Biztosan van barátod...

2014. május. Váratlanul kilépek délután, megelégelve a nemhaladást, a bezártságot, a nemevést, és a szigorú diéta elszánt és súlyos megszegésére készülve a mindenmentessüti-bolt felé veszem az irányt, mielőtt végre, megint egy hónap után márpedig edzeni fogok. Éppen bejött a nyáridő, és éppen időben gondoskodott a GAPS-diéta arról, hogy újra felvehessem a nyári ruháimat, így aztán kisnadrágban, magassarkúban, talpig lábban haladok a cél felé. 3-as metró Arany János utcai megálló. Észreveszem, hogy észrevesz. Látványosan másfelé nézek, nem akarok kommunikálni, ehhez most egyáltalán nincs kedvem, haladni akarok, előre az életben, bármit jelentsen is ez. Részben tudom is, hogy mit jelent - ma délután a csupa egészséges alapanyagból készült, cukor-, sőt, mindenmentes süteményt, ami sajnos nekem ebben a pillanatban ugyanolyan bűn, mint egy mekdolnádzos csupacsoki lenne, és azt, hogy jussak már el végre egy nyomorult edzésre a hónapban.

Deákon átszállás, a fejem tele mindennel, régen elfelejtettem a ránézést-félrenézést, amikor egyszercsak ott terem mellettem: "Biztos, hogy van barátod, de ha esetleg mégsem lenne, van kedved meginni velem valamikor valamit?" Szóval ilyen ez...ilyen egyszerű. Valahogy érzem, hogy nem pszichopatával van dolgom, és tudom, hogy igent fogok mondani.  Nem lepődöm  meg annyira, mint amennyire az arcizmaim és végtagjaim által a szokatlan helyzetben produkált reakciókból tűnik. Valahogy érzem, ez mindössze természetes; mintha csak a helyére került volna minden. Hát persze, hogy pont én. Ha már nem szorongok is, az ilyenkor aktuális válaszok még mindig hiányoznak a szótáramból, az élményeimből, az életemből. Sebaj. Teljes ellenállásom és komorságom sem tántorított el valakit attól, hogy bevállalja az elutasítást. Mert ő tényleg úgy gondolta, hogy biztosan van barátom, nem létezik, hogy nincs, de nem hagyhatta ki a lehetőséget. Meglepő élmény a minden akadályt legyőzni hajlandó és a lehetséges hoppon maradást is vállaló érdeklődés középpontjába kerülni. És mégis, a korábbi megalkuvások és megalázó helyzetek ellenére érzem, hogy ez a normális. Nem ott, ahonnan jövök, de ahová érkeztem, itt, mindenképpen. Mert megérkeztem, és ezt éppen az ilyen események jelzik.

Csakhogy itt a következő probléma ezzel a merőben új élménnyel, mert így, újonnan egészben, tele tervekkel, megvalósulás alatt álló változásokkal kristálytiszta, hogy ez az egész kérdés semmilyen szinten nem aktuális számomra. És lehet részleges érveket felsorakoztatni amellett, hogy kedves, hogy vonzó - igen, az -, hogy van abban valami lenyűgöző, amikor valaki pont a külsőd miatt nem tud szó nélkül hagyni elmenni (hogy ez mennyire abszurd, azt csak én tudhatom, meg az, aki átélte ugyanazt, amit én is...értem én, hogy a vonzalom szubjektív, de itt azért rengetegminden másról is van szó egyszerre), és aztán váratlanul kiderül számára, hogy azon túl is "különleges" vagy; hogy micsoda tapasztalat, hogy lehet ennyire felszabadultan létezni egy másik ember mellett, vagy hogy velem is megtörténik végre valami olyasmi, ami mindig csak másokkal szokott, de az igazság az, hogy hiába első élmény, máris tudom, hogy ez nagyon kevés. A tapasztalás közben növök fel a feladathoz, mint Simona Halep élete első grand slam döntőjében. Mert annak ellenére, hogy ilyen mértékben kapok egy csomó, korábban példátlan élményt, hiányzik az, ami miatt hajlandó lennék vagy szeretnék változtatni a terveimen. Igen, sok idő a munka, és a hajam tépem tőle, hogy bezár, de van egy célom, ami miatt csinálom, és ez fontosabb, mert ez az én életem, márpedig bármilyen "mi" előtt egy teljes értékű énre van szükségem. Lehet, hogy jóval korábban lenne menetrendszerű eljutni odáig, hogy felfedezem a szabadságot, hogy "kiélem magam", de egész eddig állandóan másra kellett tekintettel lennem, most pedig azt teszem, ami nekem jó. És nekem jó így. Nekem jó a barátaimmal - akár kéthetente beszélünk, akár tíz év után folytatjuk onnan, ahol abbahagytuk -, és jó a családom nélkül. Sajnálom, hogy eddig tartott rájönnöm, hogy ez a megoldás - végleg kizárni azokat az életemből, akik csak elvesznek belőle. Jó, ha szabadidőmben - vagyis a munkából kiszakított időmben - egyedül Roland Garrost nézek, olvasok, moziba megyek, színházjegyet veszek, nyelvet tanulok, vagy táncolni megyek, feladatokat vállalok, amik időigényesek, de akarom őket, mert fontosak nekem, esetleg a barátaimmal éjszakázom, másnap pedig alszom, és egyáltalán, magammal foglalkozom, hiszen annyi mindenre nem volt időm az elmúlt 15 évben, amikor lehetetlen mértékű felelősséget vállaltam magamra lelkileg, anyagilag, mentálisan...mindenhogy. Tőlem egy dolgot soha nem kérdezett meg senki: hogy én mit szeretnék - ez soha nem volt téma, az pedig, hogy aszerint is cselekedjen valaki, amire én igazán vágytam, végképp kérdésen felül állt. És én magam is csak most először tudom igazán meghallgatni azt a belső hangot, amely már nagyon régóta és nagyon pontosan tudja, és mondja, hogy mire van szüksége.

Olyan sokáig szenvedtem amiatt, hogy úgy éreztem, szükségem van egy másikra. Arra a másikra. Rá. És most, hogy egyre teljesebbé válik a lelkem, rájövök, hogy már nincs így. Egyre biztosabban érzem, hogy egyszer majd jön az az ember, akire akarok időt szánni, aki miatt újratervezem az életemet, de mindaddig vannak ennél sokkal, de sokkal fontosabb, értékesebb és kiteljesítőbb tevékenységek, és főként kapcsolatok az életemben, amelyekről nem vagyok hajlandó lemondani. Most ezeknek van itt az ideje, pusztán azért, mert ezek a legjobbak számomra. Nagyon kemény kimondani valakinek, hogy kedves vagy, fantasztikus élmény vagy, és őszintén értékelem, amit adsz nekem, de az, amit te szeretnél, nekem nem fér bele, mert ahhoz nem vagy elég fontos - de ki kell.

Főleg az én múltammal nagyon kettős érzés ez, de így van. És persze nincs ebben semmi különleges, mert mindez csak természetes. Tény, hogy kellemetlen is, és esetleg fájdalmas lehet, de mindenkor őszinte, és ezért vállalható. Fura, hogy mennyire megijedünk attól, ha valaki azt meri tenni, ami számára a legjobb. Kicsit még nekem is félelmetes, pedig tudom, hogy ez a helyes. Mert az élet addig is lehet jó, amíg kitartóan törekszem a számomra tökéletesre. Most pontosan ez történik.

Társkereső est

Látod, milyen hosszú ez a poszt? El tudod képzelni, hogy lehet ennyit írni három óráról? Egészen tegnapig én sem tudtam... és persze nem is három óráról van itt szó, annál sokkal messzebbre mutatnak az események.

Nagyon jó kifejezés ez a társkeresés. Vélhetően mindenki azonnal a párkapcsolati lehetőségekre gondol, és valóban ilyen keretek között mentünk tegnap a Momentánhoz, ám a lényeget – amint azt tapasztaltam – nagyon sokan nem értik. A társ véleményem szerint olyasvalaki, aki kíváncsi rád, meg akar ismerni, aki számára valamiért fontossá válsz, és nem mindegy neki, hogy te, vagy valaki más. És persze mindez visszafelé is igaz. Amikor társat keresek, én a nyílt, valóban érdeklődő tekinteteket kutatom. Azt, aki nem lóvásárra érkezve szemlézi a felhozatalt, hogy egy abszolút önkényes szűrő alapján eldöntse, szóba áll-e veled egyáltalán, hanem azt, aki tudja, hogy mindenki új embereket jött megismerni – akik között ez után remélhetőleg megtalálja azt, akivel később akár párkapcsolatot is kialakíthat.

Már amikor keresek, mert ez a tevékenység nem is állhatna távolabb a jelenlegi állapotomtól. Amikor azonban megláttam a hirdetést, egyszerűen éreztem, hogy mennem kell, és közben persze nem értettem az egészet. Hiszen én nem keresek most párt, akkor miért érzem úgy, hogy ezt kell tennem? Az elmúlt évek tapasztalatával a hátam mögött azonban nincs már szükségem előzetesen a válaszra – tudom, hogy idejében megkapom majd. Rutinos "momentánozóként" igyekeztem a középmezőny, és ott is a fal felé orientálódni, hogy a lehetőségek szerint minimalizáljam annak az esélyét, hogy éppen engem találnak meg és hívnak ki egy feladathoz. Utólag már látom, hogy igazából végig tudtam: ezúttal kár ellenkeznem. Amint elkezdődött az előadás, és a műsorvezető, Bódy Gergő nekifogott a konferálásnak, 1. TennisClassics-dézsávüm lett. Tudtam, hogy látszom. Tudtam, hogy lát, és álltam a tekintetét.

Az első feladathoz „mindig egy csillogó szemű jelentkezőt választunk, azt, akinek a legjobban csillog a szeme, és ez ma te vagy!” – hangzott az ítélet, és bár a mondat elején megpróbáltam még oldalra nézni, hogy elkerüljem az elkerülhetetlent, éreztem, hogy hiábavaló. – „Már amikor leültél, láttam, hogy a te szemed csillog a legjobban, muszáj téged választanom.” – Azzal a lendülettel felálltam, hogy kimegyek, annyira biztosan éreztem egész nap, hogy ma ki fognak hívni, mire közölte Gergő, hogy nyugodtan a helyemen maradhatok, az első embert sosem hívják ki, az majd a következő lesz, és csak őt fogják ott a színpadon megalázni, engem még nem. :)))))))) Tényleg hatalmas arcok.

Megkérdezték, hogy mivel foglalkozom, részleteket a munkámról, hogy van-e hobbim, és – a szokásokhoz híven – egy dallal indítottak, ezúttal nekem énekelve a „bluest" – és a blúzt, ha már itt tartunk (talán megörökítette valaki...). Annyi lélekjelenlétem nem volt, hogy eszembe jusson felvenni, így sajnos a poénokra csak részben emlékszem, de tegnap az volt a feladatom, hogy ott és akkor megéljem: 120 ember egyként arra figyel, hogy gyerekkorom nagy gyerekkedvencei immár felnőttként mit énekelnek rólam, nekem. És bírtam. Bírtam a szembesítést saját magammal, a négy színész rám szegeződő tekintetét, és nem húzódtam vissza mentális csigaházamba, nem reflektáltam harmadik szemmel az eseményekre, hanem minden sejtemmel benne voltam. Belül az élményen. Megérkezett a válasz.

Ildi-blues :)

Tisztában vagyok vele, hogy másképp alakult volna az este további része, ha nem az én szemem (vagy a kontaktlencsém) csillogásán akad meg Gergő szeme. Amikorra az ismerkedésre került sor, mindenki tudta, hogy ki vagyok. Tudták a nevemet, és több lényeges információt, mint – ahogy az később kiderült – általában másokról megtudhattam, ami azonnali kapcsolódási pontot jelentett. Egyértelműen kivételezett helyzetben voltam, amely mégis nagyon természetesnek tűnt. Az a természetellenes, hogy máskor mennyire láthatatlan vagyok. És mégsem kizárólag ebben van a hiba.

Megértem, hogy az emberek magányosak, türelmetlenek és frusztráltak. Én is hosszú-hosszú ideig az voltam. Azt azonban nem értem, hogy miért nem látják, csak rontanak a helyzetükön, ha erre az állapotra sürgősségi recept alapján azonnal oldódó párkapcsolatot kívánnak beszerezni. A siettetéssel itt csak a kívánttal ellentétes hatást lehet elérni. A lényeg ugyanis a valódi odanézés lenne, amely idő- és energiaigényes. 

Az egyik feladatban megkért minket a műsorvezető, hogy mondjunk olyan dolgokat, amiket szerintünk egy nő tehet azért, hogy jobb legyen egy kapcsolat.

– Mosogatás! – hangzott egy férfi válasza.

– Ne hisztizzen! – hangzott egy nő válasza.

 – Hordajanak szoknyát! – hangzott egy másik férfi válasza.

Ennyi. Nem, nem volt ellenpont. Megakadt a hang a torkomon, letaglózott az élmény. Nem tudom eldönteni, melyik a lesújtóbb: az, hogy a férfiak képtelenek ennél mélyebbre látni a kapcsolat lényegében és a nőket továbbra is kizárólag a konyhában robotoló szexuális segédeszköznek tekintik, vagy hogy a nők is automatikusan a nők szolgaiságában látják a "jó kapcsolat" zálogát. Az összes válasz ilyen volt...tényleg az összes, az is, amelyet végül eljátszottak a színpadon. A harmadik volt az. Várady Zsuzsinak köszönhetően sikerült némiképp elmozdulni a két lábon járó, kombinált takarítógép és guminő szerepétől, de ez olyan árnyalt volt, hogy a mosogatásozó-nehisztizzenőző szoknyapecérek agyáig nem jutott el. És ez egy társkereső est volt.  Tényleg ez jut eszükbe az embereknek elsőként a jó kapcsolatok mibenlétéről? Tényleg azt gondolják, hogy ezeknek bármi köze van a harmóniához? Tényleg csak bennem szakadt benn a szó, amikor meghallottam a fenti válaszokat? Vagy csak poénkodni akartak, hiszen a nőket tárgyiasító és elnyomásukkal élcelődő viccek nyilvánvalóan olyan frenetikusan találók, hogy a térdünket csapkodjuk majd a nevetéstől zseniális kreativitásuk sziporkázása láttán? Az alapvető felvetés természetesen egy nagyon összetett kérdés, amelyre nehéz jól egymondatos válaszokat adni. De például: nyitott a kommunikációra, probléma esetén együttműködő, rugalmas, megvalósítja a saját elképzeléseit, hogy feltöltekezzen és legyen miből adnia, proaktív stb. És ez nem tart órákig, csupán az szükséges hozzá, hogy elmozduljunk a nők szolgaiságát alapvetésnek tekintő kapcsolatképtől. Mindaddig viszont maradnak a meggondolatlanul szajkózott sztereotípiák, pedig én azt hittem, hogy ennél azért már előrébb tartunk.

Ilyen mélyen és határozottan semmi nem erősítette még meg bennem, hogy jól vagyok. Hogy minden jó bennem, úgy, ahogy van, és hogy - egyedül vagy párral, teljesen mindegy - valóban jól is vagyok. Amikor fáradt, türelmetlen jelentkezők vélt ideálok tulajdonságait hosszan soroló bevásárló listával a kezükben odapattannak hozzám feltérképezni, hogy egyáltalán szóba jöhetek-e, elképedek, hogy az emberek mennyire nem értik a lényeget. És főként azon, hogy ezt én mondom most ki. Nem attól leszel jól, hogy lesz egy, a másik személyt teljesen figyelmen kívül hagyó algoritmus szerint kiválasztott "kapcsolatod". Ha valami nincs rendben, a megkeseredettségtől eltorzult szűrőinken átrángatni kívánt egyedek nem fogják rendbe hozni azt. Önmagadban kell jól lenni, és utána lesz hely a lelkedben beengedni oda valaki mást.

Na, jó, megpróbálom kevésbé oravecznórásan... Korábban sosem éreztem, hogy nincs szükségem arra, amire vágyom. Szeretném, persze, de nem a lelki és fizikai szükségletek beszélnek belőlem, és éppen ezért egy ilyen eseménytől csak kaphatok. Nem ér csalódás – bár nagyon is élesen látom a vágyaim és a mutatkozó lehetőségek között tátongó szakadékot –, hiszen azért jöttem, hogy ismerkedjek, nem pedig azért, hogy önigazolást nyerjenek az elvárásaim azáltal, hogy látom: mások tényleg olyan emberek, amilyennek szerintem lenniük kellene. A társkeresésnek leíró, és nem előíró élménynek kell lennie. Mindenki az, aki, és ha köztük van az, akivel kölcsönösen a legfontosabbak lehetünk egymás számára, annál jobb. Ha pedig nem, akkor is találkoztam sok új emberrel, és alapvetően ugye ez volt a cél - mert csak ebből léphetünk tovább egy szorosabb kapcsolat felé. Vagy mondhatnám így is:

Nem kell kétségbeesetten azt hajszolni, hogy valaki feleljen már meg a társadalmi elvárásokból és másoknak a párkapcsolatról alkotott elképzeléseiből összetákolt ideálomnak, hanem oda kell menni, és figyelni – nyitott elmével és lélekkel. Ritkán fordul elő, hogy célzottan válogatott emberek tömegeivel van lehetőséged megismerkedni, és önmagában ez "a" lehetőség. Mert itt komoly kapcsolatra vágyó emberek vannak, egytől egyig. Nem kell megszűrni a kizárólag szexre utazó vagy éppen az otthoni kínálatot kiegészíteni kívánó egyedeket. Sok-sok ember idejön és minden más helyzethez képest inkább önmagát adja, márpedig az őszinteség nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kiderüljön, van-e bármi keresnivalónk egymás mellett. Ezért nem szabadna elfelejteni a másik szükséges elemet sem: odafigyelni a másikra. Meglátni, és látni, hogy ki ő valójában, nem pedig a zsebbe bekészített jegyzet alapján ellenőrizni, hogy megfelel-e a paramétereknek. Így ugyanis esély sincsen eljutni a személyéig, márpedig ebben áll egy ember megismerésének lényege, függetlenül attól, hogy minek nevezzük a találkozás keretét. Sajnos – ahogy látom – a társkeresésre szakosodott rendezvényekre sajátosan strukturált szemlélettel érkeznek az emberek, pedig ha csak összefutnánk valahol, lehet, hogy őszintén rá tudnának csodálkozni a másik valóságára.

A kettő azonban együtt fontos. Itt csak hátsó szándék nélkül, és őszinte érdeklődéssel lehetséges a siker. Pont úgy, ahogy én is társakra találtam ezen az estén. Nem is egy, hanem mindjárt két új emberrel ismerkedtem meg, akikkel egy pillanat alatt megtaláltuk a közös hangot. Akik szívesen hallgatták a történetemet, és akikre én is szívesen figyeltem, ha hosszan beszéltek is számukra fontos élményeikről. Plusz tanulság, hogy amikor az ember 30 fölött keres társat, bizony el kell fogadnia, hogy nagyobb élményanyagba kell bebocsátást nyernie, mint 10-15 évvel korábban, amikor a saját döntésekkel, illetve a teljességgel saját választásokon alapuló élményekkel teli – mára már mögöttünk lévő – felnőtt életünk java része még előttünk állt. Ehhez több időre, több türelemre van szükség. Nincsenek villámválaszok, nincs instant társkereső, a lényeg megpillantásához erőfeszítést kell tenni.

Én nem keresek. Én élményekért jöttem. Kapni. Kinyitni a szemem és a lelkem, és hagyni, hogy megtöltsék. Kíváncsi vagyok az emberekre, meg szeretném ismerni őket, és nem mellesleg szeretném jól érezni magam, ami a Momentánnal garantált. Ennek során lehet, hogy találkozom valakivel, aki különösen fontossá válhat, de nem akarhatunk úgy drágakőre lelni, hogy nem vagyunk hajlandók rácsodálkozni az előttünk lévő sokféle ásványra – ha nem vizsgáljuk meg őket tüzetesen és nem derítjük ki a titkaikat, sosem fogunk rátalálni a kivételesre közöttük.

Ma két ilyen kivételes emberrel is találkoztam. Hogy természetesen ezúttal is lányokról van szó, az többé már nem zavar. Olyan hiábavaló lenne küzdenem ellene, mint az előadás kezdetén megpecsételt sorsom ellen volt. Egyszerűen örülök, hogy ismét új emberekkel váltunk kölcsönösen fontossá egymás számára. Mert végül is erről szól az egész.

Az előadás után kisebb csoportokba rendeződve további játékokban volt lehetőségünk jobban megismerni egymást. A mi kis körünk hármunk mellett három férfiből állt. Három királyfi és három királylány… mint a mesében. Hát, legfeljebb ott. A meglehetősen facepalm-indukáló civil beszélgetéssel zárult egy óra után („Most körben mindenki mondja el, hogy mi a kedvenc színe" – mi ez, kérem, óvoda? Miféle praktikus információ derül ki ebből a személyiségemről? Avagy ezzel kívánta megtörni a jeget? Ecsettel kicsit sokáig fog tartani...) a háromból két pasi megkérdezte tőlünk, lányoktól, hogy ugye mi hárman ismertük egymást korábban is?

Azt hiszem, nincs is több kérdésem. Pontosan erről beszélek. Valójában nem csak előtte, de még ott sem ismertük egymást igazán, csak azt tudtuk, hogy szívesen megismerkednénk, ha lenne rá tér, idő és levegő. Ám éppen ezekben szenvedett hiányt a társkereső est – legalábbis a királyfik és királylányok viszonyában. A királyfik olyannyira igyekeztek „társkeresni”, hogy közben elmulasztották észrevenni az embert.

Szerencsére a Deák téren bőven volt hely, (jó) idő és levegő is, hogy tudatosítsuk magunkban, sikerült társakra találnunk.

Hoe gaat het met jou?

"És te hogy vagy?"

"Jól. Köszönöm, én jól vagyok."

32 év, 5 hónap és 14 nap után először tudtam őszinte mosollyal, mindenféle hiányérzet nélkül ezt válaszolni az ominózus kérdésre. És ez hatalmas dolog. Van még ennél több, de ebben a pillanatban számomra teljes az élmény. Mindig is ezt akartam érezni, és elértem, sikerült.

És pont olyan minden sejtemet átjáróan felemelő, mint amilyennek képzeltem.