ÉLET

"Nincs több életem
ahhoz, hogy az egyetlent
elkezdjem végre"

 Zalán Tibor

Nincs bizony. 

Mit?

Ha mindenedet 

odaadnád érte - mit 

adhatnál neki?

Fodor Ákos

Aki azt mondja, az hazudik

Te azt mondod, aki azt állítja, hogy nem akarja megcsalni a párját, az hazudik. 

Én erre azt mondom: márpedig én nem akarom, és soha nem fogom akarni. És nem hazudok.

Erre azt mondod, hogy burokban élek.

Én azt kérdem: valóban így gondolod? Akkor hadd meséljek egy kicsit.

Emlékszem egy megfélemlített és állandó szorongásban élő, riadt gyermekre, aki sokszor nem mondott igazat. Valójában az egész életét megszépített, kitalált, elferdített valóságokban élte. Mert a külvilágnak nehezére esett megbirkózni azzal, aki valóban volt, ezért másnak akarta látni, hallani, tudni őt - olyannak, amilyennek számára kényelmes volt. Ő nem is hazudott, inkább füllentett, elsősorban önvédelemből, a konfliktusok elkerülése érdekében. Mindig aszerint, amit a külvilágnak erőfeszítés nélkül sikerült befogadnia. Mert többre vele kapcsolatban a külvilág nem volt hajlandó.

Ő pedig nem akart magyarázkodni.

Nem akartam magyarázkodni. Nehéz lett volna felvállalni az igazi önmagamat, az igazi véleményemet, a tetteim hátterében álló valódi okokat. Képtelen voltam láttatni, kiadni magam, mert éreztem, hogy egészen mást várnak, hogy tökéletesnek kell lenni, hogy nem vagyok olyan könnyen emészthető, mint amilyennek lennem kell, és ez a rejtőzés volt a védekezés egyetlen módja.

És tudtam, hogy ez rossz. Hogy nem természetes, mert bár menedéket jelentett, egyúttal rosszul is éreztem magam tőle. Borzasztó volt így élni. Szerettem volna tudni kimondani, amit igazán akartam, és nem törődni a reakciókkal, nem szégyenkezni a motivációim miatt, tudni elviselni az ellenkezést vagy akár az elismerést értük. De egyik sem ment.

Sosem hazudtam mások kárára, mindig csak önvédelemből, de ezzel olykor megbántottam másokat. Súlyosan. Ez volt a másik nagy lecke. Azóta tudom, hogy a saját magammal kapcsolatos kétségeim ellenére sem engedhetem, hogy valaki miattam szenvedjen. Hiszen ha nem vállalom fel a konfliktust, akkor mások joggal hihetik azt, hogy részemről rendben van a dolog; a nem ellenkezésemet bátorításnak vehetik. Mert minél hangosabban akartam kiáltani, hogy nem, annál készségesebben tettem az ellenkezőjét - ennek az önpusztító mechanizmusnak a mesterévé váltam.

Mások talán egészséges működési módnak tekintik a hazugságot, olyasminek, amin nem kell változtatni, mert hozzátartozik az emberhez. Sőt, talán valójában inkább nem hajlandók lemondani erről a menekülési útvonalról az ugyan felszabadító, de kifogásokra, visszakozásra lehetőséget valóban nem biztosító, felelősséggel járó őszinteséggel szemben. Csakhogy ez ettől még börtön, egy üvegfalú börtön, amely olyan, mintha részesei lennénk a szabad világnak, de valójában lehetetlen az átlépés. És a szabadság ilyen illúziója, az a bizonyos menekülési útvonal egy nagyon szűk, zárt és magányos cellába vezet. Mindig ugyanoda. Igazi önmagunknak csak a fejünkben történő létezéséhez. Vagyis a nem létezésbe.  

Tehát burokban élnék? Nem hiszem. Sőt, tudom, hogy nem így van. Éppen ellenkezőleg. Kőkeményen megdolgoztam azért, hogy ne szoruljak rá a hazugságra. Hogy ne kelljen elkendőznöm a valóságot sem önmagam, és így a világ elől sem. Megfizettem az árát - az óriási árát - annak, hogy megengedhessem magamnak a saját magammal és másokkal szembeni őszinteséget. Éppen, hogy kiléptem a burokból. Kiléptem a játszmák világából. A komfortzónámból, ahol a világ elől rejtve léteztem, és bár a bántás lehetőségét a minimálisra szorítottam, valójában nem éltem. Mert nem éreztem a szabadság illúzióját, az ideig-óráig való túlélés nem volt elég ahhoz, hogy hitegessem magam egy hamis jólléttel. Szenvedtem bezárva, de rettegtem attól, hogy kiadjam magam. Hatalmas erő kellett ahhoz, hogy elhagyjam a biztonságot adó börtönt, de mivel börtön volt, nem volt más választás. Mert én tényleg szabadulni akartam.

És sok-sok év múlva, több, mint egy évtizednyi szenvedés és munka után egyszer csak azt vettem észre, hogy már nincs szükségem a hazugságra. Hogy nincs okom hazudni. Ez a szabadság elementáris erőt ad, mert iszonyú, addig játszmázással, belső vívódásokkal, előrevetített jövőképek közötti mérlegelésekkel, esélylatolgatásokkal lekötött energiákat szabadított fel.

Így pedig bármi történjen is majd a párom és közöttem, az biztos, hogy őszinteségre és nyíltságra fog épülni. Megcsalni sosem fogom akarni. Mert egyrészt úgy gondolom, hogy tisztelem annyira, hogy felnőtt embernek tekintem, aki képes a valóságban élni, és akivel meg lehet beszélni és kezelni lehet a kialakuló problémákat, és akitől nem veszem - nem vehetem - el a döntés lehetőségét. És mert sosem engedném meg magamnak azt az arroganciát, hogy olyan együgyűnek nézzem a másikat, hogy azt feltételezzem, sosem jön majd rá; sosem derül ki számára a csalásom. Az egész életébe vetett hitet megrendítő, megsemmisítő fájdalmat pedig sosem okoznék senkinek, mert alapvetően ellenkezik azzal, amiben hiszek. 

Másrészt pedig azért, mert sosem fogok akarni pusztán egy kaland céljára használni egy másik embert - hiszen ezt eddig sem tettem soha, akkor sem, ha nem voltam épp foglalt. Mert én ennél mindenkit többre tartok. Mindenki megérdemli, hogy valóban szeressék, hogy miatta legyenek vele, és valóban válasszák. Szeretővé fokozni valakit véleményem szerint ugyanis - ahogy azt már korábban elmondtam - mindennek a legalja. Azért, mert az alapvető méltóságától fosztja meg az embert. Legfőképp attól, hogy megadjuk magunknak az esélyt a valós boldogságra. Totális zsákutca, amely megvalósuló formájában pusztán silány utánzata mindannak a nagyszerűségnek, amit a résztvevők belelátnak, aminek hiszik, vagy aminek elhitetik magukkal. És én ilyet nem teszek, mert nem hazudom másnak a valóságot, mint ami. És a jövőben sem fogok akarni másnak látszani, mint aki vagyok, és nem fogom akarni másnak hazudni a valóságot, mint ami. Hiszen ha tennék ilyet valaha, már megtettem volna. 

De nem teszem, mert nincs rá okom. És ez a valódi boldogság, a végső szabadság. Amikor tényleg nincs rá okom.

Nem hiszem azt, hogy nem történhet velem váratlan dolog. Csak azt tudom, hogy bármi történjék is, teljes integritással fogom kezelni a helyzetet. Mert sokmindent kell még tanulnom magamról, ez biztos, de hazudnom többet nem fog kelleni. És aki fél ennek a felelősségétől, az valószínűleg el sem tudja képzelni, mekkora szabadságról mond le. Pedig érdemes. Ha valamiért, ezért érdemes felvenni a harcot a démonokkal.

Napsütés, végre!

Ragyogás...kívül-belül.

Most jó.

Mai hangulat

Szeretem, amikor a zsigereinél megragadnak és a velejéig kifordítanak egy közhelygyanús "bölcsességet". Amikor elkezdek olvasni, és már nyitnám a szám, miközben belül már lemondóan legyintek, hogy megint itt csak egy véggigondolatlan szócséplés, majd hirtelen, egy 180 fokos fordulattal fején találják a szöget, én pedig csak állok, belül elismerően bólogatva, hogy ismét tanultam valamit, emlékeztetve arra, hogy soha ne ítéljek el véglegesen semmit addig, amíg teljesen meg nem ismerem.

"Azt hiszem, csak akkor lehet boldog az ember, ha már megismerte a szenvedést. Azt hiszem, akkor van rá esélyünk, hogy elnyerjük a boldogságot, ha ellen tudunk állni a boldogtalanságnak."

(Guillaume Musso)

Ha van bármi értelme a boldogtalanság megtapasztalásának, legfeljebb ez lehet az. Megtanulni, hogy hogyan ismerjük fel, és hogyan tegyünk ellene. Vagyis hogyan ne alkudjunk meg a boldogság hiányával. Nagy erő és szabadság az a tudat, hogy a kezedben van ez a döntés. Amikor már a kezedben van. Ezt biztosan tudom.

Szabad egy táncra?

Nos, az attól függ. Mert ha számomra az a feladat, hogy megtanuljam hagyni magam vezetni, akkor az a másik oldalon nyilván olyan férfiakat feltételez, akik vezetnek, akiket így lehet követni, és akik kezdeményező lépésére lehet reagálni.

Mert hogy a "társas" tánc igazi lényege erről szól. És sokakkal ellentétben nekem nem a lépések elsajátítása okozza a legnagyobb kihívást, hanem éppen ez a társas jelleg. Nagyon nem véletlen, hogy miért most jutottam el odáig, hogy bele mertem vágni, és talán az sem, hogy óráról órára jobban szeretném, és hatványozottan nő a lelkesedem. Ahhoz képest, hogy ez olyasmi, amiről azt gondoltam, hogy soha nem akarom majd csinálni, ez egy örömteli változás, és amilyen lehetetlennek tűnt korábban, most éppen olyan természetes számomra. Sokszor átéltem már ezt az élményt, de a legfontosabb kérdésekben mindig hihetetlennek tűnik a változás lehetősége. Mindenesetre most egy újabb ilyen történt, ám nagyon hamar egy komoly problémába ütköztem. Ennek előzménye pedig messzire nyúlik vissza. Nyilvánvalóan.

Kisgyerekkoromtól emlékszem arra az élményre, hogy folyamatosan vissza kellett fognom magam. A megnyilvánulásaim, a lelkesedésem és a világ csodáira nyitó elmém újra és újra falakba ütközött. Mindaz, amit puszta érdeklődésből tudtam, amire emlékeztem, amit megjegyeztem, amit összekötöttem és amire képes voltam magamtól azért, mert gyorsan fejlődtem és - ahogy normális esetben ezt értelmeznék, és ahogy ma már értem - a környezetemhez képest kiemelkedő képességeim voltak, nem tudtak, illetve sokszor nem akartak velem mit kezdeni, így időről-időre jobbnak láttam elhallgatni, nehogy megint kínossá váljon a helyzet, nehogy megint ne tudják, éppen miről beszélek, és megpróbáljanak lehurrogni vagy azt éreztetni velem, hogy nem érdekes, amit mondok. Vagy még inkább azt, hogy nem ezt kellene gondolnom, észlelnem, megjegyeznem; nem ilyen összefüggéseket kellene felismernem, nem ilyen asszociációkat alkotnom. Ahelyett, hogy dicsértek és bátorítottak volna, ahogy minden normális esetben teszik a gyerekekkel, akik felfedezik a világot. Nem kell persze mindenért ajnározni a kicsiket (és nagyobbakat), de különösen akkor, ha kiemelkedő tehetséget mutatnak valamiben, igenis támogatni kell őket, különben szépen lassan a saját hibájuknak, furcsaságuknak fogják érezni azt, ami erőfeszítés nélkül, a saját lényegükből fakadóan jön létre bennük, és inkább magukba fojtják eredeti gondolataikat, majd a lelki stabilitásukat és túlélésüket biztosító elfogadás érdekében megtanulnak azok helyett megfelelni a környezetük elvárásainak.

Ehhez jön még a világ iránti bizalom hiánya és annak szintén nagyon korai és mélyreható okai, amelyekre az eddigi, már tudatos fejjel átélt tapasztalataim is jócskán ráerősítettek, úgyhogy egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a sejtjeim első számú szabályként azt jegyezték meg, hogy akkor vagyok a legnagyobb biztonságban, ha magamra számítok. Ez ugyanis nem csupán illúzió, az esetek túlnyomó többségében sajnos igaznak bizonyult, így a kis (bár mostanra egyre növekvő) számú, de kivételes esetben is óhatatlanul bekapcsol az önellátó-mód, és ez a gond. Mindazonáltal régóta igyekszem a világ iránti bizalmam megteremtésén, és most először, azt hiszem, már stabil, visszafordíthatatlan szintű sikerrel.

Így aztán pár alkalom és néhány megfelelő időben a megfelelő helyen történő jelenlétnek köszönhetően megtanultam a táncban a számomra feladott leckét, hogy hogyan kell hagyni magam vezetni. Ez persze egyáltalán nem zökkenőmentes, a megvalósítás nem megy csettintésre, hiszen számos berögződött, régesrégi, automatikusan lefutó idegrendszeri programot kell felülírni a mozgásomban - ami a mozgásformáim átalakításánál nyilvánvalóan jóval messzebbre mutat -, de a leckét megtanultam. A gyakorlatba átültetés következne, és itt jön a gond. Mert ismét előkerült a túl gyorsan fejlődöm, túl sok vagyok, vissza kellene fogni magam problémája. Ennek orvoslására merült fel a haladó csoporthoz való felzárkózás lehetősége, és az első kósza gondolattól villámgyorsan eljutottunk odáig, hogy a visszaút már elképzelhetetlen.

A külön felzárkóztató kiképzésen azonban megkaptam az instrukciót, miszerint konkrét figurák gyakorlásánál lépjek magamtól úgy, haladjak magamtól addig, ahogy és ameddig akkor tenném, ha vezetnének, és induljak el zenére magamtól időben, hogy a fiúnak erre ne kelljen már figyelnie, nekik ugyanis eleinte sokkal nehezebb, annyi mindenre kell egyszerre figyelniük, a szabad táncnál azonban tegyem azt, amit ő akar, azaz ne találjam ki magamtól, hogy mit lépek, addig menjek, ameddig ő meg nem állít, és ne induljak el hamarabb, mint ahogy a partneremtől erre jelzés érkezik. Tehát hagyjam magam irányítani. Csakhogy az az igazság, hogy ha a követés nehezemre esik is, a társastánccal való viszonyom és az ilyen téren szerzett "szerteágazó" tapasztalataim ellenére bárkit bárhol levezetek, akár egy "társas táncban" is. Mert nem társastáncolni nem tudok, hanem vezetni hagyni magam, a vezetés ellenben minden körülmények között kiválóan megy. Korábban is dobó- és tartóember voltam, sziklaszilárd alapot biztosítottam, akire lehet támaszkodni, akiben lehet bízni. És lehetett is, kivétel nélkül mindig. Mert egész életemben ezt gyakoroltam, és bár nem túl "nőies", de ezen a helyen éreztem kényelmesen magam, ebben vagyok jó. Így bár megértem, de nem igazán tudok azonosulni a vezetés nehézségének problémájával, mert úgy gondolom, hogy ez - a követéshez hasonlóan - nem elsősorban tánctechnikai kérdés, hanem hatalmas és kíméletlen személyiségteszt, ahol a tettetés szó szerint lehetetlen. Tehát ha nem vagy elég magabiztos a vezetéshez, akkor nem tudod eljátszani, és ha nem bízol a téged vezető partneredben, az is pillanatok alatt kiütközik az ütközésekben. Én mostanra felkészültem arra, hogy át merjem engedni az irányítást, de gyorsan ott találtam magam, hogy hiába hagyatkoznék a páromra, a legtöbb esetben nincs kire-mire. Ugyanis nincsenek határozott kiállású férfiak, akik ha bénáznak is a lépéssel, de magabiztosan állnak velem szemben, tudva, hogy nyilván nem a világbajnokságra készülünk, és senki nem fogja a rontásért leharapni a fejüket.

És ez az egyik, amit nem értek. Hogy miért azon aggódnak, hogy esetleg elrontják a lépést, amiben a lányok - szinte mindegyikünk, még a kevésbé ügyesek is - valóban ügyesebbek náluk? Hogy miért nem értik a lényeget? Nem érdekel, ha elrontja valaki a lépést. Előfordul, kezdők vagyunk, nekem is új, én is rontok, még akkor is, ha igen, nekem táncos múlttal ez kevésbé gond, tehát türelmesen megvárom, amíg belejönnek. Ha azonban azzal szembesülök, hogy nem bízhatok a másikban, ugyanis nincs vezetés a részéről, amit követhetnék, miközben nekem azt kellene megtanulnom, hogy hagyjam magam irányítani, és a köztünk lévő jóérzés megint azon múlik, hogy én ügyetlenebbnek tettetem magam a valóságosnál, csakhogy ne ijesszem el a másikat örökre (azzal, hogy az elmondott és megmutatott feladatott jól végrehajtottam...) és ne rögzüljön benne az, hogy nem lehet megfelelni az elvárásaimnak, akkor hirtelen felforr a vérem.

Mert ha újra csak az a tapasztalatom, az élményem, hogy saját magamnak kell eljátszani, hogy hagyom magam vezetni, miközben valójában én irányítok, akkor elég jogtalan elvárni tőlem, hogy 10 perccel később, esetleg egy órán belül többször váltakozva rá tudjam bízni magam a másikra. És itt hirtelen újra eszembe jut, hogy miért is nem tudtam bízni soha senkiben. Mert nem lehetett. A táncóra ilyen szempontból az élet kicsiny mása, és éppúgy, mint a gyerekekkel való kommunikációban, a személyiségeink itt is meztelenül állnak egymással szemben, a tettetés leghalványabb esélye nélkül. Mert itt a valódi lényegedet kell adni, kéreg alatti szintről, márpedig ott a téged alapvetően meghatározó, öntudatlan programok fognak végigfutni, méghozzá az előtt, hogy megpróbálhatnál elgondolkodni róluk.

Arra jöttem rá, hogy igenis tudom én hagyni magam vezetni. Kétségtelenül új jelenség ez az életemben, amiért rengeteget dolgoztam, és amelynek egy részét a táncórán tanultam meg - egyetlen jól célzott gondolat, és megvilágosodtam -, de hogy a beégett programokat felülírhassam, ahhoz belső változásra volt szükség. Ez megtörtént, de közben azt is látom már, hogy a világ, az élet, a létezés és a túlélés bizonyosságába vetett ősbizalmat lehetetlen egyedi élményekre és emberekre alapozva összetákolni. Nem véletlenül kellene csecsemőkorban, a szülői gondoskodás teljes bizonyosságának hatására kialakulnia. A felnőtt élet ugyanis nem kímél csak azért, mert nincs meg az alapom ahhoz, hogy a támadásokat visszaverjem, hogy ami káros számomra, az elől kitérjek, míg ami jó nekem, azt beengedjem az életembe. Az élet random (vagy nem, de ebbe most nem megyek bele) fogja rám is szórni a számomra kedvező vagy éppen kihívást jelentő, adott esetben engem kifejezetten bántó, károsító helyzeteket, így az ősbizalom hiánya helyett nem találhatok önigazolást abban, hogy egyesével mindenkiről bebizonyosodik: bízhatok benne. Most azonban, hogy ezt a hiányzó alapot több, mint egy évtizednyi munkával kikőműveskedtem, már látom, hogy nem gond, ha nem mindenkiben bízom; ha nem feltétlenül vagyok képes bárkire rábízni magam.

Mert van, akire nem lehet. Sőt, a többségre, mint a példa mutatja, nem lehet. És ilyen esetben nem az én hibám, ha bekapcsol a válogatott helyzetekben hasznos, de önvédelmi kényszerből kialakult és ezért alapvető létezési móddá vált "önvezérlő"-mód, egyúttal azonban nem is elvárható, hogy ilyen körülmények között képes legyek megtanulni hagyni magam vezetni. Abban, hogy a háttérből én mozgassam a szálakat és közben úgy tegyek, mintha a másik irányítana, profi vagyok, de erre egyrészt már nem vagyok hajlandó, másrészt pedig ez a szerep éppen a másik iránti bizalom lehetőségének hiányából fakad.

A kontroll átengedéséhez olyan társ kell, akire - szó szerint - lehet támaszkodni, akire lehet hagyatkozni. Akinek a férfiasságát nem kell azzal erősítenem, hogy hülyének tettetem magam, és aki éppen ezért elég magabiztos ahhoz, hogy olykor hagyja, hogy én irányítsak. Akivel párbeszéd, és igazi, összehangolt tánc alakul ki köztünk. Aki mellett lehetek nő, de ez nem kell, hogy egyet jelentsen a gondolattalansággal, az alárendeltséggel, az önfeladással, a megalkuvással. Aki vezet; aki ura a saját lépéseinek, de aki figyelembe veszi, hogy mi a jó nekem és annak érdekében is cselekszik - tehát akit bátran követhetek, mert bízhatok benne. Ilyen férfit pedig egyelőre nem találtam. Sem a táncban, sem az életben. Még.

Híradó, 03.23.

Random események halmaza, avagy  merengéseim március 23-án hosszú garbóban és vastag pulcsiban, egész napos rohangálás után, fűtés és kinti -1 fok mellett, a nélkülözhetetlen, újraértelmezett tavaszköszöntő ruhadarabbal kiegészítve komfortérzetemet. Köszi a tippet, Á.

A mai nap elsődleges tanulsága, hogy 32 év után a saját bőrömön is megtapasztaltam azt a közhelynek tekintett, de esetileg is maradéktalanul igaznak bizonyuló meggyőződést, amely szerint (általában) az összes férfi annyira, de annyira egyszerű, mint a barlangrajz. Mindegyikük, akikkel ma találkoztam, kivétel nélkül kiemelt figyelemben részesített - olyannyira, hogy Sz. meg is jegyezte, hogy ugye nekem mondják, neki pedig nem, és ez a különbség, tehát nem vagyok eltájolva -, azonban ez a kivétel nélküliség minden jó érzés ellenére kezdett gyanússá válni - mivel olyan nincs, hogy a személyes kisugárzásom okán minden férfinek pont én tűnök fel, ugye, Hannah Horvath? -, majd az utolsó ilyen esetnél ki is bújt a szög a zsákból. Szóval mondom én, barlangrajz.

Mindenesetre én továbbra is bízom a fennmaradó minimális százalékban, akik képesek mélyebbre látni, akkor is, ha történetesen nem azt viselem, amit ma viseltem. Az F&F tervezőjének viszont kétségkívül nívódíj jár ezért a darabért:

 

Másodlagos tanulság: Tarantino Djangója az alkalmankénti "filmes maszturbáció"-t leszámítva zseniális, de engem az itt (is)-ott (is) túltengő erőszakért bőven kárpótolt a mozi másik 2 órája. Christoph Waltz teljesen megérdemelten kapott Oscar-díjat; nagyon összetett, és nem kis meglepetésemre túlnyomórészt szerethető figurát alakít, akinek a magát könnyen adódó azonosításnak bedőlő kritikusok véleményével ellentétben semmi köze Hans Landához. Jamie Foxx azonban még nála is sokkal erősebbnek hatott számomra, elképesztően játszott, még a vásznon keresztül is tapintani lehetett a benne dúló feszültséget. A színészi játék egyébként összességében lenyűgöző a filmben, és lehet, hogy valóban az a rajongásom oka, hogy nem láttam még elég Tarantino-mozit, de az biztos, hogy engem meggyőzött. Egyedi vízió és tökéletes kivitelezés, amit még a számomra nem kedves részektől sem lehet elvitatni. Nem mintha bárki ezt akarná tenni.

Harmadik tanulság: Daniel Gimeno-Traver "mindössze" a 7. számú spanyol teniszező, és ez elég ok arra, hogy én most halljam a nevét életemben először. Azért országos hetediknek lenni nem túl rossz eredmény, mégis, tapasztalatból tudom, hogy ilyen helyezéssel világversenyen már nem sokra megy az ember. A teniszezők legalább elindulhatnak és beverekedhetik magukat a főtáblára, amiért szerencsére már elfogadható összegű pénzdíj is jár (elfogadható, mármint például az én korábbi javadalmazásommal szemben :)), mert amit ezek a játékosok művelnek (lásd: ma Gimeno-Traver), az ugyanolyan tiszteletre méltó, mint a legnagyobbak teljesítménye. Eközben pedig eszembe jutott, hogy vajon Magyarországon van-e országos férfi teniszranglista (persze, hogy van, költői kérdés volt), és ha igen, vajon ki a 7. legjobb magyar teniszező? Tekintettel arra, hogy a férfiak közül még a ranglistavezetőről sincs fogalmam sem. A női versenysorozatot gyakorlatilag szinte teljesen mellőző, meglehetősen szűk látókörű átlagos teniszközönség ellenére lányaink e téren sokkal ismertebbek. Úgyhogy a girl-power jegyében máris bevetem Wiki barátnőmet, hátha többet tud a témáról.

Ja, és Berdych H&M feliratú fehér teniszinge évek óta a legízlésesebb ruhadarab, amelyet ezzel a logóval feldíszítve láttam. Csak a miheztartás végett, erről a fehér ingről van szó, itt még betűk nélkül.

 

Élek a gyanúperrel, hogy kreatív fronton H&M-ék tanulhatnának F&F-éktől. Ki tudja, akkor talán újra képesek lennének hordható utcai viseletet tervezni. Méghozzá nagy sikerrel hordhatót.

U.i.: Ik spreek mal een beetje Nederlands :).