatunk. Nem beszélve arról, hogy aki a sok brékre, a hullámzó teljesítményre hivatkozik, annak felhívnám a figyelmét arra, hogy láttam én már nemegyszer az erejükkel gyakran kompenzáló, erős férfiakat is a nyerés lehetőségének vagy küszöbön álló vereségnek a pszichés súlya alatt összeomlani, majd vert seregként kibiciklizni (vagy -egykerekűzni) a pályáról, tehát ha a lányoknál több is a brék, és kevésbé képesek is a szervájukra hagyatkozni, ez nem jelenti azt, hogy a játékuk értéktelenebb vagy élvezhetetlenebb. Abszolút nem függ a nemtől az, hogy téthelyzetben ki mennyire képes vagy nem képes úrrá lenni az idegein, és a női tenisznek meg kellene kapnia azt a megfelelő figyelmet, amelyet megérdemel. Úgy érzem, hogy mivel ez anno "újdonság" volt a férfi teniszhez képest, négy évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy a társadalom tagjainak elméjében lényeges változásokat eredményezzen, és össznépi szinten felismerjék, hogy a női tenisz, csak azért, mert fiatalabb, mint a férfiak versenye, már régen nem újdonság. Ahogy mára a film is több mint egy évszázados műfaj, sokan mégis képtelenek elszakadni attól az elképzeléstől, hogy más művészeti ágakhoz képest hagyományokat nélkülöző rendszer. Pedig már száz éve.

Persze, ha Sharapova valamilyen reklámban mutogatja dekoratív külsejét, azért milliók tudnak megveszni, Serena idomai is állandó témát adnak érdeklődők seregeinek, és persze külön hír, amikor a lányok a teniszcipőt és az edzőfelszerelést magassarkúra és kisestélyire cserélve, gyönyörű frizurákkal és sminkben megjelennek egy-egy rendezvényen, de ha arról van szó, hogy sportemberként, Federerrel, Nadallal vagy Djokoviccsal egyenrangúként számon tartsák és komolyan vegyék őket, az szinte soha nem valósul meg. A női tenisz mindig csupán egy második gondolat a "tenisz, mint Agassi, Sampras, Federer, Nadal és Djokovic sportja" mögött, és azt szeretném, ha ez megváltozna. Mert amíg oda sem nézünk, nem látjuk, mit veszítünk. Márpedig a női tenisz szerintem zseniális, és ha akadnak is olyan egyenlőtlen küzdelmek, mint az Errani-Serena elődöntő a Garroson (amilyenek azért a férfi mezőnyben is bőven előfordulnak, ha nem is egy elődöntő szintjén), többnyire nagyon élvezetes, amit ezek a sportolónők nyújtanak a pályán. Sőt, megéri az árát. Ugyanannyira, mint bármilyen férfimérkőzés.

A Terrace

A program többi részét lelkesen nézem az Hotel de Ville-nél kialakított teraszon, ahol egy óriás kivetítőn követhetjük nyomon a meccseket, ráadásul Tsonga révén a franciákat is jelentősen mozgósítja ez a lehetőség. Sajnos a Rafa-Djokó elődöntő ötödik játszmájáról lemaradok, muszáj elmennem a hostelbe bejelentkezni, mert találkozóm van később, de amikor visszaérek, még az előzőnél is hatalmasabb tömeg fogad, mivel éppen Tsonga és Ferrer mérkőzik egymással. Miután egy random - és mint utóbb kiderül, spanyol származású - sráctól megérdeklődöm, hogy mi lett az előző végeredménye - Rafaaa!!! Igeen! -, már nyugodtan drukkolok Ferrunak, csak csendesen, nehogy kivívjam a tömeg haragját :). 

Ez a meccs sem volt semmi

Bár szívesen megnéznék egy Rafa-Tsonga döntőt, és szinte biztos vagyok abban, hogy Ferrer győzelmével borítékolható Nadal 8. Roland Garros trófeája, azért nagyon örülök, hogy a másik spanyol is bejut végre egy Grand Slam döntőbe. Azt pedig csak a döntő napján fogom fel, hogy mennyire akarja; hogy tudja, ez élete nagy lehetősége arra, hogy Grand Slamet nyerjen, és hogy attól, hogy most bejutott a döntőbe, nem biztos, hogy innentől az elkövetkező Slameken ez rutinná válik. De hiába, Rafán aznap nem lehet fogást találni. A döntőt az előző napok pecsenyesütő hőségéhez képest 12 fokban, szélben, fagyban, esőben nézem végig - azaz nem végig, mert kissé alulöltözve kap el ez az időjárás a Teraszon, így az első játszmáig bírom, utána vissza kell mennem a hostelbe átöltözni, felmelegedni - bár utóbb kiderül, hogy így is későn teszem mindezt. Csak nem akarok lemondani a nagy nehézségek árán megszerzett székemről, mert ilyen időben a földre nem szívesen ülnék (bár ezúttal a széken sem szívesen ülök, de egy fokkal mégis jobb). Végül a földre ülés sem kell ahhoz, hogy úgy felfázzak, mint még életemben soha, így aztán a hátralévő időt elég cudar állapotban töltöm Párizsban - nem beszélve a rákövetkező két hétről.

Lemaradok a második játszmáról, így arról is, hogy egy ponton valaki petárdával ugrik be Rafa mellé a pályára, és meg is gyújtja azt. Persze ezt az élő közvetítésből nem lehet kivágni, tehát valószínűleg elég sokan tanúi az incidensnek, bár abban biztos vagyok, hogy a híradásokból ki fog maradni, tehát ismétlésre nem számíthatok. (Szerencsére a hazai forró dróton keresztül az Eurosport-előfizetésnek és Á. friss és rapid teniszrajongóvá avanzsálásának köszönhetően én arról is tudomást szerzek, amit nem látok.) Tőlem bezzeg a női elődöntő napján elveszik belépéskor a dezodoromat, pedig becsszóra nem fújnám Serenára egy elborult rajongói pillanatomban... Na, mindegy, a Garros főszponzora jól szerepel 24 órás hatásból; kicsit meg is lepődöm, de ilyen körülmények között kifejezetten örülök ennek a fejleménynek.

A férfi döntő aztán egy kicsit egyoldalúra sikerül, bár látszik, hogy Ferru mindent megpróbál, de ahogy korábban Sharapovával szemben Serena, úgy Rafa is minden pillanatban képes ellenfele fölé kerekedni, minden kísérletére van egy még magasabb színvonalú válasza, így Ferru állandóan egy lépéssel lemaradva kapaszkodik. Rafát aznap nem lehet megszorítani, és még annyira sem sikerül kiélezett harcot vívniuk, mint korábban a madridi döntőben, amely egyszerűen zseniális volt. Minden labdát elértek mindketten, folyamatosan 100%-on játszottak, tökéletes ütésekkel, tökéletes erőnléttel, a végletekig kiélezett érzékekkel, én pedig nem győztem kapkodni a fejem. Ilyet még nem láttam, egyszerűen tökéletes színvonalú játék volt. Ez persze semmit nem von le Rafa Roland Garros-beli érdemeiből, nagyon sokat fejlődött a játéka az idei 7 körben, a döntő fordulat pedig a Djokó elleni ötödik szett volt, ahol - mint hallottam - mentálisan sikerült legyőznie önmagát és kritikus helyzetben a legjobban játszani, aminek nagyon örültem, mert az előtte mutatott teljesítménye alapján kicsit féltettem ettől a meccstől.

Nyolc trófea, újabb történelmi tény, egy 43-2-es győzelmi mutató 2013-ban (amelyből a 2 elveszített mérkőzés két döntő) és 7 tornagyőzelem egy súlyos sérülés és hét hónapos kihagyás után. Chapeau.

És még egyszer, boldog Rafa-szülinapot nekem, sosem felejtem el :)! 

Mon Paris

Soha nem gondoltam volna, hogy 10 nap alatt ennyi élmény érheti az embert, ha egyedül utazik (11 nap alatt pedig még mennyivel több! De erről majd később). Töméntelen benyomás, történés, ember, találkozás, pillantás, érintés, félelmek, felszabadult nevetés, kapcsolódási pontok...és persze a Roland Garros :). Ez volt a második párizsi utam, és ezúttal úgy mentem, hogy eszem ágában sem volt egyetlen múzeumot, látnivalót, teret, híres utcát vagy épületet meglátogatni. Nem is tettem. Kizárólag a csodával határos, de azért jól megérdemelt nyeremény-jegyemre tudtam koncentrálni, hogy ott leszek a francia nyílt teniszbajnokságon, a centerpályán, a Philippe Chatrier "vörös szőnyegén", ahogy a reklám is mondja, és igen...igen, egyre valószínűbb, hogy látni fogom játszani Rafát. És ha mindez nem lenne elég, a nyeremény-jegy június 3-ára szól, amiről időközben kiderül számomra, hogy az bizony Rafa születésnapja. Már csak az égiekre kell odahatni, hogy az esőt aznap lehetőleg mellőzzék, mert ekkora lehetőséget nem lehet kihagyni.

Tehát nem, nem volt Eiffel-torony (bármennyire a szívem csücske is, és akárhányszor megnézném, mert lélegzetelállítóan gyönyörű), sem Louvre, sem Montmartre (vagyis de, végül voltak, de nem egészen úgy... de erről is majd később), csak a tenisz, a tízezres közönség élménye, a közös rajongás, az öröm, ami mindenkin látszott, aki ott lehetett - és az elhatározás, hogy ezúttal élni fogok. A valószínűtlenül kikeredő couchsurfing-történet, amely rákényszerített, hogy de, akkor mégis megpróbáljam azt, ami eddig sosem ment, hogy másokkal együtt lakjak, hogy kibírjam, hogy a másét használom, hogy szokjam, hogy otthon legyek valahol máshol.

És hát nem hihetetlen élményeső zúdult rám?! Egyik ámulatból estem a másikba, és mondanám, hogy büszke vagyok magamra (mert azért kellett erőfeszítéseket tennem, és ezek tényleg nélkülözhetetlenek voltak), de valójában csak örülök, hogy most tényleg megtörtént, hogy megtörtént. Hogy mentem, és hagytam, és megragadtam a lehetőségeket - mert jöttek -, most pedig kisregényt tudnék írni a tapasztalataimról. Fogok is, de ahhoz nagyon ráncba kell szedni a szerteszét futó számtalan emlékszálat. Számomra szinte hihetetlen - miközben pedig éppen, hogy végtelenül természetes érzés -, ahogy egy teniszmeccsből életre szóló élmény válik, amelynek a Párizs központjában felállított kivetítő, vagy éppen a megnyert vagy megvásárolt jegyek csupán a keretét, az alapját, a hátterét képezik már. Azért amikor a Roland Garros a hab a tortán, akkor nagy bizonyossággal tudható, hogy iszonyú jó dolgod van. Tudtam is. Tudom is.

A felhők és a közönség tagjai gyülekeznek a Philippe Chatrier-n június 3-án. Szerencsére mi győztünk :).

Álmodtam egyszer, nem is olyan régen egy életről, noha abban a pillanatban, ahogy tudatosult bennem ez a vágy, azt is felfogtam, hogy az, amiről addig csak sejtettem, hogy a minden, amit valaha tudat alatt igazán akartam - csak magamnak sem mertem megfogalmazni, mert túlságosan fájdalmas lett volna az elérhetetlensége - soha nem lehet az enyém. Majd belepusztultam ebbe az ellentmondásba, hiszen a bárányette rózsa esetéről volt szó. De aztán idővel visszaküzdöttem magamba az életet, és akkor rájöttem, hogy a jövő, amelyről álmodtam, amely felcsillant előttem csak azért, hogy azonnal elérhetetlen messzeségbe kerüljön, valójában az enyém lehet. Hogy ha valaki nem jön is velem ezen az úton, az én életem lehet olyan, amilyet mindig is akartam. Hogy meg fogom csinálni. Hogy ez az én vágyam, és senki és semmi nem akadályoz benne, hogy beteljesítsem. Mert nem, valóban nem. Már nem, és soha többé nem.

Így most élem az álmot. Ez az én életem. Az én valóságom. És pont olyan, mint amilyennek elképzeltem.

Úgy látszik, az égiek is egyetértenek, mert megnyertem a belépőt - látszólag a 16-osok fordulójának második napjára, valójában azonban egy egyedülálló eseményre és lehetőségre, amely többet jelentett nekem bármilyen döntőnél. Mondanám, hogy itt kezdődött minden, de a kezdet a másfél hónappal korábban lefoglalt repülőjegy volt, amelyet a nyeremény miatt aztán módosítanom is kellett - ami pedig újabb változások elindítója lett. És így gyűrűzött ez tovább végeláthatatlan szálakon 10 napon keresztül, miközben én egyik ámulatból estem a másikba, pedig napjaim nagy részét az Hotel de Ville óriáskivetítője előtt vagy éppen a Philippe Chatrier, illetve a Suzanne Lenglen lelátóján töltöttem. És köszönöm, ez így teljesen megfelel nekem.

Következnek tehát az élménybeszámolók, részletekben, az én Párizsomról.

Hétvégi hangulat

Párizs, pálmafák, Boci csoki...

Paris, je t'aime?

Párizs nem olyan, mint amilyenre számítottam. Persze szögezzük le az elején, hogy fantasztikus élmény volt. Bár sok egymásnak teljesen ellentmondó dolog történt, és volt, ami csalódást okozott, illetve értek kellemes meglepetések is, a mérleg az abszolút pozitív irányba billen. Sőt, zuhan. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy 4 csoportba osztom az élményeket (úgyis divat most ez a 4 csoportra osztogatás, ahogy láttam) aszerint, hogy milyen érzéseim fűződnek hozzájuk.

+- dolgok, amiket máshogy vártam és csalódtam, vagy legalábbis bosszantóak voltak, ott és akkor (vagy általában)

Étkezés a Malév/Air France járaton: odafelé valamilyen oknál fogva nem kaptunk vacsorát, pedig dögéhesen érkeztünk a gépre, és meg voltunk győződve arról, hogy sokévnyi fapados jövés-menés után végre királyi kiszolgálásban lesz részünk. Már fentem a fogam valami kukoricás rizsre és sült husira, aztán be kellett érnem némi iszonytatóan rossz sós keksszel és egy pohár 12%-os narancslével, amilyet amúgy sosem iszom. Visszafelé pedig félig romlott sonkás szendvicset kaptunk, amiben ráadásul margarin is volt, és a baguettben valószínűleg tejpor, úgyhogy már eleve hendikeppel indultam, de akkor már közel volt a haza:). Végül is nem lettem sokkal rosszabbul, mint a tejes dolgoktól általában.

Vonatpótló buszok: hát, az egy kálvária volt. Persze csak az éhségtől és fáradtságtól elcsigázva, na meg azon stresszelve, hogy rohadt későn fogunk a szállásra érni volt ennyire nyomasztó a várakozás, meg persze a csomagok súlya sem dobta fel a hangulatot. Olyan szervezetlen volt minden, mintha legalábbis iszapkatasztrófa történt volna, nem pedig egy már jó ideje fennálló felújítási munkálat miatti kiegészítő buszszolgálatra várnánk. Nem is értem. Továbbá azt sem, hogy amikor az információnál megkérdezzük, hogy merre van az RER (=párizsi HÉV), akkor a nő elfelejti közölni, hogy ne másszunk a 30 kiló csomaggal két emeletet, mert nem jár a vonat. Mondom, érthetetlen.

Metrós jegykiadó automata az elektronikus kapukon…BELÜL! O_o Ezt a logikát magyarázza el nekem valaki. Ja, és azt, hogy miért kell egy metróállomásra 15 db igazolványkép-készítő automata?

A franciák: a „mi” Monoprix-nk pénztárosai, akik nagyon csúnyán néztek, amikor meghallották, hogy nem franciák vagyunk, leszámítva kettőjüket, akik nagyon aranyosak voltak és még beszélgettek is velünk a Galler csoki minőségéről. Úgy látszik, mindenhol van kevésbé lelkes és lelkesebb munkaerő, és ki okolhatja őket, ha épp bal lábbal keltek fel. Csak azt ne éreztem volna, hogy az ellenségesség turista mivoltunknak szólt.

Laktózmentes termékek a szupermarketben: nem is hallottak róla, legalábbis szervezett formában. Szuper. Így aztán nem volt kedvem egyesével kimazsolázni a tejtermékek francia (!) feliratát, hogy vajon melyik laktózmentes. A budapesti Tesco kínálata bővebb, bár szójaital éppen volt, de kösz, nem.

Jeges légkondícionáló a Monoprix-ben: én ilyen sarkvidéki időjárást még nem éltem, konkrétan fagypont volt, de az egész boltban. Egy pólóban, hosszú ujjúban és kabátban lefagytam, az orrlyukaim bederesedtek és jégcsapok lógtak ki belőlük, aztán már csak menekültem ki, minél gyorsabban.

Véletlenek: a vonatfelújítás utolsó két hétvégéjébe sikerült belefutnunk, amikor is nem volt közvetlen járat a repülőtér és a város között. Az egyiken mentünk, a másikon jöttünk, izgalmas volt; nem kaptunk vacsorát a repülőn, aztán mire megérkeztünk, már késő volt a boltokhoz, Mekis menüt most sajnos nem ehetek, vasárnap pedig semmilyen bolt nem volt nyitva, de szó szerint, szóval a terminál-és metróállomásbeli sós chipsre és üdítőre voltunk ítélve. (Csoda, hogy hónapok óta most először nem akartam chipset még csak látni sem, amikor tegnap elmentünk a Tecsóba? Nem, nem az.) Duty free shop – mivel itthon lemaradtunk róla, gondoltuk, majd hazafelé, ha már két órával az indulás előtt kiérünk a reptérre. De nem. Ugyanis az ellenőrzőkapun belül egy last minute shopon kívül csak szendvicset lehetett kapni, ráadásul a bolt kb. egy közepes méretű újságosstandnak felelt meg.

A Mona Lisa: akkora feneket kerítenek egy olyan képnek, amiből sajnos a kordon, illetve az embertömeg miatt messze nem lehet annyit látni, mint akár egy fényképen. Voltak lenyűgözőbb alkotások a hozzá vezető úton.

A fényképezőgépem: kéne egy új, mert nagyon gagyi szegény, főleg esti fényben, illetve épületbelsőkben. Néhány futurisztikus fényjátékképet azért sikerült készíteni, persze ha ezek eredetileg Notre Dame-nak vagy szikrázó és kivilágított esti Eiffel toronynak készülnek, mindjárt nem olyan pozitív az eredmény.

Francia filmek + angol felirat: na, ilyen nem volt. Egyáltalán. A kb. 100 moziban, ami Párizs-szerte található, egy helyen sem adják a külföldiek számára érthető nyelven a csak Franciaországban fellelhető francia filmeket. Pedig annyi mindent meg kellett volna nézni, de hát franciául számomra esélytelen volt. Egyelőre!

-+ pozitív élmények, meglepetések

A párizsi landolás: mintha vízre érkeztünk volna, fantasztikusan tette le a gépet a pilóta, pedig már vártam a rázkódást. Nem is éreztem, mikor ért talajt a kerék. Virtuóz volt, persze a 60+ átlagéletkorú, francia többségű utazóközönség nem tapsolt, mi meg nem mertünk csak úgy elkezdeni.

Az Eiffel torony: a világ legszebb építménye (bocs, angol parlament, hűtlen lettem hozzád). Sokkal lenyűgözőbb, mint a képeken, illetve pont olyan gyönyörű, mint amilyennek sejteni lehet. A szikrázás pedig végképp csodás.

A frissen sütött baguettek és kenyerek összetételét az allergénekkel együtt feltüntették a kis boxok elején, amikben hevertek, úgyhogy tudtam tejmenteset választani. Ezek után még kevésbé értem, hogy nem volt külön laktózmentes részleg a tejtermékeknél...

A franciák: a lány, aki segített a metrójegynél, kéretlenül is, és angolul szólt hozzánk; a Ledru Rollin megálló információsai, akik mindig nagyon segítőkészek voltak; a Champs-Elysées-n lévő Virgin Megastore könyvesboltjának eladója, aki a raktárba ment nekünk a kívánt könyvért, ráadásul ő ajánlotta fel;

Véletlenek: a Louvre-ban mosdó után rohangálva belebotlottunk a Milói vénuszba, aki gyönyörű, és akinek a látványa jólesett a rubensi formáktól a múzeumban, illetve az elmúlt 10 évben a tükörben megcsömörlött szememnek. A magyarok háza, illetve a magyar specialitások étterme a Monmartre-on, amelyekbe teljesen váratlanul futottunk bele, egyszer egy bizonyos francia színésznőlegenda lakóhelyére igyekezve, illetve később a Sacré Coeurhöz menet; a mától esedékes teljes metrósztrájk elkerülése – már csak ez hiányzott volna; és az éjszakai buszhálózat felfedezése és kijutás a repülőtérre – végre valami úgy volt, ahogy olvastuk a neten. Bizonyos francia színésznőlegenda lakásának lépcsőházába éppen akkor érkezett valaki, amikor mi odaértünk, így bejutottunk a földszintre. Óriási volt. Se előtte, se utána senki.

Nyilvános wc-k: bár csak 18.15-ig üzemelnek, ingyenesek(!), nagyon tiszták, folyamatosan takarítják őket és az emberek is vigyáznak rájuk – egy élmény volt. A Monmarte-os űrhajószerű egyszemélyesekről mondjuk a másik szekcióban is megemlékezhetnék, mivel igen sajátos logika szerint csak a kijövetel után öblítenek (automatikusan), tehát amikor a háromembernyi ajtó teljes szélességében (természetesen automatikusan) kitárul, minden várakozó beláthat, sőt, be is mehet, ha éppen nagyon siet, ami annyira nem jó érzés, tekintve, hogy még minden ott van, ami odakerült. Étem én a logikát, de ez valahogy nem az igazi megoldás.

A hajókirándulás vezetői: nagyon szolgálatkészek és viccesek voltak, foglalkoztak velünk, szórakoztattak minket, amikor épp nem volt a fülesben idegenvezetés. Pedig nyilván minden órában ugyanazt mondják, és mégis tudtak érdekeltnek és lelkesnek tűnni.

A magyar utaskísérők: azt hittem, elhagytam a sálam a buszból kiszállva, és megkérdezték, mi a baj, felajánlották, hogy megnézik. Persze kiderült, hogy a sálam a táskámban lapult, de hajnali 3-as kelés és 2 óra alvás után ennél többre nem futotta. Az egyetlen fiatalember pedig nagyon humoros volt, jólesett ez a félkómában. Ja, és hoztak enni! Bár a reptéren hajnali 6-kor bedobtam két tonhalas tortillát, azért jólesett a szendvics, már csak a tudat miatt is, hogy végre kaptunk enni a gépen! (Igaz, kiderült, hogy a sonka nem volt az igazi...)

A következő posztban a nagyon franciás, várt és megörtént (++), valamint a magyar viszonyokhoz nagyon hasonló, de nagy meglepetést nem okozó (--) tapasztalatok jönnek.Talán inkább fordított sorrendben, hogy a végére maradjon a desszert:).