A tanú

Amióta felnőttünk, életemben először jutottam el egy barátnőm esküvőjére mindenféle fenntartás nélkül. Tudom, hogy oka van annak, hogy mindeddig nem akaródzott, ezúttal viszont én voltam a menyasszony tanúja, és őszinte örömmel mentem. Egyrészt van valami felemelő a nemzetközi esküvőkben; ilyenkor érzem otthon magam, másrészt vártam az új feladatot, amely valójában nem áll többől, mint amennyit a fényképekről is ismerünk: kíséret, ülés, állás, ülés aláírás, ülés, utasítások követése. Persze jó lett volna tudni, hogy amikor bevonulunk, mosolyogjak-e vagy komolyan nézzek előre, esetleg mennyire kell lemaradni az ünnepeltektől, hogy ne vonjam el a figyelmet róluk, miközben a Love Actually után szabadon minden arc hátrafelé fordulva, fültől-fülig széles vigyorral az érkező ifjú párt - és a tanúkat - vizslatja. Tényleg olyan, mint a filmekben, akkor is, ha összesen húsz főből áll a násznép. Letaglózó, meghökkentő. Továbbá két emlékeztetőt is feljegyeztem a mentális füzetembe: a tanú elsődleges feladata szigorúan nem jobban elérzékenyülni, mint az ifjú pár, és az esküvőmön nem az Amelie csodálatos élete zenéjére fogunk bevonulni, hogy a tanú minden erőfeszítése ellenére már a ceremónia kezdete előtt jól kihúzzuk a talajt nehezen összeszedett lélekjelenlétének lába alól.

Miután a szüleim és nagyszüleim esküvői képeiről mindig is az volt a benyomásom, hogy akár temetésen is készülhettek volna, olyan búval bélelt volt mindenkinek az ábrázata, én már régen elhatároztam, hogy boldog esküvőkre fogok csak menni, és mosolyogni fogok, mert nem létezik, hogy mindenki annyira rosszul érezze magát, mint ahogy a képeken láttam. Nos, ma tapasztalati alapon végzett tudományos kísérlettel sikerült megállapítanom a mögöttes okot: a tanú elsődleges feladatának teljesítésére való törekvés közben az arcizmok lehető legmeghatóbb zenei bejátszások közepette történő megregulázása kizárólag szigorú fogösszeszorítással és egy pontra előre meredő koncentrálással lehetséges - ami kétségtelenül nem mutat túl jól a fotókon. Bármiféle érzelmi hatás felengedése azonban azzal a veszéllyel fenyeget, hogy úrrá lesz rajtad a meghatottság, és a tanú elsődleges feladatának teljesítése csúfos kudarcba fullad. Szerencsére a főszereplők tudták oldani a hangulatot, úgyhogy talán félig-meddig sikerült megvalósítanom a gyerekkori célt.

Ma végre egy boldog párt láttam, akik tudták, miért kötik össze az életüket, és ha tisztában vagyok is a kedélyes, látszólag boldog családi idill mögötti, súlyosabbnál súlyosabb igazságokkal, Sz. és A. megtörheti a hagyományt. Ők most tényleg, mindkét ágon. Számukra feltétlenül ez a lényeg, így kell lennie, és én is szívből örülök ennek. Az egész alkalom engem érintő jelentőségét azonban egy kis közjáték sűrítette magába tökéletesen.

A ceremónia után odajött hozzám a tolmács, hogy gratuláljon nekem is, mint tanúnak (ismét tanultam valamit), majd hozzátette:

- Szóval te vagy a legjobb barátnő!

...

Igen, azt hiszem, én volnék. És ez óriási dolog.

És a lányodnak?

A csakazolvassa blog valahogy mindig beletalál. Részleteket nem érdemes kiemelni, mert minden írás sallangmentesen csak a lényegről szól. Ahogy a mai is. A fontosak között is legfontosabb gondolatokat megjelöltem, bár valójában mindnek óriási súlya van. A vége pedig - szokás szerint - üt.

Az önálló nő

Ott ültünk talpig genderben, és felmerült a beszélgetésben, hogyan kellene fokozni a tudatosságot, hogyan lehet a nőket jobban megmutatni a médiában, hogy ne csak cicababákként, degradálóan, vágytárgyként legyenek jelen.

Többféle női szerep van, mondta az egyik résztvevő, és fontos, hogy ne csak az önálló nő jelenjen meg…

Én tudom, hogy vannak családanyák. De megkérdeztem: milyen további női szerepet tudsz még elképzelni? A függőt?

Szerintem ez megint olyasmi (a gazdaságilag nem függő, maga lábán is megállni képes nő), ami origó, nulla, ami alatt nem is tárgyalunk. Must have, sine qua non.

Miért van annak előjele, hogy önálló nő? Miért külön jelző? Ez a minimum volna, minden felnőtt lény ki sem különösebben emelt tulajdonsága: megáll a maga lábán, nem kell, hogy kitalálják, eltartsák. Ehelyett az önmegvalósító, karrierista, szingli stb., amelyekkel leírjuk ezt az életmódot, gyakorlatilag szitokszavak, ha nőre vonatkoznak: mintha az, aki tanult, önállóan él, pénzt keres, még vagy egyáltalán nincs gyereke, valami gonosz, kíméletlen, túlzásba esett valaki volna, akinek valójában nem ez volna a dolga, elfajult, divatot követ. És ha tartós kapcsolata sincs, hát akkor aztán…! Az egyszemélyes háztartások, amelyekben magukat eltartani képes emberek élnek, hasonlóképp gyanúsak.

Teljesen általános a közbeszédben, újságírásban, társadalmi vitákban azt hibáztatni, aki nő létére komolyan veszi a tanulmányait, nem adja magát olcsón a munkaerőpiacon, vannak céljai, nem fő projektje huszon- és kora harmincéveiben a családalapítás, magánéletében nem elégszik meg akárkivel, illetve nem köt kompromisszumot csak azért, hogy legyen párkapcsolata. Gúnyos lesajnálás az osztályrésze, ha így nem talál párt, mert “túlzó elvárásai vannak”, ha “lekésik a gyerekprojektről”, holott a magyar férfiakról szegénységi bizonyítvány, ha az önálló keresetű, magukat becsülő, neadjisten világlátott nőkkel nem tudnak mit kezdeni. Megy a maszatolás az ideális barátnőről-feleségről, hogy gyengéd meg nőies meg nem uralkodó meg házias meg hagyományos értékrendű, esetleg keresztény, a lényeg az, hogy a méltó partner szemébe nézés nem megy valahogy: ha komolyan kell venni a másikat, akkor mintha elvették volna a játékukat. Az majd esetleg többet ér el a munkahelyen, többet keres, vagy jobban érzi magát szabadidejében, van mozgástere, vannak igényei, saját lénye, és akkor mi lesz, uramisten, távozz tőlem, sátán. Az majd esetleg észrevesz más embereket, más létezési módokat, más is érdekli, nem csak a családi tűzhely. Eleve, családi tűzhelye elektromos, és képes lesz megszerelni, ha zárlatos. Az majd esetleg nem áll feltétel nélkül rendelkezésre mint szexpartner. Nem szül, vagy nem annyit. Az majd esetleg elválik. Csóválják a fejüket fölötte: hát az évezredes értékek, a gyermekszülés, a hagyomány, nagyszüleink milyen szépen élnek.

Az önálló nő iránti homályos indulatok árnyékában tenyészik az érvelés, hogy a családanyák meg otthon lébecolnak, semmit nem csinálnak, nem tudják, mi a valódi élet, minden a seggük alá van tolva, szegény keményen dolgozó férj, aki kint harcol az élet zivatarában. E kettőből, az önálló nő iránti gyanakvásból és a családanyák lesajnálásából aztán biztosak lehetünk, hogy potenciális partnereink mint társadalmi csoport féltik az előnyeiket. Szeretnének nem aggódni, biztos pontként tekinteni a nőre, aki olyan, amilyen nekik jó. Közben, részben a privilégiumok miatti elkényeztetettség, részben az anyakomplexus eredményeként szűkölnek nő után, józsefattilásan. Kívülre helyezték a tengelyüket, és extrém mértékben függenek attól, hogy legyen nő, mert a nő a legfőbb jó, akit áhítunk és gyűlölünk, mert nem adja magát, mert nem olyan, mint amilyen nekünk kényelmes volna. Hallgasson, végezze azt, ami a dolga, és mindenekelőtt: legyen.

Hogy én hogy képzelem? Férfi egy egység, nő egy egység, egymáshoz tartozásuk nem önálló identitásuk, életprojektjük (“XY felesége vagyok”). Mindkettő komolyan veszi magát, nem egymás kiegészítői, felmutatható teljesítményei. Nem használják a kislányt a komoly báty kiscselédjeként, nem neki kell engednie a civakodásban, nem az ő kétkilós hízása a poén a vasárnapi ebédnél. Tanul, és nem környékezi meg az adjunktus. Teljesítményét méltányolják, biztonságban van, de lazulhat is, lehet kicsit vagy nagyon renitens, nem lesz kurva, nem kezdik el azonnal a diszkóvécéket emlegetni, ha akar, belemehet olyan kapcsolatba, ami egy fiúnak sem ciki, nem firtatják az erkölcseit, és nem rá van tolva a fogamzásgátlás. Egy egység a munkaerőpiacon, emelt fejű, nem kell elszámolnia, van-e barátja, nem teszi a főszerkesztő úr a felvételi beszélgetésen a térdére a kezét, nem dicséri, hogy csinos, nem kell megalázó megjegyzéseket hallgatnia. Ha sikeres, ha mámoros a munkájától, senki nem kezd aggódni. Senki nem faggatja, mikor lesz már valakid, nem aggódik, hogy le fogod késni a családalapítást, vigyázz a vonalaidra. Ez a nő pénzt keres, éli az életét. Örököl, lakást vesz. Nem ígér alá másoknak, hogy legyen már valakije. Nem csak nős emberek maradnak a kínálatban. Nem kell olyat tennie, amivel megtagadja önmagát, csak hogy ne hagyják el.

Aztán, ha úgy alakul, és ha heteroszexuális egyáltalán, találkozik egy másik egységgel. A másik egység a szemébe néz, méltón. Közel kerülnek egymáshoz, közös célokat fogalmaznak meg. Beszélnek egymással. Ha nem működnek, nem ragadnak érzelmi függésbe, búcsút intenek egymásnak, nincs szemétkurva-mindenférfidisznó retorika. Ha működnek, elköteleződnek, közös életük kezdete csapdát nem rejtő helyzet: nő nem nyögi férfi tartásdíját, korábbi gyerekeit, házassági konfliktusát, nő vagy férfi lakása nem válik közös tulajdonná, férfi nem használja magától értetődően családon belül alkalmazott ingyen munkaerőnek a papíron inaktív nőt. Nő nincs kitéve a férfi családtagjainak sanda méregetésének, ha mégis, a férfi melléáll, nem hozza kínos helyzetbe nőt. Vagy mindketten monogámok, vagy nyitott kapcsolatban élnek.

Gyerekeik is lesznek, lehetnek, gondozásukban közös felelősséggel vesznek részt, nőnek nem lesz identitása és elzárkózásra alkalmas bástyája a gyerek, férfi nem duzzog, nem vonul ki, mindvégig, ezt az előbb elfelejtettem írni, nézik egymást, egymást nézik, elsősorban egymást látják, mert ha ők megszűnnek pár lenni, semmi sincs.

És így is tudják jól, nincs garancia, nem tulajdonuk, teljes létük elhordozója a másik, nincs helye szemrehányásnak. Azért tudják, mert nem mentek bele az egyenlőtlen, a boldogtalanságot szinte garantáló felállásba. Így is lehet, hogy vége van, nem egyfelé alakulnak, mástól boldogok, másféle emberi tartalom tenné őket teljessé. Ezt képesek éretten, játszmák nélkül kezelni, nem tagadva, hogy nehéz.

A pszichológusom szerint tekintve a patriarchátust egyfelől, a monogám, élethosszig tartó házasság intézményét másfelől, ritkán jönnek ki igazságos, minden résztvevőt boldogító megoldások. Ezért jól tesszük, ha nem moralizálunk, hanem a valóságra függesztjük a tekintetünket. Nincs megoldás.

Kiköptem a rágómat a szőnyegre. Az a megoldás, hogy a feminista picsák egyedül maradnak! Igen, Éva, az, mondta valami borzongató nyugalommal. Vagy nem akarnak egyedül maradni, és akkor súlyos kompromisszumokat kötnek a párkapcsolatért. És még a férfiak is szenvednek.

Ám jön a nézőpontot hirtelen kifordító, vagyis a valódi tengelyébe befordító kérdés, amelyről már én is évek óta tudom, hogy tesztel, bizony:

Ha feltesszük a “mit kívánnál a lányodnak” tesztkérdést, amely mindig eltakarítja a mellébeszélést, és éles fényt vet a lényegre, akkor kiderül, melyek a kívánatos, elfogadható, a kölcsönös boldogság esélyét hordozó életesemények vagy helyzetek, és mi az, amit csak megmagyarázunk a saját sorsunkban, mert könnyebb úgy a trauma (nehéz volt, de szép volt), mert futunk a pénzünk után, illetve mert nem becsüljük magunkat semmire.

Úgy szeressük magunkat, ahogy lányainkat szeretjük.

És úgy szeressék a férfiak is a nőket, és bánjanak úgy velük, amilyen bánásmódot később a lányaiknak szeretnének más férfiak részéről. Ugye, hogy nincs több mellébeszélés...

Amit mindenkinek értenie kellene

"Ma Magyarországon mindig kell nekünk valami árnyjáték, meg valami báb, akit a valós dolgaink helyett gyűlölhetünk. Minket általában a szüleink bántanak, a barátaink, a főnökeink és a szerelmeink. Ehelyett gyűlöljük a buzikat, meg a leszbiket, meg a cigányokat, meg a zsidókat, meg a politikát, meg az MSZP-t, meg a Viktorozást... és minden mást gyűlölünk, csak hogy ne kelljen szembenézni a saját félelmeinkkel és a saját problémáinkkal." 

Amikor életem egy sorsfordító pillanatában az apámnak szegeztem, hogy a problémái gyökerét a családfájában fölfelé kellene keresnie, kifakadt, hogy "most akkor hibáztassam az anyámat azért, hogy rossz volt nekem, és attól mi lesz jobb?" Na igen, csakhogy az egyáltalán nem tűnt problémának számára, hogy egész életében minden sérelmét rajtam, a gyerekén torolta meg. Az valahogy természetesnek tűnt. Természetesnek tűnt engem okolni azért, hogy megszülettem, holott erről ő tehetett, az ő felelőssége volt. Természetesnek tűnt a létezésemet hibáztatni azért, hogy egy boldogtalan házasság és élet lett a sorsa, holott erre közvetlenül a saját anyja kényszerítette. És ha annyira megnyomorították lelkileg, hogy felnőttként nem volt képes kiállni saját magáért, az még egy okkal több arra, hogy ott keresse a válaszokat elrontott élete miértjeire, ahol meg is találhatja azt.

Csak ugye továbbnyomni a saját szarunkat a nálunk kiszolgáltatottabbra, aki nem tud védekezni ellene, az könnyű. Szembenézni a valódi sérelmekkel, leszámolni a szüleinkről a fejünkben és a lelkünkben élő ideákkal és végzetesen árván maradni - azaz felnőni, valamint számon kérni a valódi felelősökön a bántalmazást ahelyett, hogy méregként ártatlanok életébe csatornázzuk, na az kurva nehéz. 

Igen, az, tanúsíthatom, hogy kurva nehéz. De ez az egyetlen módja annak, hogy a meddő nyavalygással leszámolva elinduljunk a valódi megoldás felé. Ettől nem kapjuk vissza azt, ami elveszett - ha röviden akarnám összefoglalni, az egészséges lelkülettel megélt, boldog gyerekkort és öntudatra ébredést. A katarzis nem abból fakad, hogy kiderül, mégis csodálatosan szerető szüleink vannak, akikkel lehetséges a békülés és felnőttként egy új alapokra épülő kapcsolat kialakítása. Biztos van ilyen is, és az nagyon szerencsés helyzet. Többnyire azonban nem számíthatunk belátásra; a lényeg az, hogy függetlenítsük magunkat a mérgező hatásoktól, bármilyen fájdalmasnak tűnik is elsőre. Egy felelősségteljes, de szabad, és a boldogság lehetőségét végre magában hordozó élet lesz a jutalmunk. Egy olyan élet, amelynek szereplői számunkra fontos emberek. És ha ezek között egyetlen családtag sincs, semmi gond. Ha ők voltak a hosszú évekig tartó szenvedés okozói, csupán természetes, hogy nem visszük tovább magunkkal őket az új életbe. Mert olykor szembe kell nézni azzal, hogy nem fognak megváltozni, enélkül pedig semmit nem lehet rendezni. Ilyenkor csak egy út van: előre.

Nem mindent lehet, és nem is kell mindent megjavítani. Ha vállaljuk, hogy kapcsolataink megmentése érdekében őszintén a mélyükre nézünk, vállalnunk kell azt is, hogy esetleg meglátjuk: nem lehet rajtuk segíteni. Hogy a megoldás olykor az, hogy vége, hiszen az, amire szükségünk lett volna, soha nem is volt. Fájdalmas, az igaz, de egyúttal felszabadító is. És pontosan azért, mert csak így lehetünk biztosak benne, hogy rendbe jövünk, és odafigyeléssel nem vetítjük tovább gyermekeinkre vagy valódi szeretteinkre megoldatlan sérelmeinket. Sem önkényesen kiválasztott társadalmi csoportokra, akiknek kevesebb köze nem is lehetne ahhoz, hogy mi miért érezzük nyomorultul magunkat a saját életünkben.

Mert minket általában a szüleink, a barátaink, a főnökeink és a szerelmeink bántanak...keressük hát a helyén a megoldást.

Amikor semmi nincs

Borbély Szilárd író halála - minden valószínűség szerint öngyilkossága -, az öngyilkosság keresztény szemszögű feldolgozásáról szóló jelenlegi fordításom és a Bafta-díjátadó együttállása elgondolkodtatott.

Történt ugyanis, hogy a díjátadón a legjobb elsőfilmesnek járó szobor végletekig meghatott, 30-as/40-es éveiben járó birtokosa a beszédében köszönetet mondott a szüleinek: "Köszönöm anyukámnak, aki gyerekkoromban leültetett Hitchcock-filmeket nézni, és apukámnak, aki 50 mérföldet buszozott velem, hogy elkísérjen a főiskolára. Ezek azok a pillanatok azok, amelyek miatt itt állhatok." Az angol eredetiben a "reason", vagyis az "ok" szó hangzik el, amit különösen fontosnak tartok, méghozzá egy mindannyiunk által ismert elképzelés miatt.

Szokás azt mondani, hogy felnőttként már nem jogos a szüleinket hibáztatni azért, ha az életünk nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, ha boldogtalanok vagyunk, ha nem tudtunk megszabadulni félelmeinktől, bizonytalanságunktól. Miközben a külső kontrollos viselkedés valóban nem visz előre, nagyon fontos hangsúlyozni, hogy bizony vannak olyan esetek, nagy számban, amikor a szülő teszi tönkre a gyereke életét, akiből így - lássuk be, ez elég egyértelmű, és mégsem vesszük figyelembe - nem lehet teljesen egészséges lelkületű felnőtt. Ha valaki gyerekkorában súlyos betegség miatt maradandó károsodást szenved, például járványos gyermekbénulás miatt mozgáskorlátozott lesz, nem várjuk tőle, hogy felnőtt korára "kiheverje" csak azért, mert ez gyerekkori betegség. Ugyanez igaz a lélekre is; a súlyos, maradandó károsodások nem tűnnek el villámcsapásszerűen csak azért, mert eltelik néhány év.

Statisztikákból tudom, hogy a világon minden 3., Magyarországon elvileg minden 5. nőt bántalmaznak. Kíváncsi lennék a gyermekekre vonatkozó adatokra, amelyeket sajnos nem ismerek, de ha figyelembe vesszük, hogy egy bántalmazott anya gyereke automatikusan bántalmazás áldozata (agresszív, az anyát bántó apa + egy bántalmazott, kiszolgáltatott anya - elég egyértelmű, hogy ilyen környezetben semmilyen gyerek nem érezheti biztonságban magát, és a rá irányuló, közvetlen bántalmazásról akkor még nem is beszéltem), az arány legalább ugyanakkora. Mindemellett úgy gondolom, hogy a statisztikák nagyon sokmindent nem vesznek figyelembe - mert nem tudnak figyelembe venni. Ha csak abból indulok ki, hogy az én anyám is bántalmazásba halt bele, annak ellenére, hogy soha nem csattant el házastársi pofon az arcán, az talán rávilágít arra, miről beszélek. De ha azt feltételezzük is, hogy minden második embert bántalmaznak gyerekkorában - ami egy borzasztóan nagy szám -, akkor is jut minden egyes bántalmazottra egy nem bántalmazott, ami viszont nekem tűnik óriási számnak. Óriási, mert az pontosan 100%-kal több "nem bántalmazás", mint amiben nekem volt részem. Ez egy teljesen ismeretlen világ a számomra, ahol úgy nőhetsz fel és úgy élheted meg az öntudatra ébredésedet, hogy szeretnek, hogy támogatnak, vagy hogy a tartósan kiemelkedő teljesítményed nem csupán kötelező kompenzáció azért a soha helyre nem hozható hibáért, hogy létezel, hanem büszkeséggel tölti el szüleidet. Felnőtt fejjel tudom, hogy milyennek kellene lennie, látom másoknál, filmekben, de nem éltem át soha. Van, aminek a lehetősége örökre elvész. Biztos, hogy én soha nem leszek boldog gyerek; soha nem fogom átélni a tinédzserkori útkeresés izgalmát, soha nem fogom megtudni, milyen a megaláztatástól való debilizáló félelem nélkül, örök harmadik szem nélkül felnőni. Első önreflektív élményem kiscsoportból maradt meg - tudtam, hogy érzek valahogy, és bűntudatom volt amiatt, hogy nem tudok úgy érezni, ahogy kellene. Az csak jóval később vált világossá, hogy ha egy gyerek nem "szeret egyformán", annak mindig - mindig - a felnőttekben keresendő az oka - hogy a szülői szeretetet ki kell érdemelni, és az, aki megaláz és kárt tesz benned, vagy levegőnek néz és magadra hagy, aki számára nem létezel, vagy bárcsak ne léteznél, azt nem lehet, és nem is kell szeretni.

Borbély Szilárd súlyos terheket cipelt. Bevallom, korábban nem ismertem a munkásságát, de amit eddig a halálhíre okán olvastam róla, illetve tavaly megjelent, önéletrajzi ihletésű regényéről, a Nincstelenekről, abból több mint egyértelmű, hogy ő is pokolba született. Márpedig ezek az élmények alapvetően meghatározzák későbbi lehetőségeidet az önmegvalósításra. Az egyéni, velünk született potenciál sokat jelent, de a módszeres és menekülőút nélküli bántalmazást nem lehet megúszni. Az a legszörnyűbb benne, hogy magát az esélyt ássa alá arra, hogy kibontakoztathasd a saját személyiségedben rejlő - de még csak rejlő - lehetőségeket. Nem pusztán igazságtalanság történik, ami fáj, de ami ellen egészséges önbecsüléssel felvértezve védekezhetsz - az önbecsülésed, egészséges személyiséged kialakulását lehetetlenítik el, és ezzel súlyos akadályt gördítenek a későbbi normális élet elé.

Amikor semmi nincs. Mert van olyan, akkor is, ha te személyesen el sem tudod képzelni.

Ha azok a sikeres emberek, akik 30-40-50 éves korukra érik el az áttörést, mélyen tisztában vannak vele, hogy szüleik gyerekkorukban nyújtott szeretete és támogatása az oka annak, hogy eljuthattak idáig - hiszen nagyon sokan dolgoznak hozzájuk hasonlóan keményen, de sokaknak nem a sikerbe, hanem a túlélésbe kell fektetniük ezeket az energiákat -, akkor talán ideje lenne felülvizsgálni azt a kijelentést, miszerint nem hivatkozhatunk a szüleinkre, ha felnőttként nem úgy alakul az életünk, ahogy szeretnénk. Miért is gondoljuk, hogy ha a sikerek letéteményesei a szülők, akkor évtizedekig tartó, megváltás nélküli módszeres fizikai és lelki (!) bántalmazásuk megnyomorító hatásait egy mozdulattal le kellene tudni ráznunk magunkról?

Tény, hogy beleülni, dagonyázni ebben az információban örökké nem tanácsos, mert nem visz előre, de a gyógyulás azzal kezdődhet, ha elismerjük a valóságot. Márpedig ha gyerekként embertelen dolgokat műveltek valakivel, akkor a valóság egy végtelenül traumatizált lélek, ami a leghátrányosabb helyzet, amit ma a társadalomban ismerek.

Meg nem történtté tenni nem tudjuk az eseményeket; azt nem várhatjuk, hogy márpedig nekünk legyen boldog gyerekkorunk és a szüleink szeressenek - vagy szeressenek eléggé ahhoz, hogy ne nyomják ránk saját fájdalmukat, és ne minket hibáztassanak azért, hogy az életük nem úgy alakult, ahogy szerették volna - de ki kell mondani a felelősséget, és tisztában kell lennünk azzal, hogy - immár felnőttként - bizony ugyanez a felelősség terhel bennünket a világgal, és majd saját gyerekeinkkel szemben.

És ez az igazi fordulópont, ugyanis - szemben frusztrációnk világra való ráborításával - vannak valódi felelősök. De éppen velük nem merünk szembeszállni, mert akkor be kell vallanunk magunknak, hogy nem szerettek, és bántottak ők, a szüleink, akikben minden hitünk és reményünk volt. Ehhez nagyon erős lélekre van szükség, mert hatalmas fájdalmat és gyászt okoz ez a tudat, szinte elviselhetetlen. És nem véletlen, hogy a bántalmazottak többsége még felnőtt korában is képtelen megtenni ezt, hiszen nem alakult ki az az önálló személyiség, amely másoktól függetlenül bízik a maga erejében. A trauma pedig dolgozik, és mindenki megszenvedi - egyedül csak a valódi felelősöket nem vontjuk kérdőre. Azért kell tehát kimondani, hogy a szüleink bántalmazása nyomorított meg bennünket, és ilyen irányban elindulni a trauma feldolgozása felé, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ne a gyerekeinkre örökítsük tovább a bántalmazás hatásait. Augusztus Oklahomában, valaki? És ha bárki azt mondja, hogy de, majd én feláldozom magam a gyerekem boldogságáért, ha már nekem úgyis mindegy, de majd a gyerekem boldog lesz, csak azt mondhatom, hogy köszönöm, de már találkoztam a helyzettel, és a legfinomabban talán úgy fogalmazhatok, hogy nem jött be. Megkérdezném erről a másik érintetett is, de már nem lehet. Ennek elég meggyőzőnek kellene lennie.

Amit meg kell tenni...

Hatalmas küzdelem megpróbálni egész embert faragni magunkból, ha súlyos traumákat okoztak nekünk azok, akiknek egyedüliként az lett volna a kötelessége, hogy a világban kiszámíthatatlanul érő bántástól megóvjanak, amíg elég nagyok és így erősek leszünk ahhoz, hogy magunk nézzünk szembe az "élettel". A bántalmazott gyerek és felnőtt énje egy kontinuum, amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Attól, hogy eltelnek az évek, nem tűnik el varázsütésre a kár, amit okoztak nekünk, így nem elvárható, hogy egy bántalmazott ember felnőttként ugyanolyan "normális" életet tudjon élni, mint az, aki szeretetben nőtt fel. Iszonyatos kemény harc, ha valaki felvállalja, hogy megpróbálja visszabontani a sérült személyiséget és újra felépíteni azt - immár valós önmagaként -, és tartsuk szem előtt, hogy a legtöbben bizony így teszünk. És azt is, hogy kívülről sikertelennek, vagy a reményeket be nem váltónak tűnő életünk, "megmagyarázhatatlan" szorongásunk, lemaradásunk, "felnőtthöz nem méltó" bizonytalanságunk és félelmeink nem a mi hibánk. Mi tehetünk ellenük, egyedül mi, ez nagyon fontos, de nem a mi hibánkból alakultak ki, és legfőképp nem velünk született, lényegi személyiségjegyek, amelyeken egyszerűen felül lehet emelkedni. Aki ebbe születik, az folyamatosan küzd a démonaival, és a sikert itt egész más mértékegységben mérik.

És ha valakinek végül nem sikerül győznie, az sem az ő hibája. A depresszió és az öngyilkosság nem az égből - akarom mondani, a pokolból - terem. Nem random szedi az áldozatait, hanem nagyon pontos, és sokszor nagyon nyilvánvaló okok állnak a hátterében - ha hajlandók vagyunk egészében szemlélni egy ember életét, nem lehasítva a számunkra értelmezhetetlen részeket. Ne legyenek illúzióink afelől, hogy véletlenekről van szó, vagy valamiféle vaktában csapkodó ördögi tervről; és önzésről, vagy akár beszámítható döntésről sem. Nem "velünk", a túlélőkkel teszik ezt, hanem saját fájdalmuk válik szó szerint elviselhetetlenné. És soha ne feltételezzük, hogy tudhatjuk, milyen poklot járt meg a másik. Ha valaki azt gondolja, hogy vele ez nem történhet meg, az mindössze azt jelenti: nincs tisztában vele, hogy nem immunis a lélek megtörésére, csak szerencsés, mert nem került még - és főként gyerekként nem került - olyan helyzetbe, amely elég erősen pusztító lett volna ahhoz, hogy a kétségbeesés szélére sodorja őt.

Elismerésem minden harcosnak, aki szembenéz a démonaival. Minden nap győznek, a világnak pedig fontos tudnia, hogy a cél a boldogság, és odáig mindennapi győzelmekkel együtt is küzdelmes út vezet.

Kapcsolatban

Miután pár hete az X-faktor legzsengébb korú versenyzője igen nagy érettségről tanúbizonyságot téve kijelentette, hogy verseket a fájdalmáról ír, mivel "amikor boldog vagy, azt nem leírod, hanem megéled", ismét megerősödött bennem régi meggyőződésem, miszerint én igenis hangot fogok adni a boldogságomnak - amikor egyszer lesz olyan. Annyi keserűséggel, derékba tört álommal, fájdalommal, szenvedéssel és brutalitással találkozunk, ezektől hangos minden, ezekről muszáj beszélnünk, ki kell adnunk magunkból - ami rendjén van -, de éppen ezért fontosnak tartom, hogy a boldogság is hangot kapjon. Tavasz óta nagyon sok boldog pillanatban volt részem, amelyekről szintén írtam, közben azonban újabb mélypontok következtek, így nem igazán tudtam megnyugodni. Az újabb születésnapom előtt egy hónappal azonban egyszer csak észrevettem, hogy mindaz, ami korábban kínzóan hiányzott, egy kerek egésszé állt össze. Soha nem tapasztalt érzés, amelyért részben egy eddig számomra ismeretlen állapot felelős. Nem kizárólagos, de olyan változásokat indított el bennem, amelyeket korábban el sem tudtam képzelni, ezért írok róla.

 

Szóval kapcsolatban. Furcsa érzés, hogy ott díszeleg a piros szívecske az adatlapomon, főként úgy, hogy semmivel nem több a valóságnál az, amit ránézve gondolhatnak róla az emberek. Boldog vagyok. Talán nem meglepő, hogy mivel igazából 11 évvel ezelőtt - és akkor is némi jóindulattal - alkalmazhattam utoljára magamra a „kapcsolatban” jelzőt, remegő gyomorral ültem végig azokat a hosszú perceket, amelyek alatt próbáltam rányomni az OK gombra, hogy megváltoztassam digitális összközösségi státuszomat. Félelmetesnek tűnt, hogy végre megtörtént, amire ezer éve vártam, és amiért annyit dolgoztam. Vegyült azonban ebbe a bizonytalanságba egy másik, a fenti adatokból sejthetően eddig ismeretlen érzés (vicces belegondolni, hogy 11 éve még nem is létezett facebook). A közösségi média univerzumába való belépésem óta a kapcsolati státuszukat jó okkal fel nem tüntető, illetve a vállaltan vagy inkább nem vállaltan egyedülállók csoportjába tartozóként definiáltam magam, illetve a rendszer engem. Attól függetlenül, hogy nagyon is eseménydús volt az életem „lelki-érzelmi” tekintetben - már ami a különböző szenvedések mértékét, típusait és támadási pontját illeti -, a kevés kategória között gondosan feltüntetett „bonyolult kapcsolatban” sem fed le minden esetet – például azt, amikor valami ugyan mérhetetlenül bonyolult, de messziről sem kapcsolat. Ilyenből pedig az elmúlt évtizedben akadt rendesen, mire végre sikerült kigyomlálnom a lelkem mélyén gyökerező, ártalmas indíttatásokat, amelyek miatt akaratom ellenére újra és újra lényegében ugyanabba a helyzetbe sodródtam. Tavaly megtörtem a jeget, és visszatekintve kijelenthetem, hogy másfél éves mélyrepülést és kőkemény, minden korábbit meghazudtolóan kíméletlen munkát követően végre képes voltam megfordítani a sorsomat.

Több mint három évtizednyi, részeredményeket hozó, de lényegében hiábavalónak tűnő küzdelem után pedig fejbe kólint ez a szokatlan, új érzés, ami mégis annyira természetes, és annyira ismerősnek hat, hiszen amióta az eszemet tudom, tisztában voltam vele, hogy erre vágyom. Csak épp a megvalósítás szenvedett csorbát.

A kapcsolati státusz korábbi közösségi önmeghatározásomat felborító megváltozása egy további érdekes élményt hozott: hirtelen úgy éreztem, mintha átálltam volna a sötét oldalra. Mintha számos ismerősöm, akivel a kapcsolati státuszukat jó okkal fel nem tüntető, illetve a vállaltan vagy inkább nem vállaltan egyedülállók csoportjába tartozás kimondatlanul is közösségé formált bennünket, most idegenként tekintene rám. Mintha elárultam volna őket. Nekem nagyon sokszor jelentett megnyugvást és bátorítást, ha láttam, mások is hasonló cipőben járnak, nem vagyok egyedül az egyedüllétemmel, és ha ezek után láthatóan mégis megtalálta valaki a párját, az tudott igazán nem jól esni, hiszen eggyel több tükör állt velem szemben azt hirdetendő, hogy ez nekem valamiért mégiscsak jóval nehezebb - és ki tudja, talán lehetetlen is.

Így aztán most magammal kapcsolatban is ez a gondolat fogalmazódott meg bennem, és hangsúlyoznám, hogy az én fejemben. Biztosan voltak olyan ismerőseim, akik hasonlóan éreztek, de a lényeg mégis az, hogy én miért is éreztem rosszul magam? Csalónak és árulónak? Hiszen több mint három évtizedig egyetlen egyszer sem éltem át hasonlót. Egész életemben ezért küzdöttem, akkor most miért érzem úgy, hogy nincs hozzá jogom? Hogy ha végre láttatom a világgal a boldogságomat, az máris ezen állapot mások orra alá dörgölésnek számít? Ne érezzem így, ne számítson annak, ha mások számára teljesen természetes! Ezt még tanulni kell, és végre nem csak a valóság tagadásával, imaginatív technikával tehetem.

 

Kaptam érdekes reakciókat a kirakni – nem kirakni kérdéskörben is. Egy barátom egyenesen nekem szegezte: ő engem pont olyannak ismert, aki nem írja ki a státuszát, még ha ő igen előzékeny módon ezt úgy értelmezte is, hogy sosem tudhatja, van-e párom, nem pedig a témabeli érdemi hírek hiányának tekintette. Némi neheztelést éreztem a hangjában, amiért kellemetlen helyzetbe hoztam őt („Most ezzel mit csinálsz? Lájkolod? Gratulálsz? Milyen hülyeség már ez?"– és teljesen igaza van, ráadásul nagyon megérint, hogy ő - velem ellentétben - nem tartja a világ 8. csodájának, hogy végre nekem is van mit kiírni), miközben az ő oldalán is ott díszeleg, hogy házas. De ő csak két év után írta ki. .... Tessék? Érdekesek ezek a kettős mércék.

A kirakni - nem kirakni kérdésben én mindig is határozott álláspontot képviseltem. Miután egész életemben azt várták tőlem, hogy ne merjem jól érezni magam, hiszen az túl éles tükröt tartana a körülöttem élőknek saját nyomorúságukat illetően, fontos számomra, hogy látható legyek. Hogy ne kelljen rejtőzködnöm, ne kelljen titkolnom, amikor – végre valahára – boldoggá tesz az életem. Mindenki más számára természetes, hogy megoszthatja az életéről, amit szeretne, tehát én is fenntartom erre a jogot. Mert lehet, hogy sok indokolatlan félelem csak az én fejemben létezik, de a fenti tapasztalatok szerint a világ irántad való elvárásaival is fel kell venni a harcot, ha ki akarsz törni abból a skatulyából, amelyet az egész eddigi életed rád kényszerített, illetve amellyel magadat azonosítva engedélyt adtál a külvilágnak arra, hogy másképp kezeljen, hogy elvárhassa tőled a láthatatlanságot.

Engedély ezennel – azaz 1,5 éve – visszavonva, és ha valamit üzen az én státuszváltozásom, az éppen az, hogy mindenki sikeresen elérheti a céljait - akkor is, ha több mint három évtizedig, vagy akár tovább az égvilágon semmi nem mutat arra, hogy ez valaha megtörténik majd -, és semmiképpen sem az, hogy „naná, nyavalyog, aztán persze még neki is sikerül”.

A tény, hogy én eljutottam idáig, több hitet kell, hogy adjon mindenkinek a „lehetetlen” megvalósításában, mint azt valaha gondolnák.

Időnyerő

Mára virradóra óraátállítás volt. Csak idén vettem észre, hogy a telefonom erre egészen sajátos megoldást választott, és 1:59-kor megállt az idő. Mivel először nem értettem, mi történik, amikor összeállt a kép, egy pillanatra tényleg megéltem a végtelenné tágított negyedik dimenziót. Tudtam, hogy illúzió (de hát valójában a mi időmérésünk is az), mégis, nagyon furcsa és izgalmas élmény volt. Az objektíven 60 perc alatt, amíg át nem váltott a telefonom, többször néztem rá az órára, mindannyiszor érezve az egy helyben lebegést, és azt, hogy megnyertem ezeket a pillanatokat, perceket - tényleg végtelennek tűnt az állapot, és a valóság ismerete ellenére úgy éreztem, minden a koromból, a jelenlegi helyzetemből, az idő feszítő korlátaiból eredő szorítás megszűnt. És az valami leírhatatlan érzés volt. Egyik vicces kedvű ismerősöm azonnal le is csapott vélt szakértelmemre, hátha egyből vissza is tudom forgatni az idő kerekét, de sajnos ki kellett ábrándítanom, ez ugyanis semmilyen módon nem az én műfajom. Én nem megyek vissza, mert nincs olyan jelenlegi pillanata az életemnek, amelyben jobban vágynék a múltra, mint a jelenre, és az azt követő jövőre. Örülök, hogy vége annak, ami nem véletlenül lett a múlt. Egész életemben előre törekedtem, nem megyek visszafelé. Soha.

Ma pedig a "véletlen" folytán Richard Curtis régen várt új filmjén moziztunk, a címe: Időről időre. Főhőse Tim - a FANTASZTIKUS Domhnall Gleeson -, aki 21 éves korában tudja meg, hogy családja férfitagjai időutazók, így az elkövetkező hónapokban számos lehetősége adódik arra, hogy a korábban nem a legszerencsésebben lereagált helyzeteket korrigálja. Eközben természetesen csetlik-botlik az idő hátsó folyosóin, lassan-lassan kitanulva, hogy mit lehet, és mit nem, mert bizony itt is vannak korlátok, és olykor ugyanúgy fájdalmas döntéseket kell hozni, mint azoknak, akiknek nincs lehetőségük a jövő ismeretében visszamenőleg változtatni.

Nagyon érdekes, fantasztikusan vicces, Igazából szerelem-kiutalásokkal és mélyen megható pillanatokkal teli film ez, ami újabb és újabb fordulatot vesz, és messze tovább viszi azt a gondolatfonalat, amelyre én az "időutazós-romantikus" vígjáték kategóriájában számítottam. Olyan sokféle hatás érvényesül benne, hogy biztosra veszem, többször újra kell majd néznem - mekkora posztmodern reflexió ez magára a történetre...aki megnézi, érteni fogja, miért -, ezek között pedig az elszabadult párhuzamos valóságok kérdésköre első nézésre nem is tud magának első soros helyet kiharcolni, holott úgy érzem, hogy ha ezt elkezdjük boncolgatni, még mélyebb összefüggésekre bukkanhatunk. * SPOILER * Mindazonáltal Curtis tanulsága - mert az ugye Curtisnél mindig van, méghozzá a jófajtából, ami KELL - egy rendkívül fontos gondolat, és belül mosolyogva, őszinte örömmel vettem tudomásul, hogy számomra messze nem újdonság. Amikor Tim apja - a KI-VÁ-LÓ Bill Nighy - elárulja számára az időutazás segítségével kivívható boldogság titkát, azt tanácsolja neki, hogy minden nap menjen vissza, és amolyan Hermionés időnyerő módjára minden napot kétszer éljen végig, hiszen amikor először találjuk magunkat egy adott helyzetben, a stressz, a mindennapos gondok és aggodalmak miatt elfelejtjük felismerni az apróbb vagy nagyobb csodákat, másodszorra viszont van esélyünk javítani. Én ekkor arra gondoltam, hogy de miért nem próbálja meg eleve így megélni a napjait? Hősünk apai örökségből továbbfejlesztett elmélete pedig éppen az, hogy rájön, az időutazási képesség legfőbb tanulsága az, hogyan élhet úgy, hogy soha ne kelljen visszaforgatnia az idő kerekét. Minden nap minden pillanatáért hálás, száz százalékosan, teljes szívével és elméjével jelen van benne, és ami a legfontosabb, és az ilyen pillanatok boldogságának előfeltétele: minden pillanatban úgy dönt a jövőről, hogy amikor az már múlttá válik, ne kelljen azt kívánnia, bárcsak visszacsinálhatná... *SPOILER VÉGE *

A tanulság pedig azért nem volt újdonság, mert amióta az eszemet tudom, számomra az élet minden pillanata érték. Én soha nem voltam a halál lehetőségét értelmezni képtelen gyerek, majd arrogáns fiatal, aki kísértette a sorsot, mert úgy gondolta, elpusztíthatatlan. Nekem nem kellett sorskísértésre adott életlecke arról, hogy tudjam, milyen könnyen véget érhet mindez, és milyen különleges az, hogy vagyunk. Amikor gimnázium harmadik osztályában Kosztolányit olvastunk, én értettem, mit jelent a vers azon gondolata, hogy az élet, a létezés mindig jobb a nem létezésnél; hogy pusztán lenni óriási érték a halállal szemben. Azt hiszem, amikor a halál az egész tudatos életedet végigkísérti, majd végleg elveszi azt, aminek a bizonyossága igazából soha nem is volt a tiéd, mert a születéseddel megpecsételődött egy sors, ez nem is lehet másként. Ezen kívül én magam is elvesztettem, majd sok-sok munka árán visszanyertem az új élet lehetőségét - vagy talán először lett igazán olyan, saját jogon felépített életem, amelyből már új életet is akartam létrehozni, és azóta a mások számára csak hétköznapi nyűgként aposztrofált élmények nekem a csodát jelentik - a saját újjászületésemét, és általában a létezés lehetőségének csodáját.

Amióta az eszemet tudom, gondolkodom a saját létezésemről. Jelen van egy folyamatos reflexió, valamiféle kapcsolat a mögöttes összefüggésekkel, amelyet érzek és megélek, amely minden tudatos információnál pontosabb előrejelzésként működik, és éppen ezért sokszor rettenetesen félelmetes és óriási teher - főként egy gyerek számára. Mostanra viszont megtanultam értelmezni és használni ezeket a jeleket, megbékélni azzal, amit úgy adnak, hogy inkább nem szeretnék tudni róla, és kincsként őrizni azt, amivel segítenek. Sok lépésből állt a végső változás, amely révén eljutottam az önazonos jelenemig, de az biztos, hogy ugyanolyan katartikus és fájdalmas volt, mint a filmbeli pillanat, amikor Tim rájön, hogy egy adott döntésével a múlt egy része visszavonhatatlanul, örökre lezárul. Velem is ez történt. Márpedig a visszavonhatatlan veszteségek elengedése a legnagyobb nehézséget jelenti számomra, ezért kőkemény - pusztítóan embert próbáló - volt ez az időszak. Mert tudtam, felfogtam, hogy ezúttal nincs visszaút, nincsenek kiskapuk, mindent oda kell hagyni. Most először igazán. Az előtte lévő több mint három évtized alatt azonban egyszer sem éreztem azt, amit azóta: hogy most kell élni, minden nap adott pillanatában, hogy nincs mire várni, mert az élet most történik, és minden pillanatba szívvel és elmével a maga teljességében, száz százalékosan kell belemerülni, úgy, hogy később ne bánhassunk semmit. Örülni a létezésnek. Mivel annak a létezésnek, ami e felismerés óta tart - több mint három évtized után először - már lehet. Mert akár fájdalmas tapasztalatok útján, akár az időutazás segítségével ugyanazt tanuljuk meg: hogy a jövőre soha nincs biztosíték, és egyes események, ha megtörténnek, visszafordíthatatlanok, ezért a mindenkori jövőnket kell olyan jelenné alakítani, amely későbbi múltként nem kiált az idő kerekének visszaforgatásáért.

És még valamit: hiába érzed úgy, hogy vélt (istenkomplexus) vagy valós (időutazás) emberfeletti képességeddel magadra vállalhatod mások sorsának megváltását; hogy megoldhatod helyettük saját nehézségeiket, és te egyedül biztosíthatod a boldogságukat - ez anélkül soha nem fog menni, hogy a saját életedet végzetesen csorbító önfeláldozásra kényszerülnél. Tim pedig nagyon bölcsen tudja, nincs az a dimenzió, amelyben ezt megteheti. Ezt az egyetlen egyet soha.

A. - mon Ange

...folyt....

A legfontosabb találkozás kétségtelenül második couchsurfing szállásadómmal történt. Ő lett az angyalom. Mon Ange. A. 

Már a kezdet sejtette, hogy ez valami más lesz, mivel egy hónappal a szálláskeresésre tett kísérletemet - és véletlenszerűen egy nappal a második, vészhelyzeti hirdetésemet - követően írt nekem A., hogy néhány napra szívesen elszállásolna, ha még mindig aktuális a kérésem. Így sikerült felére redukálnom a hostelben töltendő éjszakák számát. Ekkor még a felére.

Egyes közhelyek - például az, hogy Párizs a szerelem városa - mindig is zavartak (bár alapvetően "okosközhely"-párti vagyok, azok sokszor igencsak fején találják a szöget), mert hiába szerettem volna, hogy túlzó általánosságuk rám is kiterjedjen, ez soha nem történt meg. Ezért is volt hihetetlen, hogy mindaz, ami egy véletlen és teljesen valószínűtlen találkozás révén velem történik, tulajdonképpen illik az olyannyira boldogító klisék keretei közé. Ha rövid akarnék lenni, azt írnám, hogy végre én is a számomra legfontosabb emberrel kart karba öltve sétálhattam végig a kivilágított Párizs látnivalóit és nézhettem a fényben úszó város képét a Sacré Coeurről. De nem leszek rövid.

A. hozzáállása a couchsurfinghez meglehetősen eltért Pierre-étől, ami érthető, ha tudjuk, hogy A. már 3 éve fogad vendégeket, és volt egy időszak - egy jó hosszú időszak -, amikor minden este volt szörfölője, míg Pierre hozzá képest zöldfülű. A. szabályai teljesen tiszták, és egy dolgozó ember szempontjából teljesen érthetőek is voltak; számára a vendégfogadás a mindennapok részévé vált, ami eleinte viszont furcsán hatott számomra. Már a levelezésünk nagy része is furcsa volt, ami bizalmatlansággal vegyes kíváncsiságot keltett bennem. Nem véletlenül. Számomra egyértelmű, illetve teljesen elképzelhetetlen tulajdonságok egyvelege volt ő, az első pillanattól fogva. Teljesen önmagát adta - a szerepjátszás, a megfelelési kényszer, a "viselkedés" hiánya a hosszú couchsurfinges múlt fényében nyilvánvaló, engem mégis magával ragadott, mivel nekem ez nagyon nehezen megy. Akarommondani, egyáltalán nem megy. Akarommondani, nem ment. 

A más házában megszállásból, a más tulajdonának használatából fakadó kényelmetlenség okozta szabadkozás ellenére az első pillanatban éreztem a kapocs-élményt. Sőt. A. holtfáradtan beszélgetett velem - természetesen nagyon okos, pár perc alatt is mélyenszántó diskurzus vette kezdetét -, és ösztönösen éreztem, hogy ő jó nekem. Jót tesz nekem. A részletek azonban mindenképpen árnyalják az első benyomást, esetünkben pedig az elkövetkező napok igencsak próbára tették a jól induló kapcsolatot, de végül mégis kiderült, hogy az első benyomás helyes volt - noha az árnyaló tényezők is helytállónak bizonyultak. De ez így van jól, hiszen egy emberi kapcsolatról van szó, amely szükségszerűen változik. Számomra ennek az egésznek a valós lehetősége volt elképzelhetetlen - egészen addig, amíg ott van előtted, és a negyedik dimenziót meghazudtolóan töredéknyi időegység alatt minden egyértelművé válik. Onnantól pedig hihetetlen sebességgel változnak a dolgok - te, ő, a kapcsolat. Mert végre VAN. Mert végre szabad. Ehhez pedig kizárólag az szükséges, hogy két, egymással a másikkal kapcsolatos szándékait tekintve teljesen őszinte ember találkozzon, és így még a megpróbáltatások sem akadályozhatják meg azt, hogy tudjuk, összetartozunk. Csak erre az igaz lélekre kellett várnom olyan sokat. Meg kellett értenem hozzá, hogy nem kell beérnem kevesebbel, és ez az odaadás és nyitottság az, amiért A. az angyalommá vált.

A kivilágított Párizs végre a miénk volt, nem csak az enyém. És iszonyúan élveztem. Nem csak azért, mert amellett, hogy a napközbeni zuhanyzási lehetőséggel a hostel megfizethetetlen szolgáltatást nyújtott nekem - a többit persze MasterCarddal kiegyenlítettem - végül egyetlen éjszakát sem kellett ott töltenem.  Pontosan olyan volt ez az élmény, mint amilyennek elképzeltem. Nem volt antikatartikus vagy csalódottságot keltő. Tudom, hogy azt mondják, a boldogság unalmas, az izgalom a drámában rejlik, de ez nem igaz. Aki így gondolja, az nem értheti a boldogság lényegét, talán sosem volt benne része, vagy el sem tudja képzelni, milyen lehet az. A dráma romanticizálásáért leginkább valószínűleg a filmélmények felelősek, azonban ott is csak abban az esetben, ha a filmkészítők borítékolják a happy endet. A valódi, feloldozást nem kínáló drámák nem vonzzák a nézőközönséget - lásd a Napok romjai producerének megjegyzését a film befejezéséről: "There goes 50 million dollars" -, ezt azonban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A boldogság nem unalmas, hanem olyan, mint a pár másodpercig tartó, filmvégi happy end: felemelő, kiteljesítő, csodás. Ráadásul egy elsőre valószínűtlennek tűnő helyzetben talál rád, olyan erővel, hogy annak minden látszólagos ellentmondásossága ellenére nem vitatkozhatsz vele. Ahogy több óra beszélgetés után A. - addigra már többször, számomra döbbenetesen megnyilvánuló - természetes őszinteségével kijelentette, nem érti, hogy ilyen emberként hogyhogy nem találtam már párt, éppen olyan természetesnek éreztem a boldogságot: szinte csodálkoztam, hogy hol volt eddig, ha úgy simul a lelkemre, mint egy tökéletesen szabott ruhadarab.

Nem igaz, hogy nehéz elviselni, mert minden csodája ellenére van benne valami mérhetetlenül földhöz közeli, gravitáló érzés, amely bizonyítja, hogy ez a normális állapot. Amit nem kell kitalálni. Megindokolni. Megmagyarázni. Ilyen-olyan - többnyire ellehetetlenítő - körülmények között értelmezni. Ilyen-olyan fényben megvilágítva értékelni. Csak rá kell nézni arra, ami van, mert az önmagában tökéletes. Igen. Tökéletes.

A tökéletesség sem unalmas. Igaz, John McEnroe szerint több Ernst Gulbis és Gael Monfils kellene az ATP tornasorozat versenyzői közé, mert a nagy négyes tagjai - Djokovic, Murray, Federer és Rafa - precizitásukkal és megalkuvást nem ismerő profizmusukkal bizony meglehetősen unalmassá tudnak válni. Bevallom, soha nem akartam még teniszezőt úgy arcul csapni, mint ennek hallatán McEnroe-t (pedig..pedig...). Annak ellenére, hogy sosem tennék ilyet, az alázat nélküli arrogancia a legdurvább reakciókat képes kiváltani belőlem. Például az arculcsapás gondolatát. Mert álljon meg a menet, elismerem, hogy a tenisz látványsport, és kellenek a bohócok és az élménymesterek, de nehogy már hirtelen kevés legyen nekünk a folyamatosan 100%-hoz közeli teljesítmény! Miközben a versenysportban - ráadásul esztétikai sportban - korábban érintettként pontosan értem, hogy McEnroe mire gondolt, nagyon vigyázni kell azzal, hogy mennyire hagyjuk figyelmen kívül a kettős mércét, amelyet azokkal az emberekkel, helyzetekkel stb. szemben alkalmazunk öntudatlanul, akik és amelyek folyamatosan olyan kiváló teljesítményt nyújtanak, amelyet más megközelíteni sem tud, ezért kiugró különbségek híján elfelejtjük megbecsülni, értékelni, és legfőképp élvezni azt. Pedig a teniszen kívül kevés olyan sporttal találkoztam - értsd: nem találkoztam olyan sporttal -, amelyet ilyen mértékben a tökéleteshez közelítő szinten művelnek, órákon keresztül, heteken keresztül, hónapokon keresztül folyamatosan, és minderre nem pusztán egyetlen kiemelkedő sportoló, hanem az élmezőny java része képes. Tehát, hogy a teniszreferenciáknál maradjak, a tökéletesség számomra olyan állapot - mindig is az volt -, amelyre nagyon vágytam, bár szinte soha nem volt részem benne, és amelynek a megélése egyedülálló boldogságot teremt a lelkemben. Megéltem a színpadon - többnyire ott -, és megéltem most. A tökéletesség nem hibanélküliséget jelent, hanem azt, amikor érzed, hogy ott vagy, ahol a legesleginkább lenni szeretnél, azzal, aki a legeslegjobb számodra, mindez kölcsönös, és ráadásul magától értetődő.

A. különös ember. Ahogy ő mondja, "más". És valóban, az. Nem sikerült teljesen megfejtenem e másság mibenlétét, mert közben olyan sokmindenben sokkal életközelibben viselkedik, mint én, de rögtön megláttam benne az "igaz lelket" - a sacré coeurt. Azt a fajtát, amely még számomra is lenyűgöző. Mert az erkölcsi tisztasága nem valamiféle megfelelési kényszerből vagy felvett szerepből, hanem egyszerűen a lényéből fakad. Soha nem hazudik, de mégsem naiv, és - mivel nagyon okos - nem hagyja, hogy hülyére vegyék, még akkor is, ha ehhez olykor furcsán támadásba lendül. De őszintén hisz a Jóban, a nagybetűsben, amit nekem, a kissé cinikussá torzult lelkülettel rendelkező egyénnek nagyon jólesett látni. És őszintén csodálom érte. Jót tett, hogy emlékeztetett arra, mindez nem hiábavaló, csak alaposan meg kell válogatni, ki felé nyitunk.

És nem utolsó sorban, A. szexi. Valószínűtlen módon talán, de első este levett a lábamról, pedig józan ésszel sokan inkább menekülőre fogták volna, és most, egy hónap távlatából is örömmel veszem tudomásul, hogy nem csaltak a megérzéseim. Végtére is azok soha nem csalnak. Én kíváncsi voltam erre az emberre, aki ennyire láttatja önmagát, mégis ennyire sokat beszél a félénkségéről, mint a személyiségét nagyban meghatározó erőről. Pedig én voltam az élő bizonyíték arra, hogy igenis van benne kurázsi, és azóta is próbálom megfejteni félénksége természetét. Az is egy összetett jelenség. Mert valójában ő nem félénk, cseppet sem. Persze az ilyen valójábant ismerjük, sok-sok munka kell ahhoz, hogy az tényleg valós legyen. Mégis, számomra elképesztő, amikor látom, hogy valakinek a félénksége nem ássa alá az emberi kapcsolatok kialakítására való képességét. Akkor valójában mindegy is, nem? Persze nem, de azért ez igen meglepő számomra.

A. olyan ember, aki véleményem szerint nálam nehezebben boldogul az életben... pedig engem néha megbénít a világtól való félelem, így ez a felismerés is igencsak helyre tett - ha neki sikerül, persze, hogy nekem fog. Van benne valami gyermekien esendő, és épp ezért olyan tiszteletre méltó számomra a helytállása. És kedves. És gyengéd. És független. És engem akar. Hosszú ideje ő az első, akibe nem akartam belerúgni azért a megjegyzéséért, hogy nem érti, miért nem találtam még párt, mert szerinte mindenem megvan hozzá. Mert ha ő ezt mondja, akkor ő is engem akar. És ha ő engem akar, akkor engem is választ. És ez piszkosul felszabadító, lélekemelő és éltető.

Boldogság és tökéletesség. A két legkevésbé unalmas élmény, amelyben valaha részem volt, mert boldogság és tökéletesség létezik megoldandó feladatokkal, kezelendő helyzetekkel vagy tökéletlenségekkel együtt is. Élhető boldogságnak hívják. És de még mennyire élhető!

Nem olyan régen megfogadtam, hogy soha többé nem engedek be olyan embert az életembe, aki mérgezi a lelkemet. És megérte, mert végre kompromisszumok nélkül lehet azt érezni, amit a legerősebben érzek, és azt tenni, amit a leginkább tenni szeretnék. Csak tudni kell, hogy soha senki nem szorul alamizsnára. Mert az igaz, hazugságtól nem terhelt helyzetekben - azok minden valószínűtlensége ellenére is - a boldogság végtelen számú lehetősége rejtőzik. És én ezt most megkaptam.

Aki azt mondja, az hazudik

Te azt mondod, aki azt állítja, hogy nem akarja megcsalni a párját, az hazudik. 

Én erre azt mondom: márpedig én nem akarom, és soha nem fogom akarni. És nem hazudok.

Erre azt mondod, hogy burokban élek.

Én azt kérdem: valóban így gondolod? Akkor hadd meséljek egy kicsit.

Emlékszem egy megfélemlített és állandó szorongásban élő, riadt gyermekre, aki sokszor nem mondott igazat. Valójában az egész életét megszépített, kitalált, elferdített valóságokban élte. Mert a külvilágnak nehezére esett megbirkózni azzal, aki valóban volt, ezért másnak akarta látni, hallani, tudni őt - olyannak, amilyennek számára kényelmes volt. Ő nem is hazudott, inkább füllentett, elsősorban önvédelemből, a konfliktusok elkerülése érdekében. Mindig aszerint, amit a külvilágnak erőfeszítés nélkül sikerült befogadnia. Mert többre vele kapcsolatban a külvilág nem volt hajlandó.

Ő pedig nem akart magyarázkodni.

Nem akartam magyarázkodni. Nehéz lett volna felvállalni az igazi önmagamat, az igazi véleményemet, a tetteim hátterében álló valódi okokat. Képtelen voltam láttatni, kiadni magam, mert éreztem, hogy egészen mást várnak, hogy tökéletesnek kell lenni, hogy nem vagyok olyan könnyen emészthető, mint amilyennek lennem kell, és ez a rejtőzés volt a védekezés egyetlen módja.

És tudtam, hogy ez rossz. Hogy nem természetes, mert bár menedéket jelentett, egyúttal rosszul is éreztem magam tőle. Borzasztó volt így élni. Szerettem volna tudni kimondani, amit igazán akartam, és nem törődni a reakciókkal, nem szégyenkezni a motivációim miatt, tudni elviselni az ellenkezést vagy akár az elismerést értük. De egyik sem ment.

Sosem hazudtam mások kárára, mindig csak önvédelemből, de ezzel olykor megbántottam másokat. Súlyosan. Ez volt a másik nagy lecke. Azóta tudom, hogy a saját magammal kapcsolatos kétségeim ellenére sem engedhetem, hogy valaki miattam szenvedjen. Hiszen ha nem vállalom fel a konfliktust, akkor mások joggal hihetik azt, hogy részemről rendben van a dolog; a nem ellenkezésemet bátorításnak vehetik. Mert minél hangosabban akartam kiáltani, hogy nem, annál készségesebben tettem az ellenkezőjét - ennek az önpusztító mechanizmusnak a mesterévé váltam.

Mások talán egészséges működési módnak tekintik a hazugságot, olyasminek, amin nem kell változtatni, mert hozzátartozik az emberhez. Sőt, talán valójában inkább nem hajlandók lemondani erről a menekülési útvonalról az ugyan felszabadító, de kifogásokra, visszakozásra lehetőséget valóban nem biztosító, felelősséggel járó őszinteséggel szemben. Csakhogy ez ettől még börtön, egy üvegfalú börtön, amely olyan, mintha részesei lennénk a szabad világnak, de valójában lehetetlen az átlépés. És a szabadság ilyen illúziója, az a bizonyos menekülési útvonal egy nagyon szűk, zárt és magányos cellába vezet. Mindig ugyanoda. Igazi önmagunknak csak a fejünkben történő létezéséhez. Vagyis a nem létezésbe.  

Tehát burokban élnék? Nem hiszem. Sőt, tudom, hogy nem így van. Éppen ellenkezőleg. Kőkeményen megdolgoztam azért, hogy ne szoruljak rá a hazugságra. Hogy ne kelljen elkendőznöm a valóságot sem önmagam, és így a világ elől sem. Megfizettem az árát - az óriási árát - annak, hogy megengedhessem magamnak a saját magammal és másokkal szembeni őszinteséget. Éppen, hogy kiléptem a burokból. Kiléptem a játszmák világából. A komfortzónámból, ahol a világ elől rejtve léteztem, és bár a bántás lehetőségét a minimálisra szorítottam, valójában nem éltem. Mert nem éreztem a szabadság illúzióját, az ideig-óráig való túlélés nem volt elég ahhoz, hogy hitegessem magam egy hamis jólléttel. Szenvedtem bezárva, de rettegtem attól, hogy kiadjam magam. Hatalmas erő kellett ahhoz, hogy elhagyjam a biztonságot adó börtönt, de mivel börtön volt, nem volt más választás. Mert én tényleg szabadulni akartam.

És sok-sok év múlva, több, mint egy évtizednyi szenvedés és munka után egyszer csak azt vettem észre, hogy már nincs szükségem a hazugságra. Hogy nincs okom hazudni. Ez a szabadság elementáris erőt ad, mert iszonyú, addig játszmázással, belső vívódásokkal, előrevetített jövőképek közötti mérlegelésekkel, esélylatolgatásokkal lekötött energiákat szabadított fel.

Így pedig bármi történjen is majd a párom és közöttem, az biztos, hogy őszinteségre és nyíltságra fog épülni. Megcsalni sosem fogom akarni. Mert egyrészt úgy gondolom, hogy tisztelem annyira, hogy felnőtt embernek tekintem, aki képes a valóságban élni, és akivel meg lehet beszélni és kezelni lehet a kialakuló problémákat, és akitől nem veszem - nem vehetem - el a döntés lehetőségét. És mert sosem engedném meg magamnak azt az arroganciát, hogy olyan együgyűnek nézzem a másikat, hogy azt feltételezzem, sosem jön majd rá; sosem derül ki számára a csalásom. Az egész életébe vetett hitet megrendítő, megsemmisítő fájdalmat pedig sosem okoznék senkinek, mert alapvetően ellenkezik azzal, amiben hiszek. 

Másrészt pedig azért, mert sosem fogok akarni pusztán egy kaland céljára használni egy másik embert - hiszen ezt eddig sem tettem soha, akkor sem, ha nem voltam épp foglalt. Mert én ennél mindenkit többre tartok. Mindenki megérdemli, hogy valóban szeressék, hogy miatta legyenek vele, és valóban válasszák. Szeretővé fokozni valakit véleményem szerint ugyanis - ahogy azt már korábban elmondtam - mindennek a legalja. Azért, mert az alapvető méltóságától fosztja meg az embert. Legfőképp attól, hogy megadjuk magunknak az esélyt a valós boldogságra. Totális zsákutca, amely megvalósuló formájában pusztán silány utánzata mindannak a nagyszerűségnek, amit a résztvevők belelátnak, aminek hiszik, vagy aminek elhitetik magukkal. És én ilyet nem teszek, mert nem hazudom másnak a valóságot, mint ami. És a jövőben sem fogok akarni másnak látszani, mint aki vagyok, és nem fogom akarni másnak hazudni a valóságot, mint ami. Hiszen ha tennék ilyet valaha, már megtettem volna. 

De nem teszem, mert nincs rá okom. És ez a valódi boldogság, a végső szabadság. Amikor tényleg nincs rá okom.

Nem hiszem azt, hogy nem történhet velem váratlan dolog. Csak azt tudom, hogy bármi történjék is, teljes integritással fogom kezelni a helyzetet. Mert sokmindent kell még tanulnom magamról, ez biztos, de hazudnom többet nem fog kelleni. És aki fél ennek a felelősségétől, az valószínűleg el sem tudja képzelni, mekkora szabadságról mond le. Pedig érdemes. Ha valamiért, ezért érdemes felvenni a harcot a démonokkal.