Film(?)

Tegnap, mielőtt éjfélt ütött az óra, fel kellett használni a nyereményjegyemet, családi üzelmek miatt azonban felborult az eredeti menetrend, ezért jobb híján megnéztem a Pain & Gain című filmet(?). Az inkoherens, bennfentes játéknak tűnő, hadonászó vágóképek okozta mérhetetlen fájdalmaimat tovább fokozta, hogy az égvilágon semmit sem kaptam az élménytől. Úgy érzem, ezért a két óráért csak isten bocsáthat meg. Én biztosan nem tudok.

40-Love

A US Open tiszteletére, valamint az így újjáéledt, hihetetlenül egyoldalú rajongások és az ellentábor idoljának kollektív utálata közepette szeretnék legalább egy posztot szentelni annak, mennyire imádom, hogy a teniszben milyen könnyű rengeteg kedvencet begyűjteni. Az én kedvenceim köre egyre bővül, és ha vannak is olyan játékosok, akik nem különösebben szimpatikusak számomra, senkit nem kell gyűlölnöm ehhez a favoritarzenálhoz. Win-win, ugye? :)

A legújabbakkal kezdem. Például Francesca Schiavonéval, akivel szerintem a legnagyobb baj az, hogy kapkod. Más baj nincs is vele. Amikor pillanatokra megnyugszik, óriási a játéka. Bár élőben is volt szerencsém hozzá, ezeket a pillanatokat ott, a kedvenc borításán, a Roland Garroson nem láttam tőle. Most már értem, hogyan nyert Grand Slamet. Amúgy pedig hatalmas arc, nagyon szerethető, pedig elsőre talán nem látszik rajta. Nagyon szimpatikus volt a Serena elleni meccsen.

Philipp Kohlschreiber zseniális. Nem tudom, hogyan képes elakadni mindig úgy, hogy keveset látok belőle a nagy tornákon (jó, persze a Garroson a nyolcaddöntőben Djokovicba tört bele az ütője, ráadásul azt végignéztem, tehát láttam, hogyan - tipikusan olyan meccs volt, ahol egyikük sem érdemelte meg, hogy veszítsen), de gyönyörű, és végtelenül okos teniszt játszik. Jó lenne többet láni.

A tavalyi US Open idején azon kaptam magam, hogy Laura Robson meccseit látni akarom. Nagyon imponáló, amikor kristálytisztán, ráadásul hihetetlen önbizalommal üti a labdát, rendíthetetlenül a vonalak mellé. Ugyanezt éreztem most Victoria Duvalt látva, aki elbúcsúztatta Samantha Stosurt - aki egyébként a megbízhatatlansága ellenére szintén kedvencem, egyszerűen tetszik a játéka. De Duval, azzal a profizmussal és fantasztikusan érett hozzáállással, ráadásul első osztályú tenisszel még a rutintalanság miatti hibákat is képes volt ellensúlyozni. Ettől lesz ő nagy... most először merem ezt kijelenteni, pedig nem értek a teniszhez, de most érzem, hogy igazam van, hiszen így is meg tudta nyerni a meccset, és ehhez még Stosurnak sem kellett végtelenül rosszul játszania. Ez a 17 éves lány hatalmas nyomást gyakorolt rá a megingathatatlan előretekintésével - hiába hibázott el több ziccert, csak ment tovább, mintha mi sem történt volna. És ezzel megnyerte a mérkőzést, ami nem az utolsó lesz, ebben egészen biztos vagyok.

Angelique Kerber régóta e kör tagja, az ő tenisze is nagyon közel áll a szívemhez. Ahogy újabban Sabine Lisickié is  - bennük szintén a rendíthetetlenség tetszik, hogy soha nem adják fel, és a gondolkodás mellett remek ütőerővel rendelkeznek. Sabine végtelen optimizmusa, illetve ennek megfelelően a wimbledoni döntőben megmutatkozó érzékenysége szintén fontos. Örülök, hogy láttam valakit sírni a pályán a tehetetlenség miatti kétségbeesésében, ráadásul azt a sportolót, aki nem sokkal korábban képes volt legyőzni Serenát az oda vezető úton. Az első Grand Slam döntőt pontosan ilyen lélegzetelállítóan bénító élménynek képzelem - számomra épp ilyen lenne, persze csak egy másik univerzumban, ahol rendelkezem némi tehetséggel a teniszhez.

Agnieszka Radwanska a kedvenc okos teniszezőm, Sara Erranival együtt. Nagyon különböző a teniszük, de közös bennük, hogy kevésbé fizikális a játékuk, így sok-sok taktika, anticipáció - avagy játékolvasás, vagymiez - és intelligencia kell a megoldásaikhoz. Én pedig imádom látni, amikor valakit kicseleznek a pályán. A rövidítés a mindenkori kedvenc ütésem. Ők ketten pedig szinte művészi szinten űzik ezt a műfajt. Sara mindig utolsó erejéig, és maximális teljesítménnyel küzd, Agnieszkát viszont soha nem láttam még úgy ütni, mint a Serena elleni utolsó meccsén a Rogers Cup elődöntőjében, ahol nagyon akarta végre a győzelmet. Ott nem éreztem, hogy kicsi lenne az ütőereje vagy lassabb labdákat adna. 120%-on játszott végig, pont úgy, ahogy Ferrer Rafával szemben a miami döntőben, de ezt a teljesítményt csak a velük szemben álló legjobb tudja kihozni belőlük. Hiába lett volna elég ez a játék fölényes győzelemre bárki mással szemben, Rafával és Serenával szemben csak tanulópénzre válthatták. Ami jó, mert ez sosem látott teljesítményt hozott ki belőlük, számunkra pedig sosem látott élményt biztosított.

És ha már David Ferrer, ő igazán nagy kedvencem. A titkos szívem csücske. Éppen azért, mert ő is 100%-osan kiaknázta az adottságait, amelyek talán nem olyan messzire mutatóak, mint egy-két - akár a ranglistán mögötte álló - másik játékosé, viszont ő az, aki ennek a maximumát tudja hozni minden egyes meccsen. Nem is véletlen, hogy harmincon felül ért be, mert ez a munka időt igényel. És mutatja, hogy nem csak a tinédzserként az élvonalba berobbanás a sikerhez vezető egyetlen út. Nagyon szeretem látni a különböző karrierutakat, és nagyon becsülöm az elért eredményeket, még ha nem is olyan nyilvánvalóan kézzelfoghatók, mint a csodagyerekek esetében. Emellett pedig van rengeteg igazán tehetséges sportoló, akiknek sérülés töri derékba a pályafutását, vagy éppen emiatt küszködnek az eredménytelenséggel. Az ő potenciáljukat is fel lehet ismerni, ha odafigyelünk, és nem kényelmesedünk bele a Rafák, Djokovicok, Federerek vagy Serenák által számunkra felszolgált tökéletességbe. Andy Murray jut eszembe, akihez sok türelemre és előzékenységre volt szükségem, hogy bebizonyíthassa számomra, helye van a legnagyobbak között, és mostanra talán már sikerült neki. A tökéletességnek sok formája létezik, különösen a teniszben, amiért én végtelenül hálás vagyok.

Serena Williams sztereotíp kedvencnek tűnhet, de én mellette sok riválisának a játékát is ugyanúgy szeretem nézni. A kritikákkal ellentétben Serena nem csak ütőgép - nem ettől ő a világ legjobb női játékosa, és nem ettől volt az már 10 évvel ezelőtt is -, hanem az egyik legatlétikusabb teniszezőnő. Nem igaz, hogy a szerváival üti le ellenfeleit a pályáról, ellenben ő az, aki a legutolsó labdáért is elmegy, és többnyire a leglehetetlenebbnek tűnő esetekben is utoléri azt, majd még vissza is adja, a pályára. Ha erre nem lenne képes, csupán a szervájára hagyatkozva az esetek többségében elvérezne, ahogy az a férfimezőnyben olyan sokakkal - pl. Raonic, Isner - meg is történik, akár kevésbé erős adogatókkal - pl. Nadallal - szemben (rendben, elismerem, ez nem volt fair tőlem, hiszen Rafát szinte soha senkinek nem sikerül legyőznie, de akkor is).

Roger Federer szereplése a listán biztosan nem meglepő, bár én akkor kapcsolódtam be a tenisz követésébe, amikor ő már eléggé megbízhatatlanul, sok hibával játszott, és mozdulatainak könnyedsége mellett ez akár érdektelenségnek vagy lustaságnak is tűnhetett, ám a tavalyi Wimbledoni tornán hamar kiderült számomra, hogy milyen is a hamisítatlan Roger Federer-féle tenisz. Kétségtelenül a leggyönyörűbb technikával rendelkezik, azt pedig különösen szeretem, amikor az arisztokratikus elegancia mellett odavágja az ütéseket, hogy csak úgy nyekken. Én ugyan nem értek a teniszhez - még másfél év után is vannak olyan mélységei a játéknak, amelyeket egyszerűen nem látok, és amíg nem játszom, valószínűleg nem is fogom -, de ez a technikai fölény eltéveszthetetlen. Valóban művészi és esztétikai élmény, akár sok ki nem kényszerített hibával együtt is, bár azért egy "sistergős" "monster forehand", vagy az ellenfél mellett elsüvítő fonák mégiscsak szívet melengetőbb.

És végül, de nem utolsó sorban Rafael Nadal - mert ő maga a zsenialitás. Igen, OCD-s, de ez a tünetegyüttes ilyen pozitív kimenetet még soha nem talált. Óriási a visszatérése, és bár erre senki nem számíthatott, én utólag nem lepődtem meg. Nagyon-nagyon örülök neki, de igaz, ami igaz, teljesen illik a profiljába; abba, amit a könyvéből megtudtam róla - még ha tudom is, hogy neki ezért az eredményért minden egyes pontnál meg kellett harcolnia, és az eredmény sok esetben nem volt egyértelmű. És anélkül, hogy eszembe jutna hozzá hasonlítani magam, az edzésmódszereket illetően mégis azt hiszem, tudom, hogy mi történt vele. Tudom, hogy a 7 kihagyott hónap minden napján úgy ment le az edzőterembe, mintha pályára lépne. Mert a fejében ő a térdrehabilitáció közben is meccseket vívott, a legjobbakkal. Ahogy én is minden edzés minden egyes mozdulatát úgy hajtottam végre, mintha színpadon lennék. Minden mozdulattal törekedtem arra, hogy egyre jobbá váljak, egyetlen egyszer nem próbáltam csak megúszni vagy túlélni a feladatot. Minden lábemeléssel, minden karmozdulattal fejlődni akartam, tökéletessé válni. Ez hozzáállás, motiváció és edzésmódszer kérdése. Nem Rafa-specifikus, de rá kétségkívül jellemző - és ez az, ami kivételes sebességgel emel ki valakit a tehetséges tömegekből, a legjobbá. Megjegyzem, hogy szerintem ez a mentális erő a tehetség egy óriási összetevője, még ha kevésbé látványos is, mint egy Federer-féle egykezes fonák, és rendkívül ritka.

Ráadásul úgy érzem, hogy Rafa ezzel a hét hónappal kapott időt arra, hogy megerősítse a játéka kevésbé erős elemeit is, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen lehengerlően tudott visszatérni. Korábban tökélyre fejlesztette az erősségeit, amelyeket most már kisebb energiával tud szinten tartani és még tovább tökéletesíteni, emellett azonban kiművelte a szerváját, kicsit bátrabb a hálónál, és - ha ez lehetséges - még pontosabban üti a labdát. Mértani pontossággal céloz a vonal mellé, és 15-ből 15-ször eltalálja azt. A meccsei 99,9%-ában 100%-os teljesítménnyel dolgozik - ezt is ismerem, óriási energiát és motivációt igényel, sőt, talán leginkább koncentrációt, ami nekem például mindig nagyon jól ment, ha egyébként adottságaikat tekintve voltak nálam tehetségesebb táncosok - mint ahogy Federer fölényét sem lehet elvitatni ebből a szempontból, mégis, Rafa az, aki képes a 100%-ot szinte pillanatnyi visszaesés nélkül hozni több órán keresztül. Intuitív és konyhakész jellegéből adódóan a természetes tehetség nehezebben fenntartható, ha a fizikai erőnlét csökken (például amikor az ember eléri a 32 éves kort :)), és azt hiszem, ezért kényszerül most Roger újra felzárkózni saját maga legjobbjához. Mostanra többet kell dolgoznia azért, hogy minden együtt tudjon érvényesülni a tehetségéből a pályán, míg Rafa gyakorlatilag egész pályafutása során erre kényszerült. Mindenesetre mindkettőjük óriási, és mindkettőjüket nagyon szeretem nézni, akár nyernek, akár veszítenek, mert tudom, hogy mindig maximális elkötelezettséggel és alázattal dolgoznak. És ez bizony látszik.

Akik annyira nem állnak közel a szívemhez, de akiket nagyon elismerek:
Novak Djokovic - mindent nagyon tud, és egyébként emberként nagyra becsülöm, no meg persze sportolóként is, mert végtelenül sportszerű a meccsek során, de az utóbbi idők negatív sajtója valahogy elbizonytalanított. Kétségtelenül az egyik legsokoldalúbban tehetséges teniszező, csak nekem az arcából néha túl sok :).
Victoria Azarenka - egyszerűen el kell ismerni, amit csinál, hiszen az önmagáért beszél. Ezzel együtt több mint ellentmondásos a viselkedése számomra, és ő a legsportszerűtlenebb versenyző, akit valaha láttam. Emiatt szerintem sosem fogom kedvelni, de igaz, ami igaz, remek a játéka.
Maria Sharapova - ahogy már említettem, nem tudom kedvelni, és nem tudom, mi ennek az oka. Talán a metakommunikációja következetlensége, és az egydimenziós játéka. Az eredményei elvitathatatlanok, ráadásul féltékeny sem vagyok a szőkeségére és száznyolcvancentiméterségére, de ha valaki minden egyes pontért élet-halál harcot vív a pályán, majd egy (két, három) meglepő kiesés után - azáltal, hogy szóra sem méltatja, ami történt - azt kommunikálja a világ felé, mintha mindez egyáltalán nem számítana, számomra gyanús.

Ennek ellenére sosem mondanám egyikükre sem, hogy nem érdemli meg az eredményeit, vagy azt, hogy kiváló sportolónak tartsák. A teniszközönség igen elkényelmesedett, mert soha nem kell a tökéletesnél kevesebbel beérniük. Ha azután mégis kiderül, hogy a legnagyobbak is emberből vannak, hajlamosak olyan villámgyorsan odadobni, ahogyan piedesztálra emelték őket. De ez itt nem a celebvilág, hanem kőkemény profik kőkemény munkája, mi pedig hálásak lehetünk ezért a soha meg alkuvó színvonalért. Én biztosan az vagyok.

Way Over The Lines - Unblurred

Nagy port kavart Miley Cyrus közelmúltbeli előadása az WMA gálán. Egyre-másra jelentek meg a vélemények, így gondoltam, én is utánanézek, miről maradtam le. És sokkot kaptam. Őszintén, nem is tudom, hol kezdjem annak taglalását, hogy milyen sok szempontból mennyire hibás és elfogadhatatlan az, amit láttam. És ezek között egyáltalán nem szerepel az amiatti kiábrándulás, hogy az immár bőven felnőtt korú Miley Cyrus nőként, és nem kislányként áll a színpadon. A Miss Representation egyik éleslátóan megírt cikkében említik, hogy igen, láss csodát, a fiatal lányokból idővel felnőtt nők - és szexuális lények - lesznek. Ezzel nincs is semmi gond. Azt, hogy egy huszonéves nőt megpróbálnak erőszakkal a Disney-figurák kategóriájába szorítani, legalább annyira problémásnak érzem, mint az ominózus performanszot. Főként amiatt, hogy itt a két véglet egy képben összpontosult, amely így nem csupán ízléstelen pornóimitációvá vált, de a hatalmas plüssmacik díszletei között még pedofil felhangot is kapott.

A Miss Representation cikke még egy súlyos problémát kiemel, nevezetesen azt, hogy mindent, ami a szexualitásban "mocskos", kivetítenek a fekete háttér-(előtér?-)táncosokra, akiket Miley - "az egyik elnyomott társadalmi csoport, a fehér nők tárgyiasítják a társadalmilag még kiszolgáltatottabb csoportot, a fekete nőket" forgatókönyv szellemében - kéjesen fenéken paskolgat, és akik szexuális díszletként szolgálnak az egész klip során.

És akkor jön a ráadás, a dal, amely éppen tegnap okozta nekem életem legnagyobb csalódását. Robin Thicke és a Blurred Lines szövegével fokozzák a hangulatot, ami végtelen sajnálatomra tökéletes párosítás, csakhogy ebben minden rossz, ami elképzelhető. Az eddigi beteg fantáziát még tovább viszi azzal az üzenettel, hogy a nő, aki azt hiszi, hogy liberalizált, szexuálisan felszabadult emberként tündököl a színpadon, valójában önként tárgyiasítja magát, a tanulság pedig az, hogy a férfi akarata ellen úgyis hasztalan az ellenállás, és az erőszakot cukormázba csomagolva be lehet adagolni a butuska, önálló akarattal és szürkeállománnyal nem rendelkező nőnek, aki "úgyis akarja azt" - még akkor is, ha nem. Mindezt 2013-ban, egy mértékadó, fiataloknak szóló csatorna főműsoridejében. Érthetetlen.

Az egész előadás ötlete egy kivételesen beteg, patriarchálisan beragadt, legrosszabb sztereotípiákat megerősítő agy szörnyszüleménye. Pont úgy, mint a dal, amelyet sikerült ilyen tűpontosan beilleszteni ebbe a hányingerhalmazba. Vagy mit is beszélek, lehet, hogy eleve ez a duett adta az ötletet az egész témához, ami talán még kétségbeejtőbb, mert senkinek nem tűnt fel, hogy ez megengedhetetlen. Az olyan, minden iróniát és árnyalatot nélkülöző, szó szerint értett sorok, mint az "I'll give you something big enough to tear your ass in two", "You the hottest bitch in this place" és az unalomig ismételt refrén, miszerint "I know you want it" nem a "szex még mindig eladható" kategóriába tartoznak, hanem egyszerűen a sértő, lekezelő és erőszakos kommunikáció mintapéldái. Milyen A-listás előadó beszél a nőt teljesen helybenhagyó, de azt számára élvezetesnek feltüntető anális szexről 2013-ban, vagy utal egy nőre "bitch"-ként? A Hugh Laurie és Stephen Fry-féle "Polite Rap" pontosan rámutat arra, miről beszélek. A Blurred Lines sajnos mindenféle udvariasságot nélkülöz, és a fantasztikus zene ellenére ezek után sajnos értékelhetetlen számomra, és teljes mértékben elutasítom.

Ezúttal egyetértek az amerikai szülők egyesületének panaszával, amely szerint nem lett volna szabad 14 éveseknek megfelelő kategóriába sorolni a műsort. És nem a szexuális töltet miatt, mert a szexualitással önmagában nincs semmi gond, mint ahogy nem gondolom, hogy az ugyancsak kifogásolt óvszerreklám problémás lenne e korosztály szempontjából. A baj az, hogy egy ízléstelen, közönséges, erőltetett előadást állítottak össze, Miley Cyrus táncnak csúfolt és (nem a szexuális töltete, hanem a bődületes amatőrsége miatt) zavarba ejtő mozdulataival, amely végtelenül öncélú volt, és az egydimenziósra szűkített, nőket teljességgel alárendelő és tárgyiasító, valamint minden értékétől és izgalmától megfosztott szexualitás sztereotípiáját tolta több millió fiatal - és látszólag meghökkent felnőtt - arcába. Ez a nemi erőszak kultúráját sokszorosan megerősítő jelenség, amely a lehető legkártékonyabb a fiatalokat érhető hatások közül.

Abban igaza van a Miss Representation cikkének, hogy ez nem teljességel Miley hibája, és azt is jogosnak érzem, hogy fel akar nőni, és el akar szakadni az ártatlan Hannah Montana imidzstől. A stúdió azonban egyértelműen érdekelt abban, hogy ez az elszakadás ne legyen teljes, ám ezzel együtt is érthetetlen számomra, hogy miből gondolták, hogy a gyerekszoba díszleteibe oltott nemi aktus a megfelelő módja annak, hogy mindkét közönséget kiszolgálják. Teljességgel elfogadhatatlan, messze túlmegy bármilyen ízlésesség határán, és még ha jobb is, hogy a mocskos anyagiak miatt adták el a lelküket a producerek az ördögnek, mint az, ha valóban elhiszik annak a világnak a létjogosultságát, amelyet színpadra állítottak, ezt a döntést sajnos akkor sem indokolhatja semmilyen pénzügyi megfontolás. A művészetbe sokminden belefér, de ez messze kívül esik e sokminden körén. És persze eszembe nem jutott volna megcsúfolni a művészeteket azzal, hogy ezt a förmedvényt művészinek tituláljam - ez csak az előadó"művészek" hibás elképzelése a dologról. És hogy ez a műsorkészítés sok-sok cenzori szintjén egyetlenegy ellenzőre nem talált, az teljességgel felfoghatatlan számomra.

Mielőtt túl késő lesz...

***SPOILER***

Sokáig húztam, hogy megnézzem, nem véletlenül. Most, hogy elkészült a(z egyelőre) trilógia harmadik része, éreztem, hogy itt az idő, legyünk túl rajta. Az elvárásaimhoz képest nagyon kellemesen csalódtam. Zseniális filmek, egytől egyig. Teljesen életszerű minden helyzetük, és ennek éppen, hogy nem kell egyet jelentenie a boldogság lehetetlenségével - akkor is, ha sok-sok feladat elé állít a sors.

A második rész autós vitája és kiborulása, illetve a harmadik rész drámai színezete egyértelművé teszi, hogy nem a konfliktusok jelenléte/hiánya határozza meg azt, hogy miért lesz az egyik emberrel a családi élet olyan, "mintha csak egy óvodát vezetnétek közösen", miközben egy másikkal ugyanez az élethelyzet, akár konfliktusokkal és sok-sok nehézséggel együtt is a helyes választás. Csak a bizonyosság van, belül, már a kezdetektől - és a kézzelfogható eseményektől függetlenül -, hogy Ő az. Ő az, akivel lenned kell.

Every single of my exes are now married. Men go out with me, then we break up, and then they get married. And later they call me to thank me for teaching them what love is and that I taught them to care and respect women. You know I wanna kill tem! Why didn't they ask me to marry them? I would've said no but at least they could've asked! But it's my fault, I know it's my fault because I never felt it was the right man. Never.

Nem a problémák hiánya fogja igazolni, hogy helyesen döntöttél, és nem kizárólag a konfliktusok lesznek azok, amelyek elbizonytalanítanak. A lényeg sokkal előbb megszületik: akkor, amikor felismered, hogy ő az, aki a kemény időkben is, "jóban és rosszban" (mert lesz rossz, lesz nehéz, ez biztos, ez elkerülhetetlen) boldoggá tesz majd. Azt pedig, hogy ez ott van-e vagy sem - belül, a kezdetektől -, egyszerűen csak tudod. Mindig tudod.

I don't wanna be one of those people who are getting divorced at 52 and falling down into tears admitting that they never really loved their spouse and they feel that their life's just been sucked up into a vacuum cleaner.

Nem. Én sem. És ezért nem lehet megalkudni. Mert a sors nem kímél, és egy napon könyörtelenül szembe fog jönni az, akit elveszettnek hittél, vagy sosem vártál meg, és abból már nem lehet törés nélkül kikerülni. Mint ahogy azt a harmadik filmben látjuk. Az első jelenet számomra végtelenül szívszorító, mert arra a helyzetre egyszerűen nincs jó megoldás. Csak a megelőzés.

Soha nem szeretnék hasonló helyzetbe kerülni. Soha. És ezt valóban meg lehet előzni. Mert tudod. Mindig tudod. Nagy bátorság, türelem és hit kell ahhoz, hogy e bizonyosság szerint cselekedj, de érdemes. Mielőtt túl késő lesz...

Full of joy 2.

Belém hasít a felismerés. Ismerem ezt a mindent elsöprő, felszabadító érzést. Most, hogy látom kívülről, meghatározó emlékeket idéz, amelyeket döbbenetes módon szinte már elfelejtettem. Emlékszem a hasonló győzelmekre, a sikerre; hogy valamiben a legjobb vagyok. Bár akkoriban nem tudtam teljes egészében megélni, a kudarctól való folyamatos félelem túlságosan átszőtte az alapvető létélményt, azért mélyen belém égett a tapasztalás. Az idegrendszerem nem engedi elfelejteni. Szeretném újra érezni, de ezúttal félelmek nélkül. Ehhez pedig az a legfontosabb, hogy sose felejtsem el, milyen érzés; és főleg azt, hogy lehetséges.

Lehetséges, mert már sokszor sikerült. Tudom, hogy hol tértem le az útról, amelyen a vágyaimat követtem, mert azt sulykolta belém az élet, hogy ez olyan luxus, amelyet nem engedhetek meg magamnak. És tudom, hogy ha vissza tudok lépni erre az útra - bármilyen hatalmas erőfeszítésbe kerül is - újra természetessé válik ez az érzés. Abban a dimenzióban a "szabad-e?", "lehet-e?", "van-e jogom hozzá?" kérdések értelmüket vesztik. Nincs más, csak a hazatalálás érzése - a kishitűség, megalkuvás és önfeladás helyett - ezúttal végleg - az önazonos életbe.

Ez az. Ismerem, mint a tenyeremet.

A legtisztább öröm áradása.

Full of joy

"...which is something that I often put on when I'm feeling particularly full of joy - or needing to feel full of joy"

Hugh Laurie

A. - mon Ange

...folyt....

A legfontosabb találkozás kétségtelenül második couchsurfing szállásadómmal történt. Ő lett az angyalom. Mon Ange. A. 

Már a kezdet sejtette, hogy ez valami más lesz, mivel egy hónappal a szálláskeresésre tett kísérletemet - és véletlenszerűen egy nappal a második, vészhelyzeti hirdetésemet - követően írt nekem A., hogy néhány napra szívesen elszállásolna, ha még mindig aktuális a kérésem. Így sikerült felére redukálnom a hostelben töltendő éjszakák számát. Ekkor még a felére.

Egyes közhelyek - például az, hogy Párizs a szerelem városa - mindig is zavartak (bár alapvetően "okosközhely"-párti vagyok, azok sokszor igencsak fején találják a szöget), mert hiába szerettem volna, hogy túlzó általánosságuk rám is kiterjedjen, ez soha nem történt meg. Ezért is volt hihetetlen, hogy mindaz, ami egy véletlen és teljesen valószínűtlen találkozás révén velem történik, tulajdonképpen illik az olyannyira boldogító klisék keretei közé. Ha rövid akarnék lenni, azt írnám, hogy végre én is a számomra legfontosabb emberrel kart karba öltve sétálhattam végig a kivilágított Párizs látnivalóit és nézhettem a fényben úszó város képét a Sacré Coeurről. De nem leszek rövid.

A. hozzáállása a couchsurfinghez meglehetősen eltért Pierre-étől, ami érthető, ha tudjuk, hogy A. már 3 éve fogad vendégeket, és volt egy időszak - egy jó hosszú időszak -, amikor minden este volt szörfölője, míg Pierre hozzá képest zöldfülű. A. szabályai teljesen tiszták, és egy dolgozó ember szempontjából teljesen érthetőek is voltak; számára a vendégfogadás a mindennapok részévé vált, ami eleinte viszont furcsán hatott számomra. Már a levelezésünk nagy része is furcsa volt, ami bizalmatlansággal vegyes kíváncsiságot keltett bennem. Nem véletlenül. Számomra egyértelmű, illetve teljesen elképzelhetetlen tulajdonságok egyvelege volt ő, az első pillanattól fogva. Teljesen önmagát adta - a szerepjátszás, a megfelelési kényszer, a "viselkedés" hiánya a hosszú couchsurfinges múlt fényében nyilvánvaló, engem mégis magával ragadott, mivel nekem ez nagyon nehezen megy. Akarommondani, egyáltalán nem megy. Akarommondani, nem ment. 

A más házában megszállásból, a más tulajdonának használatából fakadó kényelmetlenség okozta szabadkozás ellenére az első pillanatban éreztem a kapocs-élményt. Sőt. A. holtfáradtan beszélgetett velem - természetesen nagyon okos, pár perc alatt is mélyenszántó diskurzus vette kezdetét -, és ösztönösen éreztem, hogy ő jó nekem. Jót tesz nekem. A részletek azonban mindenképpen árnyalják az első benyomást, esetünkben pedig az elkövetkező napok igencsak próbára tették a jól induló kapcsolatot, de végül mégis kiderült, hogy az első benyomás helyes volt - noha az árnyaló tényezők is helytállónak bizonyultak. De ez így van jól, hiszen egy emberi kapcsolatról van szó, amely szükségszerűen változik. Számomra ennek az egésznek a valós lehetősége volt elképzelhetetlen - egészen addig, amíg ott van előtted, és a negyedik dimenziót meghazudtolóan töredéknyi időegység alatt minden egyértelművé válik. Onnantól pedig hihetetlen sebességgel változnak a dolgok - te, ő, a kapcsolat. Mert végre VAN. Mert végre szabad. Ehhez pedig kizárólag az szükséges, hogy két, egymással a másikkal kapcsolatos szándékait tekintve teljesen őszinte ember találkozzon, és így még a megpróbáltatások sem akadályozhatják meg azt, hogy tudjuk, összetartozunk. Csak erre az igaz lélekre kellett várnom olyan sokat. Meg kellett értenem hozzá, hogy nem kell beérnem kevesebbel, és ez az odaadás és nyitottság az, amiért A. az angyalommá vált.

A kivilágított Párizs végre a miénk volt, nem csak az enyém. És iszonyúan élveztem. Nem csak azért, mert amellett, hogy a napközbeni zuhanyzási lehetőséggel a hostel megfizethetetlen szolgáltatást nyújtott nekem - a többit persze MasterCarddal kiegyenlítettem - végül egyetlen éjszakát sem kellett ott töltenem.  Pontosan olyan volt ez az élmény, mint amilyennek elképzeltem. Nem volt antikatartikus vagy csalódottságot keltő. Tudom, hogy azt mondják, a boldogság unalmas, az izgalom a drámában rejlik, de ez nem igaz. Aki így gondolja, az nem értheti a boldogság lényegét, talán sosem volt benne része, vagy el sem tudja képzelni, milyen lehet az. A dráma romanticizálásáért leginkább valószínűleg a filmélmények felelősek, azonban ott is csak abban az esetben, ha a filmkészítők borítékolják a happy endet. A valódi, feloldozást nem kínáló drámák nem vonzzák a nézőközönséget - lásd a Napok romjai producerének megjegyzését a film befejezéséről: "There goes 50 million dollars" -, ezt azonban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A boldogság nem unalmas, hanem olyan, mint a pár másodpercig tartó, filmvégi happy end: felemelő, kiteljesítő, csodás. Ráadásul egy elsőre valószínűtlennek tűnő helyzetben talál rád, olyan erővel, hogy annak minden látszólagos ellentmondásossága ellenére nem vitatkozhatsz vele. Ahogy több óra beszélgetés után A. - addigra már többször, számomra döbbenetesen megnyilvánuló - természetes őszinteségével kijelentette, nem érti, hogy ilyen emberként hogyhogy nem találtam már párt, éppen olyan természetesnek éreztem a boldogságot: szinte csodálkoztam, hogy hol volt eddig, ha úgy simul a lelkemre, mint egy tökéletesen szabott ruhadarab.

Nem igaz, hogy nehéz elviselni, mert minden csodája ellenére van benne valami mérhetetlenül földhöz közeli, gravitáló érzés, amely bizonyítja, hogy ez a normális állapot. Amit nem kell kitalálni. Megindokolni. Megmagyarázni. Ilyen-olyan - többnyire ellehetetlenítő - körülmények között értelmezni. Ilyen-olyan fényben megvilágítva értékelni. Csak rá kell nézni arra, ami van, mert az önmagában tökéletes. Igen. Tökéletes.

A tökéletesség sem unalmas. Igaz, John McEnroe szerint több Ernst Gulbis és Gael Monfils kellene az ATP tornasorozat versenyzői közé, mert a nagy négyes tagjai - Djokovic, Murray, Federer és Rafa - precizitásukkal és megalkuvást nem ismerő profizmusukkal bizony meglehetősen unalmassá tudnak válni. Bevallom, soha nem akartam még teniszezőt úgy arcul csapni, mint ennek hallatán McEnroe-t (pedig..pedig...). Annak ellenére, hogy sosem tennék ilyet, az alázat nélküli arrogancia a legdurvább reakciókat képes kiváltani belőlem. Például az arculcsapás gondolatát. Mert álljon meg a menet, elismerem, hogy a tenisz látványsport, és kellenek a bohócok és az élménymesterek, de nehogy már hirtelen kevés legyen nekünk a folyamatosan 100%-hoz közeli teljesítmény! Miközben a versenysportban - ráadásul esztétikai sportban - korábban érintettként pontosan értem, hogy McEnroe mire gondolt, nagyon vigyázni kell azzal, hogy mennyire hagyjuk figyelmen kívül a kettős mércét, amelyet azokkal az emberekkel, helyzetekkel stb. szemben alkalmazunk öntudatlanul, akik és amelyek folyamatosan olyan kiváló teljesítményt nyújtanak, amelyet más megközelíteni sem tud, ezért kiugró különbségek híján elfelejtjük megbecsülni, értékelni, és legfőképp élvezni azt. Pedig a teniszen kívül kevés olyan sporttal találkoztam - értsd: nem találkoztam olyan sporttal -, amelyet ilyen mértékben a tökéleteshez közelítő szinten művelnek, órákon keresztül, heteken keresztül, hónapokon keresztül folyamatosan, és minderre nem pusztán egyetlen kiemelkedő sportoló, hanem az élmezőny java része képes. Tehát, hogy a teniszreferenciáknál maradjak, a tökéletesség számomra olyan állapot - mindig is az volt -, amelyre nagyon vágytam, bár szinte soha nem volt részem benne, és amelynek a megélése egyedülálló boldogságot teremt a lelkemben. Megéltem a színpadon - többnyire ott -, és megéltem most. A tökéletesség nem hibanélküliséget jelent, hanem azt, amikor érzed, hogy ott vagy, ahol a legesleginkább lenni szeretnél, azzal, aki a legeslegjobb számodra, mindez kölcsönös, és ráadásul magától értetődő.

A. különös ember. Ahogy ő mondja, "más". És valóban, az. Nem sikerült teljesen megfejtenem e másság mibenlétét, mert közben olyan sokmindenben sokkal életközelibben viselkedik, mint én, de rögtön megláttam benne az "igaz lelket" - a sacré coeurt. Azt a fajtát, amely még számomra is lenyűgöző. Mert az erkölcsi tisztasága nem valamiféle megfelelési kényszerből vagy felvett szerepből, hanem egyszerűen a lényéből fakad. Soha nem hazudik, de mégsem naiv, és - mivel nagyon okos - nem hagyja, hogy hülyére vegyék, még akkor is, ha ehhez olykor furcsán támadásba lendül. De őszintén hisz a Jóban, a nagybetűsben, amit nekem, a kissé cinikussá torzult lelkülettel rendelkező egyénnek nagyon jólesett látni. És őszintén csodálom érte. Jót tett, hogy emlékeztetett arra, mindez nem hiábavaló, csak alaposan meg kell válogatni, ki felé nyitunk.

És nem utolsó sorban, A. szexi. Valószínűtlen módon talán, de első este levett a lábamról, pedig józan ésszel sokan inkább menekülőre fogták volna, és most, egy hónap távlatából is örömmel veszem tudomásul, hogy nem csaltak a megérzéseim. Végtére is azok soha nem csalnak. Én kíváncsi voltam erre az emberre, aki ennyire láttatja önmagát, mégis ennyire sokat beszél a félénkségéről, mint a személyiségét nagyban meghatározó erőről. Pedig én voltam az élő bizonyíték arra, hogy igenis van benne kurázsi, és azóta is próbálom megfejteni félénksége természetét. Az is egy összetett jelenség. Mert valójában ő nem félénk, cseppet sem. Persze az ilyen valójábant ismerjük, sok-sok munka kell ahhoz, hogy az tényleg valós legyen. Mégis, számomra elképesztő, amikor látom, hogy valakinek a félénksége nem ássa alá az emberi kapcsolatok kialakítására való képességét. Akkor valójában mindegy is, nem? Persze nem, de azért ez igen meglepő számomra.

A. olyan ember, aki véleményem szerint nálam nehezebben boldogul az életben... pedig engem néha megbénít a világtól való félelem, így ez a felismerés is igencsak helyre tett - ha neki sikerül, persze, hogy nekem fog. Van benne valami gyermekien esendő, és épp ezért olyan tiszteletre méltó számomra a helytállása. És kedves. És gyengéd. És független. És engem akar. Hosszú ideje ő az első, akibe nem akartam belerúgni azért a megjegyzéséért, hogy nem érti, miért nem találtam még párt, mert szerinte mindenem megvan hozzá. Mert ha ő ezt mondja, akkor ő is engem akar. És ha ő engem akar, akkor engem is választ. És ez piszkosul felszabadító, lélekemelő és éltető.

Boldogság és tökéletesség. A két legkevésbé unalmas élmény, amelyben valaha részem volt, mert boldogság és tökéletesség létezik megoldandó feladatokkal, kezelendő helyzetekkel vagy tökéletlenségekkel együtt is. Élhető boldogságnak hívják. És de még mennyire élhető!

Nem olyan régen megfogadtam, hogy soha többé nem engedek be olyan embert az életembe, aki mérgezi a lelkemet. És megérte, mert végre kompromisszumok nélkül lehet azt érezni, amit a legerősebben érzek, és azt tenni, amit a leginkább tenni szeretnék. Csak tudni kell, hogy soha senki nem szorul alamizsnára. Mert az igaz, hazugságtól nem terhelt helyzetekben - azok minden valószínűtlensége ellenére is - a boldogság végtelen számú lehetősége rejtőzik. És én ezt most megkaptam.