Válasz a fel nem tett kérdésemre

Amennyire imádom az idei Tenis Classics felhozatalát, annyira hiányolom a nőket a névsorból, különösen azok után, ahogyan Taróczy Balázs, a főszervező a női játékosok távollétét indokolta. Véleménye szerint a női tenisz világszintű mezőnyéből összesen 2, azaz kettő darab játékos - a világelső Serena Williams és a jelenleg harmadik helyen álló Marija Sarapova - ér fel a magyar rendezvény színvonalához, amelyre például a férfiak legjobbjait - Rafát, Nolét vagy Rogert - elhozni elképzelhetetlen vállalkozásnak tűnik. Maga Taróczy állítja az interjúban, hogy Serenát, a női ranglistát toronymagasan vezető játékost "lehetetlen megfizetni", tehát képzelhetjük, hogy a három legnépszerűbb férfijátékos esetében sincs ez másképp. Minden tiszteletem Taróczy Balázsé, teniszezőként és a Tenis Classics szervezőjeként is, de anélkül, hogy kétségbe vonnám a szakértelmét - nem teszem -, óriási problémáim vannak ezzel a kijelentésével, mert a nők és a férfiak alapvető megítélésénél alkalmazott kettős mércéről árulkodik, amely elfogadhatatlan számomra.

Minden szakmai és rajongói fórum egyetért abban, hogy Serena Williams teljesítménye kivételesnek számít a női mezőnyben. Mats Wilander mondta nemrégiben, hogy 15 évvel ezelőtt, amikor Serena feltűnt, mindenki úgy akart játszani, ahogy ő, és bár eltelt másfél évtized, ez ma sincs másként. Ranglistapontjai mutatják, milyen magasan a mezőny fölött áll, amikor a legjobbját nyújtja - amire az esetek 95%-ában képes is. Ettől függetlenül nem vitathatjuk el a női teniszben az elmúlt 15 évben elért fejlődést, még akkor sem, ha a nők játéka sok tekintetben különbözik a férfiakétól. Az, hogy van egy szupersztár, akinek a játéka hosszú ideig felülmúlhatatlannak tűnik, nem teszi semmissé sok száz további sportoló már-már emberi - tehát nem női vagy férfi, hanem egyszerűen emberi - határokat feszegető teljesítményét. Ha azt állítja valaki, hogy a női játékosok között (hangsúlyozom, hogy kizárólag a női játékosok között) egy "rendezvény" színvonalának kizárólag ez a többiek által felülmúlhatatlan szupersztár felel meg, azzal valójában azt mondja ki, hogy "a férfitenisz", és azon belül is "legfeljebb a ranglista 4. helyezettjének" színvonalához egyedül ő méltó, ráadásul elég logikusan azt is sugallja, hogy a WTA versenyeit - nem beszélve a Grand Slamekről - méltatlanabbnak tartja a hazai rendezvénynél. Az egyenlő megítélés nem abban merül ki, hogy a női sportolók teljesítményét abszolút értékben összehasonlítjuk a férfiakéval, ez esztelenség lenne. Semmilyen más, fizikai képességeket próbára tevő sportágban nem jut eszünkbe a férfiak és nők időeredményeit vagy az általuk emelt, vetett, lökött, hajított súlyok és ugrott magasságok stb. nagyságát összevetni egymással. Ezért is versenyeznek külön, ugyebár.

Elkeserítőnek tartom, hogy ebben az összefüggésben Billie Jean King "nemek harcában" vívott mérkőzésének lényegét is rengetegen félreértik. Nem azt bizonygatta soha senki, hogy a nők fizikailag abszolút értékben képesek ugyanarra a teljesítményre, mint a férfiak. Nem kell, hogy képesek legyenek erre ahhoz, hogy ugyanolyan jogok és tisztelet illesse meg őket. Ez volna a kérdés lényege. Hogy függetlenül attól, hogy nő vagy férfi-e valaki, ugyanúgy el kell ismerni a maximális teljesítményét - még akkor is, ha ezek az eredmények abszolút értékben eltérők. Egyáltalán, miért is kérdés ez? Miért nem egyértelmű? Mi olyan félelmetes abban, ha elismerjük az embert, még azelőtt, hogy elkezdenénk a kromoszóma-összetételéről gondolkodni?

Nincs még egy olyan sport, amelyben ilyen kemény fizikai és mentális erőpróbát kell kiállniuk a játékosoknak akár egy-egy meccs, akár a szinte szüntelenül zajló éves versenyidény tekintetében. A női teniszezők a női sportolók egyik legkeményebb követelményeket teljesítő csoportja: kivételes teherbírással rendelkeznek a rövid- és hosszú távú állóképesség és koncentrálóképesség és a végzett edzésmunka tekintetében is, szerteágazó készségeket kell szinte tökéletesre fejleszteniük, és rendkívül kevés lehetőségük van hibázni.

Nem tudom, a szervezők hogy vannak ezzel, de én őszinte csodálattal adózom e rendkívüli sportemberek iránt, sőt, nagyon izgalmas és magas színvonalú női teniszmeccset is láttam már. Sokat. Ezek közül csak egy-kettőt vívott Serena, azzal a maroknyi játékossal, akik olykor-olykor meg tudják szorongatni. Hiszen amikor Serena nagy ritkán veszít, akkor többnyire önmagát veri meg, ami viszont egyáltalán nem izgalmas, így marad az az egy kezemen megszámolható néhány mérkőzés, ahol a jól játszó Serenát sikerül legyőzni. Ami Sarapovát illeti, az ő játéka soha nem izgalmas számomra. Elismerem, hogy hatékony, és ő maga egyébként hatalmas sztár; technikailag is biztosan kiemelkedő, ezt én nem tudom szakértő pontossággal megítélni, de mindezzel együtt is steril játékot játszik, és a kezdetben még lenyűgöző maximalizmusáról mára már látom, hogy kényelmetlen görcsösség, amely sokszor a céljával éppen ellentétes eredményre vezet, és amit nem jó nézni. Ráadásul Marija az utóbbi időben rettenetesen következetlenül és sok hibával játszott, híresen nagy szervája pedig legalább annyiszor hagyta cserben kettős hibával, mint ahányszor sikerült vele pontot nyernie.

 

Ami azt illeti, én nagyon is szeretem ezt a műfajt, amit női tenisznek hívnak, és éppen amiatt olyan kedves a szívemnek, amiben különbözik a férfiak játékától. Hogy elsősorban nem erő-, hanem észjáték. Hogy okos. Hogy izgalmas. Hogy változatos. Való igaz, több a brék, mint a férfimezőnyben, de hogy ezt nyerőkkel vagy ki nem kényszerített hibákkal érik el, az nem nemi sajátosság. Arról nem is beszélve, hogy technikailag bármennyire tisztelet érdemlő és csodálatra méltó is, amikor két nagy szervás nagyágyú a férfimezőnyben felváltva, közel semmire hozza a saját adogatását anélkül, hogy igazi labdamenetek alakulnának ki, hogy a fogadó kicsit is bele tudna szólni az eredmény alakításába, izgalmasnak a legkevésbé nevezném az ilyen mérkőzéseket. Bennem személy szerint kicsit összeomlik valami, amikor rájövök, hogy e felé halad egy meccs, hogy a rövidítésig gyakorlatilag előre látom, mi fog történni. Izgalmas az a meccs, amelyben az ellenfelek meg tudják szorongatni egymást, ez pedig attól függ, hogy melyik két játékos áll egymással szemben, a férfiak és a nők esetében egyaránt. Én úgy látom, hogy ehhez hasonló típusú játékosok kellenek - így lesz például az élőben a Roland Garros Philippe Chatrier pályáján látott Serena Williams - Sara Errani elődöntő lehangolóan érdektelen, vagy szögez a székhez egy sokadik körös Kuznyecova - Kerber  mérkőzés. Ahogy a férfiaknál egy Robredo - Monfils első körös összecsapás is rendkívül izgalmas, szemben például az izgalmakat legfeljebb a Roger-drukkereknek tartogató római Federer - Nadal döntővel.

És még valami: a tavalyi rendezvény is bizonyítja, hogy a magyarországi rendezvényen a kiváló tenisz mellett valami más is kell, ami ha hiányzik, érdektelenségbe fulladhat a látott mérkőzés. Ez a "show"-elem pedig például a szóba jöhető női játékosok közül számomra a tudása miatt is méltatlanul mellőzött Viktorija Azarenka esetében várható leginkább a legjobbak között. Én ugyan játékosként nem kedvelem őt különösebben, de egy biztos: kiváló teljesítményre képes, és nagy bohóc tud lenni, ha akar, így ha már a legjobbak felsorolásába kezdünk, őt biztosan nem hagynám le a listáról. Ezen kívül a top három körén kívül is vannak látványosan játszó női teniszezők - nagy meglepetés volt számomra a US Openen Francesca Schiavone, Agnieszka Radwanska pedig mindig lenyűgözően izgalmas -, akik minden bizonnyal hatalmasat szerepelnének.

Caroline Wozniacki alias Serena :)

A lényeg tehát az, hogy nem a férfiak teljesítményével kell összehasonlítani a nőkét ahhoz, hogy érdemesek lehessenek a figyelemre, az érdeklődésre; hogy kiváló teljesítményt láthassunk tőlük. Hogy kinek mekkora a közönségvonzó ereje, az nyilvánvalóan gazdasági megfontolás tárgyát képezi, de erőteljes csúsztatásnak tartom azt állítani, hogy a férfiak legeslegjobbjait nélkülöző rendezvény színvonalához a nők legeslegjobbjai is kevesek. Ez méltatlan magához a sporthoz, valamint a női teniszezők teljes mezőnyre nézve rendkívül sértő és igazságtalan.

Én, mint a tenisz iránt teljes körűen érdeklődő, potenciálisan fizető közönség ezúton tájékoztatom a szervezőket, hogy amennyiben női teniszezőket is láthatunk a Tenis Classics-on - még ha nem is Serenáról vagy Marijáról van szó -, én ugyanolyan lelkesen, ha nem még lelkesebben fogok jegyet vásárolni az eseményre, mint ahogy jelenleg, a férfiak legnagyobbjainak, Nadalnak, Federernek és Djokovicnak a távollétében is megteszem.

Maradok tisztelettel: a kiváló teljesítményekre nemi alapú megkülönböztetéstől függetlenül kíváncsi néző.

40-Love

A US Open tiszteletére, valamint az így újjáéledt, hihetetlenül egyoldalú rajongások és az ellentábor idoljának kollektív utálata közepette szeretnék legalább egy posztot szentelni annak, mennyire imádom, hogy a teniszben milyen könnyű rengeteg kedvencet begyűjteni. Az én kedvenceim köre egyre bővül, és ha vannak is olyan játékosok, akik nem különösebben szimpatikusak számomra, senkit nem kell gyűlölnöm ehhez a favoritarzenálhoz. Win-win, ugye? :)

A legújabbakkal kezdem. Például Francesca Schiavonéval, akivel szerintem a legnagyobb baj az, hogy kapkod. Más baj nincs is vele. Amikor pillanatokra megnyugszik, óriási a játéka. Bár élőben is volt szerencsém hozzá, ezeket a pillanatokat ott, a kedvenc borításán, a Roland Garroson nem láttam tőle. Most már értem, hogyan nyert Grand Slamet. Amúgy pedig hatalmas arc, nagyon szerethető, pedig elsőre talán nem látszik rajta. Nagyon szimpatikus volt a Serena elleni meccsen.

Philipp Kohlschreiber zseniális. Nem tudom, hogyan képes elakadni mindig úgy, hogy keveset látok belőle a nagy tornákon (jó, persze a Garroson a nyolcaddöntőben Djokovicba tört bele az ütője, ráadásul azt végignéztem, tehát láttam, hogyan - tipikusan olyan meccs volt, ahol egyikük sem érdemelte meg, hogy veszítsen), de gyönyörű, és végtelenül okos teniszt játszik. Jó lenne többet láni.

A tavalyi US Open idején azon kaptam magam, hogy Laura Robson meccseit látni akarom. Nagyon imponáló, amikor kristálytisztán, ráadásul hihetetlen önbizalommal üti a labdát, rendíthetetlenül a vonalak mellé. Ugyanezt éreztem most Victoria Duvalt látva, aki elbúcsúztatta Samantha Stosurt - aki egyébként a megbízhatatlansága ellenére szintén kedvencem, egyszerűen tetszik a játéka. De Duval, azzal a profizmussal és fantasztikusan érett hozzáállással, ráadásul első osztályú tenisszel még a rutintalanság miatti hibákat is képes volt ellensúlyozni. Ettől lesz ő nagy... most először merem ezt kijelenteni, pedig nem értek a teniszhez, de most érzem, hogy igazam van, hiszen így is meg tudta nyerni a meccset, és ehhez még Stosurnak sem kellett végtelenül rosszul játszania. Ez a 17 éves lány hatalmas nyomást gyakorolt rá a megingathatatlan előretekintésével - hiába hibázott el több ziccert, csak ment tovább, mintha mi sem történt volna. És ezzel megnyerte a mérkőzést, ami nem az utolsó lesz, ebben egészen biztos vagyok.

Angelique Kerber régóta e kör tagja, az ő tenisze is nagyon közel áll a szívemhez. Ahogy újabban Sabine Lisickié is  - bennük szintén a rendíthetetlenség tetszik, hogy soha nem adják fel, és a gondolkodás mellett remek ütőerővel rendelkeznek. Sabine végtelen optimizmusa, illetve ennek megfelelően a wimbledoni döntőben megmutatkozó érzékenysége szintén fontos. Örülök, hogy láttam valakit sírni a pályán a tehetetlenség miatti kétségbeesésében, ráadásul azt a sportolót, aki nem sokkal korábban képes volt legyőzni Serenát az oda vezető úton. Az első Grand Slam döntőt pontosan ilyen lélegzetelállítóan bénító élménynek képzelem - számomra épp ilyen lenne, persze csak egy másik univerzumban, ahol rendelkezem némi tehetséggel a teniszhez.

Agnieszka Radwanska a kedvenc okos teniszezőm, Sara Erranival együtt. Nagyon különböző a teniszük, de közös bennük, hogy kevésbé fizikális a játékuk, így sok-sok taktika, anticipáció - avagy játékolvasás, vagymiez - és intelligencia kell a megoldásaikhoz. Én pedig imádom látni, amikor valakit kicseleznek a pályán. A rövidítés a mindenkori kedvenc ütésem. Ők ketten pedig szinte művészi szinten űzik ezt a műfajt. Sara mindig utolsó erejéig, és maximális teljesítménnyel küzd, Agnieszkát viszont soha nem láttam még úgy ütni, mint a Serena elleni utolsó meccsén a Rogers Cup elődöntőjében, ahol nagyon akarta végre a győzelmet. Ott nem éreztem, hogy kicsi lenne az ütőereje vagy lassabb labdákat adna. 120%-on játszott végig, pont úgy, ahogy Ferrer Rafával szemben a miami döntőben, de ezt a teljesítményt csak a velük szemben álló legjobb tudja kihozni belőlük. Hiába lett volna elég ez a játék fölényes győzelemre bárki mással szemben, Rafával és Serenával szemben csak tanulópénzre válthatták. Ami jó, mert ez sosem látott teljesítményt hozott ki belőlük, számunkra pedig sosem látott élményt biztosított.

És ha már David Ferrer, ő igazán nagy kedvencem. A titkos szívem csücske. Éppen azért, mert ő is 100%-osan kiaknázta az adottságait, amelyek talán nem olyan messzire mutatóak, mint egy-két - akár a ranglistán mögötte álló - másik játékosé, viszont ő az, aki ennek a maximumát tudja hozni minden egyes meccsen. Nem is véletlen, hogy harmincon felül ért be, mert ez a munka időt igényel. És mutatja, hogy nem csak a tinédzserként az élvonalba berobbanás a sikerhez vezető egyetlen út. Nagyon szeretem látni a különböző karrierutakat, és nagyon becsülöm az elért eredményeket, még ha nem is olyan nyilvánvalóan kézzelfoghatók, mint a csodagyerekek esetében. Emellett pedig van rengeteg igazán tehetséges sportoló, akiknek sérülés töri derékba a pályafutását, vagy éppen emiatt küszködnek az eredménytelenséggel. Az ő potenciáljukat is fel lehet ismerni, ha odafigyelünk, és nem kényelmesedünk bele a Rafák, Djokovicok, Federerek vagy Serenák által számunkra felszolgált tökéletességbe. Andy Murray jut eszembe, akihez sok türelemre és előzékenységre volt szükségem, hogy bebizonyíthassa számomra, helye van a legnagyobbak között, és mostanra talán már sikerült neki. A tökéletességnek sok formája létezik, különösen a teniszben, amiért én végtelenül hálás vagyok.

Serena Williams sztereotíp kedvencnek tűnhet, de én mellette sok riválisának a játékát is ugyanúgy szeretem nézni. A kritikákkal ellentétben Serena nem csak ütőgép - nem ettől ő a világ legjobb női játékosa, és nem ettől volt az már 10 évvel ezelőtt is -, hanem az egyik legatlétikusabb teniszezőnő. Nem igaz, hogy a szerváival üti le ellenfeleit a pályáról, ellenben ő az, aki a legutolsó labdáért is elmegy, és többnyire a leglehetetlenebbnek tűnő esetekben is utoléri azt, majd még vissza is adja, a pályára. Ha erre nem lenne képes, csupán a szervájára hagyatkozva az esetek többségében elvérezne, ahogy az a férfimezőnyben olyan sokakkal - pl. Raonic, Isner - meg is történik, akár kevésbé erős adogatókkal - pl. Nadallal - szemben (rendben, elismerem, ez nem volt fair tőlem, hiszen Rafát szinte soha senkinek nem sikerül legyőznie, de akkor is).

Roger Federer szereplése a listán biztosan nem meglepő, bár én akkor kapcsolódtam be a tenisz követésébe, amikor ő már eléggé megbízhatatlanul, sok hibával játszott, és mozdulatainak könnyedsége mellett ez akár érdektelenségnek vagy lustaságnak is tűnhetett, ám a tavalyi Wimbledoni tornán hamar kiderült számomra, hogy milyen is a hamisítatlan Roger Federer-féle tenisz. Kétségtelenül a leggyönyörűbb technikával rendelkezik, azt pedig különösen szeretem, amikor az arisztokratikus elegancia mellett odavágja az ütéseket, hogy csak úgy nyekken. Én ugyan nem értek a teniszhez - még másfél év után is vannak olyan mélységei a játéknak, amelyeket egyszerűen nem látok, és amíg nem játszom, valószínűleg nem is fogom -, de ez a technikai fölény eltéveszthetetlen. Valóban művészi és esztétikai élmény, akár sok ki nem kényszerített hibával együtt is, bár azért egy "sistergős" "monster forehand", vagy az ellenfél mellett elsüvítő fonák mégiscsak szívet melengetőbb.

És végül, de nem utolsó sorban Rafael Nadal - mert ő maga a zsenialitás. Igen, OCD-s, de ez a tünetegyüttes ilyen pozitív kimenetet még soha nem talált. Óriási a visszatérése, és bár erre senki nem számíthatott, én utólag nem lepődtem meg. Nagyon-nagyon örülök neki, de igaz, ami igaz, teljesen illik a profiljába; abba, amit a könyvéből megtudtam róla - még ha tudom is, hogy neki ezért az eredményért minden egyes pontnál meg kellett harcolnia, és az eredmény sok esetben nem volt egyértelmű. És anélkül, hogy eszembe jutna hozzá hasonlítani magam, az edzésmódszereket illetően mégis azt hiszem, tudom, hogy mi történt vele. Tudom, hogy a 7 kihagyott hónap minden napján úgy ment le az edzőterembe, mintha pályára lépne. Mert a fejében ő a térdrehabilitáció közben is meccseket vívott, a legjobbakkal. Ahogy én is minden edzés minden egyes mozdulatát úgy hajtottam végre, mintha színpadon lennék. Minden mozdulattal törekedtem arra, hogy egyre jobbá váljak, egyetlen egyszer nem próbáltam csak megúszni vagy túlélni a feladatot. Minden lábemeléssel, minden karmozdulattal fejlődni akartam, tökéletessé válni. Ez hozzáállás, motiváció és edzésmódszer kérdése. Nem Rafa-specifikus, de rá kétségkívül jellemző - és ez az, ami kivételes sebességgel emel ki valakit a tehetséges tömegekből, a legjobbá. Megjegyzem, hogy szerintem ez a mentális erő a tehetség egy óriási összetevője, még ha kevésbé látványos is, mint egy Federer-féle egykezes fonák, és rendkívül ritka.

Ráadásul úgy érzem, hogy Rafa ezzel a hét hónappal kapott időt arra, hogy megerősítse a játéka kevésbé erős elemeit is, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen lehengerlően tudott visszatérni. Korábban tökélyre fejlesztette az erősségeit, amelyeket most már kisebb energiával tud szinten tartani és még tovább tökéletesíteni, emellett azonban kiművelte a szerváját, kicsit bátrabb a hálónál, és - ha ez lehetséges - még pontosabban üti a labdát. Mértani pontossággal céloz a vonal mellé, és 15-ből 15-ször eltalálja azt. A meccsei 99,9%-ában 100%-os teljesítménnyel dolgozik - ezt is ismerem, óriási energiát és motivációt igényel, sőt, talán leginkább koncentrációt, ami nekem például mindig nagyon jól ment, ha egyébként adottságaikat tekintve voltak nálam tehetségesebb táncosok - mint ahogy Federer fölényét sem lehet elvitatni ebből a szempontból, mégis, Rafa az, aki képes a 100%-ot szinte pillanatnyi visszaesés nélkül hozni több órán keresztül. Intuitív és konyhakész jellegéből adódóan a természetes tehetség nehezebben fenntartható, ha a fizikai erőnlét csökken (például amikor az ember eléri a 32 éves kort :)), és azt hiszem, ezért kényszerül most Roger újra felzárkózni saját maga legjobbjához. Mostanra többet kell dolgoznia azért, hogy minden együtt tudjon érvényesülni a tehetségéből a pályán, míg Rafa gyakorlatilag egész pályafutása során erre kényszerült. Mindenesetre mindkettőjük óriási, és mindkettőjüket nagyon szeretem nézni, akár nyernek, akár veszítenek, mert tudom, hogy mindig maximális elkötelezettséggel és alázattal dolgoznak. És ez bizony látszik.

Akik annyira nem állnak közel a szívemhez, de akiket nagyon elismerek:
Novak Djokovic - mindent nagyon tud, és egyébként emberként nagyra becsülöm, no meg persze sportolóként is, mert végtelenül sportszerű a meccsek során, de az utóbbi idők negatív sajtója valahogy elbizonytalanított. Kétségtelenül az egyik legsokoldalúbban tehetséges teniszező, csak nekem az arcából néha túl sok :).
Victoria Azarenka - egyszerűen el kell ismerni, amit csinál, hiszen az önmagáért beszél. Ezzel együtt több mint ellentmondásos a viselkedése számomra, és ő a legsportszerűtlenebb versenyző, akit valaha láttam. Emiatt szerintem sosem fogom kedvelni, de igaz, ami igaz, remek a játéka.
Maria Sharapova - ahogy már említettem, nem tudom kedvelni, és nem tudom, mi ennek az oka. Talán a metakommunikációja következetlensége, és az egydimenziós játéka. Az eredményei elvitathatatlanok, ráadásul féltékeny sem vagyok a szőkeségére és száznyolcvancentiméterségére, de ha valaki minden egyes pontért élet-halál harcot vív a pályán, majd egy (két, három) meglepő kiesés után - azáltal, hogy szóra sem méltatja, ami történt - azt kommunikálja a világ felé, mintha mindez egyáltalán nem számítana, számomra gyanús.

Ennek ellenére sosem mondanám egyikükre sem, hogy nem érdemli meg az eredményeit, vagy azt, hogy kiváló sportolónak tartsák. A teniszközönség igen elkényelmesedett, mert soha nem kell a tökéletesnél kevesebbel beérniük. Ha azután mégis kiderül, hogy a legnagyobbak is emberből vannak, hajlamosak olyan villámgyorsan odadobni, ahogyan piedesztálra emelték őket. De ez itt nem a celebvilág, hanem kőkemény profik kőkemény munkája, mi pedig hálásak lehetünk ezért a soha meg alkuvó színvonalért. Én biztosan az vagyok.