A 9. Roland Garros trófea margójára

Véletlenül belebotlottam a legjobb kommentbe, amit valaha olvastam. Rámutat arra, ami engem is nagyon zavar a sportrajongók (vagy általában az emberek?) viselkedésével kapcsolatban, de amíg én csak a dühöngésig jutok, Chrillz Gutschmeister a lehető legpozitívabb hangon tudja lezárni a vitát. Mindig, mindenből tanulhatunk, akkor is, ha nem mi vívtuk meg a csatát, ám a felismeréseket a saját életünkben csak tettek formájában tudjuk kamatoztatni. Éppen ezért a "kanapékrumplik" helyett a cselekvő embereké a világ; a duma nem vezet sehová.

És persze gratulálok, Rafa! :)

I have a confession to make. And I am ashamed to admit it.

But I had doubts.

I didn't believe in Rafa before this Roland Garros started. I thought Djokovic was too strong. He's without a doubt the toughest player Rafa has ever played, after all. The only one who could really measure up against Nadal. Who wasn't afraid. Who knew how to play him. Who knew how to BEAT him.

But there are no excuses. Rafael Nadal has through his whole career proven doubters as myself wrong. People have written him off more times than any other player in history.

"He'll never recover from this injury."
"He'll never win slams outside clay."
"He'll never come close of Federer."
"He's done. It's over. You don't recover from 7 months absence."
"No way Nadal is going to win slams at 25, are you kidding me? His playing style is too tough on the body. He might even have retired at 25."
"No way Nadal will beat Djokovic again, are you blind? He doesn't stand a chance."

And on it goes...

But this guy is more than a tennis player. He's a phenomenon. In every sense of the word. One of the best athletes of all time. And probably THE best when it comes to the spirit of a champion; to never give up; to fight to the bitter end. To accept success and defeat with equal amount of humbleness.

He's constantly mocked, ridiculed, laughed at, hated and abused by haters on the internet, people who find pleasure in seeing him down, for various reasons, but the difference between them and Nadal is that they have no idea what it takes to be a champion; they have no idea what it takes to even show up, to give yourself a chance in life - regardless of result. It's easy to be tough and judgmental behind a computer screen, isn't it?

It doesn't matter if Nadal wins more slams. Or if he holds his ranking. It doesn't matter if Nadal ends his career at 30 or 35. It doesn't matter how much hatred he gets, if anything - it just shows people's true colors, cheering for others misery - can you get much lower than that? Nadal has nothing more to prove. He's won grand slams for 10 straight years now and above all, he's had the chance to live out his dream, and that was the only thing he ever asked for.

If anything, the success of Rafael Nadal proves that you can accomplish almost anything in life if you're willing to SUFFER for it. If you're willing to WORK for it. If you're willing to put your soul into what you do, every single day, and if you do that enough times - you'll be successful.

This is not the day to talk about records, or speculations about the future. I certainly have my thoughts on how far I believe Nadal will go in terms of grand slam wins, but it doesn't matter what we THINK - the only thing that matters is what we DO.

And Rafael Nadal has proven once again that you should NEVER write him off. He could be 90 years old in a wheelchair, but man - I'd STILL not count him out. I've learned my lesson. And I apologize.

Sincerely,
A very emotional fan.

(A komment az ATP honlapján szereplő beszámoló alatt jelent meg.)

Klasszikus

Biztos voltam benne, hogy nem, idén nem leszek ott. Nincs helye, nincs tere, nincs ideje. Az elmúlt időszakban - talán a US Open miatt - sokszor eszembe jutott, és egyértelműen éreztem, ez egy határozott nem. Ma délelőtt aztán, azon a félreismerhetetlen módon bevillant: de mi történik, ha ellenállhatatlan szereplőgárdát szerveznek össze? Ha a körülmények ellenére, és éppen az esemény lényegéből fakadóan mégis menni akarok majd? Hiszen mostanra a saját jogán, teljes egészében, minden mástól függetlenül egyszerűen imádom. Az azonban, hogy kik lehetnének a meghívottak, nem tudatosult bennem, hiszen a tenisz szó hallatán a Rafát a salak királya - igen elismerő, de mégiscsak korlátozó - skatulyájából véglegesen kiemelő győzelem képe minden mást kiszorított a gondolataimból. Micsoda szívemnek kedves életkép. Még élénken élt bennem a pár órával korábbi élmény. Szeretem az igazságos helyzeteket. Szeretem, amikor a kemény munka, a megalkuvást nem ismerő állhatatosság, az alázat, a türelem, a hit és az önmagunkhoz való hűség elnyeri méltó jutalmát. Amikor a jobb győz. Bármennyire idealistának tűnik is, ez valójában egy végtelenül egyszerű és józan elvárás. És ezúttal így történt.

A villamos utolsó előtti megállójában, mindössze néhány perccel a hazaérkezésem előtt jelentkező csalhatatlan megérzés azonban - amelynek bizonyossága valahogy más, mint bármilyen egyéb ötleté; amelynek forrása valami erősebb, valami mélyebb, és számomra jó ideje tisztán felismerhető - semmi kétséget sem hagyott bennem afelől, hogy a gondolat megszületése nem volt véletlen. És mint olyan gyakran, most is beigazolódott: nem kell tudnom elképzelni valaminek a hogyanját ahhoz, hogy bekövetkezzen. Itthon, kedvenc kék közösségi oldalunkat megpillantva olyan illusztris társaság fogadott, hogy minden korábbi meggyőződésem a szöges ellentétébe fordult. Az idei, immár hatodik - esetemben pedig potenciálisan a második - Tennis Classics résztvevői között lesz a számomra - még további 5 percig - ismeretlen Pat Rafter; a játékbiztonsági mutató mértékegységének nevét adó Mats Wilander, akitől a párizsi kihagyás után most talán mégis fogok autogramot kérni; Marcos Baghdatis, a számomra - és André Agassi számára - 21 éves korából, görög istent idéző ifjú titánként, félelmet keltő vastag, göndör fürtjeiről emlékezetes ciprusi, és három, gyakorlatilag a világ élvonalába tartozó, jelenleg is aktív sztárjátékos: a Rafa mellett a "visszatérés királya" címért induló Tommy Haas, az őstehetségéről híres Jo-Wilfried Tsonga és igen, igen, igen, kedvenc spanyol gladiátorom, példaképem és inspirációm, David Ferrer!

Szó bennszakad, hang fennakad, jegyrendelés indít... 

EZAAAAZ! Így kell világszínvonalon szervezni.

Noha továbbra is hangosan kampányolok a női játékosok meghívása mellett, ez a lista önmagában óriási. A férfiak közül én sem tudtam volna jobban összeállítani, persze annak tudatában, hogy Rafára, Noléra vagy Rogerre valószínűleg még várnunk kell. Ezek után azonban már az ő felbukkanásukat sem tartom lehetetlennek.

Ezzel együtt azonban szeretném, ha női legendákat és aktív játékosokat is láthatnánk végre az Sportarénában, hiszen ők is méltán népszerű, hatalmas sportemberek, akiknek a teljesítményét, okos, variált, az ütőerő-demonstrációt intelligens megoldásokkal fűszerező játékát sokszor még lenyűgözőbbnek találom, mint a férfi mezőny meccseit. Nincs is annál megnyerőbb, mint látni, ahogy az aprócska Camila Giorgi százegyedik brutális erejű labdája százegyedszerre is pontosan a sarokba vágódik, vagy amint Li Na végtelenül hideg fejjel és hidegvérrel, hat mérkőzéslabdát hárítva újra és újra felülmúlja Serena Williamst.
Öt szó mint száz: női játékosokat a Tennis Classicsra! És addig is: ott leszünk!

40-Love

A US Open tiszteletére, valamint az így újjáéledt, hihetetlenül egyoldalú rajongások és az ellentábor idoljának kollektív utálata közepette szeretnék legalább egy posztot szentelni annak, mennyire imádom, hogy a teniszben milyen könnyű rengeteg kedvencet begyűjteni. Az én kedvenceim köre egyre bővül, és ha vannak is olyan játékosok, akik nem különösebben szimpatikusak számomra, senkit nem kell gyűlölnöm ehhez a favoritarzenálhoz. Win-win, ugye? :)

A legújabbakkal kezdem. Például Francesca Schiavonéval, akivel szerintem a legnagyobb baj az, hogy kapkod. Más baj nincs is vele. Amikor pillanatokra megnyugszik, óriási a játéka. Bár élőben is volt szerencsém hozzá, ezeket a pillanatokat ott, a kedvenc borításán, a Roland Garroson nem láttam tőle. Most már értem, hogyan nyert Grand Slamet. Amúgy pedig hatalmas arc, nagyon szerethető, pedig elsőre talán nem látszik rajta. Nagyon szimpatikus volt a Serena elleni meccsen.

Philipp Kohlschreiber zseniális. Nem tudom, hogyan képes elakadni mindig úgy, hogy keveset látok belőle a nagy tornákon (jó, persze a Garroson a nyolcaddöntőben Djokovicba tört bele az ütője, ráadásul azt végignéztem, tehát láttam, hogyan - tipikusan olyan meccs volt, ahol egyikük sem érdemelte meg, hogy veszítsen), de gyönyörű, és végtelenül okos teniszt játszik. Jó lenne többet láni.

A tavalyi US Open idején azon kaptam magam, hogy Laura Robson meccseit látni akarom. Nagyon imponáló, amikor kristálytisztán, ráadásul hihetetlen önbizalommal üti a labdát, rendíthetetlenül a vonalak mellé. Ugyanezt éreztem most Victoria Duvalt látva, aki elbúcsúztatta Samantha Stosurt - aki egyébként a megbízhatatlansága ellenére szintén kedvencem, egyszerűen tetszik a játéka. De Duval, azzal a profizmussal és fantasztikusan érett hozzáállással, ráadásul első osztályú tenisszel még a rutintalanság miatti hibákat is képes volt ellensúlyozni. Ettől lesz ő nagy... most először merem ezt kijelenteni, pedig nem értek a teniszhez, de most érzem, hogy igazam van, hiszen így is meg tudta nyerni a meccset, és ehhez még Stosurnak sem kellett végtelenül rosszul játszania. Ez a 17 éves lány hatalmas nyomást gyakorolt rá a megingathatatlan előretekintésével - hiába hibázott el több ziccert, csak ment tovább, mintha mi sem történt volna. És ezzel megnyerte a mérkőzést, ami nem az utolsó lesz, ebben egészen biztos vagyok.

Angelique Kerber régóta e kör tagja, az ő tenisze is nagyon közel áll a szívemhez. Ahogy újabban Sabine Lisickié is  - bennük szintén a rendíthetetlenség tetszik, hogy soha nem adják fel, és a gondolkodás mellett remek ütőerővel rendelkeznek. Sabine végtelen optimizmusa, illetve ennek megfelelően a wimbledoni döntőben megmutatkozó érzékenysége szintén fontos. Örülök, hogy láttam valakit sírni a pályán a tehetetlenség miatti kétségbeesésében, ráadásul azt a sportolót, aki nem sokkal korábban képes volt legyőzni Serenát az oda vezető úton. Az első Grand Slam döntőt pontosan ilyen lélegzetelállítóan bénító élménynek képzelem - számomra épp ilyen lenne, persze csak egy másik univerzumban, ahol rendelkezem némi tehetséggel a teniszhez.

Agnieszka Radwanska a kedvenc okos teniszezőm, Sara Erranival együtt. Nagyon különböző a teniszük, de közös bennük, hogy kevésbé fizikális a játékuk, így sok-sok taktika, anticipáció - avagy játékolvasás, vagymiez - és intelligencia kell a megoldásaikhoz. Én pedig imádom látni, amikor valakit kicseleznek a pályán. A rövidítés a mindenkori kedvenc ütésem. Ők ketten pedig szinte művészi szinten űzik ezt a műfajt. Sara mindig utolsó erejéig, és maximális teljesítménnyel küzd, Agnieszkát viszont soha nem láttam még úgy ütni, mint a Serena elleni utolsó meccsén a Rogers Cup elődöntőjében, ahol nagyon akarta végre a győzelmet. Ott nem éreztem, hogy kicsi lenne az ütőereje vagy lassabb labdákat adna. 120%-on játszott végig, pont úgy, ahogy Ferrer Rafával szemben a miami döntőben, de ezt a teljesítményt csak a velük szemben álló legjobb tudja kihozni belőlük. Hiába lett volna elég ez a játék fölényes győzelemre bárki mással szemben, Rafával és Serenával szemben csak tanulópénzre válthatták. Ami jó, mert ez sosem látott teljesítményt hozott ki belőlük, számunkra pedig sosem látott élményt biztosított.

És ha már David Ferrer, ő igazán nagy kedvencem. A titkos szívem csücske. Éppen azért, mert ő is 100%-osan kiaknázta az adottságait, amelyek talán nem olyan messzire mutatóak, mint egy-két - akár a ranglistán mögötte álló - másik játékosé, viszont ő az, aki ennek a maximumát tudja hozni minden egyes meccsen. Nem is véletlen, hogy harmincon felül ért be, mert ez a munka időt igényel. És mutatja, hogy nem csak a tinédzserként az élvonalba berobbanás a sikerhez vezető egyetlen út. Nagyon szeretem látni a különböző karrierutakat, és nagyon becsülöm az elért eredményeket, még ha nem is olyan nyilvánvalóan kézzelfoghatók, mint a csodagyerekek esetében. Emellett pedig van rengeteg igazán tehetséges sportoló, akiknek sérülés töri derékba a pályafutását, vagy éppen emiatt küszködnek az eredménytelenséggel. Az ő potenciáljukat is fel lehet ismerni, ha odafigyelünk, és nem kényelmesedünk bele a Rafák, Djokovicok, Federerek vagy Serenák által számunkra felszolgált tökéletességbe. Andy Murray jut eszembe, akihez sok türelemre és előzékenységre volt szükségem, hogy bebizonyíthassa számomra, helye van a legnagyobbak között, és mostanra talán már sikerült neki. A tökéletességnek sok formája létezik, különösen a teniszben, amiért én végtelenül hálás vagyok.

Serena Williams sztereotíp kedvencnek tűnhet, de én mellette sok riválisának a játékát is ugyanúgy szeretem nézni. A kritikákkal ellentétben Serena nem csak ütőgép - nem ettől ő a világ legjobb női játékosa, és nem ettől volt az már 10 évvel ezelőtt is -, hanem az egyik legatlétikusabb teniszezőnő. Nem igaz, hogy a szerváival üti le ellenfeleit a pályáról, ellenben ő az, aki a legutolsó labdáért is elmegy, és többnyire a leglehetetlenebbnek tűnő esetekben is utoléri azt, majd még vissza is adja, a pályára. Ha erre nem lenne képes, csupán a szervájára hagyatkozva az esetek többségében elvérezne, ahogy az a férfimezőnyben olyan sokakkal - pl. Raonic, Isner - meg is történik, akár kevésbé erős adogatókkal - pl. Nadallal - szemben (rendben, elismerem, ez nem volt fair tőlem, hiszen Rafát szinte soha senkinek nem sikerül legyőznie, de akkor is).

Roger Federer szereplése a listán biztosan nem meglepő, bár én akkor kapcsolódtam be a tenisz követésébe, amikor ő már eléggé megbízhatatlanul, sok hibával játszott, és mozdulatainak könnyedsége mellett ez akár érdektelenségnek vagy lustaságnak is tűnhetett, ám a tavalyi Wimbledoni tornán hamar kiderült számomra, hogy milyen is a hamisítatlan Roger Federer-féle tenisz. Kétségtelenül a leggyönyörűbb technikával rendelkezik, azt pedig különösen szeretem, amikor az arisztokratikus elegancia mellett odavágja az ütéseket, hogy csak úgy nyekken. Én ugyan nem értek a teniszhez - még másfél év után is vannak olyan mélységei a játéknak, amelyeket egyszerűen nem látok, és amíg nem játszom, valószínűleg nem is fogom -, de ez a technikai fölény eltéveszthetetlen. Valóban művészi és esztétikai élmény, akár sok ki nem kényszerített hibával együtt is, bár azért egy "sistergős" "monster forehand", vagy az ellenfél mellett elsüvítő fonák mégiscsak szívet melengetőbb.

És végül, de nem utolsó sorban Rafael Nadal - mert ő maga a zsenialitás. Igen, OCD-s, de ez a tünetegyüttes ilyen pozitív kimenetet még soha nem talált. Óriási a visszatérése, és bár erre senki nem számíthatott, én utólag nem lepődtem meg. Nagyon-nagyon örülök neki, de igaz, ami igaz, teljesen illik a profiljába; abba, amit a könyvéből megtudtam róla - még ha tudom is, hogy neki ezért az eredményért minden egyes pontnál meg kellett harcolnia, és az eredmény sok esetben nem volt egyértelmű. És anélkül, hogy eszembe jutna hozzá hasonlítani magam, az edzésmódszereket illetően mégis azt hiszem, tudom, hogy mi történt vele. Tudom, hogy a 7 kihagyott hónap minden napján úgy ment le az edzőterembe, mintha pályára lépne. Mert a fejében ő a térdrehabilitáció közben is meccseket vívott, a legjobbakkal. Ahogy én is minden edzés minden egyes mozdulatát úgy hajtottam végre, mintha színpadon lennék. Minden mozdulattal törekedtem arra, hogy egyre jobbá váljak, egyetlen egyszer nem próbáltam csak megúszni vagy túlélni a feladatot. Minden lábemeléssel, minden karmozdulattal fejlődni akartam, tökéletessé válni. Ez hozzáállás, motiváció és edzésmódszer kérdése. Nem Rafa-specifikus, de rá kétségkívül jellemző - és ez az, ami kivételes sebességgel emel ki valakit a tehetséges tömegekből, a legjobbá. Megjegyzem, hogy szerintem ez a mentális erő a tehetség egy óriási összetevője, még ha kevésbé látványos is, mint egy Federer-féle egykezes fonák, és rendkívül ritka.

Ráadásul úgy érzem, hogy Rafa ezzel a hét hónappal kapott időt arra, hogy megerősítse a játéka kevésbé erős elemeit is, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen lehengerlően tudott visszatérni. Korábban tökélyre fejlesztette az erősségeit, amelyeket most már kisebb energiával tud szinten tartani és még tovább tökéletesíteni, emellett azonban kiművelte a szerváját, kicsit bátrabb a hálónál, és - ha ez lehetséges - még pontosabban üti a labdát. Mértani pontossággal céloz a vonal mellé, és 15-ből 15-ször eltalálja azt. A meccsei 99,9%-ában 100%-os teljesítménnyel dolgozik - ezt is ismerem, óriási energiát és motivációt igényel, sőt, talán leginkább koncentrációt, ami nekem például mindig nagyon jól ment, ha egyébként adottságaikat tekintve voltak nálam tehetségesebb táncosok - mint ahogy Federer fölényét sem lehet elvitatni ebből a szempontból, mégis, Rafa az, aki képes a 100%-ot szinte pillanatnyi visszaesés nélkül hozni több órán keresztül. Intuitív és konyhakész jellegéből adódóan a természetes tehetség nehezebben fenntartható, ha a fizikai erőnlét csökken (például amikor az ember eléri a 32 éves kort :)), és azt hiszem, ezért kényszerül most Roger újra felzárkózni saját maga legjobbjához. Mostanra többet kell dolgoznia azért, hogy minden együtt tudjon érvényesülni a tehetségéből a pályán, míg Rafa gyakorlatilag egész pályafutása során erre kényszerült. Mindenesetre mindkettőjük óriási, és mindkettőjüket nagyon szeretem nézni, akár nyernek, akár veszítenek, mert tudom, hogy mindig maximális elkötelezettséggel és alázattal dolgoznak. És ez bizony látszik.

Akik annyira nem állnak közel a szívemhez, de akiket nagyon elismerek:
Novak Djokovic - mindent nagyon tud, és egyébként emberként nagyra becsülöm, no meg persze sportolóként is, mert végtelenül sportszerű a meccsek során, de az utóbbi idők negatív sajtója valahogy elbizonytalanított. Kétségtelenül az egyik legsokoldalúbban tehetséges teniszező, csak nekem az arcából néha túl sok :).
Victoria Azarenka - egyszerűen el kell ismerni, amit csinál, hiszen az önmagáért beszél. Ezzel együtt több mint ellentmondásos a viselkedése számomra, és ő a legsportszerűtlenebb versenyző, akit valaha láttam. Emiatt szerintem sosem fogom kedvelni, de igaz, ami igaz, remek a játéka.
Maria Sharapova - ahogy már említettem, nem tudom kedvelni, és nem tudom, mi ennek az oka. Talán a metakommunikációja következetlensége, és az egydimenziós játéka. Az eredményei elvitathatatlanok, ráadásul féltékeny sem vagyok a szőkeségére és száznyolcvancentiméterségére, de ha valaki minden egyes pontért élet-halál harcot vív a pályán, majd egy (két, három) meglepő kiesés után - azáltal, hogy szóra sem méltatja, ami történt - azt kommunikálja a világ felé, mintha mindez egyáltalán nem számítana, számomra gyanús.

Ennek ellenére sosem mondanám egyikükre sem, hogy nem érdemli meg az eredményeit, vagy azt, hogy kiváló sportolónak tartsák. A teniszközönség igen elkényelmesedett, mert soha nem kell a tökéletesnél kevesebbel beérniük. Ha azután mégis kiderül, hogy a legnagyobbak is emberből vannak, hajlamosak olyan villámgyorsan odadobni, ahogyan piedesztálra emelték őket. De ez itt nem a celebvilág, hanem kőkemény profik kőkemény munkája, mi pedig hálásak lehetünk ezért a soha meg alkuvó színvonalért. Én biztosan az vagyok.

Full of joy 2.

Belém hasít a felismerés. Ismerem ezt a mindent elsöprő, felszabadító érzést. Most, hogy látom kívülről, meghatározó emlékeket idéz, amelyeket döbbenetes módon szinte már elfelejtettem. Emlékszem a hasonló győzelmekre, a sikerre; hogy valamiben a legjobb vagyok. Bár akkoriban nem tudtam teljes egészében megélni, a kudarctól való folyamatos félelem túlságosan átszőtte az alapvető létélményt, azért mélyen belém égett a tapasztalás. Az idegrendszerem nem engedi elfelejteni. Szeretném újra érezni, de ezúttal félelmek nélkül. Ehhez pedig az a legfontosabb, hogy sose felejtsem el, milyen érzés; és főleg azt, hogy lehetséges.

Lehetséges, mert már sokszor sikerült. Tudom, hogy hol tértem le az útról, amelyen a vágyaimat követtem, mert azt sulykolta belém az élet, hogy ez olyan luxus, amelyet nem engedhetek meg magamnak. És tudom, hogy ha vissza tudok lépni erre az útra - bármilyen hatalmas erőfeszítésbe kerül is - újra természetessé válik ez az érzés. Abban a dimenzióban a "szabad-e?", "lehet-e?", "van-e jogom hozzá?" kérdések értelmüket vesztik. Nincs más, csak a hazatalálás érzése - a kishitűség, megalkuvás és önfeladás helyett - ezúttal végleg - az önazonos életbe.

Ez az. Ismerem, mint a tenyeremet.

A legtisztább öröm áradása.

Roland Garros 2013 - 2.

Június 6., csütörtök

Rutinos látogatóként térek vissza a Roland Garrosra, immár a pályáktól egy km-re lévő szállásadómtól. Miután hétfő óta hiába ápolgatom magam a 30 faktoros naptejemmel, veszek egy 50-eset, és bízom benne, hogy lepelként hámló bőröm ma nem ég már tovább; gyakorlottan veszem célba a jól ismert tribünfeljárót, és Ruth tanácsának köszönhetően még a BaboLabba is benézek, bár végül pólót nem sikerül csináltatnom, mert szólítanak a meccsek, és kevés az idő. Mivel ettől a naptól kezdve a külső pályákra szóló jegyek a Suzanne Lenglenre is belépésre jogosítanak - amit Didah-tól tudok meg -, elég korán van, és a Lenglen körül egy jegyszedő lelket sem látok, benézek hát a pályára. Még csak 11 óra lesz, de itt már kezdődnek a meccsek, hát maradok, nézelődöm. Mats Wilander és Henri Leconte páros partnerével együtt melegít a legendák versenyének következő körére. Mivel imádom Wilandert, nem akaródzik kimennem, bár egyre gyűlnek az emberek, és kisvártatva megjelennek a némileg határozatlannak tűnő jegyellenőrök is. Ahogy telik a nézőtér, és közeleg a kezdés, egyikük felszólít, hogy foglaljak helyet, mert a tenisz közben már nem lehet mozgolódni. A rajtakapott szabályszegő első lendületével ki akarok fordulni, de aztán győz bennem a kisördög, hogy most akkor egy órán át nézhetek itt még egy meccset, és bármennyire nincs jegyem, képtelen vagyok jókislány módjára kisétálni. Leülök, és amikor már biztos, hogy senki nem fogja többet kérni a belépőmet, megnyugodva nézem végig a fergeteges parádét. Apropó, Henri Leconte-ot a következő Tennis Classicsra, és garantált lesz a siker :).

Wilanderékről nem találtam képet, de Bahrami és Cash is hozta a formáját :)

Nagyon jól mulatok, számomra ezekben az örömmérkőzésekben van egy olyan élményfaktor, amely soha nem lehet jelen a tétmeccsekben, de amelyet nagyon szeretek átélni. Bármilyen fantasztikus színvonalú ugyanis egy éles összecsapás - sőt, minél kiélezettebb a harc és tökéletesebb a játék -, annál csalódottabb vagyok a végén, hogy az egyik játékos mindenképpen veszít. Ezt az érzést még kamerán keresztül is nehezen viselem, élőben pedig még rosszabb. Így voltam Djokó és Kohlschreiber meccsén is. Annyi erőfeszítés, tökéletesen megtervezett és kivitelezett mozdulat, és végül hiába - ezt nagyon nem szeretem. Persze ettől is többé, jobbá válik egy játékos, következőre talán magabiztosabb lehet tőle, de a hiábavaló tökéletesség mindig iszonyatos hiányérzetet hagy bennem. A legendáknál azonban nem vérre megy a játék, viszont így is igyekeznek a legjobbjukat nyújtani, és közben még szórakoz(tat)nak is; ez igazi felüdülés.

Délben aztán átvándorolok jogos helyemre, jöhet a vegyespáros döntő, majd az elődöntők: Sharapova és Azarenka, végül Serena Williams és Sara Errani - csak sikerült! :)

Sara-Serena Semi

Kicsit sajnálom, hogy Azarenka nem tudja megverni Sharapovát. Érdekes, hogy mindenki közül Sharapova az, akinek nem tudok akarni drukkolni. Elismerem a teljesítményét, tetszik a munkamorálja, örülök, hogy sikerült visszatérnie a sérülésből - ennek mindig, mindenkinél -, de nem tudok szorítani neki. Furcsa érzés. Végül azonban ő nyer, és már sejthető, hogy Serenával találkozik majd a döntőben. Nagyon örülök, hogy két kedvencemet láthatom játszani, de érzem, hogy kiegyenlítetlen küzdelem lesz ez a 160 cm-es Errani és az akár a férfiak mezőnyében is esélyes Serena között. A második játszma második felében sikerül Sarának megnyernie első játékát, amire hatalmas ováció tör ki a nézőtéren - most már értem, mert megéltem, hogy miért drukkol mindig mindenki az "underdognak", és hogy ez végül is nem demoralizáló a másik játékos számára -, és látszik, hogy neki is nagyon fontos a bicikli elkerülése. Pedig derekasan küzd, de ezzel a Serenával szemben egy kedvezőbb adottságokkal rendelkező játékos is esélytelen lenne. Ahogy aztán szombaton Sharapova ismét nem tud labdába rúgni (akarommondani, ütni) mellette, mert Serena minden egyes próbálkozására emeli a játéka színvonalát, Maria képtelen elébe kerülni. A végén viszont nem látom rajta, hogy gyűlölné Serenát - ahogy a két sportoló rajongótábora olyan gyakran hangsúlyozza azt, holott lehet, hogy csak ők képtelenek egyszerre több tehetséget is elismerni.

Francia edzőjének köszönhetően - és mivel nem búcsúzott az első körben - Serena az elődöntő után (is) franciául szól a közönséghez, az pedig őrjöng. Őt is nagyon szeretik, ahogy Rafát, a franciával pedig mindig lekenyerezhetők. Én pedig szenvedek, mert semmit nem értek, bárhogy próbálkozom is, és újra megfogadom, hogy amint hazamegyek, és a holland(nem)tudásomat gatyába rázom, a francia lesz a következő. Mivel ezúttal egy amerikai házaspár ül mellettem, ők sem tudnak segíteni, bár a bemondó azért két mondatban lefordítja az 5 perces interjút - ez is több, mint a semmi.

40-love

Mindeközben eszembe jut, hogy a pályán belül egyáltalán nem érződik annyira a férfi és női tenisz közötti különbségtétel, mint a falakon kívül, hiszen az ide eljutók többsége iszonyúan örül bármilyen jegynek, pláne egy elődöntőnek. És különösen Serenának vagy Sharapovának, akik vitathatatlanul kiváló sportemberek és hatalmas sztárok. De engem akkor is zavar, már hosszú ideje, és egyre jobban zavar, hogy a "ki fogja megnyerni a Garrost/Wimbledont/US Opent/Ausztrál Opent?" kérdéssel kapcsolatban a kérdezők és válaszadók is következetesen kizárólag a férfi mezőnyben gondolkodnak. A WTA, és ezzel a hivatalos női tenisz idén 40 éves, és bár az eseménnyel kapcsolatos "Strong is Beautiful" kampányuk, valamint a 40 éves múlt és a kiváló, úttörő szerepű teniszezőnőket - például Billie Jean King, Martina Navratilova, Steffi Graf - felvonultató reklámjaik egyértelműen jelzik, hogy milyen jelentős ezeknek az embereknek a munkája, eredménye és személye a nők nem csupán sportbeli, de általános egyenjogúságának kivívásában, ez a küzdelem a mai napig aktuális.

40-love, zseniális mottó

Tapasztalatom szerint e nők rendkívüli eredményei ellenére az általános hozzáállás továbbra is teljesen figyelmen kívül hagyja a női teniszt, és semmiképpen sem tekinti egyenrangúnak a férfiak versenyével, holott kiváló teljesítményeket láthatunk a lányoktól is, és nem csak akkor, ha Serena Williamsről van szó. Ha éppenséggel nem erőteniszt, akkor okos, leleményes, kifinomult, gyorsreagálású játékot, ami számomra óriási élvezet. Imádom az intelligens játékot, és abból a lányoknál nagyon sokfélével találkozhatunk. Nem beszélve arról, hogy aki a sok brékre, a hullámzó teljesítményre hivatkozik, annak felhívnám a figyelmét arra, hogy láttam én már nemegyszer az erejükkel gyakran kompenzáló, erős férfiakat is a nyerés lehetőségének vagy küszöbön álló vereségnek a pszichés súlya alatt összeomlani, majd vert seregként kibiciklizni (vagy -egykerekűzni) a pályáról, tehát ha a lányoknál több is a brék, és kevésbé képesek is a szervájukra hagyatkozni, ez nem jelenti azt, hogy a játékuk értéktelenebb vagy élvezhetetlenebb. Abszolút nem függ a nemtől az, hogy téthelyzetben ki mennyire képes vagy nem képes úrrá lenni az idegein, és a női tenisznek meg kellene kapnia azt a megfelelő figyelmet, amelyet megérdemel. Úgy érzem, hogy mivel ez anno "újdonság" volt a férfi teniszhez képest, négy évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy a társadalom tagjainak elméjében lényeges változásokat eredményezzen, és össznépi szinten felismerjék, hogy a női tenisz, csak azért, mert fiatalabb, mint a férfiak versenye, már régen nem újdonság. Ahogy mára a film is több mint egy évszázados műfaj, sokan mégis képtelenek elszakadni attól az elképzeléstől, hogy más művészeti ágakhoz képest hagyományokat nélkülöző rendszer. Pedig már száz éve.

Persze, ha Sharapova valamilyen reklámban mutogatja dekoratív külsejét, azért milliók tudnak megveszni, Serena idomai is állandó témát adnak érdeklődők seregeinek, és persze külön hír, amikor a lányok a teniszcipőt és az edzőfelszerelést magassarkúra és kisestélyire cserélve, gyönyörű frizurákkal és sminkben megjelennek egy-egy rendezvényen, de ha arról van szó, hogy sportemberként, Federerrel, Nadallal vagy Djokoviccsal egyenrangúként számon tartsák és komolyan vegyék őket, az szinte soha nem valósul meg. A női tenisz mindig csupán egy második gondolat a "tenisz, mint Agassi, Sampras, Federer, Nadal és Djokovic sportja" mögött, és azt szeretném, ha ez megváltozna. Mert amíg oda sem nézünk, nem látjuk, mit veszítünk. Márpedig a női tenisz szerintem zseniális, és ha akadnak is olyan egyenlőtlen küzdelmek, mint az Errani-Serena elődöntő a Garroson (amilyenek azért a férfi mezőnyben is bőven előfordulnak, ha nem is egy elődöntő szintjén), többnyire nagyon élvezetes, amit ezek a sportolónők nyújtanak a pályán. Sőt, megéri az árát. Ugyanannyira, mint bármilyen férfimérkőzés.

A Terrace

A program többi részét lelkesen nézem az Hotel de Ville-nél kialakított teraszon, ahol egy óriás kivetítőn követhetjük nyomon a meccseket, ráadásul Tsonga révén a franciákat is jelentősen mozgósítja ez a lehetőség. Sajnos a Rafa-Djokó elődöntő ötödik játszmájáról lemaradok, muszáj elmennem a hostelbe bejelentkezni, mert találkozóm van később, de amikor visszaérek, még az előzőnél is hatalmasabb tömeg fogad, mivel éppen Tsonga és Ferrer mérkőzik egymással. Miután egy random - és mint utóbb kiderül, spanyol származású - sráctól megérdeklődöm, hogy mi lett az előző végeredménye - Rafaaa!!! Igeen! -, már nyugodtan drukkolok Ferrunak, csak csendesen, nehogy kivívjam a tömeg haragját :). 

Ez a meccs sem volt semmi

Bár szívesen megnéznék egy Rafa-Tsonga döntőt, és szinte biztos vagyok abban, hogy Ferrer győzelmével borítékolható Nadal 8. Roland Garros trófeája, azért nagyon örülök, hogy a másik spanyol is bejut végre egy Grand Slam döntőbe. Azt pedig csak a döntő napján fogom fel, hogy mennyire akarja; hogy tudja, ez élete nagy lehetősége arra, hogy Grand Slamet nyerjen, és hogy attól, hogy most bejutott a döntőbe, nem biztos, hogy innentől az elkövetkező Slameken ez rutinná válik. De hiába, Rafán aznap nem lehet fogást találni. A döntőt az előző napok pecsenyesütő hőségéhez képest 12 fokban, szélben, fagyban, esőben nézem végig - azaz nem végig, mert kissé alulöltözve kap el ez az időjárás a Teraszon, így az első játszmáig bírom, utána vissza kell mennem a hostelbe átöltözni, felmelegedni - bár utóbb kiderül, hogy így is későn teszem mindezt. Csak nem akarok lemondani a nagy nehézségek árán megszerzett székemről, mert ilyen időben a földre nem szívesen ülnék (bár ezúttal a széken sem szívesen ülök, de egy fokkal mégis jobb). Végül a földre ülés sem kell ahhoz, hogy úgy felfázzak, mint még életemben soha, így aztán a hátralévő időt elég cudar állapotban töltöm Párizsban - nem beszélve a rákövetkező két hétről.

Lemaradok a második játszmáról, így arról is, hogy egy ponton valaki petárdával ugrik be Rafa mellé a pályára, és meg is gyújtja azt. Persze ezt az élő közvetítésből nem lehet kivágni, tehát valószínűleg elég sokan tanúi az incidensnek, bár abban biztos vagyok, hogy a híradásokból ki fog maradni, tehát ismétlésre nem számíthatok. (Szerencsére a hazai forró dróton keresztül az Eurosport-előfizetésnek és Á. friss és rapid teniszrajongóvá avanzsálásának köszönhetően én arról is tudomást szerzek, amit nem látok.) Tőlem bezzeg a női elődöntő napján elveszik belépéskor a dezodoromat, pedig becsszóra nem fújnám Serenára egy elborult rajongói pillanatomban... Na, mindegy, a Garros főszponzora jól szerepel 24 órás hatásból; kicsit meg is lepődöm, de ilyen körülmények között kifejezetten örülök ennek a fejleménynek.

A férfi döntő aztán egy kicsit egyoldalúra sikerül, bár látszik, hogy Ferru mindent megpróbál, de ahogy korábban Sharapovával szemben Serena, úgy Rafa is minden pillanatban képes ellenfele fölé kerekedni, minden kísérletére van egy még magasabb színvonalú válasza, így Ferru állandóan egy lépéssel lemaradva kapaszkodik. Rafát aznap nem lehet megszorítani, és még annyira sem sikerül kiélezett harcot vívniuk, mint korábban a madridi döntőben, amely egyszerűen zseniális volt. Minden labdát elértek mindketten, folyamatosan 100%-on játszottak, tökéletes ütésekkel, tökéletes erőnléttel, a végletekig kiélezett érzékekkel, én pedig nem győztem kapkodni a fejem. Ilyet még nem láttam, egyszerűen tökéletes színvonalú játék volt. Ez persze semmit nem von le Rafa Roland Garros-beli érdemeiből, nagyon sokat fejlődött a játéka az idei 7 körben, a döntő fordulat pedig a Djokó elleni ötödik szett volt, ahol - mint hallottam - mentálisan sikerült legyőznie önmagát és kritikus helyzetben a legjobban játszani, aminek nagyon örültem, mert az előtte mutatott teljesítménye alapján kicsit féltettem ettől a meccstől.

Nyolc trófea, újabb történelmi tény, egy 43-2-es győzelmi mutató 2013-ban (amelyből a 2 elveszített mérkőzés két döntő) és 7 tornagyőzelem egy súlyos sérülés és hét hónapos kihagyás után. Chapeau.

És még egyszer, boldog Rafa-szülinapot nekem, sosem felejtem el :)! 

Roland Garros 2013

Indulás

Az úgy kezdődött, hogy egy ponton megszületett bennem az elhatározás, hogy ott leszek. Hogy én akarom, hogy igazán szeretném, és ha így érzem, akkor ott leszek. Találtam megfizethetőnek tűnő - bár sorban állós - bejutási megoldást, de gondoltam, kezdetnek jó lesz, a Roland Garros hivatalos honlapján ugyanis az én elhatározásom idején már nem lehetett egyéni jegyet kapni. Sebaj. Vegyünk repülőjegyet. Nem kis meglepetésemre az Air France-nál találtam a legkedvezőbb megoldást. Könyvfordítás határideje utáni magamra találás, holland tanfolyam, készülés, tanítványok átcsoportosítása, erre úgy 4 nap elég lesz, gondolom én, hát megveszem a jegyet a torna második hetére, június 4-től 11-ig. Április közepe van ekkor.

Mindeközben a Roland Garros facebook oldalán játékot hirdetnek. Egy 10, teniszfanatikusoknak szóló kérdésből álló kvízt kell kitölteni (például kié volt a leggyorsabb szerva a tavalyi Garroson...köszönjük), de meglepő módon egész sok mindenre tudom/sejtem/megtalálom a választ. Végül elsőre sikerül 1 hibával válaszolnom, így a bizonytalan kérdésekkel addig sakkozom, amíg végül meglesz a 10 helyes megoldás. Megosztás a barátok között a nyerés esélyének növelése érdekében (so-ha nem osztok meg semmilyen eredményt, de minden kényelmetlen érzésem ellenére ezt most muszáj), majd a nyerteshirdetés május 17-i dátumának agyam egyik hátsó szegletében történő elraktározása.

...

Május 17., péntek. 

Még előző nap eszembe jut, hogy furcsa módon emlékszem: másnap eredményhirdetés, de azzal a lendülettel ki is megy a fejemből. Sűrű ez a nap, mint a péntekek általában, spinning hajnalban, majd tanítás, tanítás és tanítás, vásárlás, tánc, illetve folyamatos (és többnyire meddő) kísérlet a holland tanulásra. Így aztán a sok kuponakciós e-mail és spam között elsiklik a szemem a Roland Garros Multimedia üzenete fölött - biztos valami promó. Kétszer sem nézem meg, majd tánc előtt a buszmegállóban állva azért rákattintok, lássuk, mit akarnak. És nem hiszek a szememnek. Kétszer kell elolvasnom, hogy tudjam, most már hitetlenkedhetek, ahogy a csövön kifér, mert ezt úgysem veszi el tőlem senki:

"Dear I.,

Congratulations ! You are the lucky winner of the second prize of our Roland Garros Facebook Quiz:

 -       two tickets to the 2013 French Open, for the Round of 16 on Monday, June 3, 2013, category 2, for Philippe Chatrier Court"

...

...

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

A buszmegállóban ugrándozom, hüledezem, kontrollálhatatlan mozdulatokat végzek, vihogok, és képtelen vagyok letörölni a vigyort az arcomról. A többiek nem tudják, mi van velem, de nem is érdekel, csak azt érzem, hogy igen, igen, igen, így kell ezt csinálni! Minden a helyén van, június hétfőn kezdődik, akkor harmadika szerda, a gépem kedden megy, minden szuper. Második díjnak nem örültem még ennyire, elújságolom mindenkinek, akinek tudom, táncon fél centivel a talaj fölött lebegek, majd este leülök megírni a választ, hogy mindenképpen számítsanak rám.

BAMMM. Június 3-a hétfő, nem szerda, mivel június nem hétfőn kezdődik, a repülőjegyem pedig 4-ére szól. Oké... semmi gond, lássuk a lehetőségeket - az Air France-nál készségesen módosítanák a jegyemet 2-ára, potom 108.000 Ft-ért, mert már csak az 1. osztályra van hely. Köszönöm, nem, nézzük az 1-jét. 28.000, háát, pénteki leadási határidő és szombati holland tanfolyam után nem igazán szeretnék natúrban beesni a repülőtérre, és még egy éjszakával többre extra szállás után kutatni. Másik járat keresése, vásárlás a Ryanairnél - pedig megfogadtam, hogy velük soha többet, de csak még most az egyszer, mert vészhelyzet van (ez az indoklás a Ryanairrel kapcsolatban később még nagyobb jelentőséget nyer). Király, ez megvolna, még így is egész jó áron megvan a repülőjegyem oda-vissza (gondolom én akkor, de erről ismét később).

Már csak aludnom kell valahol. A couchsurfingre tett erőfeszítéseim eddig meddőnek bizonyultak, a hostelt lefoglaltam, de még két éjszakát nem szívesen fizetnék ki, hát lássuk, mire megyünk egy újabb szörfölési kísérlettel. Ezúttal megvan az az előnyöm, hogy partnert is keresek a hétfői meccsekhez, ha már két jegyet nyertem, úgyhogy bedobom a közösbe a lehetőséget: ha valaki tudna nekem helyet szorítani két éjszakára, akár velem is jöhet hétfőn a Garrosra. ... 3, azaz három percen belül van szállásadóm és kísérőm Pierre, a 23 éves egyetemista személyében. Ráadásul kapok további három választ, csupa segítőkész embertől, akik akár a jegy nélkül is vállalnák, hogy adnak egy kanapét. Amilyen sokáig húztam-halasztottam a hirdetés feladását a kudarctól való félelem miatt, annyira meglep ez az eredmény. De még inkább az, hogy másnap az egy hónappal korábbi hirdetésemre válaszolva valaki felajánlja: negyedikétől tud nekem pár napra szállást adni. Így lesz végül 9 éjszakából 4 a hostelben (majd 5, illetve egy sem, de erről majd később), én pedig készülhetek életem egyik legnagyobb kihívására - öt éjszakát mások otthonában tölteni, idegen emberekkel. De jó ez. Kell ez.

A couchsurfinges hirdetésem másik előnye, hogy találok egy oldalt, ahol lehet még jegyet vásárolni a Garrosra. Folyamatosan tesznek fel újabb és újabb jegyeket, én pedig vérszemet kapok. Közben kiderül, hogy az esti meccsre szóló kedvezményes-sorbanállós belépők a 2. hétre már nem érvényesek, tehát amúgy is új megoldás után kellene néznem. Mivel elég fapados tartózkodást tervezek (előre megfontolt, hazai puffasztottrizs- és olajosmag-diétával a pattisserie-k, boulangerie-k és macaronok városában), belefér a női elődöntős jegy. Ugyanúgy 2. kategóriás, mint a nyereményjegy, tehát nagyon rossz nem lehet. Megveszem. Június 3-a után 6-án is kint leszek a Philippe Chatrier-n, és az már ezen a ponton is szinte teljesen biztos, hogy Serena Williamst látni fogom (titokban pedig bízom Sara Erraniban, hogy a tavalyi döntő után legalább odáig idén is elmenetel). Teljes a program, a többit a Terrace kivetítőjént követem majd nyomon, sok lelkes francia és turista társaságában. Minden kerek.

Ahogy körvonalazódik az első hét programja - amelyet fél szemmel, fél füllel a munka mellett követek -, egyre erősödik bennem a sejtés, hogy ennél jobb nyereményt nem is kaphattam volna, de a szeszélyes időjárás miatt nem merem beleélni magam. A gépem indulásakor úgy tűnik, minden rendben van, már csak a másnapi égieket kell megszelídíteni, és akkor igen, valóra válik az álom, hogy láthatom Rafát játszani a Garroson. 

Június 3., a nagy nap

Elindulunk. Szeles, borús, de száraz idő van délben, amikor Pierre-el odaérünk az "A" kapuhoz - a meghívottak bejáratához (ó, persze, természetesen továbbra is tegeződhetünk...:)). Gyors és fájdalommentes ügyintézés, bár Pierre szükségét érzi, hogy átvegye az irányítást franciául - még egy nyelv, amelyet sürgősen meg kell tanulnom, ha már annyit tanultam. Mivel neki Gasquet-ra fáj a foga, aki a Suzanne Lenglenen játszik aznap, érdeklődik a lehetőségekről, és azt tanácsolják neki, hogy próbálja meg elcserélni a jegyét a pályák körül. Lenyűgöző a fejünk fölé magasodó tribünök látványa, a hatalmas nagyságrendek, de egyúttal kedves árusító bódék, belátható sétányok, és a mellettük elhelyezkedő kisebb pályák emberközelibb mérete. Megtaláljuk a bejáratot a Philippe Chatrier-ra, egész jó helyen ülünk, a felső tribünök első sorában.

Igen, itt vagyok :)

A napi - garantáltan laktóz-és gluténmentes - menü a következő:

Schiavone-Azarenka

Djokovic-Kohlschreiber

Nadal :))))))-Nishikori

Sharapova-Stevens

Köszönöm, akkor ezeket kérném, ebben a sorrendben :). Nagyon hamar kiderül, hogy miért jobb 2. helyezettnek lenni, és jegyet nyerni a 16-os körre, mint elsőként a negyeddöntőre bejutni. Igaz, mindkét esetben négy meccs van terítéken, és mindkét esetben kb. ugyanakkora az esély arra, hogy a számomra fontos játékosokat a Chatrier-n látom viszont. Ilyenkor persze elméletileg nagyobb a különbség az egymással küzdő játékosok között, és való igaz, hogy sok meccs nem hoz olyan izgalmakat, mint például később Rafa és Nole elődöntője, de például Djokovic Kohlschreiberrel fantasztikus csatát vív, öröm nézni, rendkívül színvonalas teniszt játszanak mindketten. Ráadásul az étlapon szereplő mindegyik versenyzőt nagyon szeretem nézni játék közben, tehát én mindenképpen élvezem, amit látok, ha a színvonalbeli különbségek nem kerülik is el a figyelmemet.

Ha azonban a 16-os kör június 3-ára esik, akkor nincs az a negyeddöntő, elődöntő, vagy döntő, ami felülmúlhatja azt (kivéve, ha ezek valamelyike is június 3-ára esik :)). Amikor tudatosult bennem, hogy aznap van Rafa születésnapja, már tudtam, hogy jobban nem is alakulhatott volna ez a nyeremény számomra.

Boldog Rafa-szülinapot nekem!

A Rafát a pályára lépésekor köszöntő ováció köröket ver Djokovic üdvözlésére, tényleg imádja őt a közönség. Miután Gasquet meccse egy időben zajlik Rafáéval, ezen a ponton már Ruth ül mellettem, akivel Pierre kb. 2 perc próbálkozás után sikeresen elcserélte a jegyét, és aki őrült Rafa-rajongó, tehát igen, érthető a hatalmas hangerő. Természetesen melegítés közben a közönség egyes tagjai "Happy birthday, Rafa!" kiáltással biztatják a bajnokot, én pedig ülök a felső tribün első sorában, és azt érzem, hogy végre, a helyemen vagyok. Pont ezt akartam, és most itt van, maradéktalanul, sőt, még extra ajándékot is kaptam hozzá. Vitathatatlanul különleges nap ez.

Még akkor is, ha Rafa Nishikorin kissé méltatlan módon átgázol - miközben én azért továbbra is azt érzem, hogy a játék, amelyet produkál, egy Djokovic ellen esetleg kevés lehet. A győzelem után jön az igazi ünneplés, ugyanis a nézőkhöz hasonlóan a szervezők sem feledkeznek meg Rafáról, és egy hatalmas tortával köszöntik, miközben - immár egy emberként - a tízezres közönség együtt zúgja a "Happy Birthday"-t, "Joyeux Anniversaire"-t és "Feliz Cumpleaños"-t, ki-ki ízlése szerint :). Óriási a hangulat, Rafa pedig derekasan állja a sarat, annak ellenére, hogy most valóban megtapasztalhatom: tényleg igaz, amit eddig csak olvastam, és nagyon nem szokott hozzá, hogy ünnepeljék, ahhoz pedig pláne nem, hogy ünnepeltesse magát. De nagyon kedves, nyitott és alázatos, és örül annak, hogy szeretik. Ezt fontos látnom, mert az ünneplés, a kizárólag róla, mint magánemberről szóló pillanatok minden kényelmetlensége ellenére is sikerül közvetítenie, hogy tisztában van azzal, mindez mit jelent, és egyáltalán nem veszi készpénznek az elismerést és szeretetet, amit kap.

Eközben a szünetekben a kivetítőn követhetjük nyomon Gasquet és Wawrinka gigászivá fajuló összecsapását, a Chatrier túlnyomórészt francia közönsége tehát nem marad izgalmak nélkül a pihenők alatt sem. Sőt. Legalább úgy várják a részeredményeket, mint az élőben látott meccs alakulását. A lelátón pedig egy bárki által bekiabált, adott hangsorra folyamatosan "allé"-zunk, vagy valami ilyesmi, nem igazán sikerül megfejtenem a pontos szót, de azért becsatlakozom. Jó itt lenni, jó ehhez a tízezres közönséghez tartozni, mindenki közvetlen, beszélgetünk, értékelünk, örülünk, csalódunk, együtt. Ruth élete álmát valósítja meg, és bejut Rafa meccsére annak köszönhetően, hogy én jegyet nyertem rá, képet készít rólam, rólunk, címet cserélünk, és mindez velem történik. Persze aktívan részt veszek benne, de az eddig hiányolt lehetőségek végre itt vannak, én pedig - magamat is némileg meglepve - a világ legtermészetesebb dolgaként élek velük.

Folyt. köv.

Mon Paris

Soha nem gondoltam volna, hogy 10 nap alatt ennyi élmény érheti az embert, ha egyedül utazik (11 nap alatt pedig még mennyivel több! De erről majd később). Töméntelen benyomás, történés, ember, találkozás, pillantás, érintés, félelmek, felszabadult nevetés, kapcsolódási pontok...és persze a Roland Garros :). Ez volt a második párizsi utam, és ezúttal úgy mentem, hogy eszem ágában sem volt egyetlen múzeumot, látnivalót, teret, híres utcát vagy épületet meglátogatni. Nem is tettem. Kizárólag a csodával határos, de azért jól megérdemelt nyeremény-jegyemre tudtam koncentrálni, hogy ott leszek a francia nyílt teniszbajnokságon, a centerpályán, a Philippe Chatrier "vörös szőnyegén", ahogy a reklám is mondja, és igen...igen, egyre valószínűbb, hogy látni fogom játszani Rafát. És ha mindez nem lenne elég, a nyeremény-jegy június 3-ára szól, amiről időközben kiderül számomra, hogy az bizony Rafa születésnapja. Már csak az égiekre kell odahatni, hogy az esőt aznap lehetőleg mellőzzék, mert ekkora lehetőséget nem lehet kihagyni.

Tehát nem, nem volt Eiffel-torony (bármennyire a szívem csücske is, és akárhányszor megnézném, mert lélegzetelállítóan gyönyörű), sem Louvre, sem Montmartre (vagyis de, végül voltak, de nem egészen úgy... de erről is majd később), csak a tenisz, a tízezres közönség élménye, a közös rajongás, az öröm, ami mindenkin látszott, aki ott lehetett - és az elhatározás, hogy ezúttal élni fogok. A valószínűtlenül kikeredő couchsurfing-történet, amely rákényszerített, hogy de, akkor mégis megpróbáljam azt, ami eddig sosem ment, hogy másokkal együtt lakjak, hogy kibírjam, hogy a másét használom, hogy szokjam, hogy otthon legyek valahol máshol.

És hát nem hihetetlen élményeső zúdult rám?! Egyik ámulatból estem a másikba, és mondanám, hogy büszke vagyok magamra (mert azért kellett erőfeszítéseket tennem, és ezek tényleg nélkülözhetetlenek voltak), de valójában csak örülök, hogy most tényleg megtörtént, hogy megtörtént. Hogy mentem, és hagytam, és megragadtam a lehetőségeket - mert jöttek -, most pedig kisregényt tudnék írni a tapasztalataimról. Fogok is, de ahhoz nagyon ráncba kell szedni a szerteszét futó számtalan emlékszálat. Számomra szinte hihetetlen - miközben pedig éppen, hogy végtelenül természetes érzés -, ahogy egy teniszmeccsből életre szóló élmény válik, amelynek a Párizs központjában felállított kivetítő, vagy éppen a megnyert vagy megvásárolt jegyek csupán a keretét, az alapját, a hátterét képezik már. Azért amikor a Roland Garros a hab a tortán, akkor nagy bizonyossággal tudható, hogy iszonyú jó dolgod van. Tudtam is. Tudom is.

A felhők és a közönség tagjai gyülekeznek a Philippe Chatrier-n június 3-án. Szerencsére mi győztünk :).

Álmodtam egyszer, nem is olyan régen egy életről, noha abban a pillanatban, ahogy tudatosult bennem ez a vágy, azt is felfogtam, hogy az, amiről addig csak sejtettem, hogy a minden, amit valaha tudat alatt igazán akartam - csak magamnak sem mertem megfogalmazni, mert túlságosan fájdalmas lett volna az elérhetetlensége - soha nem lehet az enyém. Majd belepusztultam ebbe az ellentmondásba, hiszen a bárányette rózsa esetéről volt szó. De aztán idővel visszaküzdöttem magamba az életet, és akkor rájöttem, hogy a jövő, amelyről álmodtam, amely felcsillant előttem csak azért, hogy azonnal elérhetetlen messzeségbe kerüljön, valójában az enyém lehet. Hogy ha valaki nem jön is velem ezen az úton, az én életem lehet olyan, amilyet mindig is akartam. Hogy meg fogom csinálni. Hogy ez az én vágyam, és senki és semmi nem akadályoz benne, hogy beteljesítsem. Mert nem, valóban nem. Már nem, és soha többé nem.

Így most élem az álmot. Ez az én életem. Az én valóságom. És pont olyan, mint amilyennek elképzeltem.

Úgy látszik, az égiek is egyetértenek, mert megnyertem a belépőt - látszólag a 16-osok fordulójának második napjára, valójában azonban egy egyedülálló eseményre és lehetőségre, amely többet jelentett nekem bármilyen döntőnél. Mondanám, hogy itt kezdődött minden, de a kezdet a másfél hónappal korábban lefoglalt repülőjegy volt, amelyet a nyeremény miatt aztán módosítanom is kellett - ami pedig újabb változások elindítója lett. És így gyűrűzött ez tovább végeláthatatlan szálakon 10 napon keresztül, miközben én egyik ámulatból estem a másikba, pedig napjaim nagy részét az Hotel de Ville óriáskivetítője előtt vagy éppen a Philippe Chatrier, illetve a Suzanne Lenglen lelátóján töltöttem. És köszönöm, ez így teljesen megfelel nekem.

Következnek tehát az élménybeszámolók, részletekben, az én Párizsomról.

Miért imádtam a 2012-es Tennis Classics-ot?

• Mert nekem ez volt az első, és minden várakozásomat felülmúlta.
• Mert egy ígéretes nap megkoronázása volt, mert vibráló kék színre érkeztem, mert végre ott voltam, ahol lenni akartam.
• Mert végre egy buli, ahol folyamatosan óriási zenéket adtak, amikre táncolni támadt kedvem - ezúton is szeretnék különdíjat megítélni a zenei szerkesztőnek.
• Mert ha bármilyen program előtt a Modern családot reklámozzák, nálam nyert ügyük van.
• Mert így még a Gerbeaud reklámját is megbocsátottam a szervezőknek.
• Mert rájöttem, hogy imádom élőben nézni a teniszt - bár az eredmények követése jóval nehezebb, ha nem a játékosokkal egy látómezőben tüntetik fel azokat.
• Mert lehetett lelkesen szurkolni, kiabálni, tapsolni, és őszintén lelkesedni a színpad innenső oldalán.
• Mert Mark Philippoussis emlékeztetett a Serena-módszer kivételes hatékonyságára (ha gáz van, húzd elő a gyilkos szervát), és sokak véleményével ellentétben az ászok sorozata egyáltalán nem unalmas. Sőt.
• Mert Carlos Moyá Rafa egyik legjobb barátja - ennek sajátos jelentősége lett -, és lenyűgöző, hogy tud még mindig az ütőjével bánni.
• Mert Gilles Simon gyönyörűen teniszezik - persze franciaként az esztétikum majdhogynem elvárás is lehet.
• Mert Tipsy benne van a mókában, na meg az első 10-ben a világranglistán, ami nyerő kombináció.
• Mert Mansour Bahrami hatalmas arc és tehetség, akár a tenisz, akár a sóbiznisz nézőpontjából közelítjük meg. A fél karomat odaadnám azért a koordinációs képességért...

Tipsy és Bahrami akcióban

Mert még Rafa önéletrajza is szóba került, és ez már tényleg hab volt a tortán.

Mert a kivetítő jóvoltából megtörtént velem a 15 2 másodperc hírnév - és még valami sokkal, de sokkal fontosabb.

És mert egyáltalán ott lehettem, pedig nem gondoltam, hogy ez valósággá válhat. De - és végre, végre nálam is működik ez - ha valaminek meg kell történnie, az meg is fog.