David Hare: Skylight

Ma volt szerencsém felvételről megnézni a külön a szerző kérésére az NT Live programjába illesztett műsor ismétléseként a Skylight című darabot Bill Nighy (Tom) és Carey Mulligan (Kyra) főszereplésével, valamint Az órák direktora, Stephen Daldry rendezésében. Azt hiszem, a moziban közvetített színházi előadás új műfaja egy tökéletesen meglovagolt piaci rés, főként a londoni kultúra pofátlanul és megfizethetetlenül drága mozijegyeinek és csillagászati árú színházjegyeinek számomra élhető keresztmetszetében. Bár nagyon szeretem az élő színházat is, itt a szuper operatőri munka miatt többet láthatunk, mintha a londoni színházak egyikébe próbálnánk a pénztárcánknak is túlélési esélyt biztosító áron jegyet szerezni. Azért a lényeg mégis a színház, lenyűgöző, ahogy a végtelenül vicces jelenetek egy pillanat alatt megtelnek drámaisággal, és hallom - itt a felvételről - a közönség reakcióját, amellyel párhuzamosan mi, a mozi közönsége is reagálunk - nevetünk, meghökkenünk vagy éppen a térdünket csapkodjuk és tapsolunk a zseniális megoldások miatt. Imádom. Végre itthon vagyok.

A Skylightról semmit sem tudtam, szándékosan nem olvastam el a tartalmát - vagy magát a darabot - előre, így talán duplán ütöttek egyes sorai, párbeszédei, és elhatároztam, hogy négyet mindenképpen megosztok belőlük, mert a székbe döngölt, hogy egy angol férfi által 18 évvel ezelőtt írt darabból a saját gondolataimat hallom visszhangozni, ráadásul rendkívül lényegre törő megfogalmazásban. Egyesek örök érvényű témákhoz kapcsolódnak, mások társadalomspecifikusak, és a terv szerint korspecifikusak is, ma mégis talán minden korábbinál aktuálisabbak. Elsőként a számomra legfontosabb idézetet választottam, és a kiemelések tőlem származnak, hogy érzékeltessem Bill Nighy fergeteges előadásmódját, amely letaglózza az embert. Tudom, hogy ez lehetetlen, de azért megpróbálom.

..................................................................................................................................

Tom - You see, it’s a funny thing, you’ve always said yes to everyone. It’s something I noticed right from the start. Everyone liked you for this very reason. The first time they meet you, they always say, ‘Kyra, what a nice person!’ Always. ‘Kyra, no question, she’s a good sort …’ (He stops, gentle, knowing where he’s going.) It’s typical. Your friend needs a tenant. To you, oh, it’s no problem. You’ll do it. There’s no inconvenience. You’re happy to do it. That’s who you are. Even for us, when you started. You were happy to babysit when Alice and I wanted to go out. It used to amaze me. I used to ask myself why there was only one person, one person in the world my friend Kyra ever said no to. And that is the man who asked her if she’d be his wife.
Kyra sits silent, just looking at him.
- I remember, I remember that morning so clearly. I remember coming downstairs. Then you were at the office. I rang you. I said, ‘I’m afraid she’s discovered. This is our moment. It’s finally possible. So now at last we make a clean break …’ You put down the phone. For the rest of the day I couldn’t find you. At the office they said you’d simply walked out.
Kyra - I did.
Tom - Why? My marriage was finished. You knew that. And Alice herself had no wish to go on.
Kyra doesn’t move, just watching.
- You could have had a thousand reactions. You could have gone to try and talk to Alice. You could have come to me. But no. You did something cowardly. You picked up your bags and walked out. Kyra looks at him darkly, not answering.
-Oh, you always said you did it for Alice.
Kyra - Partly.
Tom - That’s what you told me. When I finally found you, you said, ‘I had to do it. I did it for Alice. And for the children as well.’ But that wasn’t so. Well, was it?
Kyra - What do you want me to say?
She looks at him resentfully, as if cornered. Tom wanders away to get more whisky, having the concession he wanted.
Tom - You didn’t give a fuck about Alice’s feelings. Alice’s feelings were just an excuse. I mean, even tonight, you were telling me, you told me: an adulterous love is the best. Well, let me tell you it isn’t. The best thing is loving with your whole heart. Yes, and what’s more, out in the open. The two of you. That’s when there’s risk. Not the risk of discovery. But the risk of two people really setting off on their own. But that means all the things you’ve avoided. Really giving yourself.
He has no need to press his argument any more. His tone is sorrowful.
- Even now you’re doing it. You’re telling me how much you love the people! How much you’re in love with the courage of the people on the bus! Yes, of course you love them. Because in three minutes you can get off.
Kyra stays sitting, stubborn now, her mood darkening from sadness into resentment.
- Do you think I don’t see it? Loving the people’s an easy project for you. Loving a person … now that’s something different. Something that will take you right to the brink.
Kyra - That isn’t fair.
Tom - Isn’t it? I think it is. You love the people because you don’t have to go home with them. You love them because you don’t have to commit.
Kyra (quiet, not moving, looking down) - You’re very cruel. I’ve made a life here.
Tom - Yes. You can’t open a paper, that’s what you say. You have banished papers, you tell me, you’ve banished TV. I mean, why? What’s the reason? It’s some kind of insanity. What, you feel the world is somehow letting you down? You go off to do what you call ‘rebuilding’. ‘Rebuild your life’, that’s what you say. Start again. But how can you? Kyra, look at you now! It won’t even work. It can’t work. Because it’s built on a negative. It’s built on escape.

Időnyerő

Mára virradóra óraátállítás volt. Csak idén vettem észre, hogy a telefonom erre egészen sajátos megoldást választott, és 1:59-kor megállt az idő. Mivel először nem értettem, mi történik, amikor összeállt a kép, egy pillanatra tényleg megéltem a végtelenné tágított negyedik dimenziót. Tudtam, hogy illúzió (de hát valójában a mi időmérésünk is az), mégis, nagyon furcsa és izgalmas élmény volt. Az objektíven 60 perc alatt, amíg át nem váltott a telefonom, többször néztem rá az órára, mindannyiszor érezve az egy helyben lebegést, és azt, hogy megnyertem ezeket a pillanatokat, perceket - tényleg végtelennek tűnt az állapot, és a valóság ismerete ellenére úgy éreztem, minden a koromból, a jelenlegi helyzetemből, az idő feszítő korlátaiból eredő szorítás megszűnt. És az valami leírhatatlan érzés volt. Egyik vicces kedvű ismerősöm azonnal le is csapott vélt szakértelmemre, hátha egyből vissza is tudom forgatni az idő kerekét, de sajnos ki kellett ábrándítanom, ez ugyanis semmilyen módon nem az én műfajom. Én nem megyek vissza, mert nincs olyan jelenlegi pillanata az életemnek, amelyben jobban vágynék a múltra, mint a jelenre, és az azt követő jövőre. Örülök, hogy vége annak, ami nem véletlenül lett a múlt. Egész életemben előre törekedtem, nem megyek visszafelé. Soha.

Ma pedig a "véletlen" folytán Richard Curtis régen várt új filmjén moziztunk, a címe: Időről időre. Főhőse Tim - a FANTASZTIKUS Domhnall Gleeson -, aki 21 éves korában tudja meg, hogy családja férfitagjai időutazók, így az elkövetkező hónapokban számos lehetősége adódik arra, hogy a korábban nem a legszerencsésebben lereagált helyzeteket korrigálja. Eközben természetesen csetlik-botlik az idő hátsó folyosóin, lassan-lassan kitanulva, hogy mit lehet, és mit nem, mert bizony itt is vannak korlátok, és olykor ugyanúgy fájdalmas döntéseket kell hozni, mint azoknak, akiknek nincs lehetőségük a jövő ismeretében visszamenőleg változtatni.

Nagyon érdekes, fantasztikusan vicces, Igazából szerelem-kiutalásokkal és mélyen megható pillanatokkal teli film ez, ami újabb és újabb fordulatot vesz, és messze tovább viszi azt a gondolatfonalat, amelyre én az "időutazós-romantikus" vígjáték kategóriájában számítottam. Olyan sokféle hatás érvényesül benne, hogy biztosra veszem, többször újra kell majd néznem - mekkora posztmodern reflexió ez magára a történetre...aki megnézi, érteni fogja, miért -, ezek között pedig az elszabadult párhuzamos valóságok kérdésköre első nézésre nem is tud magának első soros helyet kiharcolni, holott úgy érzem, hogy ha ezt elkezdjük boncolgatni, még mélyebb összefüggésekre bukkanhatunk. * SPOILER * Mindazonáltal Curtis tanulsága - mert az ugye Curtisnél mindig van, méghozzá a jófajtából, ami KELL - egy rendkívül fontos gondolat, és belül mosolyogva, őszinte örömmel vettem tudomásul, hogy számomra messze nem újdonság. Amikor Tim apja - a KI-VÁ-LÓ Bill Nighy - elárulja számára az időutazás segítségével kivívható boldogság titkát, azt tanácsolja neki, hogy minden nap menjen vissza, és amolyan Hermionés időnyerő módjára minden napot kétszer éljen végig, hiszen amikor először találjuk magunkat egy adott helyzetben, a stressz, a mindennapos gondok és aggodalmak miatt elfelejtjük felismerni az apróbb vagy nagyobb csodákat, másodszorra viszont van esélyünk javítani. Én ekkor arra gondoltam, hogy de miért nem próbálja meg eleve így megélni a napjait? Hősünk apai örökségből továbbfejlesztett elmélete pedig éppen az, hogy rájön, az időutazási képesség legfőbb tanulsága az, hogyan élhet úgy, hogy soha ne kelljen visszaforgatnia az idő kerekét. Minden nap minden pillanatáért hálás, száz százalékosan, teljes szívével és elméjével jelen van benne, és ami a legfontosabb, és az ilyen pillanatok boldogságának előfeltétele: minden pillanatban úgy dönt a jövőről, hogy amikor az már múlttá válik, ne kelljen azt kívánnia, bárcsak visszacsinálhatná... *SPOILER VÉGE *

A tanulság pedig azért nem volt újdonság, mert amióta az eszemet tudom, számomra az élet minden pillanata érték. Én soha nem voltam a halál lehetőségét értelmezni képtelen gyerek, majd arrogáns fiatal, aki kísértette a sorsot, mert úgy gondolta, elpusztíthatatlan. Nekem nem kellett sorskísértésre adott életlecke arról, hogy tudjam, milyen könnyen véget érhet mindez, és milyen különleges az, hogy vagyunk. Amikor gimnázium harmadik osztályában Kosztolányit olvastunk, én értettem, mit jelent a vers azon gondolata, hogy az élet, a létezés mindig jobb a nem létezésnél; hogy pusztán lenni óriási érték a halállal szemben. Azt hiszem, amikor a halál az egész tudatos életedet végigkísérti, majd végleg elveszi azt, aminek a bizonyossága igazából soha nem is volt a tiéd, mert a születéseddel megpecsételődött egy sors, ez nem is lehet másként. Ezen kívül én magam is elvesztettem, majd sok-sok munka árán visszanyertem az új élet lehetőségét - vagy talán először lett igazán olyan, saját jogon felépített életem, amelyből már új életet is akartam létrehozni, és azóta a mások számára csak hétköznapi nyűgként aposztrofált élmények nekem a csodát jelentik - a saját újjászületésemét, és általában a létezés lehetőségének csodáját.

Amióta az eszemet tudom, gondolkodom a saját létezésemről. Jelen van egy folyamatos reflexió, valamiféle kapcsolat a mögöttes összefüggésekkel, amelyet érzek és megélek, amely minden tudatos információnál pontosabb előrejelzésként működik, és éppen ezért sokszor rettenetesen félelmetes és óriási teher - főként egy gyerek számára. Mostanra viszont megtanultam értelmezni és használni ezeket a jeleket, megbékélni azzal, amit úgy adnak, hogy inkább nem szeretnék tudni róla, és kincsként őrizni azt, amivel segítenek. Sok lépésből állt a végső változás, amely révén eljutottam az önazonos jelenemig, de az biztos, hogy ugyanolyan katartikus és fájdalmas volt, mint a filmbeli pillanat, amikor Tim rájön, hogy egy adott döntésével a múlt egy része visszavonhatatlanul, örökre lezárul. Velem is ez történt. Márpedig a visszavonhatatlan veszteségek elengedése a legnagyobb nehézséget jelenti számomra, ezért kőkemény - pusztítóan embert próbáló - volt ez az időszak. Mert tudtam, felfogtam, hogy ezúttal nincs visszaút, nincsenek kiskapuk, mindent oda kell hagyni. Most először igazán. Az előtte lévő több mint három évtized alatt azonban egyszer sem éreztem azt, amit azóta: hogy most kell élni, minden nap adott pillanatában, hogy nincs mire várni, mert az élet most történik, és minden pillanatba szívvel és elmével a maga teljességében, száz százalékosan kell belemerülni, úgy, hogy később ne bánhassunk semmit. Örülni a létezésnek. Mivel annak a létezésnek, ami e felismerés óta tart - több mint három évtized után először - már lehet. Mert akár fájdalmas tapasztalatok útján, akár az időutazás segítségével ugyanazt tanuljuk meg: hogy a jövőre soha nincs biztosíték, és egyes események, ha megtörténnek, visszafordíthatatlanok, ezért a mindenkori jövőnket kell olyan jelenné alakítani, amely későbbi múltként nem kiált az idő kerekének visszaforgatásáért.

És még valamit: hiába érzed úgy, hogy vélt (istenkomplexus) vagy valós (időutazás) emberfeletti képességeddel magadra vállalhatod mások sorsának megváltását; hogy megoldhatod helyettük saját nehézségeiket, és te egyedül biztosíthatod a boldogságukat - ez anélkül soha nem fog menni, hogy a saját életedet végzetesen csorbító önfeláldozásra kényszerülnél. Tim pedig nagyon bölcsen tudja, nincs az a dimenzió, amelyben ezt megteheti. Ezt az egyetlen egyet soha.