És a lányodnak?

A csakazolvassa blog valahogy mindig beletalál. Részleteket nem érdemes kiemelni, mert minden írás sallangmentesen csak a lényegről szól. Ahogy a mai is. A fontosak között is legfontosabb gondolatokat megjelöltem, bár valójában mindnek óriási súlya van. A vége pedig - szokás szerint - üt.

Az önálló nő

Ott ültünk talpig genderben, és felmerült a beszélgetésben, hogyan kellene fokozni a tudatosságot, hogyan lehet a nőket jobban megmutatni a médiában, hogy ne csak cicababákként, degradálóan, vágytárgyként legyenek jelen.

Többféle női szerep van, mondta az egyik résztvevő, és fontos, hogy ne csak az önálló nő jelenjen meg…

Én tudom, hogy vannak családanyák. De megkérdeztem: milyen további női szerepet tudsz még elképzelni? A függőt?

Szerintem ez megint olyasmi (a gazdaságilag nem függő, maga lábán is megállni képes nő), ami origó, nulla, ami alatt nem is tárgyalunk. Must have, sine qua non.

Miért van annak előjele, hogy önálló nő? Miért külön jelző? Ez a minimum volna, minden felnőtt lény ki sem különösebben emelt tulajdonsága: megáll a maga lábán, nem kell, hogy kitalálják, eltartsák. Ehelyett az önmegvalósító, karrierista, szingli stb., amelyekkel leírjuk ezt az életmódot, gyakorlatilag szitokszavak, ha nőre vonatkoznak: mintha az, aki tanult, önállóan él, pénzt keres, még vagy egyáltalán nincs gyereke, valami gonosz, kíméletlen, túlzásba esett valaki volna, akinek valójában nem ez volna a dolga, elfajult, divatot követ. És ha tartós kapcsolata sincs, hát akkor aztán…! Az egyszemélyes háztartások, amelyekben magukat eltartani képes emberek élnek, hasonlóképp gyanúsak.

Teljesen általános a közbeszédben, újságírásban, társadalmi vitákban azt hibáztatni, aki nő létére komolyan veszi a tanulmányait, nem adja magát olcsón a munkaerőpiacon, vannak céljai, nem fő projektje huszon- és kora harmincéveiben a családalapítás, magánéletében nem elégszik meg akárkivel, illetve nem köt kompromisszumot csak azért, hogy legyen párkapcsolata. Gúnyos lesajnálás az osztályrésze, ha így nem talál párt, mert “túlzó elvárásai vannak”, ha “lekésik a gyerekprojektről”, holott a magyar férfiakról szegénységi bizonyítvány, ha az önálló keresetű, magukat becsülő, neadjisten világlátott nőkkel nem tudnak mit kezdeni. Megy a maszatolás az ideális barátnőről-feleségről, hogy gyengéd meg nőies meg nem uralkodó meg házias meg hagyományos értékrendű, esetleg keresztény, a lényeg az, hogy a méltó partner szemébe nézés nem megy valahogy: ha komolyan kell venni a másikat, akkor mintha elvették volna a játékukat. Az majd esetleg többet ér el a munkahelyen, többet keres, vagy jobban érzi magát szabadidejében, van mozgástere, vannak igényei, saját lénye, és akkor mi lesz, uramisten, távozz tőlem, sátán. Az majd esetleg észrevesz más embereket, más létezési módokat, más is érdekli, nem csak a családi tűzhely. Eleve, családi tűzhelye elektromos, és képes lesz megszerelni, ha zárlatos. Az majd esetleg nem áll feltétel nélkül rendelkezésre mint szexpartner. Nem szül, vagy nem annyit. Az majd esetleg elválik. Csóválják a fejüket fölötte: hát az évezredes értékek, a gyermekszülés, a hagyomány, nagyszüleink milyen szépen élnek.

Az önálló nő iránti homályos indulatok árnyékában tenyészik az érvelés, hogy a családanyák meg otthon lébecolnak, semmit nem csinálnak, nem tudják, mi a valódi élet, minden a seggük alá van tolva, szegény keményen dolgozó férj, aki kint harcol az élet zivatarában. E kettőből, az önálló nő iránti gyanakvásból és a családanyák lesajnálásából aztán biztosak lehetünk, hogy potenciális partnereink mint társadalmi csoport féltik az előnyeiket. Szeretnének nem aggódni, biztos pontként tekinteni a nőre, aki olyan, amilyen nekik jó. Közben, részben a privilégiumok miatti elkényeztetettség, részben az anyakomplexus eredményeként szűkölnek nő után, józsefattilásan. Kívülre helyezték a tengelyüket, és extrém mértékben függenek attól, hogy legyen nő, mert a nő a legfőbb jó, akit áhítunk és gyűlölünk, mert nem adja magát, mert nem olyan, mint amilyen nekünk kényelmes volna. Hallgasson, végezze azt, ami a dolga, és mindenekelőtt: legyen.

Hogy én hogy képzelem? Férfi egy egység, nő egy egység, egymáshoz tartozásuk nem önálló identitásuk, életprojektjük (“XY felesége vagyok”). Mindkettő komolyan veszi magát, nem egymás kiegészítői, felmutatható teljesítményei. Nem használják a kislányt a komoly báty kiscselédjeként, nem neki kell engednie a civakodásban, nem az ő kétkilós hízása a poén a vasárnapi ebédnél. Tanul, és nem környékezi meg az adjunktus. Teljesítményét méltányolják, biztonságban van, de lazulhat is, lehet kicsit vagy nagyon renitens, nem lesz kurva, nem kezdik el azonnal a diszkóvécéket emlegetni, ha akar, belemehet olyan kapcsolatba, ami egy fiúnak sem ciki, nem firtatják az erkölcseit, és nem rá van tolva a fogamzásgátlás. Egy egység a munkaerőpiacon, emelt fejű, nem kell elszámolnia, van-e barátja, nem teszi a főszerkesztő úr a felvételi beszélgetésen a térdére a kezét, nem dicséri, hogy csinos, nem kell megalázó megjegyzéseket hallgatnia. Ha sikeres, ha mámoros a munkájától, senki nem kezd aggódni. Senki nem faggatja, mikor lesz már valakid, nem aggódik, hogy le fogod késni a családalapítást, vigyázz a vonalaidra. Ez a nő pénzt keres, éli az életét. Örököl, lakást vesz. Nem ígér alá másoknak, hogy legyen már valakije. Nem csak nős emberek maradnak a kínálatban. Nem kell olyat tennie, amivel megtagadja önmagát, csak hogy ne hagyják el.

Aztán, ha úgy alakul, és ha heteroszexuális egyáltalán, találkozik egy másik egységgel. A másik egység a szemébe néz, méltón. Közel kerülnek egymáshoz, közös célokat fogalmaznak meg. Beszélnek egymással. Ha nem működnek, nem ragadnak érzelmi függésbe, búcsút intenek egymásnak, nincs szemétkurva-mindenférfidisznó retorika. Ha működnek, elköteleződnek, közös életük kezdete csapdát nem rejtő helyzet: nő nem nyögi férfi tartásdíját, korábbi gyerekeit, házassági konfliktusát, nő vagy férfi lakása nem válik közös tulajdonná, férfi nem használja magától értetődően családon belül alkalmazott ingyen munkaerőnek a papíron inaktív nőt. Nő nincs kitéve a férfi családtagjainak sanda méregetésének, ha mégis, a férfi melléáll, nem hozza kínos helyzetbe nőt. Vagy mindketten monogámok, vagy nyitott kapcsolatban élnek.

Gyerekeik is lesznek, lehetnek, gondozásukban közös felelősséggel vesznek részt, nőnek nem lesz identitása és elzárkózásra alkalmas bástyája a gyerek, férfi nem duzzog, nem vonul ki, mindvégig, ezt az előbb elfelejtettem írni, nézik egymást, egymást nézik, elsősorban egymást látják, mert ha ők megszűnnek pár lenni, semmi sincs.

És így is tudják jól, nincs garancia, nem tulajdonuk, teljes létük elhordozója a másik, nincs helye szemrehányásnak. Azért tudják, mert nem mentek bele az egyenlőtlen, a boldogtalanságot szinte garantáló felállásba. Így is lehet, hogy vége van, nem egyfelé alakulnak, mástól boldogok, másféle emberi tartalom tenné őket teljessé. Ezt képesek éretten, játszmák nélkül kezelni, nem tagadva, hogy nehéz.

A pszichológusom szerint tekintve a patriarchátust egyfelől, a monogám, élethosszig tartó házasság intézményét másfelől, ritkán jönnek ki igazságos, minden résztvevőt boldogító megoldások. Ezért jól tesszük, ha nem moralizálunk, hanem a valóságra függesztjük a tekintetünket. Nincs megoldás.

Kiköptem a rágómat a szőnyegre. Az a megoldás, hogy a feminista picsák egyedül maradnak! Igen, Éva, az, mondta valami borzongató nyugalommal. Vagy nem akarnak egyedül maradni, és akkor súlyos kompromisszumokat kötnek a párkapcsolatért. És még a férfiak is szenvednek.

Ám jön a nézőpontot hirtelen kifordító, vagyis a valódi tengelyébe befordító kérdés, amelyről már én is évek óta tudom, hogy tesztel, bizony:

Ha feltesszük a “mit kívánnál a lányodnak” tesztkérdést, amely mindig eltakarítja a mellébeszélést, és éles fényt vet a lényegre, akkor kiderül, melyek a kívánatos, elfogadható, a kölcsönös boldogság esélyét hordozó életesemények vagy helyzetek, és mi az, amit csak megmagyarázunk a saját sorsunkban, mert könnyebb úgy a trauma (nehéz volt, de szép volt), mert futunk a pénzünk után, illetve mert nem becsüljük magunkat semmire.

Úgy szeressük magunkat, ahogy lányainkat szeretjük.

És úgy szeressék a férfiak is a nőket, és bánjanak úgy velük, amilyen bánásmódot később a lányaiknak szeretnének más férfiak részéről. Ugye, hogy nincs több mellébeszélés...

Társkereső est

Látod, milyen hosszú ez a poszt? El tudod képzelni, hogy lehet ennyit írni három óráról? Egészen tegnapig én sem tudtam... és persze nem is három óráról van itt szó, annál sokkal messzebbre mutatnak az események.

Nagyon jó kifejezés ez a társkeresés. Vélhetően mindenki azonnal a párkapcsolati lehetőségekre gondol, és valóban ilyen keretek között mentünk tegnap a Momentánhoz, ám a lényeget – amint azt tapasztaltam – nagyon sokan nem értik. A társ véleményem szerint olyasvalaki, aki kíváncsi rád, meg akar ismerni, aki számára valamiért fontossá válsz, és nem mindegy neki, hogy te, vagy valaki más. És persze mindez visszafelé is igaz. Amikor társat keresek, én a nyílt, valóban érdeklődő tekinteteket kutatom. Azt, aki nem lóvásárra érkezve szemlézi a felhozatalt, hogy egy abszolút önkényes szűrő alapján eldöntse, szóba áll-e veled egyáltalán, hanem azt, aki tudja, hogy mindenki új embereket jött megismerni – akik között ez után remélhetőleg megtalálja azt, akivel később akár párkapcsolatot is kialakíthat.

Már amikor keresek, mert ez a tevékenység nem is állhatna távolabb a jelenlegi állapotomtól. Amikor azonban megláttam a hirdetést, egyszerűen éreztem, hogy mennem kell, és közben persze nem értettem az egészet. Hiszen én nem keresek most párt, akkor miért érzem úgy, hogy ezt kell tennem? Az elmúlt évek tapasztalatával a hátam mögött azonban nincs már szükségem előzetesen a válaszra – tudom, hogy idejében megkapom majd. Rutinos "momentánozóként" igyekeztem a középmezőny, és ott is a fal felé orientálódni, hogy a lehetőségek szerint minimalizáljam annak az esélyét, hogy éppen engem találnak meg és hívnak ki egy feladathoz. Utólag már látom, hogy igazából végig tudtam: ezúttal kár ellenkeznem. Amint elkezdődött az előadás, és a műsorvezető, Bódy Gergő nekifogott a konferálásnak, 1. TennisClassics-dézsávüm lett. Tudtam, hogy látszom. Tudtam, hogy lát, és álltam a tekintetét.

Az első feladathoz „mindig egy csillogó szemű jelentkezőt választunk, azt, akinek a legjobban csillog a szeme, és ez ma te vagy!” – hangzott az ítélet, és bár a mondat elején megpróbáltam még oldalra nézni, hogy elkerüljem az elkerülhetetlent, éreztem, hogy hiábavaló. – „Már amikor leültél, láttam, hogy a te szemed csillog a legjobban, muszáj téged választanom.” – Azzal a lendülettel felálltam, hogy kimegyek, annyira biztosan éreztem egész nap, hogy ma ki fognak hívni, mire közölte Gergő, hogy nyugodtan a helyemen maradhatok, az első embert sosem hívják ki, az majd a következő lesz, és csak őt fogják ott a színpadon megalázni, engem még nem. :)))))))) Tényleg hatalmas arcok.

Megkérdezték, hogy mivel foglalkozom, részleteket a munkámról, hogy van-e hobbim, és – a szokásokhoz híven – egy dallal indítottak, ezúttal nekem énekelve a „bluest" – és a blúzt, ha már itt tartunk (talán megörökítette valaki...). Annyi lélekjelenlétem nem volt, hogy eszembe jusson felvenni, így sajnos a poénokra csak részben emlékszem, de tegnap az volt a feladatom, hogy ott és akkor megéljem: 120 ember egyként arra figyel, hogy gyerekkorom nagy gyerekkedvencei immár felnőttként mit énekelnek rólam, nekem. És bírtam. Bírtam a szembesítést saját magammal, a négy színész rám szegeződő tekintetét, és nem húzódtam vissza mentális csigaházamba, nem reflektáltam harmadik szemmel az eseményekre, hanem minden sejtemmel benne voltam. Belül az élményen. Megérkezett a válasz.

Ildi-blues :)

Tisztában vagyok vele, hogy másképp alakult volna az este további része, ha nem az én szemem (vagy a kontaktlencsém) csillogásán akad meg Gergő szeme. Amikorra az ismerkedésre került sor, mindenki tudta, hogy ki vagyok. Tudták a nevemet, és több lényeges információt, mint – ahogy az később kiderült – általában másokról megtudhattam, ami azonnali kapcsolódási pontot jelentett. Egyértelműen kivételezett helyzetben voltam, amely mégis nagyon természetesnek tűnt. Az a természetellenes, hogy máskor mennyire láthatatlan vagyok. És mégsem kizárólag ebben van a hiba.

Megértem, hogy az emberek magányosak, türelmetlenek és frusztráltak. Én is hosszú-hosszú ideig az voltam. Azt azonban nem értem, hogy miért nem látják, csak rontanak a helyzetükön, ha erre az állapotra sürgősségi recept alapján azonnal oldódó párkapcsolatot kívánnak beszerezni. A siettetéssel itt csak a kívánttal ellentétes hatást lehet elérni. A lényeg ugyanis a valódi odanézés lenne, amely idő- és energiaigényes. 

Az egyik feladatban megkért minket a műsorvezető, hogy mondjunk olyan dolgokat, amiket szerintünk egy nő tehet azért, hogy jobb legyen egy kapcsolat.

– Mosogatás! – hangzott egy férfi válasza.

– Ne hisztizzen! – hangzott egy nő válasza.

 – Hordajanak szoknyát! – hangzott egy másik férfi válasza.

Ennyi. Nem, nem volt ellenpont. Megakadt a hang a torkomon, letaglózott az élmény. Nem tudom eldönteni, melyik a lesújtóbb: az, hogy a férfiak képtelenek ennél mélyebbre látni a kapcsolat lényegében és a nőket továbbra is kizárólag a konyhában robotoló szexuális segédeszköznek tekintik, vagy hogy a nők is automatikusan a nők szolgaiságában látják a "jó kapcsolat" zálogát. Az összes válasz ilyen volt...tényleg az összes, az is, amelyet végül eljátszottak a színpadon. A harmadik volt az. Várady Zsuzsinak köszönhetően sikerült némiképp elmozdulni a két lábon járó, kombinált takarítógép és guminő szerepétől, de ez olyan árnyalt volt, hogy a mosogatásozó-nehisztizzenőző szoknyapecérek agyáig nem jutott el. És ez egy társkereső est volt.  Tényleg ez jut eszükbe az embereknek elsőként a jó kapcsolatok mibenlétéről? Tényleg azt gondolják, hogy ezeknek bármi köze van a harmóniához? Tényleg csak bennem szakadt benn a szó, amikor meghallottam a fenti válaszokat? Vagy csak poénkodni akartak, hiszen a nőket tárgyiasító és elnyomásukkal élcelődő viccek nyilvánvalóan olyan frenetikusan találók, hogy a térdünket csapkodjuk majd a nevetéstől zseniális kreativitásuk sziporkázása láttán? Az alapvető felvetés természetesen egy nagyon összetett kérdés, amelyre nehéz jól egymondatos válaszokat adni. De például: nyitott a kommunikációra, probléma esetén együttműködő, rugalmas, megvalósítja a saját elképzeléseit, hogy feltöltekezzen és legyen miből adnia, proaktív stb. És ez nem tart órákig, csupán az szükséges hozzá, hogy elmozduljunk a nők szolgaiságát alapvetésnek tekintő kapcsolatképtől. Mindaddig viszont maradnak a meggondolatlanul szajkózott sztereotípiák, pedig én azt hittem, hogy ennél azért már előrébb tartunk.

Ilyen mélyen és határozottan semmi nem erősítette még meg bennem, hogy jól vagyok. Hogy minden jó bennem, úgy, ahogy van, és hogy - egyedül vagy párral, teljesen mindegy - valóban jól is vagyok. Amikor fáradt, türelmetlen jelentkezők vélt ideálok tulajdonságait hosszan soroló bevásárló listával a kezükben odapattannak hozzám feltérképezni, hogy egyáltalán szóba jöhetek-e, elképedek, hogy az emberek mennyire nem értik a lényeget. És főként azon, hogy ezt én mondom most ki. Nem attól leszel jól, hogy lesz egy, a másik személyt teljesen figyelmen kívül hagyó algoritmus szerint kiválasztott "kapcsolatod". Ha valami nincs rendben, a megkeseredettségtől eltorzult szűrőinken átrángatni kívánt egyedek nem fogják rendbe hozni azt. Önmagadban kell jól lenni, és utána lesz hely a lelkedben beengedni oda valaki mást.

Na, jó, megpróbálom kevésbé oravecznórásan... Korábban sosem éreztem, hogy nincs szükségem arra, amire vágyom. Szeretném, persze, de nem a lelki és fizikai szükségletek beszélnek belőlem, és éppen ezért egy ilyen eseménytől csak kaphatok. Nem ér csalódás – bár nagyon is élesen látom a vágyaim és a mutatkozó lehetőségek között tátongó szakadékot –, hiszen azért jöttem, hogy ismerkedjek, nem pedig azért, hogy önigazolást nyerjenek az elvárásaim azáltal, hogy látom: mások tényleg olyan emberek, amilyennek szerintem lenniük kellene. A társkeresésnek leíró, és nem előíró élménynek kell lennie. Mindenki az, aki, és ha köztük van az, akivel kölcsönösen a legfontosabbak lehetünk egymás számára, annál jobb. Ha pedig nem, akkor is találkoztam sok új emberrel, és alapvetően ugye ez volt a cél - mert csak ebből léphetünk tovább egy szorosabb kapcsolat felé. Vagy mondhatnám így is:

Nem kell kétségbeesetten azt hajszolni, hogy valaki feleljen már meg a társadalmi elvárásokból és másoknak a párkapcsolatról alkotott elképzeléseiből összetákolt ideálomnak, hanem oda kell menni, és figyelni – nyitott elmével és lélekkel. Ritkán fordul elő, hogy célzottan válogatott emberek tömegeivel van lehetőséged megismerkedni, és önmagában ez "a" lehetőség. Mert itt komoly kapcsolatra vágyó emberek vannak, egytől egyig. Nem kell megszűrni a kizárólag szexre utazó vagy éppen az otthoni kínálatot kiegészíteni kívánó egyedeket. Sok-sok ember idejön és minden más helyzethez képest inkább önmagát adja, márpedig az őszinteség nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kiderüljön, van-e bármi keresnivalónk egymás mellett. Ezért nem szabadna elfelejteni a másik szükséges elemet sem: odafigyelni a másikra. Meglátni, és látni, hogy ki ő valójában, nem pedig a zsebbe bekészített jegyzet alapján ellenőrizni, hogy megfelel-e a paramétereknek. Így ugyanis esély sincsen eljutni a személyéig, márpedig ebben áll egy ember megismerésének lényege, függetlenül attól, hogy minek nevezzük a találkozás keretét. Sajnos – ahogy látom – a társkeresésre szakosodott rendezvényekre sajátosan strukturált szemlélettel érkeznek az emberek, pedig ha csak összefutnánk valahol, lehet, hogy őszintén rá tudnának csodálkozni a másik valóságára.

A kettő azonban együtt fontos. Itt csak hátsó szándék nélkül, és őszinte érdeklődéssel lehetséges a siker. Pont úgy, ahogy én is társakra találtam ezen az estén. Nem is egy, hanem mindjárt két új emberrel ismerkedtem meg, akikkel egy pillanat alatt megtaláltuk a közös hangot. Akik szívesen hallgatták a történetemet, és akikre én is szívesen figyeltem, ha hosszan beszéltek is számukra fontos élményeikről. Plusz tanulság, hogy amikor az ember 30 fölött keres társat, bizony el kell fogadnia, hogy nagyobb élményanyagba kell bebocsátást nyernie, mint 10-15 évvel korábban, amikor a saját döntésekkel, illetve a teljességgel saját választásokon alapuló élményekkel teli – mára már mögöttünk lévő – felnőtt életünk java része még előttünk állt. Ehhez több időre, több türelemre van szükség. Nincsenek villámválaszok, nincs instant társkereső, a lényeg megpillantásához erőfeszítést kell tenni.

Én nem keresek. Én élményekért jöttem. Kapni. Kinyitni a szemem és a lelkem, és hagyni, hogy megtöltsék. Kíváncsi vagyok az emberekre, meg szeretném ismerni őket, és nem mellesleg szeretném jól érezni magam, ami a Momentánnal garantált. Ennek során lehet, hogy találkozom valakivel, aki különösen fontossá válhat, de nem akarhatunk úgy drágakőre lelni, hogy nem vagyunk hajlandók rácsodálkozni az előttünk lévő sokféle ásványra – ha nem vizsgáljuk meg őket tüzetesen és nem derítjük ki a titkaikat, sosem fogunk rátalálni a kivételesre közöttük.

Ma két ilyen kivételes emberrel is találkoztam. Hogy természetesen ezúttal is lányokról van szó, az többé már nem zavar. Olyan hiábavaló lenne küzdenem ellene, mint az előadás kezdetén megpecsételt sorsom ellen volt. Egyszerűen örülök, hogy ismét új emberekkel váltunk kölcsönösen fontossá egymás számára. Mert végül is erről szól az egész.

Az előadás után kisebb csoportokba rendeződve további játékokban volt lehetőségünk jobban megismerni egymást. A mi kis körünk hármunk mellett három férfiből állt. Három királyfi és három királylány… mint a mesében. Hát, legfeljebb ott. A meglehetősen facepalm-indukáló civil beszélgetéssel zárult egy óra után („Most körben mindenki mondja el, hogy mi a kedvenc színe" – mi ez, kérem, óvoda? Miféle praktikus információ derül ki ebből a személyiségemről? Avagy ezzel kívánta megtörni a jeget? Ecsettel kicsit sokáig fog tartani...) a háromból két pasi megkérdezte tőlünk, lányoktól, hogy ugye mi hárman ismertük egymást korábban is?

Azt hiszem, nincs is több kérdésem. Pontosan erről beszélek. Valójában nem csak előtte, de még ott sem ismertük egymást igazán, csak azt tudtuk, hogy szívesen megismerkednénk, ha lenne rá tér, idő és levegő. Ám éppen ezekben szenvedett hiányt a társkereső est – legalábbis a királyfik és királylányok viszonyában. A királyfik olyannyira igyekeztek „társkeresni”, hogy közben elmulasztották észrevenni az embert.

Szerencsére a Deák téren bőven volt hely, (jó) idő és levegő is, hogy tudatosítsuk magunkban, sikerült társakra találnunk.

Klasszikus

Biztos voltam benne, hogy nem, idén nem leszek ott. Nincs helye, nincs tere, nincs ideje. Az elmúlt időszakban - talán a US Open miatt - sokszor eszembe jutott, és egyértelműen éreztem, ez egy határozott nem. Ma délelőtt aztán, azon a félreismerhetetlen módon bevillant: de mi történik, ha ellenállhatatlan szereplőgárdát szerveznek össze? Ha a körülmények ellenére, és éppen az esemény lényegéből fakadóan mégis menni akarok majd? Hiszen mostanra a saját jogán, teljes egészében, minden mástól függetlenül egyszerűen imádom. Az azonban, hogy kik lehetnének a meghívottak, nem tudatosult bennem, hiszen a tenisz szó hallatán a Rafát a salak királya - igen elismerő, de mégiscsak korlátozó - skatulyájából véglegesen kiemelő győzelem képe minden mást kiszorított a gondolataimból. Micsoda szívemnek kedves életkép. Még élénken élt bennem a pár órával korábbi élmény. Szeretem az igazságos helyzeteket. Szeretem, amikor a kemény munka, a megalkuvást nem ismerő állhatatosság, az alázat, a türelem, a hit és az önmagunkhoz való hűség elnyeri méltó jutalmát. Amikor a jobb győz. Bármennyire idealistának tűnik is, ez valójában egy végtelenül egyszerű és józan elvárás. És ezúttal így történt.

A villamos utolsó előtti megállójában, mindössze néhány perccel a hazaérkezésem előtt jelentkező csalhatatlan megérzés azonban - amelynek bizonyossága valahogy más, mint bármilyen egyéb ötleté; amelynek forrása valami erősebb, valami mélyebb, és számomra jó ideje tisztán felismerhető - semmi kétséget sem hagyott bennem afelől, hogy a gondolat megszületése nem volt véletlen. És mint olyan gyakran, most is beigazolódott: nem kell tudnom elképzelni valaminek a hogyanját ahhoz, hogy bekövetkezzen. Itthon, kedvenc kék közösségi oldalunkat megpillantva olyan illusztris társaság fogadott, hogy minden korábbi meggyőződésem a szöges ellentétébe fordult. Az idei, immár hatodik - esetemben pedig potenciálisan a második - Tennis Classics résztvevői között lesz a számomra - még további 5 percig - ismeretlen Pat Rafter; a játékbiztonsági mutató mértékegységének nevét adó Mats Wilander, akitől a párizsi kihagyás után most talán mégis fogok autogramot kérni; Marcos Baghdatis, a számomra - és André Agassi számára - 21 éves korából, görög istent idéző ifjú titánként, félelmet keltő vastag, göndör fürtjeiről emlékezetes ciprusi, és három, gyakorlatilag a világ élvonalába tartozó, jelenleg is aktív sztárjátékos: a Rafa mellett a "visszatérés királya" címért induló Tommy Haas, az őstehetségéről híres Jo-Wilfried Tsonga és igen, igen, igen, kedvenc spanyol gladiátorom, példaképem és inspirációm, David Ferrer!

Szó bennszakad, hang fennakad, jegyrendelés indít... 

EZAAAAZ! Így kell világszínvonalon szervezni.

Noha továbbra is hangosan kampányolok a női játékosok meghívása mellett, ez a lista önmagában óriási. A férfiak közül én sem tudtam volna jobban összeállítani, persze annak tudatában, hogy Rafára, Noléra vagy Rogerre valószínűleg még várnunk kell. Ezek után azonban már az ő felbukkanásukat sem tartom lehetetlennek.

Ezzel együtt azonban szeretném, ha női legendákat és aktív játékosokat is láthatnánk végre az Sportarénában, hiszen ők is méltán népszerű, hatalmas sportemberek, akiknek a teljesítményét, okos, variált, az ütőerő-demonstrációt intelligens megoldásokkal fűszerező játékát sokszor még lenyűgözőbbnek találom, mint a férfi mezőny meccseit. Nincs is annál megnyerőbb, mint látni, ahogy az aprócska Camila Giorgi százegyedik brutális erejű labdája százegyedszerre is pontosan a sarokba vágódik, vagy amint Li Na végtelenül hideg fejjel és hidegvérrel, hat mérkőzéslabdát hárítva újra és újra felülmúlja Serena Williamst.
Öt szó mint száz: női játékosokat a Tennis Classicsra! És addig is: ott leszünk!

Babák, pasik és a harmadik X

Úgy látszik, így a harmadik X közeledtével feldúsulnak az ember életében a babás események. Csak épp a legnyilvánvalóbbnak tűnő módon nem, viszont mindenhogy máshogy igen. Ezért aztán a korommal való megbékélés mellett azt is sürgősen meg kell tanulnom, hogy hogyan reagáljak a babahepöningekre. Ma például egyik tanítványom anyukája jelent meg az egyhetes kisöcsivel, én pedig bőszen sütögettem ki az agyi idegpályáimat, hogy rátaláljak arra, amit ilyenkor illik/szokásos/természetes mondani. Nem sikerült. Megkérdeztem, hogy hogy hívják, és hogy mi a neve, és őszinte csodálattal mosolyogtam rá, de az egyébként igen magától értetődő "gratulálok" szó egyszerűen csak nem jutott eszembe. Még csak véletlenül sem. De majd beletanulok. Valahogy úgy is érzem, hogy harminc fölött nincs tovább kibúvó, muszáj, hogy ez is az életem részévé váljon - még ha egyelőre csak mások babáiról van is szó.

Nade...az egész agymenés ott kezdődött, hogy hazafelé jövet elgondolkodtam, nekem nincsenek olyan barátaim, akik meglepetéspartit rendeznének egy olyan jelentős esemény jóvoltából, mint a harmadik X. Pedig ketten is vagyunk...vagy talán éppen emiatt. A lényeg, hogy innen a gondolataim gyorsan a szűk (nagyon!) családomra terelődtek, akik valószínűleg egy ugyanolyan sms-sel fogják elintézni ezt a születésnapot is, mint a többit...és akkor belém hasított az érzés, életemben először, hogy milyen lehet 30-on túlinak lenni. Hirtelen nagyon öregnek éreztem magam. Már három évtizede élek, és ez megrémiszt. Mert ez már felelősség. Mintha 30 felett már valóban nem lennének kifogások, el kell számolni azzal, hogy mire vitted, vagy fogod még. Ilyenkor még utat keresni pedig valahogy már nem tűnik legitimnek. És hát mondanom sem kell, nem állok valami jól ezügyben.

Természetesen nem is kellett sokat várnom, hogy az élet újra arcomba nyomja lemaradásom tényét. A buszon sikerült ugyanis egy idős hölgy és egy roma fiatal(os)asszony mögé leülnöm, akik fennhangon beszélgettek. Az első mondat, amit utóbbi tolmácsolásában elkaptam, a következő volt:

"A két lány majdnem egyszerre lett terhes, három hónap van a két kicsi között. Most 5 évesek."
Erre jött a kontra előbbitől, hogy
"Én is mondom mindig a fiamnak, hogy itt lenne már az ideje! Hát most 35 éves, mire 20 éves lesz a gyerek, ő 60, ha még sokáig gondolkodik."
Éljen, jobbegyenes a gyomorba, köszönöm szépen, többi harmincon felüli (leendő) gyermektelen társam nevében is. Nade, nincs ám vége a történetnek, mert rövidesen az is kiderült, hogy
"Az én fiam mindig azt mondja, hogy majd jön, amikor jönnie kell."
Mint megtudtam, ez a következőt jelenti:
"Hát, próbálkoznak, de még eddig valamiért nem jött össze."

Ez igen! Gratulálok! Ha nem elég, hogy az ember orra alá dörgölik a gyermektelenséget, amikor pusztán azért, mert beütött a harmadik X, amikor pedig aztán mostmár tényleg nem halogatható ez a dolog, esetleg nem tud parancsszóra keríteni valakit maga mellé, akit gyermekei apjának/anyjának szeretne/merne választani, máris érkezik az empátia következő magasiskolája: nap mint nap b@szogatni valakit azzal, amitől egyébként is minden bizonnyal szenved: hogy nem sikerül a gyermekvállalás. Így ha az illető esetleg eddig képes volt is leküzdeni a bűntudatot és az értéktelenség érzését, mostanra garantáltan úgy érezheti, valóban az ő hibája, hogy nem lehet gyereke. Úgyhogy nyugtáztam, egy pár/férj-feleség sem garancia arra, hogy ne rúgjanak beléd úton-útfélen a gyermektelenség miatt, akár választottad ezt az állapotot, akár a helyzet áldozata vagy. (Kedves családom is kizárólag ilyen jellegű kommunikációra képes, miközben a 30. születésnapom/-unk sms-téma.)

És persze az is kiderült, hogy a fiatalasszony valójában 40 éves, így aztán gyorsan levontam a következtetést, hogy nem értettem félre:
"Hát igen, én 35 voltam, amikor az első megszületett. És az már az unokám volt, nem a gyerekem."
+/-x... na igen, 5 évesek a kicsik, vagyis a gyermekei gyermekei, ez tényleg annyi. 35 éves nagymama. Végülis, ha én 60 leszek, mire az én csemetém 20, valakinek javítani is kell a statisztikákat. Az már biztos, hogy nem én húzom majd felfelé az átlagot.

Pedig nincs ellenemre a dolog, egyszerűen csak nem tart még ott az életem. Mondjuk tervezem, hogy ez a közeljövőben (na, jó a következő 5 évben) megváltozzon, de előre nem tudhatom. Pedig én még csak nem is olvasok olyan intellektust inzultáló női magazinos cikkeket, amelyekbe a vásárlólázas random Joyban botlottam bele. Á. megvette, hogy kapjon kedvezményt a kardigánjára, amiből aztán cipő és ruha lett, én pedig rászántam magam, hogy a pontosan 232 oldalas újság 3 db összefüggő szövegből álló cikkét elolvassam. Hiba volt. Fel vagyok háborodva. És én kérek elnézést. Mintha általános iskolás kislányok merengenének arról, milyen is lehet a szerelem, egy párkapcsolat, és a mesebeli királykisasszonyoknak adnának tanácsot.

A Férfiak, két dimenzióban című cikk bevezető és záró gondolatát idézném csak:
"Most már a mobiltelefon sem tényező, viszont van internet, azon belül is facebook és skype, és úgy tűnik, a férfiak egy része (sajnos a zöme) nem kíván felemelkedni a kanapéról, hogy magánéletet éljen."
Majd a párkeresés során a különböző okok miatt a számítógép mögé menekülő férfiak minden empátiát és pszichológiai érzéket nélkülöző kategorizálása (amely szerint például az önbizalomhiányos pasi "született gyáva" és ráadásul a valóságban "dögunalmas") és minősíthetetlen fikázása után a következő mondattal zárul a cikk:
"De szerencsére azért maradtak még helyzetek, amikor nincs szükség billentyűkre, sőt, szavakra sem. És a férfiak legnagyobb része még ezekben hisz."

Vatdöfakk??? Hol? Milyen helyzetek? És még szavak sem? Nahát, nem is tudtam, hogy szavak nélkül is lehet ismerkedni! Ez igen! Nem akarna inkább erről írni egy cikket a kedves szerző? Talán jobban tudnánk hasznosítani, még akkor is, ha ilyen tájékozatlan és felszínes ember tollából származik. Mert ez a cikk tökéletesen fölösleges és sértő mind a nőkre, mind a férfiakra nézve.

A második cikk olvasása során már a sírás fojtogatott a tehetetlen düh miatt, amit amiatt éreztem, hogy ezeket a tökéletes marhaságokat életigazságként értelmezik az olvasó fiatalok. Mert sajnos mérvadónak tekintik, amit egy ilyen igényesnek álcázott női magazin ír, és talán pont az a korosztály, akikkel ha értelmes dolgokról beszélgetnénk, még menteni lehetne a menthetőt. A 20 jel, amely szerint túl régóta tart a párkapcsolatod, tehát ideje változtatni, olyan örökbecsű gyöngyszemeket sorakoztat fel, mint:

"Te veszed meg az alsógatyáit, ő a tamponodat."
"A szülei saját lányukként kezelnek és komoly reményeket fűznek hozzád."
és a katarzis:
"Azt mondtad neki, ideje lenne elkezdeni esküvői helyszíneket keresgélni, és ő ettől egyáltalán nem akadt ki."

Ó, te szegény szerencsétlen, micsoda skandallum! Nem mindennapi kínokat élhetsz át, ha már idáig fajultak a dolgok a párkapcsolatodban. Micsoda pernahajder! Méghogy nem akadt ki az esküvő hallatán?! Ez ám a tragédia, most aztán végleg szakítani kell, ennél biztosabb jele nem is lehetne annak, hogy rosszul működik a kapcsolatotok!

Komolyan mondom, nem értem. És ezt olvassák! Mi több, komolyan veszik. Nem hiszem, hogy direkt a vásárlóláz célközönségére szabták ilyen IQ-lightra ezt a számot. És ez probléma. Ha a nők többsége tényleg hajlandó ilyesmiknek bedőlni, nem irigylem a férfiakat. Pedig eddig azt hittem, a nők helyzete a kevésbé irigylésre méltó.

Jellemző, hogy a harmadik cikk, amely kettőnél több összefüggő mondatot tartalmazott, egy férfi műve, akinek ironikus stílusa miatt azonban nem biztos, hogy a szándékolt üzenet fog lecsapódni az előző két cikken művelődött olvasótábor számára. Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de ez a férfi-írás volt az egyetlen dolog, amit nem éreztem a női sztereotípiák és klisék halmazának a magazinban. Ezek után lehet nyugodtan "hülyelibázni" és "szőkenőzni," mert ha csak a két nevetséges szöveg szerzői kapják meg ezeket a kritikákat, már akkor helyben vagyunk. Ismételten én kérek elnézést.