A világ jó. Nagyon jó.

Ezúttal Humans of New York, vagyis New York-i Emberek, mert azt gondolom, hogy zseniális, amit ez a fotográfus, Brandon Stanton művel (bár ez a szó sok szempontból kevés annak leírásához, amiről itt szó van: fotózás, portrékészítés, költészet, közösségépítés, emberekbőlalegjobbatkihozás), másrészt rendkívül sok értelmezésre van lehetőség, és lenyűgöző, ahogy mindenki megtalálja ezekben a pársoros létesszenciákban a saját életét. Velem is sokszor megtörtént már, de ezúttal rátaláltam a képen szereplő úr hozzászólására is, amely a képaláírással együtt - és különösen a tegnapi moziéjszakán megtekintett Demóna című film után - tökélesen elmeséli azt a számomra sorsfordító felismerést, hogy a világ bizony sok esetben sokkal, mérföldekkel, alapvetően jobb, mint az önmeghatározásunk szempontjából az univerzumot kizárólagosan jelentő szülők, és nem a világtól kell félni, illetve nem kell félni tőle.

"I wrote an essay about my mother. I decided she put a destructive algorithm in my head when I was a child. I call it a 'mal-gorithm.' My mother always had very low self-esteem, so she never wanted me to have any confidence. She felt threatened by confident people, so her way of keeping control was to never give me any encouragement or approval. I remember one time I spent all day wrapping a gift for my grandmother. I decorated it with all sorts of designs, and glued cotton balls on the package. My mother took one look at it and said: 'What did you do that for? Grandma isn't going to care about that.' I think I realized then that I was never going to get her approval."
"How does this affect you as an adult?"
"It's very difficult for me to have the confidence to do things. I'm always anticipating the negative feelings of others But I'm working on it."

És az úr hozzászólása a számomra elképesztő mennyiségű pozitív és éleslátó kommentre válaszul:

Hi all you wonderful HoNY folks. I am the red-shirted guy in the picture. I have to tell you, I am so overwhelmed and touched by all your generous and thoughtful love and support that I can’t find the words to adequately express my profound gratitude. Brandon’s first question to me was, “What advice would you give your 18-year-old self?” After a second’s thought, I said, “Stop listening to your mother,” and the whole conversation evolved from there. Afterward, I was amazed at how he got me to open up, and I was a bit afraid that I came off as whiny. But you have all been so affirming and so downright magnificent that I now see how wrong I was to think that (there I go expecting those negative reactions; thanks for showing me how wrong I was!). I wish I could send each of you a personal thank you gift, but since I can’t, here is my best representation of a cotton ball-wrapped present for all you guys: o[*]o Much love to you. Thanks for your healing warmth. What an amazing community. Kisses and cotton balls!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxoooooooooooooooooooo

Örülök neki, hogy sokan megértették a nyavalygást, illetve a javuláshoz szükséges helyzetfelmérés közötti különbséget: "But I'm working on it." Ez a minden.

Időnyerő

Mára virradóra óraátállítás volt. Csak idén vettem észre, hogy a telefonom erre egészen sajátos megoldást választott, és 1:59-kor megállt az idő. Mivel először nem értettem, mi történik, amikor összeállt a kép, egy pillanatra tényleg megéltem a végtelenné tágított negyedik dimenziót. Tudtam, hogy illúzió (de hát valójában a mi időmérésünk is az), mégis, nagyon furcsa és izgalmas élmény volt. Az objektíven 60 perc alatt, amíg át nem váltott a telefonom, többször néztem rá az órára, mindannyiszor érezve az egy helyben lebegést, és azt, hogy megnyertem ezeket a pillanatokat, perceket - tényleg végtelennek tűnt az állapot, és a valóság ismerete ellenére úgy éreztem, minden a koromból, a jelenlegi helyzetemből, az idő feszítő korlátaiból eredő szorítás megszűnt. És az valami leírhatatlan érzés volt. Egyik vicces kedvű ismerősöm azonnal le is csapott vélt szakértelmemre, hátha egyből vissza is tudom forgatni az idő kerekét, de sajnos ki kellett ábrándítanom, ez ugyanis semmilyen módon nem az én műfajom. Én nem megyek vissza, mert nincs olyan jelenlegi pillanata az életemnek, amelyben jobban vágynék a múltra, mint a jelenre, és az azt követő jövőre. Örülök, hogy vége annak, ami nem véletlenül lett a múlt. Egész életemben előre törekedtem, nem megyek visszafelé. Soha.

Ma pedig a "véletlen" folytán Richard Curtis régen várt új filmjén moziztunk, a címe: Időről időre. Főhőse Tim - a FANTASZTIKUS Domhnall Gleeson -, aki 21 éves korában tudja meg, hogy családja férfitagjai időutazók, így az elkövetkező hónapokban számos lehetősége adódik arra, hogy a korábban nem a legszerencsésebben lereagált helyzeteket korrigálja. Eközben természetesen csetlik-botlik az idő hátsó folyosóin, lassan-lassan kitanulva, hogy mit lehet, és mit nem, mert bizony itt is vannak korlátok, és olykor ugyanúgy fájdalmas döntéseket kell hozni, mint azoknak, akiknek nincs lehetőségük a jövő ismeretében visszamenőleg változtatni.

Nagyon érdekes, fantasztikusan vicces, Igazából szerelem-kiutalásokkal és mélyen megható pillanatokkal teli film ez, ami újabb és újabb fordulatot vesz, és messze tovább viszi azt a gondolatfonalat, amelyre én az "időutazós-romantikus" vígjáték kategóriájában számítottam. Olyan sokféle hatás érvényesül benne, hogy biztosra veszem, többször újra kell majd néznem - mekkora posztmodern reflexió ez magára a történetre...aki megnézi, érteni fogja, miért -, ezek között pedig az elszabadult párhuzamos valóságok kérdésköre első nézésre nem is tud magának első soros helyet kiharcolni, holott úgy érzem, hogy ha ezt elkezdjük boncolgatni, még mélyebb összefüggésekre bukkanhatunk. * SPOILER * Mindazonáltal Curtis tanulsága - mert az ugye Curtisnél mindig van, méghozzá a jófajtából, ami KELL - egy rendkívül fontos gondolat, és belül mosolyogva, őszinte örömmel vettem tudomásul, hogy számomra messze nem újdonság. Amikor Tim apja - a KI-VÁ-LÓ Bill Nighy - elárulja számára az időutazás segítségével kivívható boldogság titkát, azt tanácsolja neki, hogy minden nap menjen vissza, és amolyan Hermionés időnyerő módjára minden napot kétszer éljen végig, hiszen amikor először találjuk magunkat egy adott helyzetben, a stressz, a mindennapos gondok és aggodalmak miatt elfelejtjük felismerni az apróbb vagy nagyobb csodákat, másodszorra viszont van esélyünk javítani. Én ekkor arra gondoltam, hogy de miért nem próbálja meg eleve így megélni a napjait? Hősünk apai örökségből továbbfejlesztett elmélete pedig éppen az, hogy rájön, az időutazási képesség legfőbb tanulsága az, hogyan élhet úgy, hogy soha ne kelljen visszaforgatnia az idő kerekét. Minden nap minden pillanatáért hálás, száz százalékosan, teljes szívével és elméjével jelen van benne, és ami a legfontosabb, és az ilyen pillanatok boldogságának előfeltétele: minden pillanatban úgy dönt a jövőről, hogy amikor az már múlttá válik, ne kelljen azt kívánnia, bárcsak visszacsinálhatná... *SPOILER VÉGE *

A tanulság pedig azért nem volt újdonság, mert amióta az eszemet tudom, számomra az élet minden pillanata érték. Én soha nem voltam a halál lehetőségét értelmezni képtelen gyerek, majd arrogáns fiatal, aki kísértette a sorsot, mert úgy gondolta, elpusztíthatatlan. Nekem nem kellett sorskísértésre adott életlecke arról, hogy tudjam, milyen könnyen véget érhet mindez, és milyen különleges az, hogy vagyunk. Amikor gimnázium harmadik osztályában Kosztolányit olvastunk, én értettem, mit jelent a vers azon gondolata, hogy az élet, a létezés mindig jobb a nem létezésnél; hogy pusztán lenni óriási érték a halállal szemben. Azt hiszem, amikor a halál az egész tudatos életedet végigkísérti, majd végleg elveszi azt, aminek a bizonyossága igazából soha nem is volt a tiéd, mert a születéseddel megpecsételődött egy sors, ez nem is lehet másként. Ezen kívül én magam is elvesztettem, majd sok-sok munka árán visszanyertem az új élet lehetőségét - vagy talán először lett igazán olyan, saját jogon felépített életem, amelyből már új életet is akartam létrehozni, és azóta a mások számára csak hétköznapi nyűgként aposztrofált élmények nekem a csodát jelentik - a saját újjászületésemét, és általában a létezés lehetőségének csodáját.

Amióta az eszemet tudom, gondolkodom a saját létezésemről. Jelen van egy folyamatos reflexió, valamiféle kapcsolat a mögöttes összefüggésekkel, amelyet érzek és megélek, amely minden tudatos információnál pontosabb előrejelzésként működik, és éppen ezért sokszor rettenetesen félelmetes és óriási teher - főként egy gyerek számára. Mostanra viszont megtanultam értelmezni és használni ezeket a jeleket, megbékélni azzal, amit úgy adnak, hogy inkább nem szeretnék tudni róla, és kincsként őrizni azt, amivel segítenek. Sok lépésből állt a végső változás, amely révén eljutottam az önazonos jelenemig, de az biztos, hogy ugyanolyan katartikus és fájdalmas volt, mint a filmbeli pillanat, amikor Tim rájön, hogy egy adott döntésével a múlt egy része visszavonhatatlanul, örökre lezárul. Velem is ez történt. Márpedig a visszavonhatatlan veszteségek elengedése a legnagyobb nehézséget jelenti számomra, ezért kőkemény - pusztítóan embert próbáló - volt ez az időszak. Mert tudtam, felfogtam, hogy ezúttal nincs visszaút, nincsenek kiskapuk, mindent oda kell hagyni. Most először igazán. Az előtte lévő több mint három évtized alatt azonban egyszer sem éreztem azt, amit azóta: hogy most kell élni, minden nap adott pillanatában, hogy nincs mire várni, mert az élet most történik, és minden pillanatba szívvel és elmével a maga teljességében, száz százalékosan kell belemerülni, úgy, hogy később ne bánhassunk semmit. Örülni a létezésnek. Mivel annak a létezésnek, ami e felismerés óta tart - több mint három évtized után először - már lehet. Mert akár fájdalmas tapasztalatok útján, akár az időutazás segítségével ugyanazt tanuljuk meg: hogy a jövőre soha nincs biztosíték, és egyes események, ha megtörténnek, visszafordíthatatlanok, ezért a mindenkori jövőnket kell olyan jelenné alakítani, amely későbbi múltként nem kiált az idő kerekének visszaforgatásáért.

És még valamit: hiába érzed úgy, hogy vélt (istenkomplexus) vagy valós (időutazás) emberfeletti képességeddel magadra vállalhatod mások sorsának megváltását; hogy megoldhatod helyettük saját nehézségeiket, és te egyedül biztosíthatod a boldogságukat - ez anélkül soha nem fog menni, hogy a saját életedet végzetesen csorbító önfeláldozásra kényszerülnél. Tim pedig nagyon bölcsen tudja, nincs az a dimenzió, amelyben ezt megteheti. Ezt az egyetlen egyet soha.

ÉLET

"Nincs több életem
ahhoz, hogy az egyetlent
elkezdjem végre"

 Zalán Tibor

Nincs bizony. 

Nem értem

Nem értem. Évekig hallgattam, hogy ideje lenne már "komoly, felnőtt" életet élnem, nem folyamatosan az "iskolapadban ülni", "táncikálni", meg "anyagilag ellehetetlenítő hivatásnak" élni - annak ellenére, hogy azóta dolgozom, hogy átvettem az érettségimet és hét éve önfenntartó vagyok. Persze, igaz, hogy innen valóban nincs továbblépés a "komoly, felnőtt" élet felé (értsd: saját lakás, család alapítása, gondozása, eltartása), de nekem szükségem volt erre az időre. God knows, volt mit helyrehozni.

És amikor végre tényleg vége, és harminc évesen véglegesen kilépek (illetve belépek) a "komoly, felnőtt" életbe, nincs több iskola és kifogás, akkor hirtelen mindenki ijedt arccal figyelmeztet, hogy de azért ne a pénzkeresés legyen az egyetlen cél, hogy nem baj, ha nincs meg a lakás, mert a szellemnek is szüksége van a táplálékra. Mintha azzal, hogy ennyi idősen és ennyi késlekedés után végre azt csinálom, amit minden normális, felelősségteljes ember már a kezdet kezdetén (kihagyva a "táncikálást" és az "anyagilag ellehetetlenítő hivatásnak élést"), vagyis megpróbálom megteremteni egy kevésbé énre korlátozódó, többszereplős élet anyagi feltételeit - mert hogy van annak alsó határa, bizony van, és én most jócskán alatta élek -, hirtelen igénytelenné, anyagiassá és felszínessé válnék; intelligens és érett gondolkodású egyetemi hallgatóból (hah, ugye, a kor előnyei) törtető, üresfejű pi**vá, holott mindössze azt szeretném, hogy 10 év közel ideg-összeroppanásig tartó hajtások és teljes anyagi csőddel járó regenerálódási időszakok már-már kiszámíthatóan szabályos váltakozása után végre emberhez méltó életet élhessek.

Legalábbis a befektetett munkám mértékéhez méltót. Mert munkából aztán sosem volt hiány, és ezt felejtik el/nem tudják sokan. Mostantól mindössze annyi változik, hogy normális összegért szeretnék dolgozni, és igen, talán fel fogok adni néhány dolgot, amelyek eddig fontosak voltak, és egy jobb világban talán nem kellene, de nagyon egészséges módon (végre) változtak a preferenciáim az egy évtizeddel ezelőttihez képest, és az az igazság, hogy mindent összevetve nem kapok annyit a "hivatástól", hogy megérje miatta ellehetetlenedni. Annyit semmilyen hivatástól nem kap az ember, ugyanis az ellehetetlenedéssel éppen az kerül veszélybe, amiért dolgozunk, közel sem tudjuk 100%-kal végezni a munkánkat, és végül a fennkölt eszmék is túlélő rutinná válnak. Ez pedig nem méltó semelyik félhez, aki érintett a folyamatban. Számtalanszor jutottam már el idáig és próbáltam máshogy, átszervezve, áttervezve újrakezdeni ahhoz, hogy tudjam, sehogy sem működik. Nem működik napi 14 óra munkával, nem működik heti 37 óra tanítással + a hétvégi kötelezettségekkel, nem működik úgy, ha a munkám 60%-át ingyenesen végzem; megpróbálni három életet élni párhuzamosan, hogy behozzam a lemaradást, az egyszerűen csak nem működik. Az anyagi függetlenség (ami itt, Magyarországon végképp nem jelent budai villát, luxusautót és kéthetes karibi nyaralásokat) nem egyeztethető össze a "hivatással". Legalábbis addig, amíg meg nem teremtem.

És ez az a pont, ahol mindenki gyanakszik, mert végső soron nem bíznak meg bennem, mert nem ismernek annyira, hogy tudják, éppen azért csinálom ezt, hogy legyen időm végre olvasni, színházba járni, művelődni, leülni egy hétvégén nyugodtan úgy, hogy SZABAD vagyok, nem csak halogatom a fejem fölött tornyosuló teendőket, mert már nem bírom tovább; hogy legyen időm igényesen tanítani, felkészülni, foglalkozni azokkal, akikért felelősséget vállaltam. És persze hogy egyszer lehessen családom, és legyen rájuk is időm, és a velük való kommunikáció ne merüljön ki abban, hogy a folyamatos feszített tempó miatti frusztrációmat levezetendő ordítok velük, amíg végül már nem szólunk egymáshoz. Ezek az emberek még a megérzéseikben sem bíznak, ami a velem kapcsolatos eddigi tapasztalataik alapján azt súghatná nekik, hogy én soha nem fogom szem elől téveszteni a célomat; az eszköz nem fogja átvenni annak helyét. Azt különösen felháborítónak és kiábrándítónak találom, hogy nem fogják fel a jelentőségét annak, hogy egy nő a 21. században önálló egzisztenciát tudjon teremteni magának. Nem azért, mert nem akar családot vagy mert nem bízik az emberekben, vagy frigid, vagy képtelen normális párkapcsolatra, hanem mert egyrészt miért kellene a kiszolgáltatottságot alapvetésnek elfogadnia csak azért, mert nő, másrészt pedig azért, mert a körülmények a változékonyak, mert ez a 21. század, és nem erkölcsös vagy erényes az, aki bízik az állandóságban és a nehezen megtalált boldogság változhatatlanságában, hanem hülye.

Bennem pedig ismét összeomlik egy kisebb világ, amikor kiderül, hogy mennyien határolódnak el mégis tőlem, amikor élesedik a helyzet. Ilyenkor persze visszamenekülök ahhoz a szűk körhöz, akikről tudom, hogy sosem kételkednének bennem: elsősorban Á.-hoz (aki persze olyan, mintha én lennék, de attól még érvényes jelölt, sőt, a legérvényesebb), Sz.-hez, aki érti, hogy miről beszélek, E.-hez, aki sosem ítélkezne, mert ismer annyira, és talán Z. -hez (mert persze Z-nél sosem tudhatod igazán, hogy bízik-e benned, de a tünetek egyelőre inkább az igen irányába mutatnak, és rá aztán tényleg szoktam támaszkodni).

Csak a "felnőttek" nem értik, és ez a szomorú. Mindenki, aki 10 éve biztatott és sokra tartott, most összeszűkült szemekkel méreget, hogy mi lett belőlem, vagy olyan tanácsokat ad, amelyek a 10 évvel ezelőttivel teljesen ellentétes hozzáállásról tanúskodnak (amelyek pedig nagyban hozzájárultak ahhoz, ahogy azóta jártam az utamat; éppen ezek miatt lettem olyan ember, amilyen most vagyok, a jelenlegi - vagyis mindenkori - céljaimmal együtt). De nem baj, most már én is felnőttem, és bár szomorúan, de megválok a "Klári nénik" tanácsaitól, bízom magamban és a kevés számú, de fontos ember támogatásában, és el fogom érni a célomat, ami a látszattal ellentétben nem felszínes és igénytelen. Éppen ellenkezőleg.