Nyugdíjnak szülve

Ismét kicsapta valami a biztosítékot. Kormányunk a nyugdíjrendszer megreformálását úgy kívánja megvalósítani, hogy réges-rég túlhaladott, elavult, idejétmúlt, elnyomó, zsarnoki politikával gyermekvállalásra kényszeríti a családokat. Igazán ideálisnak tűnő alap a boldog családi élethez, nem igaz? Sőt, az sem mindegy, hogy mi lesz a gyerekből, legalább egy diploma kell, de ha több van, annál jobb, mivel ettől növekszik majd a szülő nyugdíja. Szép kilátások a születendő gyerekek számára. Én személy szerint nem szeretnék nyugdíjgyerek lenni, akinek a létezését kizárólag az a keret határozza meg, hogy milyen szinten szolgálja szülei időskori állami ellátását.

 

Két súlyos és alapvető problémám van ezzel az elgondolással. Az egyik az, hogy a gyerek akkor sem tehető a szülei jóléte tekintetében felelőssé a saját életében hozott döntéseiért, ha egyébként gyermekkorában mindent megadtak neki a sikeres és boldog élethez. Egy normális társadalomban felelős, felnőtt emberek alapítanak családot, akik érzelmi és anyagi szempontból is úgy érzik, felkészültek arra, hogy gondoskodjanak egy (vagy több) új életről. Ezek a felnőtt emberek a gyermekvállalással nem kapnak felmentést az alól, hogy felelősséget vállaljanak későbbi életükért, anyagi biztonságukért. Saját döntésük, hogy vállalják a gyerekekkel kapcsolatos költségeket, és azzal, hogy életet adnak nekik, nem tolják át rájuk az időskori anyagi gondoskodás felelősségét - pláne nem az állam helyett. Amikor igazi problémával magánorvoshoz kell vinni a gyereket, mert érdemi állami szolgáltatás nincs, vagy ugyanúgy vastagon fizetni kell érte, amikor az iskolarendszertől külön felkészítés nélkül nem várható megfelelő előrelépés és esélyteremtés vagy a felsőoktatási, vagy a munkaerő-piaci érvényesülés tekintetében, tehát amikor a gyerek emberhez méltó életre nevelése lényegében elérhetetlen ambíció állami keretek között, akkor nem beszélhetünk arról, hogy bármivel is tartoznának a felnevelt gyerekek az államnak. Egyébként is, ez a "tartozik érte" retorika úgy hibás, ahogy van, ez minden esetben kontraproduktív.

A másik probléma sokkal általánosabb, ugyanis az állam nem diszkriminálhat ilyen alapon ember és ember között, és semmi köze nincs ahhoz, hogy milyen magánjellegű döntéseket hozok - hogy szülök-e gyereket vagy sem, és ha igen, akkor hányat, és az az X számú gyerek milyen formában fogja élni az életét. Ez utóbbiba még én sem szólhatok bele, ugyanúgy, ahogy az állam nem szólhat bele abba, hogy szülök-e, mikor, mennyit, miért annyit. Az ilyen mennyiségi szemlélet - a pszichológiából régóta tudjuk ugye, már aki - az emberi élet minősége tekintetében nem állja meg a helyét. Márpedig nem elég megszülni és esetleg akarata ellenére valami egyetemre küldeni a gyereket, aki lehet, hogy művész szeretne lenni, vagy éppen milliárdos bútorkereskedő, mint az - egyébként diploma nélküli - egyik tanítványom. A minőség ebben az esetben szorosan összefügg a későbbi mennyiséggel, ugyanis minél teljesebb emberré nő fel valaki, annál eredményesebben fogja tudni szolgálni a társadalmat - akár csak szigorúan anyagi szinten is. És akkor még nem beszéltünk arról az égbekiáltó igazságtalanságról, ami a meddő vagy más okból gyereket vállalni nem tudó nőket érheti.

Ilyenkor mindig A.-ra gondolok. Ő az, akinek az életemet köszönhetem. Az életemet, amit érdemes élni, amiben érdemes volt 15 évig küzdeni, hogy mostanra eljussak odáig, hogy tiszta szívvel mondhatom, képes voltam/vagyok megszabadulni az ártó hatásoktól és kinyitni a lelkem a boldogságnak. Nagyon nehéz dolog ez.

Ha a gyereknevelés végcéljának egy életképes, boldog, elégedett és produktív, felelősségteljes felnőtt ember létrehozását tekintjük, akkor A.-nak legalább két gyereke van, míg például az apámnak egy sincs. Továbbá az anyám mindenképpen többet érdemelne apámnál, de a boldogságunkért tett erőfeszítései rá nehezedő terhe annyira megtörte, hogy már nincs módjában felvenni az államtól kvázi jogos jussát. (És ilyenkor mi van? Mi van azzal az emberrel, aki belehal a robotba, az állandó erőn felüli munkába, amiben társa segítsége helyett egy harmadik, "nagy gyerek" csak további nehézségeket állít elé? Ezt csak úgy mellékesen megjegyzem...) Ám visszatérve az eredetit témára, attól, hogy valaki nem szült gyereket, még a piszkos anyagiak és kizárólag matematikai statisztikák szintjén vizsgálva is érdemben hozzájárulhat a társadalom fejlődéséhez. Ha valaki részt vesz egy másik ember - adott esetben gyerek - ÉLETMINŐSÉGÉNEK javításában, aki pedig így felnőtt korában nem segélyen vagy a pszichiátrián tengődve próbál napról napra túlélni, nem megy bele féléletű kapcsolatokba, amikben aztán eleve féléletre kárhoztatott gyerekeket vállal, hogy végül neki is legyen kin levezetnie a feszültséget, ha már az egész világ ellene van, és rúghasson már bele ő is valakibe, ha amúgy mindenki belerúg, hanem képes - adott esetben jobb anyagi körülmények között - jóval nagyobb mértékű termelő erővé válni a társadalomban és több, érdemi életre szült gyereket vállalni, akkor az bizony számszerűsíthető hozzájárulás.

Annyira képmutató, hogy szó nélkül elvették a tömegek évtizedes nyugdíjmegtakarításait, eltapsolták, illetve ki tudja, kiknek a zsebében landolt - azért jó tanítványokkal rendelkezni, mert első kézből kapom az információt arról, hogy a köznép által elképzelhetőnek tartott összeesküvés-elméleteknél sokkal, de sokkal durvább lenyúlások mennek a mindenkori kormányszinten -, és természetesen kizárólag a nőket (!) sarokbaállítós, infantilizáló, büntető pedagógiában látják a megoldást: kötelezővé, vagy legalábbis az ellenkező döntést ellehetetlenítő választássá kell tenni a szülést. Ha nem szülsz, és főképp, nem diplomásat szülsz, kevesebbet fogsz érni az állam számára, ne is számíts arra, hogy ha 40 évet ledolgozol - persze nem 8 órában, és nem kíméletes körülmények között, csak hogy túlélj - ne számíts rá, hogy majd esetleg nem hagyunk 65 évesen megdögleni a küszöbön, hiszen a te bedarált, szebb reményű éveid kevesek ahhoz, hogy igazold a nyugdíjas korodban állami pénzen folytatott életed létjogosultságát. Ahhoz gyerek kell, sőt, diplomás gyerek, mert az köztudott, hogy a diplomás gyerek több pénzt hoz az államkasszának - csak akkor nem tudom, hogy miért menekülnek diplomás tanítványaim tömegesen külföldre, mert itthon nincs jövőképük, mert a havi 120 ezer nettóból a funkcionális nyomorra kárhoztatnák magukat, és miért is az egyetlen nem diplomás tanítványomnak van milliárdos üzlete - amelyben egyébként irdatlan keményen dolgozik, és 40 évesen hajlandó angolul tanulni, mert igénye van rá, hogy igényesnek tűnjön külföldi partnerei előtt. Szóval a szimpla szexizmuson és az erőszakos kommunikáción túl ezernyi téveszméből is vérzik ez a javaslat. Ez pont az, ami nem vezet sehová; amit bármelyik diplomás megtanul a kötelező féléves pszichológiakurzusán, legyen szó bármilyen szakról. Ja, kérem, hogy egy politikusnak sem kell diploma, így ők ezt nem tudhatják...?

A gyerekvállaláshoz, ahogy azt a nőjogi aktivisták is megfogalmazták, tervezhető jövőkép kell, és az állam nem folytathatja az ámokfutását arra számítva, hogy aki elég erősen akar élni és elérni valamit, az erején felül is megpróbálja magát kivonni az egyenletből, és az esélyek ellenére méltó élethez elegendő pénzt keresni úgy, hogy arra ne menjen rá éppen a méltó élete. Ennek hiányában marad az irányváltás. Nyugat felé.

Még több ilyen apát - a világon mindenhol

Malala Youzafai, a méltán híres palesztin lány és nőjogi aktivista édesapja TED-beszédet mondott. Szerintem zseniális ötlet volt felkérni őt, mert a szereplése rámutat arra, hogy mi is a kulcsa a nők jogai valódi gyakorlati megvalósításának. Őszinte tiszteletem azoké a nőké, akik saját és mások jogaiért síkra szállva tevékenykednek; nélkülük egyáltalán nem lenne miről beszélni. Én magam is teszek azért, hogy minél több ember megismerje ezt az értékrendet és elgondolkodjon róla. Tényleges megoldás azonban nem lehetséges a férfiak részvétele nélkül, hiszen a nők jogainak elismerése éppen a patriarchális viszonyokból, a férfiaknak az élet jelentős részén jellemző dominanciájából és a nők elhallgattatásából, láthatatlanságba kényszerítéséből  eredően sérül. 

A nők jogainak kérdése nem női, hanem társadalmi kérdés. A feminizmus humanizmus, hiszen nem egyeduralomra tör, hanem lényege minden ember - nemétől függetlenül - egyenlőként történő elismerése.

Malala egy rendkívüli adottságokkal, intelligenciával, éleslátással, érettséggel rendelkező fiatal nő. Abban azonban, hogy mindezen képességei ilyen széles körben láthatóvá váltak, és még inkább az, hogy a nőkkel szemben rendkívül elnyomó rendszerben szabadon megnyilvánulhattak, nagyon nagy szerepe van az édesapjának, aki tökéletesen példázza a férfiak természetes hozzáállását egy egyenlőségen alapuló társadalomban. Az, hogy ez a férfi Palesztinában tudott ilyen értékrenddel élni és továbbadni azt lányának, még rendkívülibb.

Ziauddin Yousafzai kimondja, hogy Palesztinában a nők élete az igazságtalanság, az egyenlőtlenség, az erőszak és a kizsákmányolás jegyében, és jól ismert forgatókönyv szerint zajlik. "Születésükkor senki nem örül nekik - sem az apjuk, sem az anyjuk. Ötévesen, amikor iskolába kellene menniük, otthon maradnak. Amint betöltik a 13. életévüket, nem hagyhatják el otthonukat férfi kísérő nélkül. A lányok az apjuk, fivéreik és családjuk úgynevezett becsületévé válnak. Ha megszegik e becsületre vonatkozó szabályokat, akár meg is ölhetik őket."

Amikor pedig megkérdezik tőle, hogy milyen különleges módon nevelte Malalát, hogy ilyen vakmerő és bátor, véleményének hangot adó és kiegyensúlyozott ember lett belőle, azt válaszolja: "Ne azt kérdezzék tőlem, hogy mit tettem. Kérdezzék meg, hogy mit  nem tettem. Nem szegtem szárnyát, ez minden."

Mert a feladat valóban "csak" ennyi. Nem erőszakkal elnyomni, nem elhallgattatni, nem elfedni, hogy láthatatlan legyen. Örülni neki, szeretni, észrevenni és támogatni kivételes képességeit, érzékenységét vagy éppen szívósságát, bátorítani az önmegvalósításban. A mindenki számára egyenlő bánásmódot biztosító társadalomban a férfiak így viszonyulnak gyermekeikhez, függetlenül attól, hogy fiúról vagy lányról van szó. Egyszerűen embernek kell lenni, és emberként viszonyulni bármely más emberi lényhez. A mások elleni erőszak, az elnyomás, a szolgaságba, rabságba kényszerítés összeegyeztethetetlen a humánummal. Ez az, ami embertelen, és ezáltal nem méltó sem férfihez, sem nőhöz. Koholmány, erőszakos demagógia, amely elhiteti, hogy vannak, akik másoknál több joggal rendelkeznek ebben az életben. Nincsenek. Emberek vagyunk, és ezáltal egyenlőek, azonos lehetőségekkel. Hogy e lehetőségekből mi valósul meg, az azon múlik, hogy felnőttként hogyan engedjük kibontakozni a gyermekeinkben rejlő, nemüktől független ígéretet.

 

A nők jogaiért folyó küzdelem nem a mások fölötti hatalom megszerzésére és annak egy önkényesen kijelölt csoport számára való kisajátítására, hanem a férfiak és a nők - tehát az emberek - szövetségének létrehozására irányul. Közösen dolgozunk azért, hogy mindannyian boldogabb és kiteljesítőbb életet élhessünk. Ziauddin Yousafzai tudja ezt, és remélem, hogy sok férfihez eljut a bölcsessége, amelyből megértik, hogy mi is ennek az erőfeszítésnek a lényege.

Egy elégedetlen magyar nő

Ma érdemes volt reggel fél 6-kor kihúzni magam az ágyból és elmenni tornázni, mivel útközben a kezembe nyomták az aktuális metropolt (na meg a hatékony zsírvesztés szempontjából is, de ez most kevésbé releváns). Ebben találtam rá Vass Virág cikkére, amit azért másolok be, hogy aki esetleg olvasná ezt a bejegyzést, véletlenül se hezitáljon, hogy a linkre kattint-e vagy sem, mert az én mondandómnak a lényege is ebben a cikkben található. A kommentelők egy része nyilvánvalóan szándékosan félreérti a leírtakat, ami posztmodern meta-módon ismételten csak alátámasztja a rovat mai tartalmát.

Vass Virág: Elégedett magyar nők (http://www.metropol.hu/itthon/cikk/602696)
Végül is kijelenthetjük, minket, magyar nőket a legkönnyebb boldoggá tenni Európában. Egyrészt, mert a magyar férfiak szerint mi vagyunk a világon a legeslegszebbek (bár erről nem készített felmérést a TÁRKI), másrészt mert elfogultságért cserébe elfogultság jár: úgy gondoljuk, a mi társaink a legsegítőkészebbek.
Elégedett magyar nők
Rettentően hálásak vagyunk a férfiaknak. (Erről viszont készített felmérést a TÁRKI.) Nagyra értékeljük férjeink, párjaink teljesítményét. Legalábbis ami a házimunkát illeti. Jóindulatunk és hálánk akkor is töretlen, ha a megkérdezett kelet és nyugat-európai országok lakói közül a magyar apák és férjek fordítják a legkevesebb időt az otthoni feladatokra. De azt biztosan zseniálisan kiaknázzák, ha ilyen nagyok a sikereik.

A magyar nő a legelégedettebb, még ha házasságkötésétől kezdve stabilan háromszor annyi időt is tölt házimunkával, mint a mellette élő férfi. Akkor is egyedül végezzük a házimunkát otthon, ha napi nyolc órában dolgozunk, és akkor is, ha nem végzünk kereső tevékenységet. Érdekes, hogy mindez a fiatalabb generációk esetében sem változik. Egy magyar anyuka másfélszer annyit dolgozik „második műszakban” mint egy norvég. Talán nem meglepő, hogy Norvégiában több gyereket vállalnak a nők.

A magyar társadalom kimagaslóan tradicionális beállítottságú, ennek is köszönhetjük, hogy bár kormányok és hangzatos programjaik váltják egymást, a szülési és házasodási kedv csak nem akar megjönni. Az eltartott-eltartó arány miatt az ország egyaránt rászorul arra, hogy a nők aktívak legyenek a munkaerőpiacon, illetve hogy növekedjenek a termékenységi mutatók. Ezt a kettős terhet a hosszú otthoni műszak mellett a mégoly elégedett magyar nők sem tudják hosszú távon mosolyogva viselni. Bár próbálják, mosolyukkal még önmagukat sem tudják becsapni.

A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy mégiscsak ők kezdeményezik a legtöbb válópert, és hogy a harminchat év alatti nők közül minden harmadik gyermektelen és szingli. Ami nem egyedül az ő problémájuk, noha a közvélemény szereti ezért egyedül a karrierista, önző nőket okolni. Csak rajta! Söpörjük csak a szőnyeg alá a problémákat, ha nem akarjuk, hogy a helyzet változzon!

Az elégedettséggel kapcsolatban végzett vizsgálat és a nők saját bevallása között a látszattal ellentétben nincs ellentmondás, és ez a legszomorúbb. A magyar társadalom "kimagaslóan tradicionális" jellege abban is megnyilvánul, hogy mi, nők úgy érezzük, az ég világon semmiféle segítséget sincs jogunk elvárni a teremtés koronáitól, így ha ők bármire vállalkoznak a háztartás környékén, összetesszük a két kezünket és hálálkodunk nekik a(z el)váratlan ajándékért. Ezen a belénk kódolt alacsony önbecsülésen és önfeláldozási kényszeren kellene változtatni, hiszen szükségből a nők többsége "észrevétlenül" elkezdett ugyanolyan teljes állású kenyérkereső lenni, mint a férfiak, miközben utóbbiak még mindig kikérik maguknak, hogy kivegyék a részüket az otthoni teendőkből. És eközben az az apró következmény is elkerüli a figyelmüket - és a társadalom figyelmét -, hogy szépen lassan a nők váltak az "erősebbik nemmé". Hangzatos de üres feminista szlogen, mondhatnánk, de az az igazság, hogy a nők sokszoros terhet cipelnek. És mivel férfiúi hiúsága nem viseli el a kegyetlen igazságot, a Teremtés Koronája ezt még hatványozottabban kéri ki magának, posztmodern meta-módon megerősítve az állítás jogosságát.

Persze szándékosan sarkítok, mert dühös vagyok. Magamra, magunkra. Mert igen, szomorú, de mi, nők is még mindig jelentős részben tehetünk arról, hogy a férfiak így viselkednek, hogy a "fiatalabb generációk esetében sem változik semmi". Azzal, hogy anyaként egy nem túl felhőtlen házasságban egy szem csepp fiacskánkra zúdítjuk szeretetünket, a végletekig elkényeztetve őt, aki aztán egész életében azt veszi természetesnek, hogy a dolgozó nő munka után még ki is szolgálja, hiszen ezt a mintát látta otthon. És azzal, hogy a lányainknak is olyan példát mutatunk, ami az önfeláldozást teszi meg a női lét egyetlen igazolható formájának, amelyben a nő mindig második helyre szorítja magát a párja, gyermeke, párja karrierje, gyermekei tanulmányai, stb. mögött. A lista végtelen, mert ez egy átfogó személyiségjegy, ami túlmutat a párkapcsolati szerepeken. Általános, lelki genetikánkkal öröklődik, ezért olyan generációkat átívelően pusztító és megbélyegző. És ezért kell rajta tudatosan változtatni.

Természetesen ma már rengeteg család "modernizálódik", vagyis a férjek és apák kiveszik a részüket a háztartási munkából vagy a gyermeknevelésből, amit én személy szerint is tapasztalok a környezetemben, és ez örömmel tölt el. A lényeg az, hogy legyünk nyitottak, és merjünk túllépni a tradíció keretein, ha erőteljesen nem-hagyományos körülményekkel szembesít az élet. És a 21. századi lét pont arról szól, hogy semmi sem biztos, legfőképp a korábbi minták alkalmazhatatlanok eredeti formájukban. És ha a bizonytalanság terheit nagyrészt magukon viselő nők annyi bizonyosságra kapnak ígéretet, hogy párjuk a kapcsolatukban rugalmasan tudja kezelni a szerepeket, és az elsősorban két ember szövetségét jelenti majd, nem pedig egy erősen patriarchális családmodellt a nők meglévő munkaterhe mellé, akkor talán a 36 év alatti nőknek is több lehetősége (!) lesz nem szingliként élni az életüket.