Félelem nélkül

Úgy látszik, minden napra jut egy dal...

"Every kingdom needs a ruler, so rule your own, you're not alone

Fearless, living your dreams, it's all that counts you'll see,

Fearless, living your dreams, there's no try, just fly, fly!

You are the captain of your soul,
You know what you came here for,
Only do what makes you love life..."

Demóna

Tegnap láttam egy filmet, egy gyönyörű, felemelő, intelligens és a szó legnemesebb értelmében teljes szívet betöltő filmet. Igen, a Demónáról - a "gonosz" tündér meséjéről van szó. Számtalan szempontból zseniálisnak tartom ezt a történetet, a legfontosabbakat gyűjtöttem itt össze.

A bennünk élő gonosz sosem eredendő, mindig megvan annak az alapos és komoly oka, többnyire valamilyen trauma, például bántalmazás és erőszak formájában.

Érző szívek nem potyognak csak úgy az égből. Igen, tudom, hogy itt majdnem, de aztán ugye mégsem. Tehát nem.

Az érző szív az, ami: érző. Képes a szeretetre, de képes a gyűlöletre is, illetve a kettő közötti milliónyi árnyalat - akár ellentmondásos - átélésére. Egyre nem képes: hazudni önmagának, és túlmenni a határon, amikor ténylegesen szembesül az élet-halál kérdést jelentő döntéssel. Mert érez. Mert szeret. Akkor is, ha gyűlölni akar valakit, akire valójában csak egy másik, valóban gyűlöletes személy iránti érzelmeit vetítené ki.

Az érző szív intelligens, tehát tanul. Ezért van meg benne a megváltás lehetősége, és ezért nem őrül bele saját hazugságaiba.

Az érző szívnek semmi köze a vérrokonsághoz. A gyermek tudja, hogy ki az, aki szereti, ki az, aki jó neki, és igen üdítő élmény, amikor (már automatikusan az ellenkezőjére számítva) ennek akár csak közvetett - ám épp ezért magától értetődőnek tekintett -  megerősítésével szembesülök.

Ha képes vagy felismerni érző szíved valódi vágyát, szárnyaszegett lelked újra magasra repül. Szükségképpen így lesz. Szabad leszel.

A Demóna érző szíve maradéktalanul megegyezik az én szeretetfogalmammal. És akár tudomásul vesszük, akár nem, a lélek így működik. Kérdezd csak meg a gyerekeket, ők mindig tudják, ki az, aki maradéktalanul jó nekik, hozzájuk. Félelmetes radarjuk van a hazug vagy éretlen szívek leleplezéséhez. 

A film pontosan ezt teszi, azaz megkérdőjelezi az örök alapértelmezett nézőpontot: a felnőttét. A Demóna annak a személynek a története, akit a Csipkerózsika című mese főhőseként jól (?) ismerünk - ám ezúttal az általa átélt verziót látjuk. És bizony, ha Auróra, a gyermek így érezte, az így is volt. Ez az a gyermeki képességünk, amelyet soha nem szabadna lerombolni, elnyomni bennünk, de persze a fájdalmas valóságot mutató tükörtől a felnőttek többsége olyannyira fél, hogy inkább az új élet határtalan boldogságot hozó szárnyát szegi. Ez is ismerős lehet már egy másik meséből - így függnek össze az emberi történetek.

És nem, ez a film nem rossz értelemben vett feminista kiáltvány, hanem egy mélyen emberi történet; az érett és éretlen személyiség, a vélt vagy valós érzelmek és következményeik közötti döntő különbség ódája, történetesen - bár nyilvánvalóan nem véletlenül - női főszereplőkkel. A szó legjobb értelmében szívet melengető élmény egy, a szó legjobb értelmében szerethető (!) főhőssel, és egyedülálló helyet foglal el a mindenkori kedvenceim listáján. Metaforaként, de számomra például azonos valós élmények tükreként is hiánypótló film, amelyet látni, DVD-n birtokolni és sokszor újranézni kell. Mindenkinek.

"Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel"

Nem idegen tollakkal szeretnék ékeskedni, csak egyrészt nagyon fontosnak tartom ezt a gondolatot, ráadásul mérhetetlenül aktuális számomra. Valami félelmetes érzékkel tud rátapintani az élet arra, amit látnom, hallanom kell. Ismét csakazolvassa, részlet a mai bejegyzésből.

Lehet, hogy hülyeség, amit érzek

Nem, nem lehet. Nem hülyeség, amit érzel. Ma ennyi a bejegyzés.

.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.

No jó.

Ezt mondják nekünk (“kombinálsz”, “gyártod a problémákat”, “ezért is én vagyok a hibás”), és ezt mondjuk magunknak, hogy talán csak képzeljük, kivetítjük a rossz hangulatunkat másokra, most amúgy is zaklatottabbak vagyunk (terhes vagy! szoptatsz! klimaxolsz*! szerelik az illyt! bejött a melegfront!).

De nem, nemnem. Amit érzel, nem hülyeség.  

Amit többedszerre, jellemzően érzel, gyomortájt, és főleg: az önismeret valamelyes fokán, nem a máson csüngés-reménykedés állapotában, alapvetően jóindulatúan, játszmákkal szembenézve és velük leszámolva, az biztosan nem hülyeség.

Ték it ízi. Ne félj tőle, nem harap az érzés. Az lehet, hogy átmeneti, és majd elmúlik, holnap mást érzel, villog a mégis, mégsem. Csak mindenkor szóba állni azzal, amit érzel. És nem kell az érzés múlékonyságától, változékony természetétől sem félni, sem annak, aki érzi, sem annak, akinek elmondja.

Elmondani sem okvetlenül kell. De az érzést jó megnézni: mi ez? Milyen erős? Mikor volt hasonló? Mitől oldódik?

Figyeld meg. Az érzést, nettóban. Keress szavakat rá hajnali metrón. Szép kis érzés. Szervusz, érzés, én vagyok én, itt körülötted. Ki vagy? Mit üzensz nekem? Tudom, nem bántasz.

Az lehet még, hogy valamit érzel, de nem pont azt fogalmazod meg, hanem a reflexszerű továbbgondolást, és azért nincs igazad. Hogy mást kellene kezdj az érzéssel, másra figyelmeztet, mint hiszed. Hogy nem végleges, nem vádként érdemes kezelni, és nem olyan messzemenő a következtetés belőle.

Sajnos, az érzések, különösen a visszatérőek, sokszor problémákat jeleznek, és e problémák jelentős része nem olyan, hogy majd leülünk, megbeszéljük, és akkor kompromisszumot kötünk, Judit csalódott, Dezső többet kefélne, ezért Dezső hétfőtől jobban figyel, virágot hoz, Judit pedig gyakrabban érinti meg Dezső erogén farpofáját, és akkor elmúlik az érzés, Judit elkényeztetve, cserébe Dezső teste elfogadva és kívánatosnak tartva, hepinesz van. Mert az érzés, ezek a bizonyos érzések, ezek lélekrezdülések. Bizonyosság: árad vagy nem árad? Ért vagy nem ért? A többi erőlködés. Mert elmondom, az őt bántja, védekezik, a maga érzéséről meg nem beszél.

Mit lehet mondani, ha nem ért? Értsél? Elmagyarázom? Feladat leszek…?

Én úgy szeretek vicces, praktikus, örömelvű lenni. Nem elváró, nem nyűg. Meg önálló is, aki nem mindent a másiktól remél. Én nem akarok nagy beszélgetéseket. Csak azt mondom, és nem hirtelen mondom, és nem indulatból, amit már leszűrtem.

A többivel megbirkózom magam, kifutom, kiírom, kizenehallgatom magamból. Nem bántok, nem zsarolok. (A zsarolás amúgy is jogtalan előny szerzése.)

Ő azt mondja, nem, nem, nem úgy van — nem szeretne elégtelennek, figyelmetlennek tűnni. És én hiszek neki. Nem úgy van, vagyis: az érzésemnek nem az az oka, a következtetésem nem helyes. Majd megfigyelem az érzéseimet legközelebb is. Az biztos, hogy amit érzek, arról engem nem beszél le senki. Tartósan nem vitatkozom az érzéseimmel. 

Az egyik komment különösen aláhúzta azt, miért is olyan fontos ez most nekem. "Én azt látom közelről és messziről is, hogy annak okoz problémát az öregedés, aki 50 éven keresztül semmit nem tett le az asztalra, nem élt azonosságban magával, nem tett semmit azért, hogy a társa mellette álljon (és ha ennek ellenére mellette áll, akkor meg elvágyik, mert az uncsi, hogy az asszonyra mindig lehet számítani). Aki nap mint nap értelmes dolgokkal foglalkozik, olyanokkal, amibe bele tud adni apait-anyait, még esetleg sikerei is vannak, örömét leli a gyerekeiben, mert beletette az energiát, és van gyümölcse, és még jó a házassága is, mert abba is tett energiát, az egyszerűen nem bolondul meg. Az bolondul meg, aki úgy érzi, nem tudott kiteljesedni. És ezt szépen másokra keni, ő megérdemelné, hogy most már a hátralevőben úgy igazán…"

Ami azt illeti, engem azóta aggaszt az idő múlása, hogy az eszemet tudom. Sőt... Mindig le voltam maradva, sosem tartottam ott, úgy és akkor, ahol, ahogy és amikor kellett volna. És a szorongásom csak részben fakadt a társadalmi elvárásokból, sokkal mélyebben gyökerezett viszont abban az örökségben, hogy mindig azt várták tőlem, hogy visszafelé menjek. Minél jobban növekedtem, és betonoztam be a létezésem maradandóságát ebben a világban, annál inkább azt kívánták, bárcsak soha ne léteztem volna. Ezzel szemben nagyon nehéz élni. És rengeteg időbe telik eljutni odáig, hogy élhessek.

Nem olyan régóta érzem csak, hogy megérkeztem. És mégis, a szorongás, a "késő van" érzése nem múlt el, sőt, 30 fölött, nőként csak tetéződött azokkal a bizonyos társadalmi elvárásokkal. De aztán egy fontos pillanatban rájöttem a megoldásra; arra, hogyan tudom elengedni a mesterséges kategóriákat, a kor- és élethelyzet-összehasonlítgatást. Mert az én életem nem illeszkedik a szépen elképzelt rendszerbe, hát akkor nem is aszerint fogom élni. Nem is tehetném. Próbáltam, és lám, sehová nem vezetett, úgyhogy ennyi volt, mostantól csak én vagyok, és a tények, és nincs "mit kellene" (ki szerint is?), nincs évek száma, nincs harmadik X, nincs olyan, hogy valamit már ilyenkor nem kéne, nem szokás, vagy éppen régen ideje volna. Régen ideje lett volna nem tönkretenni a lelkemet, hogy aztán másfél évtizedet kelljen a felépítésével töltenem, de nem így alakult. Ez az én életem, ezt tudom élni, és nem akarom többé, hogy minden gondolatomat és tettemet a félelem vezérelje. Ez a lényege az évtizedes küzdésnek, és megérkeztem a valódi választóvonalhoz. Nem akarok folyamatosan elégedetlen lenni, nem akarom, hogy a továbbiakban is problémát okozzon az évek múlása. Soha nem lehettem gondtalan fiatal, aki úgy érzi, rengeteg ideje van arra, hogy megvalósítsa a vágyait, viszont nem gondolom azt sem, hogy egy bizonyos kor fölött ennek az érzésnek szükségszerűen el kell múlnia. Én most tehetem a magamévá, hogy aztán soha többet ne múljon el. Hiszen ez egy életforma, a szabad, saját döntések szerinti, kiteljesítő élet lehetősége. Nem maradt több kör, amit lefuthatnék, és ha eddig bizonytalan voltam, mert még nem készültem fel a végső váltásra, most elkerülhetetlenül eljött az idő. Ennyi haladékra szükségem volt, de mostantól feladat van, ami pont olyan világos, mint korábban az, hogy nem hasonlíthatom magam másokhoz, akiknek nem kellett mindenféle, módszeresen romboló démonnal megküzdenie.

Az elmúlt 15 évben felnőttem. Felneveltek, és felneveltem saját magam úgy, ahogy arra szükségem lett volna gyerekként, ezért most megteszek mindent, amiről azt hittem, hogy nekem nem megy, nem jár, nem sikerülhet, pedig... Pedig én megérdemelném, hogy úgy igazán ... ez fájdalmasan ismerősen cseng. Hányszor hallottam ezt állítólagos jóakaróimtól, de azt, hogy megérdemled, így, kijelentő módban, soha. Nem, valóban megadni nekem, akár csak a gondolat lehetőségét is, az túlságosan fájt volna, kibírhatatlan látványt nyújtó türköt tartott volna nekik, akik lemondtak minderről.

Nem feltétlenül kell 50 év öncsalás. Teljes önbecsüléshiányban töltött több mint három évtized, és másfél évtizednyi aktív, az önismeret, illetve a boldogsághoz való jog érzése utáni kutatással töltött idő is elég az elégedetlenséghez, a robbanni akarás állapotához. És megértettem, hogy én nem tudok így leélni egy életet. Rendkívül hálás vagyok sok embernek - elsősorban A-nak, Á-nak, Z-nek, és a barátaimnak, akik közül egy sem családtag, ám akiket igazán érdekel a boldogságom, pedig nem lenne a feladatuk -, illetve a lehetőségekért, amelyeknek köszönhetően idáig juthattam, akkor is, ha most tovább kell lépnem, mert amennyire hasznosak voltak eddig, olyannyira pusztítanak és dermesztik meg bennem a boldogtalanságot, ha nem teszem.

És végtelenül örülök annak, hogy békét kötöttem azzal a személlyel, aki a népes családban egyetlen felnőtt emberként tudott szeretni, és megtanította nekem is, hogy minél ne adjam alább soha, még ha ez nem is a legideálisabb körülmények között történt. Az érzéseim határozottan azt állítják, hogy ő az egyetlen, aki fontos nekem, akivel rendbe szeretném hozni a dolgokat, ha ..., akivel a hosszú érzelmi száműzetés után kapcsolatot szeretnék kialakítani, akihez a majd' kétéves mosolyszünet után vissza szeretnék térni, és új alapokra szeretném helyezni azt, amit ő és én jelentünk. És ez nem is csoda, hiszen ő volt az egyetlen, akinek én fontos voltam. Nem azért, mert nélkülem - szó szerint - nem tudott élni (noha ez kétségkívül így volt), nem azért, mert bokszzsákra volt szüksége (igen, volt rá szüksége); nem azért, mert rajtam keresztül a világ felé áramoltatva saját, kerékbe tört álmait akart értelmet adni az életének, és ehhez felhasznált (ez az, amit soha, de soha, és amivel messze túltett sokmindenkin, aki olyan jót akart nekem), hanem azért, mert boldogságot okozott számára a létezésem. És igen, sok fájdalmat is okozott, de ezt feldolgozni, helyretenni az én előző két évem feladata volt, és vele volt egyedül olyan alap, amelyért érdemes volt, amely megérte az erőfeszítést; amely annak ellenére is fontos, hogy rettenetesen meg kell küzdeni érte. Ő már nem jön vissza, de a lelkemben és az életemben végre meghatározó lehet mindaz, amit kaptam tőle. A többi "szerető", "jóakaró" "felnőtt" pedig egyáltalán nem kell az életembe, semmilyen százalékban. Az érzésem ezt súgja már nagyon-nagyon régóta, csak nem engedték, hogy hallgassak rájuk.

Soha többet nem fogok elbizonytalanodni abban, hogy jogos, amit érzek. Hiszen valójában mindig is az volt, és hiába próbáltam ésszel - mások érveivel, belémhipnotizált, belémprogramozott gondolataival - meggyőzni magam arról, hogy másképp kellene érezni, semmi jó nem sült ki belőle. Nem lehet többet használni a lelkemet, a testemet, a személyemet, a szeretetemet, és nincs többé a másoknak oly kényelmes önbecsüléshiány és önmegtagadás. Méghogy önfeláldozás. Nem, nem. Csak abból lehet adni, ami van. És csak annak, aki nem vámpírként szívja el tőled az életet. Aki nem használ, akinek nem létszükség vagy, éltető levegő, transzfúziós zsák. Hanem annak, aki úgy lesz ettől boldogabb, hogy téged is éltet. Minden más csupán parazitizmus. Ilyen egyszerű.

Á-nak...

...mert az erőszaknak megannyi formája létezik. Ez a történet az egyikről szól, ám egyúttal minden erőszak metaforája is. Ezért igen, a világ bármely részén élő, és az erőszak bármely formáját elszenvedett emberek számára érvényes. Kiemelés nélkül, mert úgyis tudod, hol a lényeg.

Eve Ensler - Érző lelkek (részlet)

"Bukavuban élek, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, de azt hiszem, tanácsaimat akármelyik lány megfogadhatja a világ bármely pontján.

Sokszor faggatnak arról, hogyan éltem túl, amit átéltem. Nem mintha okosabb vagy akár erősebb lenék bárkinél. Nem is tudtam, mit csinálok. Egyszerűen csak volt bennem valami, ami miatt képtelen voltam beletörődni. A barátnőim, őket is velem együtt fogták el. Nem hiszem, hogy valaha is viszontlátjuk egymást.

Első számú szabály: felejtsd el, amit a lányok gondolni szoktak, hogy "ez velem nem történhet meg"!

Mert amikor megtörténik - és hidd el nekem, ezrekkel esik meg közülünk -, az ember nem hiszi el.

Azt gondolja: biztosan csak bolondoznak ezek a hóbortos katonák. Bizonyára unatkoznak, vagy ilyesmi. Nem árthatnak nekem, nem ragadhatják meg ilyen durván a kezemet, a lábamat, és nem hajíthatnak fel a teherautójukra. Az ember ilyeneket kezd gondolni. Némelyik az apám lehetne. Több eszük is lehetne ennél. Nos, az efféle gondolatok csak összezavarnak. Az ember hülyén érzi magát. Azt érzi, nem is a valóság, ami körüleszi. Úgy érzi, talán ő hibázott valahol.

A legjobb barátnőimre néztem: Alisa, Esther, Sowadi. Kirándulni voltunk. Együtt keltünk át hajón Bukavuból Gomába. Sokat viccelődtünk a tavon. A Kivu-tó. Óriási tó. Öt óra alatt lehet átkelni rajta. Fantát ittunk és Esther torzonborz hajáról gyártottunk vicceket. Úgy terveztük, úszunk egyet Gomában, aztán szétnéztünk a városban. Vásárolgattunk ezt-azt. Sowadi megvette ezt az aranyszínű cipőt. Emlékszem, én is szívesen vettem volna, de nem akartam, hogy azt higgye, őt utánzom.

Aztán kisétáltunk a boltból, ki, az utcára. Akkor történt. Nem is igazán fogtam fel. Javában vásárolgattunk, amikor ezek az őrült katonák... ezért is nem szaladtunk el. Én ugyan futni akartam, de nem akartam cserbenhagyni a többieket. Aztán amikor megpróbáltunk megszabadulni tőlük, akkor fordult komolyra a dolog. Az egyik, egy nagytestű állat, ütlegelni kezdte Alisát, ő meg sikoltozott. A legjobb barátnőim mind sikoltoztak és sírtak.

Én azonban csendben voltam. Igen. Nem akartam, hogy ezek a katonák bármit is megtudjanak rólam. 

Ez vezet el a következő ponthoz:

Kettes számú szabály: soha ne nézz a szemébe annak, aki megerőszakol!

A neveden fog szólítani, azon a reszelős, kéjvágyó hangon. Könyörög, hogy nézz rá. Maga felé fordítja a fejed a nagy, piszkos lapátkezével. De te ne nézz rá! Ha muszáj, csukd be a szemed! Nézd levegőnek! Hisz nincs is ott. Csak egy jelentéktelen porszem. Nem is létezik.

Hármas számú szabály: zárkózz magadba, vájj a lelkedben búvóhelyet, rejtőzz el!

Rád fog mászni. Öreg, az apád elhetne. Olyan szaga lesz, mint az erdőnek, a szesznek, a marihuánának. Befogja a szádat a kezével. Még szűz vagy. Csak tizenöt. Azt mondja majd, úgysem jön senki, hogy kiszabadítson.

Képzeld azt, hogy táncolsz! Gondolj a kedvenc dalodra! Gondolj arra, ahogy az anyukád a hajadat fonja! Idézd fel, milyen érzés, ahogy gyengéden fogja a tincseidet! Idézd fel, ahogy a neveden szólít: "Marta, Marta, Marta"!

Négyes számú szabály: soha ne nyílj meg előtte!

Ne egyél az ételből, amit eléd tesz! Ne edd meg a nyavalyás halat, amit ő hoz! Köpd le! Mondd neki, hogy a te családodban soha nem esztek vízből kifogott halat! Amikor emberek közé mentek, azt akarja majd, hogy mosolyogj, hogy tégy úgy, mint egy igazi feleség, holott olyan már van neki. El se mosolyodj! Vesd magad a földre a csúf és drága, méretre szabott pangéban, amit neked csináltatott! Ne nevess a viccein! Rád fog mászni, újra meg újra, napjában kétszer-háromszor. Az első húsz után már nem is fáj. A tested többé nem a tiéd. Néha bekölnizi magát. Vigyázz, mert ez vonzóvá teheti! Ne dőlj be neki! Idővel érezni kezdesz valamit iránta. Fél év után ez természetes, de csupán egy rossz szokás, semmi több. Véletlen. Semmi köze Claude-hoz. Mellesleg, soha ne szólítsd a nevén! Beszélj róla harmadik személyben! Soha ne mondd ki a nevét! Magázd! Menjen innen! Hagyjon békén!

Ötös számú szabály: semmi közöd ahhoz, ha rossz kedve van!

Néha olyan szomorúnak látszik. Hisz annyi rosszat látott és művelt. Megsajnálod. Átérzel mindent, amit érez vagy nem érez. Már majdnem két éve vagy a rabszolgája. Kezded azt hinni, nem is létezik más rajta kívül. Ez az életed. Ő az egyetlen, aki szeret. Amikor egyik reggel hányni kezdesz, azt hiszed, megmérgezett. Aztán a hányinger elmúlik, és rájössz, hogy az ő gyermekét várod. Azt mondja majd, ha csak gondolni mersz arra, hogy elhajtsd a gyereket, megöl. Jelentsd ki, hogy nem fogsz törődni a gyerekével!

Hatos számú szabály: nem számít, ha elfog menekülés közben! Inkább a halál, mint hogy meg se próbáld!

Ha alkalom adódik rá, szökj meg! Bízz a csodában! Ha menekülsz, vidd magaddal a gyermeked, hiszen a szíved mélyén tudod, hogy a tiéd! Vedd magadhoz a ruháit, de semmi mást!

Amikor futni kezdesz, a lábad olyan erős lesz, mint egy igazán erős ember lába. Gyorsabban és tisztábban gondolkozol, mint addig bármikor. Anyád hangját hallod, ahogy azt mondja: "Marta, fuss, fuss!" Éppen eléred a buszt. Nem nézel ki az ablakon, mert tudod, hogy a négy testőr, aki két éve tart szemmel, már ott van, de te már elrejtőztél magadba, senki nem láthat. A gyermekeddel együtt bújj el az unokatestvéred fallal körülvett, kertes házában, ahol nyaralni szoktál. Claude átkutatja majd a házat négy másik katonával, mindent feldúlnak és szétdobálnak. De a gyerek nem sír fel, te pedig láthatatlan maradsz. Másnap továbbszöksz a hajóhoz. Ahogy kifut a hajó, a lélegzeted is visszafojtod, mert látod őt meg az őröket a kikötőben; téged keresnek. Kérdezősködnek utánad, valaki a hajóra mutat. Már tudod, hogy rád találtak, hiába bújtál mélyen magadba. Hanem a kapitány hirtelen megáll melletted, és egyetlen kérdést tesz csak fel: "Hány éves vagy?" Mikor megszólalsz, olyan lesz a hangod, mintha rég nem használtad volna. Meglepődsz, milyen hangos és eszelős. "Tizenhét vagyok - mondod. - Tizenöt évesen fogott el. Napjában háromszor erőszakolt meg. Megbetegített, felcsinált. Ellopta a hazám kincseit és az életemet is. Ha maga most visszafordítja ezt a hajót, a vízbe ugrok. Inkább a halál, csak soha többé ne lássam. A gyermekét is magammal viszem."

Ekkor a kapitány a válladra teszi majd a kezét. A szemében megvillan valami, amit szánalomnak értelmezel, és nem fordul vissza a hajó.

Hetes számú szabály: ne érezz bűntudatot, mikor megörülsz a halálhírének!

Miután hat hónapot már otthon töltöttél szeretett Bukavudban, összeakadsz majd két katonával a táborból. Meglepődnek, milyen jól nézel ki. Elmondják, Claude-ot megölték. "Istennek hála" - mondod. Ebben a pillanatban tej csordul ki a melledből, és szeretni fogod a gyermekedet.

Két napra mentem el kirándulni.

Két évig nem jöttem haza.

Nyolcas számú szabály: senki nem veheti el tőled, amit önszántadból nem adsz oda!

Amit mindenkinek értenie kellene

"Ma Magyarországon mindig kell nekünk valami árnyjáték, meg valami báb, akit a valós dolgaink helyett gyűlölhetünk. Minket általában a szüleink bántanak, a barátaink, a főnökeink és a szerelmeink. Ehelyett gyűlöljük a buzikat, meg a leszbiket, meg a cigányokat, meg a zsidókat, meg a politikát, meg az MSZP-t, meg a Viktorozást... és minden mást gyűlölünk, csak hogy ne kelljen szembenézni a saját félelmeinkkel és a saját problémáinkkal." 

Amikor életem egy sorsfordító pillanatában az apámnak szegeztem, hogy a problémái gyökerét a családfájában fölfelé kellene keresnie, kifakadt, hogy "most akkor hibáztassam az anyámat azért, hogy rossz volt nekem, és attól mi lesz jobb?" Na igen, csakhogy az egyáltalán nem tűnt problémának számára, hogy egész életében minden sérelmét rajtam, a gyerekén torolta meg. Az valahogy természetesnek tűnt. Természetesnek tűnt engem okolni azért, hogy megszülettem, holott erről ő tehetett, az ő felelőssége volt. Természetesnek tűnt a létezésemet hibáztatni azért, hogy egy boldogtalan házasság és élet lett a sorsa, holott erre közvetlenül a saját anyja kényszerítette. És ha annyira megnyomorították lelkileg, hogy felnőttként nem volt képes kiállni saját magáért, az még egy okkal több arra, hogy ott keresse a válaszokat elrontott élete miértjeire, ahol meg is találhatja azt.

Csak ugye továbbnyomni a saját szarunkat a nálunk kiszolgáltatottabbra, aki nem tud védekezni ellene, az könnyű. Szembenézni a valódi sérelmekkel, leszámolni a szüleinkről a fejünkben és a lelkünkben élő ideákkal és végzetesen árván maradni - azaz felnőni, valamint számon kérni a valódi felelősökön a bántalmazást ahelyett, hogy méregként ártatlanok életébe csatornázzuk, na az kurva nehéz. 

Igen, az, tanúsíthatom, hogy kurva nehéz. De ez az egyetlen módja annak, hogy a meddő nyavalygással leszámolva elinduljunk a valódi megoldás felé. Ettől nem kapjuk vissza azt, ami elveszett - ha röviden akarnám összefoglalni, az egészséges lelkülettel megélt, boldog gyerekkort és öntudatra ébredést. A katarzis nem abból fakad, hogy kiderül, mégis csodálatosan szerető szüleink vannak, akikkel lehetséges a békülés és felnőttként egy új alapokra épülő kapcsolat kialakítása. Biztos van ilyen is, és az nagyon szerencsés helyzet. Többnyire azonban nem számíthatunk belátásra; a lényeg az, hogy függetlenítsük magunkat a mérgező hatásoktól, bármilyen fájdalmasnak tűnik is elsőre. Egy felelősségteljes, de szabad, és a boldogság lehetőségét végre magában hordozó élet lesz a jutalmunk. Egy olyan élet, amelynek szereplői számunkra fontos emberek. És ha ezek között egyetlen családtag sincs, semmi gond. Ha ők voltak a hosszú évekig tartó szenvedés okozói, csupán természetes, hogy nem visszük tovább magunkkal őket az új életbe. Mert olykor szembe kell nézni azzal, hogy nem fognak megváltozni, enélkül pedig semmit nem lehet rendezni. Ilyenkor csak egy út van: előre.

Nem mindent lehet, és nem is kell mindent megjavítani. Ha vállaljuk, hogy kapcsolataink megmentése érdekében őszintén a mélyükre nézünk, vállalnunk kell azt is, hogy esetleg meglátjuk: nem lehet rajtuk segíteni. Hogy a megoldás olykor az, hogy vége, hiszen az, amire szükségünk lett volna, soha nem is volt. Fájdalmas, az igaz, de egyúttal felszabadító is. És pontosan azért, mert csak így lehetünk biztosak benne, hogy rendbe jövünk, és odafigyeléssel nem vetítjük tovább gyermekeinkre vagy valódi szeretteinkre megoldatlan sérelmeinket. Sem önkényesen kiválasztott társadalmi csoportokra, akiknek kevesebb köze nem is lehetne ahhoz, hogy mi miért érezzük nyomorultul magunkat a saját életünkben.

Mert minket általában a szüleink, a barátaink, a főnökeink és a szerelmeink bántanak...keressük hát a helyén a megoldást.

Jó Koejó

Néhány Coelho-idézet ordítóan közhelyes és semmitmondó, fából vaskarika, tautológia és egyebek, de aztán időről időre előkerül egy-egy darab, amely olyannyira érvényes és fontos, amennyire csak kevesen gondolnák. Mindaddig, amíg valaki fel nem ismeri, hogy a gondolatnak az ő életében is helye, szerepe van. Ráadásul jó, ha újra és újra emlékeztetjük magunkat a helyes irányra. Ez is egy ilyen.

Don't let anyone make you feel that you don't deserve what you want.

(Ne hagyd, hogy bárki elhitesse veled, nem érdemled meg, amire vágysz.)

Talán nem feltétlenül tűnik fel, de a jóakarás álarca mögött rengetegszer szembesülhetünk ezzel a hozzáállással. Talán a másik kishitűségéből ered, talán önzés - talán a kettő nagyon is összefügg -, de az biztos, hogy az egyik legpusztítóbb hatás, amelynek egy embert kitehetünk. Ezért fontos, hogy ne hagyd. Akkor sem, ha gyerekként nem védekezhettél ellene, és alapvetéssé vált számodra a mások engedélyének függvényében való létezés. Felnőttként már dönthetsz másképp, csak tudatosítani kell ezt magadban. Soha ne engedd, hogy bárki azzal korlátozzon, hogy alapvetésként határozza meg, nem vágyhatsz többre, mint az, amit ő ad, még ha az rettenetesen kevés, vagy éppen számodra káros is. 

És láss csodát, éppen most bukkantam rá egy Vekerdy-interjúra, amely a helyes gyereknevelésről szól, amelynek a lényegét már hihetetlenül frappáns címe kifejezi (Jól szeretni - igen, VAN ilyen), és amelynek minden szava arany, ráadásul annak az eredetéről beszél, amire én is utaltam fentebb. Néhány gondolata különösen fontos:

"Alice Miller gondosan tanulmányozta a náci vezérek gyerekkorát, és valóban kiderült, hogy ezek vert gyerekek voltak, akiket erkölcsi megfontolásból ütöttek, azzal a magyarázattal, hogy szeretetből teszik, és jót akarnak. Közben meg lehúzatták velük a nadrágot, hogy a csupasz feneküket ütlegeljék; ez már olyan „szexuális” adalék, a verő lelki állapotához, ami nem csupán fizikai lenyomatot hagy egy gyerekben. Az irigység miatt leszidni a gyereket? Azt gondolni, hogy azért mert a homokozóban a két és fél éves fiunk nem adja oda a vödröt a másik kisfiúnak, akkor felnőttként irigy lesz? Tévedés! Ő most a kialakuló én határait védi, amibe most még a vödör is beletartozik. Akkor lesz felnőttként irigy, ha erre ilyenkor nem volt lehetősége."

"Kisgyerekként öleljük melegen, aztán, ha kamaszodik, akkor engedjük szabadon a gyereket, és az addigi ölelés fogja megvédeni a veszélyektől, mert érzelmileg biztonságban érzi magát, és érzelmileg igényes lesz. Nem kamaszkorban kell elkezdeni a prevenciót a drogozás, a bandázás és a kisiklás ellen, hanem kilenc hónappal a születés előtt."

Persze mindennek az az alapja, hogy nem akarjuk bántani a gyerekünket, hogy nem vetítjük ki rá saját frusztrációnkat, nem használjuk bokszzsákként, csak hogy megakadályozzuk, hogy boldog kis énje túlzottan éles tükröt tartson saját életünk sikertelensége vagy megtagadott vágyaink fájdalma elé. Ha azonban valakinek a szülei nem voltak képesek erre, és folyamatosan arra nevelték vagy - akár tudatosan, akár tudattalanul - azt éreztették vele, hogy semmit sem akarhat az élettől, ami boldoggá teszi, és ezért egész életében olyan emberekbe botlik, akik ezeket a korlátokat ismételgetik számára, szavakkal vagy tettekkel egyaránt, felnőttként akkor is lehetősége van változtatni. Tudni, hogy ez nem az egész világ; ez csak egy alternatív valóság, amelyet mások erőltettek - és azóta is erőltetnek - rá azért, hogy ők kevésbé érezzék rosszul magukat. Az igazság azonban az, hogy a boldogság, a szeretve levés és a szeretet megalkuvás nélküli adásának vágya természetes elvárás, nem pedig holmi soha meg nem valósulható, tündérmesei álom, amely csak illúzióként lehet az életünk része. 

Tehát ne hagyd, innentől ne engedd, hogy elhitessék veled, az élet nem lehet annál több, mint amiből ki akarsz törni. Lehet. Sőt, természetes, hogy az legyen.

Minden, ami ma rám talált...

...és én értek a szóból.

1) Valaki, aki régóta nem látott, ma tapinthatóan jobban örült nekem, mint előtte már hosszú ideje. Meg is lepődtem, hogy tényleg ennyire könnyű elfelejteni, hogy fontos valaki, ha mindig jelen van, és tényleg bele kell menni a távolmaradás játszmájába (bár a távollét részemről nem játszma, csak egyszerűen véletlenszerű körülmények eredménye volt), hogy jobban kelljek? Én mindig is tudtam becsülni, és soha készpénznek nem venni azt, amit végre a magaménak - vagy akit végre magam mellett - tudhattam. Ennek nyilvánvalóan megvan a jó oka, amiért azonban számomra ez a koncepció, a sokszor nagyon is tudattalan "beleülés" a garantáltnak vélt helyzetbe ismeretlen. Az újratalálkozás erős élmény, de egy kapcsolatban az újdonság nem itt kezdődik. Erről részletesebben még nemsokára - mert ma minden mindennel összefügg.

2) Ezután következett a Don Jon című film, ami elé egyrészt nagy várakozással (és elvárásokkal) tekintettem, másrészt kicsit tartottam is tőle, de végül minden tekintetben sokkal, de sokkal jobbat kaptam, mint amire számítottam. Az elmúlt hét erőszak- és vértengere után, amellyel a Breaking Badnek, a Vérmeséknek és a Fogságbannak sikerült megajándékoznia, szinte lemondóan fogalmaztam meg magamnak, hogy szeretnék végre egy olyan filmet látni, amitől jobban érzem magam. Ami lelkesítő. Ami perspektívát nyújt. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ez majd a Don Jon lesz, így még kellemesebb a meglepetés. Kezdődött azzal a dolog, hogy a plázamoziban a Frances Ha előzetesét vetítették, és ezzel - valószínűleg sokak számára érthetetlen módon - megalapozták a hangulatomat. Többtényezős a jelenség, és az biztos, hogy a zene központi szerepet játszik benne. A Don Jon egyértelműen a párkapcsolatok témáját boncolgatja, de olyan friss, fiatalos és új nézőpontból, amilyenből még soha nem láttam. Ami különösen tetszik benne, hogy rengeteg tanulsága van, azonban ezek egyike sem szájbarágós - a lehető legkevésbé sem az. Így azonban csak remélni tudom, hogy a kevésbé vájtfülű közönség is megérti, amit meg lehet, és meg kell érteni belőle.

* SPOILER * Hogy sokmindentől lehet rossz, és sokmindentől lehet jó egy kapcsolat, de ha a lényeget szem elől veszítjük - vagy talán nem is ismertük soha -, nem lesz kiteljesítő. Hogy a kapcsolatokról alkotott elképzelés torzulását sokminden eredményezheti, és ebből csak az egyik a pornó. Hogy a lényeget megtalálni és azt választani mindig van lehetőség. Talán ez sem feltétlenül gondolnák rám jellemzőnek, de a film befejezését a lehető leglélekemelőbb dolognak tartom, ami véleményem szerint létezik. Amikor pedig át is élhetem, na, az mindent visz. A zseniális vallási vonalért pedig óriási pirospont jár. Itt tényleg nagyon jó lenne, ha minden mondatát, a színészi játék minden pillanatát, és ezek egymással való viszonyát minden néző megértené - nem csak azok, akik tapasztaltak hasonlót életük során. Én tapasztaltam. A sors különös fintora, hogy szinte szó szerint ugyanúgy, ahogy a filmben szerepel, és tényleg csak azt tudom mondani, hogy zseniálisan ábrázolja azt, amit én már 10 évesen megértettem. Remélem, hogy mindenkinek leesik majd a tantusz. * SPOILER VÉGE *

3) Hozzájutottam végre egy videóhoz, amelyet Á. ajánlására meg kellett néznem, mert tudtam, hogy ha ő mondja egy majd' 20 perces kisfilmre, hogy látni kell, elejétől a végéig, ott nincs kec-mec. Esther Perel beszél a vágy szerepéről a hosszú távú kapcsolatban, és a sznobizmus legkisebb jele nélkül óriási filozófiai, szociológiai és pszichológiai magasságokat jár be, miközben végtelenül praktikus gondolatokat fogalmaz meg vizsgálatainak eredményeiről és tapasztalatairól. 

"Mikor vonzódom leginkább a partneremhez? ... Lényegében akkor, amikor a partneremet sugárzónak és magabiztosnak látom, alighanem ez a legerősebb stimuláns mindenek között. Sugárzó és független. Nézem az illetőt - mellesleg, vágyról ritkán beszélhetünk, ha egymásba vagyunk gabalyodva, öt centire a másiktól ... De akkor sem, ha a másik olyan messze van, hogy már nem is látni. Tehát a partneremet a komfortzóna távolságából nézem, ahonnan az a személy, akit ismerek, aki már annyira megszokott számomra, hirtelen ismét rejtélyesnek, nehezen megragadhatónak tűnik. És ez a tér, ez a távolság közöttünk az, ami az erotikus hév, az elán táplálója, amely a másik felé mozgat. Mert néha, Proust nyomán szabadon, a rejtelem forrása nem az, hogy új helyekre utazik az ember, hanem az, hogy friss szemmel nézi a régi tájat. Így aztán, amikor a partneremet magában látom, amint belefeledkezik valamilyen tevékenységbe, érzékelésem nézőpontja eltolódik, és átmenetileg nyitottá válok a mellettem élő rejtelem befogadására."

És amikor azt hinné az ember, hogy már mindent hallott, 14:25-nél rátesz még egy lapáttal, és meg sem áll a végéig.

4) Végül pedig egy kép, hogy biztosan megértsem, amit meg kell. És én értek a szóból.

Aki azt mondja, az hazudik

Te azt mondod, aki azt állítja, hogy nem akarja megcsalni a párját, az hazudik. 

Én erre azt mondom: márpedig én nem akarom, és soha nem fogom akarni. És nem hazudok.

Erre azt mondod, hogy burokban élek.

Én azt kérdem: valóban így gondolod? Akkor hadd meséljek egy kicsit.

Emlékszem egy megfélemlített és állandó szorongásban élő, riadt gyermekre, aki sokszor nem mondott igazat. Valójában az egész életét megszépített, kitalált, elferdített valóságokban élte. Mert a külvilágnak nehezére esett megbirkózni azzal, aki valóban volt, ezért másnak akarta látni, hallani, tudni őt - olyannak, amilyennek számára kényelmes volt. Ő nem is hazudott, inkább füllentett, elsősorban önvédelemből, a konfliktusok elkerülése érdekében. Mindig aszerint, amit a külvilágnak erőfeszítés nélkül sikerült befogadnia. Mert többre vele kapcsolatban a külvilág nem volt hajlandó.

Ő pedig nem akart magyarázkodni.

Nem akartam magyarázkodni. Nehéz lett volna felvállalni az igazi önmagamat, az igazi véleményemet, a tetteim hátterében álló valódi okokat. Képtelen voltam láttatni, kiadni magam, mert éreztem, hogy egészen mást várnak, hogy tökéletesnek kell lenni, hogy nem vagyok olyan könnyen emészthető, mint amilyennek lennem kell, és ez a rejtőzés volt a védekezés egyetlen módja.

És tudtam, hogy ez rossz. Hogy nem természetes, mert bár menedéket jelentett, egyúttal rosszul is éreztem magam tőle. Borzasztó volt így élni. Szerettem volna tudni kimondani, amit igazán akartam, és nem törődni a reakciókkal, nem szégyenkezni a motivációim miatt, tudni elviselni az ellenkezést vagy akár az elismerést értük. De egyik sem ment.

Sosem hazudtam mások kárára, mindig csak önvédelemből, de ezzel olykor megbántottam másokat. Súlyosan. Ez volt a másik nagy lecke. Azóta tudom, hogy a saját magammal kapcsolatos kétségeim ellenére sem engedhetem, hogy valaki miattam szenvedjen. Hiszen ha nem vállalom fel a konfliktust, akkor mások joggal hihetik azt, hogy részemről rendben van a dolog; a nem ellenkezésemet bátorításnak vehetik. Mert minél hangosabban akartam kiáltani, hogy nem, annál készségesebben tettem az ellenkezőjét - ennek az önpusztító mechanizmusnak a mesterévé váltam.

Mások talán egészséges működési módnak tekintik a hazugságot, olyasminek, amin nem kell változtatni, mert hozzátartozik az emberhez. Sőt, talán valójában inkább nem hajlandók lemondani erről a menekülési útvonalról az ugyan felszabadító, de kifogásokra, visszakozásra lehetőséget valóban nem biztosító, felelősséggel járó őszinteséggel szemben. Csakhogy ez ettől még börtön, egy üvegfalú börtön, amely olyan, mintha részesei lennénk a szabad világnak, de valójában lehetetlen az átlépés. És a szabadság ilyen illúziója, az a bizonyos menekülési útvonal egy nagyon szűk, zárt és magányos cellába vezet. Mindig ugyanoda. Igazi önmagunknak csak a fejünkben történő létezéséhez. Vagyis a nem létezésbe.  

Tehát burokban élnék? Nem hiszem. Sőt, tudom, hogy nem így van. Éppen ellenkezőleg. Kőkeményen megdolgoztam azért, hogy ne szoruljak rá a hazugságra. Hogy ne kelljen elkendőznöm a valóságot sem önmagam, és így a világ elől sem. Megfizettem az árát - az óriási árát - annak, hogy megengedhessem magamnak a saját magammal és másokkal szembeni őszinteséget. Éppen, hogy kiléptem a burokból. Kiléptem a játszmák világából. A komfortzónámból, ahol a világ elől rejtve léteztem, és bár a bántás lehetőségét a minimálisra szorítottam, valójában nem éltem. Mert nem éreztem a szabadság illúzióját, az ideig-óráig való túlélés nem volt elég ahhoz, hogy hitegessem magam egy hamis jólléttel. Szenvedtem bezárva, de rettegtem attól, hogy kiadjam magam. Hatalmas erő kellett ahhoz, hogy elhagyjam a biztonságot adó börtönt, de mivel börtön volt, nem volt más választás. Mert én tényleg szabadulni akartam.

És sok-sok év múlva, több, mint egy évtizednyi szenvedés és munka után egyszer csak azt vettem észre, hogy már nincs szükségem a hazugságra. Hogy nincs okom hazudni. Ez a szabadság elementáris erőt ad, mert iszonyú, addig játszmázással, belső vívódásokkal, előrevetített jövőképek közötti mérlegelésekkel, esélylatolgatásokkal lekötött energiákat szabadított fel.

Így pedig bármi történjen is majd a párom és közöttem, az biztos, hogy őszinteségre és nyíltságra fog épülni. Megcsalni sosem fogom akarni. Mert egyrészt úgy gondolom, hogy tisztelem annyira, hogy felnőtt embernek tekintem, aki képes a valóságban élni, és akivel meg lehet beszélni és kezelni lehet a kialakuló problémákat, és akitől nem veszem - nem vehetem - el a döntés lehetőségét. És mert sosem engedném meg magamnak azt az arroganciát, hogy olyan együgyűnek nézzem a másikat, hogy azt feltételezzem, sosem jön majd rá; sosem derül ki számára a csalásom. Az egész életébe vetett hitet megrendítő, megsemmisítő fájdalmat pedig sosem okoznék senkinek, mert alapvetően ellenkezik azzal, amiben hiszek. 

Másrészt pedig azért, mert sosem fogok akarni pusztán egy kaland céljára használni egy másik embert - hiszen ezt eddig sem tettem soha, akkor sem, ha nem voltam épp foglalt. Mert én ennél mindenkit többre tartok. Mindenki megérdemli, hogy valóban szeressék, hogy miatta legyenek vele, és valóban válasszák. Szeretővé fokozni valakit véleményem szerint ugyanis - ahogy azt már korábban elmondtam - mindennek a legalja. Azért, mert az alapvető méltóságától fosztja meg az embert. Legfőképp attól, hogy megadjuk magunknak az esélyt a valós boldogságra. Totális zsákutca, amely megvalósuló formájában pusztán silány utánzata mindannak a nagyszerűségnek, amit a résztvevők belelátnak, aminek hiszik, vagy aminek elhitetik magukkal. És én ilyet nem teszek, mert nem hazudom másnak a valóságot, mint ami. És a jövőben sem fogok akarni másnak látszani, mint aki vagyok, és nem fogom akarni másnak hazudni a valóságot, mint ami. Hiszen ha tennék ilyet valaha, már megtettem volna. 

De nem teszem, mert nincs rá okom. És ez a valódi boldogság, a végső szabadság. Amikor tényleg nincs rá okom.

Nem hiszem azt, hogy nem történhet velem váratlan dolog. Csak azt tudom, hogy bármi történjék is, teljes integritással fogom kezelni a helyzetet. Mert sokmindent kell még tanulnom magamról, ez biztos, de hazudnom többet nem fog kelleni. És aki fél ennek a felelősségétől, az valószínűleg el sem tudja képzelni, mekkora szabadságról mond le. Pedig érdemes. Ha valamiért, ezért érdemes felvenni a harcot a démonokkal.