"A szerelem nem terápia, nem vigasz, nem plüssmackó"

Azoknak, akik elfelejtették, vagy soha nem is értették. A szerző a csakazolvassa blog írója, tehát csak az olvassa...

Miért nem keresel magadnak valakit, aki… (paraméterek)?

Hű, ezt mennyit mondták nekem, középkorú, bölcs és/vagy kajánul kíváncsi nők. Valaha és újabban megint. Nem értették. Hogy én csak úgy vagyok, várok, sőt, nem is várok, hát miért nem, miért nem…?

Basszátok. Nem keresek.

Lesz, vagy nem lesz. Mindkét állapotnak van méltósága — mindkét állapotnak csak így van méltósága.

Kell? Így? Ennyire? Nem, akarni nem lehet.

Az ember nem keres, mert ez nem így működik, hogy most nagyon kellene nekem egy partner, mert itt vagyok egyedül, meg fiatal vagyok, meg de jó lenne valakivel kirándulni, szexelni. Az ember legfeljebb figyel, fogékony, de hogy van-e kire…? Az a sors. Nem lehet szétpiszkálni a szirmokat mégoly finom eszközzel sem.

Én meg figyelni sem szoktam. Annyira ritka az ilyesmi. Szinte soha.

“Imádok szerelmes lenni”, nyilatkozzák popénekesnők, többnyire már, hogyan mondjuk ezt szépen, már túl a zeniten. Ez nem így megy. A vonzalom vagy megtörténik, vagy nem. Ha történik, úthenger, akkor is, ha nem is vártuk volna, akkor is, ha alkalmatlan az érkezése. Ha nem történik, minek erőltetni?

Leginkább nem történik meg. Vannak mindenféle történeteink, de többnyire akarás van, aszimmetria, alku, akkor meg inkább ne legyen. Csak a nagyon igaz szóért, metszően szerető pillantásért, megreszkető ujjhegyekért érdemes.

Milyen jó ezt kivárni, tisztának maradni…! Nem erkölcsileg jó, tehát nem helyes, hanem élményként jó: akkor jó, hogy nem infláltuk el pillantásainkat, szavainkat, várakozásainkat, mozdulatainkat és orgazmusainkat, amikor váratlanul mégiscsak megtörténik. Ha megtörténik, akkor nem forgatókönyv, és a létezőt nem írja felül az akart. Ha megtörténik, az ember csodálkozva ocsúdik: hát ez az. Hát ilyen, ez a tőmondatos boldogság. Nekem is lehet? Lehet. Nem kell valamit tenni, teljesíteni, kiérdemelni? És nem. Mosolyog az Isten. Bokáig, szügyig gázolok benne.

Akkor történjen meg, amikor az ember maga is egész lett, amikor egyedül is jó. A szerelem nem terápia, nem vigasz, nem plüssmackó, hanem, akár a legjobb ízek, vagy a katarzis, önmagáért való. Azért van, mert jó — csak az öröm. Mellékhatásként persze épít, melenget, diadalmassá tesz, erőt ad a szarhoz is, de az értelme nem ez.

Soha életemben nem volt még ilyen, mármint nem szerelem, hanem ilyen méltóság. Mert én mindig kétségbeesett voltam, mindig vártam valamit, választ, megoldást a kínzó kérdésekre, identitást. És emellett mindig szörnyű hájpnak tartottam ezt, romboló, függésben tartó hájpnak, hogy jaj, kéne valaki, kéne egy pasi, vagy amikor valaki tetszeni és szükségképp manipulálni akar, mert ez kilúgozza az emberséget a kapcsolódásból, ez a nagy akarás, ezek az örökké egyforma mondatok, ez az éberség, hogy na, talán ő, és mit kéne tenni, hogy észrevegyen, kelljek, és az legyen, ami nekem jó.

Az ember szemérmes és lényegileg önmagának való. Az ember igazából nem vár semmit, mit is várhatna, nem jár az ilyesmi, meg aztán megvan már egy csomó válasz, gyerek, identitás, megélhetés, jövőkép. Csak úgy cseveg, levelez, visszanéz. Egyébként meg örül, szenvedéllyel tolja, ami fontos, a maga életét, nyom egy kávét, fut hétezerhétszáz lépést, betakarja a nyulacskáit. Aztán megtorpan mégis, mert mintha látott volna valamit a dús sövényben, és egyszerre észreveszi azt a kastélyt.

És félrehajtja a tövises ágakat, és ott áll a kapujában, nagy a fényesség, és még mindig nem tudja, belépjen-e.

Aztán belép.

Csodálkozik önmagán: képes látni a másikat. És azt szeretné, a másiknak, de csak ennek az egyetlen, kivételes Másiknak legyen jó, könnyű, és nem a maga forgatókönyvét, könnyűségét erőlteti, hanem figyel, lassan már nem is fél. A bőre fényes lesz, áramló nedvek indulnak meg nem is sejtett erezetekben, gyűlnek össze csak ekkor érzékelhető üregekben. Képes arra, amire soha máskor, hogy kitegye a meztelen szívét középre. Közben tudván tud, nem függ, és nem illúziózza túl, mert elég bőven, ami történik. Olyasmit lát egyszer csak egy emberi arcon, ami máskor nem látható, senkién. Sehol nincs a kétségbeesés. Nem kereste, nem hitte volna, és mégis.

A bejegyzés természetesen nem rólam szól, minden hasonlóság a…

...véletlen műve. Mert ez egészen pontosan rólam szól. Részben mindig is, és most végre egészen. Most van az a méltóság.

Hitting back

Sometimes, he nails it.

Börtön

Á-nak...

...mert az erőszaknak megannyi formája létezik. Ez a történet az egyikről szól, ám egyúttal minden erőszak metaforája is. Ezért igen, a világ bármely részén élő, és az erőszak bármely formáját elszenvedett emberek számára érvényes. Kiemelés nélkül, mert úgyis tudod, hol a lényeg.

Eve Ensler - Érző lelkek (részlet)

"Bukavuban élek, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, de azt hiszem, tanácsaimat akármelyik lány megfogadhatja a világ bármely pontján.

Sokszor faggatnak arról, hogyan éltem túl, amit átéltem. Nem mintha okosabb vagy akár erősebb lenék bárkinél. Nem is tudtam, mit csinálok. Egyszerűen csak volt bennem valami, ami miatt képtelen voltam beletörődni. A barátnőim, őket is velem együtt fogták el. Nem hiszem, hogy valaha is viszontlátjuk egymást.

Első számú szabály: felejtsd el, amit a lányok gondolni szoktak, hogy "ez velem nem történhet meg"!

Mert amikor megtörténik - és hidd el nekem, ezrekkel esik meg közülünk -, az ember nem hiszi el.

Azt gondolja: biztosan csak bolondoznak ezek a hóbortos katonák. Bizonyára unatkoznak, vagy ilyesmi. Nem árthatnak nekem, nem ragadhatják meg ilyen durván a kezemet, a lábamat, és nem hajíthatnak fel a teherautójukra. Az ember ilyeneket kezd gondolni. Némelyik az apám lehetne. Több eszük is lehetne ennél. Nos, az efféle gondolatok csak összezavarnak. Az ember hülyén érzi magát. Azt érzi, nem is a valóság, ami körüleszi. Úgy érzi, talán ő hibázott valahol.

A legjobb barátnőimre néztem: Alisa, Esther, Sowadi. Kirándulni voltunk. Együtt keltünk át hajón Bukavuból Gomába. Sokat viccelődtünk a tavon. A Kivu-tó. Óriási tó. Öt óra alatt lehet átkelni rajta. Fantát ittunk és Esther torzonborz hajáról gyártottunk vicceket. Úgy terveztük, úszunk egyet Gomában, aztán szétnéztünk a városban. Vásárolgattunk ezt-azt. Sowadi megvette ezt az aranyszínű cipőt. Emlékszem, én is szívesen vettem volna, de nem akartam, hogy azt higgye, őt utánzom.

Aztán kisétáltunk a boltból, ki, az utcára. Akkor történt. Nem is igazán fogtam fel. Javában vásárolgattunk, amikor ezek az őrült katonák... ezért is nem szaladtunk el. Én ugyan futni akartam, de nem akartam cserbenhagyni a többieket. Aztán amikor megpróbáltunk megszabadulni tőlük, akkor fordult komolyra a dolog. Az egyik, egy nagytestű állat, ütlegelni kezdte Alisát, ő meg sikoltozott. A legjobb barátnőim mind sikoltoztak és sírtak.

Én azonban csendben voltam. Igen. Nem akartam, hogy ezek a katonák bármit is megtudjanak rólam. 

Ez vezet el a következő ponthoz:

Kettes számú szabály: soha ne nézz a szemébe annak, aki megerőszakol!

A neveden fog szólítani, azon a reszelős, kéjvágyó hangon. Könyörög, hogy nézz rá. Maga felé fordítja a fejed a nagy, piszkos lapátkezével. De te ne nézz rá! Ha muszáj, csukd be a szemed! Nézd levegőnek! Hisz nincs is ott. Csak egy jelentéktelen porszem. Nem is létezik.

Hármas számú szabály: zárkózz magadba, vájj a lelkedben búvóhelyet, rejtőzz el!

Rád fog mászni. Öreg, az apád elhetne. Olyan szaga lesz, mint az erdőnek, a szesznek, a marihuánának. Befogja a szádat a kezével. Még szűz vagy. Csak tizenöt. Azt mondja majd, úgysem jön senki, hogy kiszabadítson.

Képzeld azt, hogy táncolsz! Gondolj a kedvenc dalodra! Gondolj arra, ahogy az anyukád a hajadat fonja! Idézd fel, milyen érzés, ahogy gyengéden fogja a tincseidet! Idézd fel, ahogy a neveden szólít: "Marta, Marta, Marta"!

Négyes számú szabály: soha ne nyílj meg előtte!

Ne egyél az ételből, amit eléd tesz! Ne edd meg a nyavalyás halat, amit ő hoz! Köpd le! Mondd neki, hogy a te családodban soha nem esztek vízből kifogott halat! Amikor emberek közé mentek, azt akarja majd, hogy mosolyogj, hogy tégy úgy, mint egy igazi feleség, holott olyan már van neki. El se mosolyodj! Vesd magad a földre a csúf és drága, méretre szabott pangéban, amit neked csináltatott! Ne nevess a viccein! Rád fog mászni, újra meg újra, napjában kétszer-háromszor. Az első húsz után már nem is fáj. A tested többé nem a tiéd. Néha bekölnizi magát. Vigyázz, mert ez vonzóvá teheti! Ne dőlj be neki! Idővel érezni kezdesz valamit iránta. Fél év után ez természetes, de csupán egy rossz szokás, semmi több. Véletlen. Semmi köze Claude-hoz. Mellesleg, soha ne szólítsd a nevén! Beszélj róla harmadik személyben! Soha ne mondd ki a nevét! Magázd! Menjen innen! Hagyjon békén!

Ötös számú szabály: semmi közöd ahhoz, ha rossz kedve van!

Néha olyan szomorúnak látszik. Hisz annyi rosszat látott és művelt. Megsajnálod. Átérzel mindent, amit érez vagy nem érez. Már majdnem két éve vagy a rabszolgája. Kezded azt hinni, nem is létezik más rajta kívül. Ez az életed. Ő az egyetlen, aki szeret. Amikor egyik reggel hányni kezdesz, azt hiszed, megmérgezett. Aztán a hányinger elmúlik, és rájössz, hogy az ő gyermekét várod. Azt mondja majd, ha csak gondolni mersz arra, hogy elhajtsd a gyereket, megöl. Jelentsd ki, hogy nem fogsz törődni a gyerekével!

Hatos számú szabály: nem számít, ha elfog menekülés közben! Inkább a halál, mint hogy meg se próbáld!

Ha alkalom adódik rá, szökj meg! Bízz a csodában! Ha menekülsz, vidd magaddal a gyermeked, hiszen a szíved mélyén tudod, hogy a tiéd! Vedd magadhoz a ruháit, de semmi mást!

Amikor futni kezdesz, a lábad olyan erős lesz, mint egy igazán erős ember lába. Gyorsabban és tisztábban gondolkozol, mint addig bármikor. Anyád hangját hallod, ahogy azt mondja: "Marta, fuss, fuss!" Éppen eléred a buszt. Nem nézel ki az ablakon, mert tudod, hogy a négy testőr, aki két éve tart szemmel, már ott van, de te már elrejtőztél magadba, senki nem láthat. A gyermekeddel együtt bújj el az unokatestvéred fallal körülvett, kertes házában, ahol nyaralni szoktál. Claude átkutatja majd a házat négy másik katonával, mindent feldúlnak és szétdobálnak. De a gyerek nem sír fel, te pedig láthatatlan maradsz. Másnap továbbszöksz a hajóhoz. Ahogy kifut a hajó, a lélegzeted is visszafojtod, mert látod őt meg az őröket a kikötőben; téged keresnek. Kérdezősködnek utánad, valaki a hajóra mutat. Már tudod, hogy rád találtak, hiába bújtál mélyen magadba. Hanem a kapitány hirtelen megáll melletted, és egyetlen kérdést tesz csak fel: "Hány éves vagy?" Mikor megszólalsz, olyan lesz a hangod, mintha rég nem használtad volna. Meglepődsz, milyen hangos és eszelős. "Tizenhét vagyok - mondod. - Tizenöt évesen fogott el. Napjában háromszor erőszakolt meg. Megbetegített, felcsinált. Ellopta a hazám kincseit és az életemet is. Ha maga most visszafordítja ezt a hajót, a vízbe ugrok. Inkább a halál, csak soha többé ne lássam. A gyermekét is magammal viszem."

Ekkor a kapitány a válladra teszi majd a kezét. A szemében megvillan valami, amit szánalomnak értelmezel, és nem fordul vissza a hajó.

Hetes számú szabály: ne érezz bűntudatot, mikor megörülsz a halálhírének!

Miután hat hónapot már otthon töltöttél szeretett Bukavudban, összeakadsz majd két katonával a táborból. Meglepődnek, milyen jól nézel ki. Elmondják, Claude-ot megölték. "Istennek hála" - mondod. Ebben a pillanatban tej csordul ki a melledből, és szeretni fogod a gyermekedet.

Két napra mentem el kirándulni.

Két évig nem jöttem haza.

Nyolcas számú szabály: senki nem veheti el tőled, amit önszántadból nem adsz oda!

Társkereső est

Látod, milyen hosszú ez a poszt? El tudod képzelni, hogy lehet ennyit írni három óráról? Egészen tegnapig én sem tudtam... és persze nem is három óráról van itt szó, annál sokkal messzebbre mutatnak az események.

Nagyon jó kifejezés ez a társkeresés. Vélhetően mindenki azonnal a párkapcsolati lehetőségekre gondol, és valóban ilyen keretek között mentünk tegnap a Momentánhoz, ám a lényeget – amint azt tapasztaltam – nagyon sokan nem értik. A társ véleményem szerint olyasvalaki, aki kíváncsi rád, meg akar ismerni, aki számára valamiért fontossá válsz, és nem mindegy neki, hogy te, vagy valaki más. És persze mindez visszafelé is igaz. Amikor társat keresek, én a nyílt, valóban érdeklődő tekinteteket kutatom. Azt, aki nem lóvásárra érkezve szemlézi a felhozatalt, hogy egy abszolút önkényes szűrő alapján eldöntse, szóba áll-e veled egyáltalán, hanem azt, aki tudja, hogy mindenki új embereket jött megismerni – akik között ez után remélhetőleg megtalálja azt, akivel később akár párkapcsolatot is kialakíthat.

Már amikor keresek, mert ez a tevékenység nem is állhatna távolabb a jelenlegi állapotomtól. Amikor azonban megláttam a hirdetést, egyszerűen éreztem, hogy mennem kell, és közben persze nem értettem az egészet. Hiszen én nem keresek most párt, akkor miért érzem úgy, hogy ezt kell tennem? Az elmúlt évek tapasztalatával a hátam mögött azonban nincs már szükségem előzetesen a válaszra – tudom, hogy idejében megkapom majd. Rutinos "momentánozóként" igyekeztem a középmezőny, és ott is a fal felé orientálódni, hogy a lehetőségek szerint minimalizáljam annak az esélyét, hogy éppen engem találnak meg és hívnak ki egy feladathoz. Utólag már látom, hogy igazából végig tudtam: ezúttal kár ellenkeznem. Amint elkezdődött az előadás, és a műsorvezető, Bódy Gergő nekifogott a konferálásnak, 1. TennisClassics-dézsávüm lett. Tudtam, hogy látszom. Tudtam, hogy lát, és álltam a tekintetét.

Az első feladathoz „mindig egy csillogó szemű jelentkezőt választunk, azt, akinek a legjobban csillog a szeme, és ez ma te vagy!” – hangzott az ítélet, és bár a mondat elején megpróbáltam még oldalra nézni, hogy elkerüljem az elkerülhetetlent, éreztem, hogy hiábavaló. – „Már amikor leültél, láttam, hogy a te szemed csillog a legjobban, muszáj téged választanom.” – Azzal a lendülettel felálltam, hogy kimegyek, annyira biztosan éreztem egész nap, hogy ma ki fognak hívni, mire közölte Gergő, hogy nyugodtan a helyemen maradhatok, az első embert sosem hívják ki, az majd a következő lesz, és csak őt fogják ott a színpadon megalázni, engem még nem. :)))))))) Tényleg hatalmas arcok.

Megkérdezték, hogy mivel foglalkozom, részleteket a munkámról, hogy van-e hobbim, és – a szokásokhoz híven – egy dallal indítottak, ezúttal nekem énekelve a „bluest" – és a blúzt, ha már itt tartunk (talán megörökítette valaki...). Annyi lélekjelenlétem nem volt, hogy eszembe jusson felvenni, így sajnos a poénokra csak részben emlékszem, de tegnap az volt a feladatom, hogy ott és akkor megéljem: 120 ember egyként arra figyel, hogy gyerekkorom nagy gyerekkedvencei immár felnőttként mit énekelnek rólam, nekem. És bírtam. Bírtam a szembesítést saját magammal, a négy színész rám szegeződő tekintetét, és nem húzódtam vissza mentális csigaházamba, nem reflektáltam harmadik szemmel az eseményekre, hanem minden sejtemmel benne voltam. Belül az élményen. Megérkezett a válasz.

Ildi-blues :)

Tisztában vagyok vele, hogy másképp alakult volna az este további része, ha nem az én szemem (vagy a kontaktlencsém) csillogásán akad meg Gergő szeme. Amikorra az ismerkedésre került sor, mindenki tudta, hogy ki vagyok. Tudták a nevemet, és több lényeges információt, mint – ahogy az később kiderült – általában másokról megtudhattam, ami azonnali kapcsolódási pontot jelentett. Egyértelműen kivételezett helyzetben voltam, amely mégis nagyon természetesnek tűnt. Az a természetellenes, hogy máskor mennyire láthatatlan vagyok. És mégsem kizárólag ebben van a hiba.

Megértem, hogy az emberek magányosak, türelmetlenek és frusztráltak. Én is hosszú-hosszú ideig az voltam. Azt azonban nem értem, hogy miért nem látják, csak rontanak a helyzetükön, ha erre az állapotra sürgősségi recept alapján azonnal oldódó párkapcsolatot kívánnak beszerezni. A siettetéssel itt csak a kívánttal ellentétes hatást lehet elérni. A lényeg ugyanis a valódi odanézés lenne, amely idő- és energiaigényes. 

Az egyik feladatban megkért minket a műsorvezető, hogy mondjunk olyan dolgokat, amiket szerintünk egy nő tehet azért, hogy jobb legyen egy kapcsolat.

– Mosogatás! – hangzott egy férfi válasza.

– Ne hisztizzen! – hangzott egy nő válasza.

 – Hordajanak szoknyát! – hangzott egy másik férfi válasza.

Ennyi. Nem, nem volt ellenpont. Megakadt a hang a torkomon, letaglózott az élmény. Nem tudom eldönteni, melyik a lesújtóbb: az, hogy a férfiak képtelenek ennél mélyebbre látni a kapcsolat lényegében és a nőket továbbra is kizárólag a konyhában robotoló szexuális segédeszköznek tekintik, vagy hogy a nők is automatikusan a nők szolgaiságában látják a "jó kapcsolat" zálogát. Az összes válasz ilyen volt...tényleg az összes, az is, amelyet végül eljátszottak a színpadon. A harmadik volt az. Várady Zsuzsinak köszönhetően sikerült némiképp elmozdulni a két lábon járó, kombinált takarítógép és guminő szerepétől, de ez olyan árnyalt volt, hogy a mosogatásozó-nehisztizzenőző szoknyapecérek agyáig nem jutott el. És ez egy társkereső est volt.  Tényleg ez jut eszükbe az embereknek elsőként a jó kapcsolatok mibenlétéről? Tényleg azt gondolják, hogy ezeknek bármi köze van a harmóniához? Tényleg csak bennem szakadt benn a szó, amikor meghallottam a fenti válaszokat? Vagy csak poénkodni akartak, hiszen a nőket tárgyiasító és elnyomásukkal élcelődő viccek nyilvánvalóan olyan frenetikusan találók, hogy a térdünket csapkodjuk majd a nevetéstől zseniális kreativitásuk sziporkázása láttán? Az alapvető felvetés természetesen egy nagyon összetett kérdés, amelyre nehéz jól egymondatos válaszokat adni. De például: nyitott a kommunikációra, probléma esetén együttműködő, rugalmas, megvalósítja a saját elképzeléseit, hogy feltöltekezzen és legyen miből adnia, proaktív stb. És ez nem tart órákig, csupán az szükséges hozzá, hogy elmozduljunk a nők szolgaiságát alapvetésnek tekintő kapcsolatképtől. Mindaddig viszont maradnak a meggondolatlanul szajkózott sztereotípiák, pedig én azt hittem, hogy ennél azért már előrébb tartunk.

Ilyen mélyen és határozottan semmi nem erősítette még meg bennem, hogy jól vagyok. Hogy minden jó bennem, úgy, ahogy van, és hogy - egyedül vagy párral, teljesen mindegy - valóban jól is vagyok. Amikor fáradt, türelmetlen jelentkezők vélt ideálok tulajdonságait hosszan soroló bevásárló listával a kezükben odapattannak hozzám feltérképezni, hogy egyáltalán szóba jöhetek-e, elképedek, hogy az emberek mennyire nem értik a lényeget. És főként azon, hogy ezt én mondom most ki. Nem attól leszel jól, hogy lesz egy, a másik személyt teljesen figyelmen kívül hagyó algoritmus szerint kiválasztott "kapcsolatod". Ha valami nincs rendben, a megkeseredettségtől eltorzult szűrőinken átrángatni kívánt egyedek nem fogják rendbe hozni azt. Önmagadban kell jól lenni, és utána lesz hely a lelkedben beengedni oda valaki mást.

Na, jó, megpróbálom kevésbé oravecznórásan... Korábban sosem éreztem, hogy nincs szükségem arra, amire vágyom. Szeretném, persze, de nem a lelki és fizikai szükségletek beszélnek belőlem, és éppen ezért egy ilyen eseménytől csak kaphatok. Nem ér csalódás – bár nagyon is élesen látom a vágyaim és a mutatkozó lehetőségek között tátongó szakadékot –, hiszen azért jöttem, hogy ismerkedjek, nem pedig azért, hogy önigazolást nyerjenek az elvárásaim azáltal, hogy látom: mások tényleg olyan emberek, amilyennek szerintem lenniük kellene. A társkeresésnek leíró, és nem előíró élménynek kell lennie. Mindenki az, aki, és ha köztük van az, akivel kölcsönösen a legfontosabbak lehetünk egymás számára, annál jobb. Ha pedig nem, akkor is találkoztam sok új emberrel, és alapvetően ugye ez volt a cél - mert csak ebből léphetünk tovább egy szorosabb kapcsolat felé. Vagy mondhatnám így is:

Nem kell kétségbeesetten azt hajszolni, hogy valaki feleljen már meg a társadalmi elvárásokból és másoknak a párkapcsolatról alkotott elképzeléseiből összetákolt ideálomnak, hanem oda kell menni, és figyelni – nyitott elmével és lélekkel. Ritkán fordul elő, hogy célzottan válogatott emberek tömegeivel van lehetőséged megismerkedni, és önmagában ez "a" lehetőség. Mert itt komoly kapcsolatra vágyó emberek vannak, egytől egyig. Nem kell megszűrni a kizárólag szexre utazó vagy éppen az otthoni kínálatot kiegészíteni kívánó egyedeket. Sok-sok ember idejön és minden más helyzethez képest inkább önmagát adja, márpedig az őszinteség nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kiderüljön, van-e bármi keresnivalónk egymás mellett. Ezért nem szabadna elfelejteni a másik szükséges elemet sem: odafigyelni a másikra. Meglátni, és látni, hogy ki ő valójában, nem pedig a zsebbe bekészített jegyzet alapján ellenőrizni, hogy megfelel-e a paramétereknek. Így ugyanis esély sincsen eljutni a személyéig, márpedig ebben áll egy ember megismerésének lényege, függetlenül attól, hogy minek nevezzük a találkozás keretét. Sajnos – ahogy látom – a társkeresésre szakosodott rendezvényekre sajátosan strukturált szemlélettel érkeznek az emberek, pedig ha csak összefutnánk valahol, lehet, hogy őszintén rá tudnának csodálkozni a másik valóságára.

A kettő azonban együtt fontos. Itt csak hátsó szándék nélkül, és őszinte érdeklődéssel lehetséges a siker. Pont úgy, ahogy én is társakra találtam ezen az estén. Nem is egy, hanem mindjárt két új emberrel ismerkedtem meg, akikkel egy pillanat alatt megtaláltuk a közös hangot. Akik szívesen hallgatták a történetemet, és akikre én is szívesen figyeltem, ha hosszan beszéltek is számukra fontos élményeikről. Plusz tanulság, hogy amikor az ember 30 fölött keres társat, bizony el kell fogadnia, hogy nagyobb élményanyagba kell bebocsátást nyernie, mint 10-15 évvel korábban, amikor a saját döntésekkel, illetve a teljességgel saját választásokon alapuló élményekkel teli – mára már mögöttünk lévő – felnőtt életünk java része még előttünk állt. Ehhez több időre, több türelemre van szükség. Nincsenek villámválaszok, nincs instant társkereső, a lényeg megpillantásához erőfeszítést kell tenni.

Én nem keresek. Én élményekért jöttem. Kapni. Kinyitni a szemem és a lelkem, és hagyni, hogy megtöltsék. Kíváncsi vagyok az emberekre, meg szeretném ismerni őket, és nem mellesleg szeretném jól érezni magam, ami a Momentánnal garantált. Ennek során lehet, hogy találkozom valakivel, aki különösen fontossá válhat, de nem akarhatunk úgy drágakőre lelni, hogy nem vagyunk hajlandók rácsodálkozni az előttünk lévő sokféle ásványra – ha nem vizsgáljuk meg őket tüzetesen és nem derítjük ki a titkaikat, sosem fogunk rátalálni a kivételesre közöttük.

Ma két ilyen kivételes emberrel is találkoztam. Hogy természetesen ezúttal is lányokról van szó, az többé már nem zavar. Olyan hiábavaló lenne küzdenem ellene, mint az előadás kezdetén megpecsételt sorsom ellen volt. Egyszerűen örülök, hogy ismét új emberekkel váltunk kölcsönösen fontossá egymás számára. Mert végül is erről szól az egész.

Az előadás után kisebb csoportokba rendeződve további játékokban volt lehetőségünk jobban megismerni egymást. A mi kis körünk hármunk mellett három férfiből állt. Három királyfi és három királylány… mint a mesében. Hát, legfeljebb ott. A meglehetősen facepalm-indukáló civil beszélgetéssel zárult egy óra után („Most körben mindenki mondja el, hogy mi a kedvenc színe" – mi ez, kérem, óvoda? Miféle praktikus információ derül ki ebből a személyiségemről? Avagy ezzel kívánta megtörni a jeget? Ecsettel kicsit sokáig fog tartani...) a háromból két pasi megkérdezte tőlünk, lányoktól, hogy ugye mi hárman ismertük egymást korábban is?

Azt hiszem, nincs is több kérdésem. Pontosan erről beszélek. Valójában nem csak előtte, de még ott sem ismertük egymást igazán, csak azt tudtuk, hogy szívesen megismerkednénk, ha lenne rá tér, idő és levegő. Ám éppen ezekben szenvedett hiányt a társkereső est – legalábbis a királyfik és királylányok viszonyában. A királyfik olyannyira igyekeztek „társkeresni”, hogy közben elmulasztották észrevenni az embert.

Szerencsére a Deák téren bőven volt hely, (jó) idő és levegő is, hogy tudatosítsuk magunkban, sikerült társakra találnunk.

Még több ilyen apát - a világon mindenhol

Malala Youzafai, a méltán híres palesztin lány és nőjogi aktivista édesapja TED-beszédet mondott. Szerintem zseniális ötlet volt felkérni őt, mert a szereplése rámutat arra, hogy mi is a kulcsa a nők jogai valódi gyakorlati megvalósításának. Őszinte tiszteletem azoké a nőké, akik saját és mások jogaiért síkra szállva tevékenykednek; nélkülük egyáltalán nem lenne miről beszélni. Én magam is teszek azért, hogy minél több ember megismerje ezt az értékrendet és elgondolkodjon róla. Tényleges megoldás azonban nem lehetséges a férfiak részvétele nélkül, hiszen a nők jogainak elismerése éppen a patriarchális viszonyokból, a férfiaknak az élet jelentős részén jellemző dominanciájából és a nők elhallgattatásából, láthatatlanságba kényszerítéséből  eredően sérül. 

A nők jogainak kérdése nem női, hanem társadalmi kérdés. A feminizmus humanizmus, hiszen nem egyeduralomra tör, hanem lényege minden ember - nemétől függetlenül - egyenlőként történő elismerése.

Malala egy rendkívüli adottságokkal, intelligenciával, éleslátással, érettséggel rendelkező fiatal nő. Abban azonban, hogy mindezen képességei ilyen széles körben láthatóvá váltak, és még inkább az, hogy a nőkkel szemben rendkívül elnyomó rendszerben szabadon megnyilvánulhattak, nagyon nagy szerepe van az édesapjának, aki tökéletesen példázza a férfiak természetes hozzáállását egy egyenlőségen alapuló társadalomban. Az, hogy ez a férfi Palesztinában tudott ilyen értékrenddel élni és továbbadni azt lányának, még rendkívülibb.

Ziauddin Yousafzai kimondja, hogy Palesztinában a nők élete az igazságtalanság, az egyenlőtlenség, az erőszak és a kizsákmányolás jegyében, és jól ismert forgatókönyv szerint zajlik. "Születésükkor senki nem örül nekik - sem az apjuk, sem az anyjuk. Ötévesen, amikor iskolába kellene menniük, otthon maradnak. Amint betöltik a 13. életévüket, nem hagyhatják el otthonukat férfi kísérő nélkül. A lányok az apjuk, fivéreik és családjuk úgynevezett becsületévé válnak. Ha megszegik e becsületre vonatkozó szabályokat, akár meg is ölhetik őket."

Amikor pedig megkérdezik tőle, hogy milyen különleges módon nevelte Malalát, hogy ilyen vakmerő és bátor, véleményének hangot adó és kiegyensúlyozott ember lett belőle, azt válaszolja: "Ne azt kérdezzék tőlem, hogy mit tettem. Kérdezzék meg, hogy mit  nem tettem. Nem szegtem szárnyát, ez minden."

Mert a feladat valóban "csak" ennyi. Nem erőszakkal elnyomni, nem elhallgattatni, nem elfedni, hogy láthatatlan legyen. Örülni neki, szeretni, észrevenni és támogatni kivételes képességeit, érzékenységét vagy éppen szívósságát, bátorítani az önmegvalósításban. A mindenki számára egyenlő bánásmódot biztosító társadalomban a férfiak így viszonyulnak gyermekeikhez, függetlenül attól, hogy fiúról vagy lányról van szó. Egyszerűen embernek kell lenni, és emberként viszonyulni bármely más emberi lényhez. A mások elleni erőszak, az elnyomás, a szolgaságba, rabságba kényszerítés összeegyeztethetetlen a humánummal. Ez az, ami embertelen, és ezáltal nem méltó sem férfihez, sem nőhöz. Koholmány, erőszakos demagógia, amely elhiteti, hogy vannak, akik másoknál több joggal rendelkeznek ebben az életben. Nincsenek. Emberek vagyunk, és ezáltal egyenlőek, azonos lehetőségekkel. Hogy e lehetőségekből mi valósul meg, az azon múlik, hogy felnőttként hogyan engedjük kibontakozni a gyermekeinkben rejlő, nemüktől független ígéretet.

 

A nők jogaiért folyó küzdelem nem a mások fölötti hatalom megszerzésére és annak egy önkényesen kijelölt csoport számára való kisajátítására, hanem a férfiak és a nők - tehát az emberek - szövetségének létrehozására irányul. Közösen dolgozunk azért, hogy mindannyian boldogabb és kiteljesítőbb életet élhessünk. Ziauddin Yousafzai tudja ezt, és remélem, hogy sok férfihez eljut a bölcsessége, amelyből megértik, hogy mi is ennek az erőfeszítésnek a lényege.

Szimmetrikus színház

- Az Amadeusra 5900,- Ft a jegy O.O.

- A kutyára nincsen?

- De, máris nézem. 29-e?

- Aha.

- Figyi, vannak 1-1 jegyek.

- Okés, vegyél.

- De ha aznap vesszük meg, féláron kapjuk.

- Ja... mondani akartam, hogy két szép szál fiatalember közé vehetnél nekem egyet... 
- Viszont van kettő egymás mellett, de az a 12. sor. Persze hátrébb 3400 a jegy, előrébb meg 4200.
- Ja, nem kell. Téged már ismerlek. :D:D:D

Tükörkép a fogsorunk, a karba tett kezünk, a keresztbe tett lábunk, az összekulcsolt ujjaink, a táskahordó oldalunk... ezek után mi sem természetesebb, mint a színházterem azonos sorának jobb és bal oldalán a 3. székre jegyet venni. Jó lesz :).