Way Over The Lines - Unblurred

Nagy port kavart Miley Cyrus közelmúltbeli előadása az WMA gálán. Egyre-másra jelentek meg a vélemények, így gondoltam, én is utánanézek, miről maradtam le. És sokkot kaptam. Őszintén, nem is tudom, hol kezdjem annak taglalását, hogy milyen sok szempontból mennyire hibás és elfogadhatatlan az, amit láttam. És ezek között egyáltalán nem szerepel az amiatti kiábrándulás, hogy az immár bőven felnőtt korú Miley Cyrus nőként, és nem kislányként áll a színpadon. A Miss Representation egyik éleslátóan megírt cikkében említik, hogy igen, láss csodát, a fiatal lányokból idővel felnőtt nők - és szexuális lények - lesznek. Ezzel nincs is semmi gond. Azt, hogy egy huszonéves nőt megpróbálnak erőszakkal a Disney-figurák kategóriájába szorítani, legalább annyira problémásnak érzem, mint az ominózus performanszot. Főként amiatt, hogy itt a két véglet egy képben összpontosult, amely így nem csupán ízléstelen pornóimitációvá vált, de a hatalmas plüssmacik díszletei között még pedofil felhangot is kapott.

A Miss Representation cikke még egy súlyos problémát kiemel, nevezetesen azt, hogy mindent, ami a szexualitásban "mocskos", kivetítenek a fekete háttér-(előtér?-)táncosokra, akiket Miley - "az egyik elnyomott társadalmi csoport, a fehér nők tárgyiasítják a társadalmilag még kiszolgáltatottabb csoportot, a fekete nőket" forgatókönyv szellemében - kéjesen fenéken paskolgat, és akik szexuális díszletként szolgálnak az egész klip során.

És akkor jön a ráadás, a dal, amely éppen tegnap okozta nekem életem legnagyobb csalódását. Robin Thicke és a Blurred Lines szövegével fokozzák a hangulatot, ami végtelen sajnálatomra tökéletes párosítás, csakhogy ebben minden rossz, ami elképzelhető. Az eddigi beteg fantáziát még tovább viszi azzal az üzenettel, hogy a nő, aki azt hiszi, hogy liberalizált, szexuálisan felszabadult emberként tündököl a színpadon, valójában önként tárgyiasítja magát, a tanulság pedig az, hogy a férfi akarata ellen úgyis hasztalan az ellenállás, és az erőszakot cukormázba csomagolva be lehet adagolni a butuska, önálló akarattal és szürkeállománnyal nem rendelkező nőnek, aki "úgyis akarja azt" - még akkor is, ha nem. Mindezt 2013-ban, egy mértékadó, fiataloknak szóló csatorna főműsoridejében. Érthetetlen.

Az egész előadás ötlete egy kivételesen beteg, patriarchálisan beragadt, legrosszabb sztereotípiákat megerősítő agy szörnyszüleménye. Pont úgy, mint a dal, amelyet sikerült ilyen tűpontosan beilleszteni ebbe a hányingerhalmazba. Vagy mit is beszélek, lehet, hogy eleve ez a duett adta az ötletet az egész témához, ami talán még kétségbeejtőbb, mert senkinek nem tűnt fel, hogy ez megengedhetetlen. Az olyan, minden iróniát és árnyalatot nélkülöző, szó szerint értett sorok, mint az "I'll give you something big enough to tear your ass in two", "You the hottest bitch in this place" és az unalomig ismételt refrén, miszerint "I know you want it" nem a "szex még mindig eladható" kategóriába tartoznak, hanem egyszerűen a sértő, lekezelő és erőszakos kommunikáció mintapéldái. Milyen A-listás előadó beszél a nőt teljesen helybenhagyó, de azt számára élvezetesnek feltüntető anális szexről 2013-ban, vagy utal egy nőre "bitch"-ként? A Hugh Laurie és Stephen Fry-féle "Polite Rap" pontosan rámutat arra, miről beszélek. A Blurred Lines sajnos mindenféle udvariasságot nélkülöz, és a fantasztikus zene ellenére ezek után sajnos értékelhetetlen számomra, és teljes mértékben elutasítom.

Ezúttal egyetértek az amerikai szülők egyesületének panaszával, amely szerint nem lett volna szabad 14 éveseknek megfelelő kategóriába sorolni a műsort. És nem a szexuális töltet miatt, mert a szexualitással önmagában nincs semmi gond, mint ahogy nem gondolom, hogy az ugyancsak kifogásolt óvszerreklám problémás lenne e korosztály szempontjából. A baj az, hogy egy ízléstelen, közönséges, erőltetett előadást állítottak össze, Miley Cyrus táncnak csúfolt és (nem a szexuális töltete, hanem a bődületes amatőrsége miatt) zavarba ejtő mozdulataival, amely végtelenül öncélú volt, és az egydimenziósra szűkített, nőket teljességgel alárendelő és tárgyiasító, valamint minden értékétől és izgalmától megfosztott szexualitás sztereotípiáját tolta több millió fiatal - és látszólag meghökkent felnőtt - arcába. Ez a nemi erőszak kultúráját sokszorosan megerősítő jelenség, amely a lehető legkártékonyabb a fiatalokat érhető hatások közül.

Abban igaza van a Miss Representation cikkének, hogy ez nem teljességel Miley hibája, és azt is jogosnak érzem, hogy fel akar nőni, és el akar szakadni az ártatlan Hannah Montana imidzstől. A stúdió azonban egyértelműen érdekelt abban, hogy ez az elszakadás ne legyen teljes, ám ezzel együtt is érthetetlen számomra, hogy miből gondolták, hogy a gyerekszoba díszleteibe oltott nemi aktus a megfelelő módja annak, hogy mindkét közönséget kiszolgálják. Teljességgel elfogadhatatlan, messze túlmegy bármilyen ízlésesség határán, és még ha jobb is, hogy a mocskos anyagiak miatt adták el a lelküket a producerek az ördögnek, mint az, ha valóban elhiszik annak a világnak a létjogosultságát, amelyet színpadra állítottak, ezt a döntést sajnos akkor sem indokolhatja semmilyen pénzügyi megfontolás. A művészetbe sokminden belefér, de ez messze kívül esik e sokminden körén. És persze eszembe nem jutott volna megcsúfolni a művészeteket azzal, hogy ezt a förmedvényt művészinek tituláljam - ez csak az előadó"művészek" hibás elképzelése a dologról. És hogy ez a műsorkészítés sok-sok cenzori szintjén egyetlenegy ellenzőre nem talált, az teljességgel felfoghatatlan számomra.

Mielőtt túl késő lesz...

***SPOILER***

Sokáig húztam, hogy megnézzem, nem véletlenül. Most, hogy elkészült a(z egyelőre) trilógia harmadik része, éreztem, hogy itt az idő, legyünk túl rajta. Az elvárásaimhoz képest nagyon kellemesen csalódtam. Zseniális filmek, egytől egyig. Teljesen életszerű minden helyzetük, és ennek éppen, hogy nem kell egyet jelentenie a boldogság lehetetlenségével - akkor is, ha sok-sok feladat elé állít a sors.

A második rész autós vitája és kiborulása, illetve a harmadik rész drámai színezete egyértelművé teszi, hogy nem a konfliktusok jelenléte/hiánya határozza meg azt, hogy miért lesz az egyik emberrel a családi élet olyan, "mintha csak egy óvodát vezetnétek közösen", miközben egy másikkal ugyanez az élethelyzet, akár konfliktusokkal és sok-sok nehézséggel együtt is a helyes választás. Csak a bizonyosság van, belül, már a kezdetektől - és a kézzelfogható eseményektől függetlenül -, hogy Ő az. Ő az, akivel lenned kell.

Every single of my exes are now married. Men go out with me, then we break up, and then they get married. And later they call me to thank me for teaching them what love is and that I taught them to care and respect women. You know I wanna kill tem! Why didn't they ask me to marry them? I would've said no but at least they could've asked! But it's my fault, I know it's my fault because I never felt it was the right man. Never.

Nem a problémák hiánya fogja igazolni, hogy helyesen döntöttél, és nem kizárólag a konfliktusok lesznek azok, amelyek elbizonytalanítanak. A lényeg sokkal előbb megszületik: akkor, amikor felismered, hogy ő az, aki a kemény időkben is, "jóban és rosszban" (mert lesz rossz, lesz nehéz, ez biztos, ez elkerülhetetlen) boldoggá tesz majd. Azt pedig, hogy ez ott van-e vagy sem - belül, a kezdetektől -, egyszerűen csak tudod. Mindig tudod.

I don't wanna be one of those people who are getting divorced at 52 and falling down into tears admitting that they never really loved their spouse and they feel that their life's just been sucked up into a vacuum cleaner.

Nem. Én sem. És ezért nem lehet megalkudni. Mert a sors nem kímél, és egy napon könyörtelenül szembe fog jönni az, akit elveszettnek hittél, vagy sosem vártál meg, és abból már nem lehet törés nélkül kikerülni. Mint ahogy azt a harmadik filmben látjuk. Az első jelenet számomra végtelenül szívszorító, mert arra a helyzetre egyszerűen nincs jó megoldás. Csak a megelőzés.

Soha nem szeretnék hasonló helyzetbe kerülni. Soha. És ezt valóban meg lehet előzni. Mert tudod. Mindig tudod. Nagy bátorság, türelem és hit kell ahhoz, hogy e bizonyosság szerint cselekedj, de érdemes. Mielőtt túl késő lesz...

Full of joy 2.

Belém hasít a felismerés. Ismerem ezt a mindent elsöprő, felszabadító érzést. Most, hogy látom kívülről, meghatározó emlékeket idéz, amelyeket döbbenetes módon szinte már elfelejtettem. Emlékszem a hasonló győzelmekre, a sikerre; hogy valamiben a legjobb vagyok. Bár akkoriban nem tudtam teljes egészében megélni, a kudarctól való folyamatos félelem túlságosan átszőtte az alapvető létélményt, azért mélyen belém égett a tapasztalás. Az idegrendszerem nem engedi elfelejteni. Szeretném újra érezni, de ezúttal félelmek nélkül. Ehhez pedig az a legfontosabb, hogy sose felejtsem el, milyen érzés; és főleg azt, hogy lehetséges.

Lehetséges, mert már sokszor sikerült. Tudom, hogy hol tértem le az útról, amelyen a vágyaimat követtem, mert azt sulykolta belém az élet, hogy ez olyan luxus, amelyet nem engedhetek meg magamnak. És tudom, hogy ha vissza tudok lépni erre az útra - bármilyen hatalmas erőfeszítésbe kerül is - újra természetessé válik ez az érzés. Abban a dimenzióban a "szabad-e?", "lehet-e?", "van-e jogom hozzá?" kérdések értelmüket vesztik. Nincs más, csak a hazatalálás érzése - a kishitűség, megalkuvás és önfeladás helyett - ezúttal végleg - az önazonos életbe.

Ez az. Ismerem, mint a tenyeremet.

A legtisztább öröm áradása.

Full of joy

"...which is something that I often put on when I'm feeling particularly full of joy - or needing to feel full of joy"

Hugh Laurie

A. - mon Ange

...folyt....

A legfontosabb találkozás kétségtelenül második couchsurfing szállásadómmal történt. Ő lett az angyalom. Mon Ange. A. 

Már a kezdet sejtette, hogy ez valami más lesz, mivel egy hónappal a szálláskeresésre tett kísérletemet - és véletlenszerűen egy nappal a második, vészhelyzeti hirdetésemet - követően írt nekem A., hogy néhány napra szívesen elszállásolna, ha még mindig aktuális a kérésem. Így sikerült felére redukálnom a hostelben töltendő éjszakák számát. Ekkor még a felére.

Egyes közhelyek - például az, hogy Párizs a szerelem városa - mindig is zavartak (bár alapvetően "okosközhely"-párti vagyok, azok sokszor igencsak fején találják a szöget), mert hiába szerettem volna, hogy túlzó általánosságuk rám is kiterjedjen, ez soha nem történt meg. Ezért is volt hihetetlen, hogy mindaz, ami egy véletlen és teljesen valószínűtlen találkozás révén velem történik, tulajdonképpen illik az olyannyira boldogító klisék keretei közé. Ha rövid akarnék lenni, azt írnám, hogy végre én is a számomra legfontosabb emberrel kart karba öltve sétálhattam végig a kivilágított Párizs látnivalóit és nézhettem a fényben úszó város képét a Sacré Coeurről. De nem leszek rövid.

A. hozzáállása a couchsurfinghez meglehetősen eltért Pierre-étől, ami érthető, ha tudjuk, hogy A. már 3 éve fogad vendégeket, és volt egy időszak - egy jó hosszú időszak -, amikor minden este volt szörfölője, míg Pierre hozzá képest zöldfülű. A. szabályai teljesen tiszták, és egy dolgozó ember szempontjából teljesen érthetőek is voltak; számára a vendégfogadás a mindennapok részévé vált, ami eleinte viszont furcsán hatott számomra. Már a levelezésünk nagy része is furcsa volt, ami bizalmatlansággal vegyes kíváncsiságot keltett bennem. Nem véletlenül. Számomra egyértelmű, illetve teljesen elképzelhetetlen tulajdonságok egyvelege volt ő, az első pillanattól fogva. Teljesen önmagát adta - a szerepjátszás, a megfelelési kényszer, a "viselkedés" hiánya a hosszú couchsurfinges múlt fényében nyilvánvaló, engem mégis magával ragadott, mivel nekem ez nagyon nehezen megy. Akarommondani, egyáltalán nem megy. Akarommondani, nem ment. 

A más házában megszállásból, a más tulajdonának használatából fakadó kényelmetlenség okozta szabadkozás ellenére az első pillanatban éreztem a kapocs-élményt. Sőt. A. holtfáradtan beszélgetett velem - természetesen nagyon okos, pár perc alatt is mélyenszántó diskurzus vette kezdetét -, és ösztönösen éreztem, hogy ő jó nekem. Jót tesz nekem. A részletek azonban mindenképpen árnyalják az első benyomást, esetünkben pedig az elkövetkező napok igencsak próbára tették a jól induló kapcsolatot, de végül mégis kiderült, hogy az első benyomás helyes volt - noha az árnyaló tényezők is helytállónak bizonyultak. De ez így van jól, hiszen egy emberi kapcsolatról van szó, amely szükségszerűen változik. Számomra ennek az egésznek a valós lehetősége volt elképzelhetetlen - egészen addig, amíg ott van előtted, és a negyedik dimenziót meghazudtolóan töredéknyi időegység alatt minden egyértelművé válik. Onnantól pedig hihetetlen sebességgel változnak a dolgok - te, ő, a kapcsolat. Mert végre VAN. Mert végre szabad. Ehhez pedig kizárólag az szükséges, hogy két, egymással a másikkal kapcsolatos szándékait tekintve teljesen őszinte ember találkozzon, és így még a megpróbáltatások sem akadályozhatják meg azt, hogy tudjuk, összetartozunk. Csak erre az igaz lélekre kellett várnom olyan sokat. Meg kellett értenem hozzá, hogy nem kell beérnem kevesebbel, és ez az odaadás és nyitottság az, amiért A. az angyalommá vált.

A kivilágított Párizs végre a miénk volt, nem csak az enyém. És iszonyúan élveztem. Nem csak azért, mert amellett, hogy a napközbeni zuhanyzási lehetőséggel a hostel megfizethetetlen szolgáltatást nyújtott nekem - a többit persze MasterCarddal kiegyenlítettem - végül egyetlen éjszakát sem kellett ott töltenem.  Pontosan olyan volt ez az élmény, mint amilyennek elképzeltem. Nem volt antikatartikus vagy csalódottságot keltő. Tudom, hogy azt mondják, a boldogság unalmas, az izgalom a drámában rejlik, de ez nem igaz. Aki így gondolja, az nem értheti a boldogság lényegét, talán sosem volt benne része, vagy el sem tudja képzelni, milyen lehet az. A dráma romanticizálásáért leginkább valószínűleg a filmélmények felelősek, azonban ott is csak abban az esetben, ha a filmkészítők borítékolják a happy endet. A valódi, feloldozást nem kínáló drámák nem vonzzák a nézőközönséget - lásd a Napok romjai producerének megjegyzését a film befejezéséről: "There goes 50 million dollars" -, ezt azonban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A boldogság nem unalmas, hanem olyan, mint a pár másodpercig tartó, filmvégi happy end: felemelő, kiteljesítő, csodás. Ráadásul egy elsőre valószínűtlennek tűnő helyzetben talál rád, olyan erővel, hogy annak minden látszólagos ellentmondásossága ellenére nem vitatkozhatsz vele. Ahogy több óra beszélgetés után A. - addigra már többször, számomra döbbenetesen megnyilvánuló - természetes őszinteségével kijelentette, nem érti, hogy ilyen emberként hogyhogy nem találtam már párt, éppen olyan természetesnek éreztem a boldogságot: szinte csodálkoztam, hogy hol volt eddig, ha úgy simul a lelkemre, mint egy tökéletesen szabott ruhadarab.

Nem igaz, hogy nehéz elviselni, mert minden csodája ellenére van benne valami mérhetetlenül földhöz közeli, gravitáló érzés, amely bizonyítja, hogy ez a normális állapot. Amit nem kell kitalálni. Megindokolni. Megmagyarázni. Ilyen-olyan - többnyire ellehetetlenítő - körülmények között értelmezni. Ilyen-olyan fényben megvilágítva értékelni. Csak rá kell nézni arra, ami van, mert az önmagában tökéletes. Igen. Tökéletes.

A tökéletesség sem unalmas. Igaz, John McEnroe szerint több Ernst Gulbis és Gael Monfils kellene az ATP tornasorozat versenyzői közé, mert a nagy négyes tagjai - Djokovic, Murray, Federer és Rafa - precizitásukkal és megalkuvást nem ismerő profizmusukkal bizony meglehetősen unalmassá tudnak válni. Bevallom, soha nem akartam még teniszezőt úgy arcul csapni, mint ennek hallatán McEnroe-t (pedig..pedig...). Annak ellenére, hogy sosem tennék ilyet, az alázat nélküli arrogancia a legdurvább reakciókat képes kiváltani belőlem. Például az arculcsapás gondolatát. Mert álljon meg a menet, elismerem, hogy a tenisz látványsport, és kellenek a bohócok és az élménymesterek, de nehogy már hirtelen kevés legyen nekünk a folyamatosan 100%-hoz közeli teljesítmény! Miközben a versenysportban - ráadásul esztétikai sportban - korábban érintettként pontosan értem, hogy McEnroe mire gondolt, nagyon vigyázni kell azzal, hogy mennyire hagyjuk figyelmen kívül a kettős mércét, amelyet azokkal az emberekkel, helyzetekkel stb. szemben alkalmazunk öntudatlanul, akik és amelyek folyamatosan olyan kiváló teljesítményt nyújtanak, amelyet más megközelíteni sem tud, ezért kiugró különbségek híján elfelejtjük megbecsülni, értékelni, és legfőképp élvezni azt. Pedig a teniszen kívül kevés olyan sporttal találkoztam - értsd: nem találkoztam olyan sporttal -, amelyet ilyen mértékben a tökéleteshez közelítő szinten művelnek, órákon keresztül, heteken keresztül, hónapokon keresztül folyamatosan, és minderre nem pusztán egyetlen kiemelkedő sportoló, hanem az élmezőny java része képes. Tehát, hogy a teniszreferenciáknál maradjak, a tökéletesség számomra olyan állapot - mindig is az volt -, amelyre nagyon vágytam, bár szinte soha nem volt részem benne, és amelynek a megélése egyedülálló boldogságot teremt a lelkemben. Megéltem a színpadon - többnyire ott -, és megéltem most. A tökéletesség nem hibanélküliséget jelent, hanem azt, amikor érzed, hogy ott vagy, ahol a legesleginkább lenni szeretnél, azzal, aki a legeslegjobb számodra, mindez kölcsönös, és ráadásul magától értetődő.

A. különös ember. Ahogy ő mondja, "más". És valóban, az. Nem sikerült teljesen megfejtenem e másság mibenlétét, mert közben olyan sokmindenben sokkal életközelibben viselkedik, mint én, de rögtön megláttam benne az "igaz lelket" - a sacré coeurt. Azt a fajtát, amely még számomra is lenyűgöző. Mert az erkölcsi tisztasága nem valamiféle megfelelési kényszerből vagy felvett szerepből, hanem egyszerűen a lényéből fakad. Soha nem hazudik, de mégsem naiv, és - mivel nagyon okos - nem hagyja, hogy hülyére vegyék, még akkor is, ha ehhez olykor furcsán támadásba lendül. De őszintén hisz a Jóban, a nagybetűsben, amit nekem, a kissé cinikussá torzult lelkülettel rendelkező egyénnek nagyon jólesett látni. És őszintén csodálom érte. Jót tett, hogy emlékeztetett arra, mindez nem hiábavaló, csak alaposan meg kell válogatni, ki felé nyitunk.

És nem utolsó sorban, A. szexi. Valószínűtlen módon talán, de első este levett a lábamról, pedig józan ésszel sokan inkább menekülőre fogták volna, és most, egy hónap távlatából is örömmel veszem tudomásul, hogy nem csaltak a megérzéseim. Végtére is azok soha nem csalnak. Én kíváncsi voltam erre az emberre, aki ennyire láttatja önmagát, mégis ennyire sokat beszél a félénkségéről, mint a személyiségét nagyban meghatározó erőről. Pedig én voltam az élő bizonyíték arra, hogy igenis van benne kurázsi, és azóta is próbálom megfejteni félénksége természetét. Az is egy összetett jelenség. Mert valójában ő nem félénk, cseppet sem. Persze az ilyen valójábant ismerjük, sok-sok munka kell ahhoz, hogy az tényleg valós legyen. Mégis, számomra elképesztő, amikor látom, hogy valakinek a félénksége nem ássa alá az emberi kapcsolatok kialakítására való képességét. Akkor valójában mindegy is, nem? Persze nem, de azért ez igen meglepő számomra.

A. olyan ember, aki véleményem szerint nálam nehezebben boldogul az életben... pedig engem néha megbénít a világtól való félelem, így ez a felismerés is igencsak helyre tett - ha neki sikerül, persze, hogy nekem fog. Van benne valami gyermekien esendő, és épp ezért olyan tiszteletre méltó számomra a helytállása. És kedves. És gyengéd. És független. És engem akar. Hosszú ideje ő az első, akibe nem akartam belerúgni azért a megjegyzéséért, hogy nem érti, miért nem találtam még párt, mert szerinte mindenem megvan hozzá. Mert ha ő ezt mondja, akkor ő is engem akar. És ha ő engem akar, akkor engem is választ. És ez piszkosul felszabadító, lélekemelő és éltető.

Boldogság és tökéletesség. A két legkevésbé unalmas élmény, amelyben valaha részem volt, mert boldogság és tökéletesség létezik megoldandó feladatokkal, kezelendő helyzetekkel vagy tökéletlenségekkel együtt is. Élhető boldogságnak hívják. És de még mennyire élhető!

Nem olyan régen megfogadtam, hogy soha többé nem engedek be olyan embert az életembe, aki mérgezi a lelkemet. És megérte, mert végre kompromisszumok nélkül lehet azt érezni, amit a legerősebben érzek, és azt tenni, amit a leginkább tenni szeretnék. Csak tudni kell, hogy soha senki nem szorul alamizsnára. Mert az igaz, hazugságtól nem terhelt helyzetekben - azok minden valószínűtlensége ellenére is - a boldogság végtelen számú lehetősége rejtőzik. És én ezt most megkaptam.

Találkozások

Párizs nekem ezúttal nem a látnivalókról hanem a Roland Garros élményéről, és elsősorban az emberekről szólt. Arról, hogy ha egyedül megyek, találkozzam végre emberekkel, és ezek a találkozások nyomot hagyjanak. Hogy számítsanak, és jöjjön létre közöttünk kapcsolat, amelynek súlya, anyaga, valósága van. Hogy ne csak felületesen érjen össze két világ, hanem gyakoroljunk hatást egymásra - akár csak egy pillanatra, akár hosszabb időre. Mert ennek a gravitáló, kézzelfogható, valódi intimitást jelentő viszonynak a kialakulása egyrészt általában hosszú-hosszú időbe telik számomra, másrészt gyakran létre sem jön.  Az eredmény - ahogy már mondtam - megdöbbentő volt.

L.

Az egész azzal kezdődött, hogy a mindig oly nehéz repülőút után egy feltűnően magyar címeres hátizsákkal rendelkező úriember mellé kerültem a reptérről Párizsba tartó buszon - amely kisebb-nagyobb cirkalmakat követően az általam tervezettnél eggyel később induló jármű volt, és amelyen egy szintén egyedül utazó lány társaságában az enyém lett az utolsó szabad hely. (Seul? Seul?, kérdezték a kordon mögött sorakozó tömegben ránk mutatva, majd csekély francia tudással, de annál nagyobb lélekjelenléttel bólintva birtokba vehettük az utolsó üléseket - az ismeretlen lánnyal a szerencsénken való összemosolygás volt az első kapocs-élményem - akkor még nem is sejtettem, hogy máris egy következőbe oltva.) Mivel a buszjegyért való sorban állás közben felfigyeltem a címeres hátizsákra, valamint az illető nevét - L. - is gond nélkül láttam az orrom előtt tornyosuló zsákon fityegő reptéri címkén, tudtam, hogy magyar útitársam lesz másfél órán keresztül. Persze az utazással járó stressz miatt akkor még kissé begubózva elmerültem a francia vidékre nyíló kilátásban, ami nagyon jót tett. Bár nem voltam beszédes hangulatban, folyamatosan azon gondolkodtam, ki lehet, milyen lehet vajon ez az ember? Vajon a kopaszra borotvált fej és a feltűnően magyar címeres hátizsák a manapság olyannyira nyilvánvalót jelenti? De mégiscsak elutazott Párizsba, az meg olyan hazafiatlannak tűnne ebben az összefüggésben. És miért akkora a poggyásza, mint az én egynapi városnéző batyum? Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy iszonyú jó fej, nyitott, érdeklődő, világfi. Ki tudja? A valóság mindkét irányba eldőlhet, és a találgatások világában mindkét véglet ugyanolyan valószínűnek tűnik. Ki pedig csak akkor derül, ha megismerem. Ahhoz viszont beszélni kellene. Végül azonban nem szólítottam meg, hiszen ha nagyon beszélgetni akart volna, ezt ő is megtehette volna - magyarul köszöntem neki, tudta, hogy magyar vagyok.

Érkezéskor aztán elsodródtunk egymástól - tekintettel arra, hogy neki valóban nem volt több csomagja, az én több tonnányi pakkomat pedig még ki kellett halászni a rakodótérből -, de a kietlen buszmegálló környékén a metró lejáratát keresve aztán újra egymásba futottunk, végül a jegyvásárlással való kollektív bénázás után L. beért az alagútban. Na jó, igaz, hogy elmehettem volna az előző metróval, de az ezer fokban inkább a vetkőzés mellett döntöttem - hasznosat a hasznossal. Ott már úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga - és, láss csodát, az is volt -, így kiderült, hogy egy napot marad csak Párizsban, mert az El Caminóra tart, több éves terv - egy hónap gyaloglás, hacsak közben valami gikszer nem történik. Ha Pierre nem várt volna rám a metrómegállóban éjjel 11 óra környékén, eleget tehettem volna L. kérésének, hogy mutassam meg neki a várost, hiszen ő még sosem járt Párizsban. Éjszakai városnézés, ez is annyira "kúl". Kapocs-élmény. 5 perc alatt. Nem nagyon lehetett letörölni a vigyort a képemről. Sajnáltam, hogy nem maradhattam, de ilyen későn nem várakoztathattam tovább Pierre-t, aki kanapéjának felajánlásával így is a megmentőmmé lépett elő - megmentőket pedig nem illik megvárakoztatni.

PIERRE

Pierre történelmet tanul és 23 éves, de ehhez képest jókat beszélgettünk. Azért a korkülönbség érezhető volt, főleg amiatt, hogy az előző este nála megszálló, 19 éves német lány igen mély benyomást gyakorolt rá, amellyel én érthető módon nem versenyezhettem. Ettől függetlenül örült nekem - tekintettel arra, hogy én voltam a második vendége, és egyúttal az enyém volt a második couchsurfing-éjszakája is. Lenyűgözte a tény, hogy mennyire jó fej emberekkel találkozott (bár a német lánnyal kapcsolatos élmény biztosan tovább torzította a reprezentatívnak távolról sem nevezhető adatokat), tehát nem vagyunk baltás gyilkosok, tolvajok vagy idegesítő némberek. Ő is sok nagylelkűséggel hálálta meg a Roland Garrosra szóló belépőt - na meg a tényt, hogy nem tettem kárt testi épségében és vagyonában, így megúsztam, hogy egy egész napot a 20 kilós csomagommal kelljen köröznöm Párizs belvárosában. Ráadásul Pierre nyári körutat tervez Európában - Németország az első állomás, nahát-nahát -, így lehet, hogy még viszonozni is tudom a kedvességét.

RUTH

Pierre-nek köszönhetem a következő találkozást, ő Ruth. A Gasquet-meccsre cserélt nyereményjegyemmel jutott be Rafa szülinapi különkiadására, így kezdtünk el beszélgetni, aztán képet is készített rólam, e-mail címet cseréltünk, és azóta már több mindent megtudtam róla, például hogy fülöp-szigeteki származásúként most közgazdaságtant tanít egy francia egyetemen. Tényleg bármi lehetséges. Sőt, ennek a találkozásnak talán hosszabb távú következményei is lehetnek, az Université Pierre et Marie Curie jóvoltából. De erről majd később.

DIDAH

A női elődöntők napján korán érkezve éppen a pályát jártam körbe, amikor megszólított egy 40-50 közötti nő, és franciául a nézői bejárat holléte felől érdeklődött. Miután megvitattuk, hogy én nem beszélek franciául, ellenben ő tökéletes amerikai kiejtéssel elismételte a mondandóját, együtt indultunk megkeresni a célt. Közben beszédbe elegyedtünk, és kiderült, hogy bár eredetileg Algériából származik, az Egyesült Államokban él és franciát, illetve arabot tanít. És természetesen teniszezik. Amikor csalódnia kellett ezirányú aktivitásomat illetően, folyamatosan unszolt, hogy ez egy olyan gyönyörű sport, ki kell próbálni, és hiába világosítottam fel, miszerint a labda és én az három, nem tágított: addig kell próbálkozni vele, amíg menni fog. Bevallom, tetszik ez a hozzáállás, mert alapvetően egyetértek azzal, hogy feltérképezzük a határainkat valami olyasmiben, amelyből biztosan nem leszünk világbajnokok. Ennek ellenére én határozottan nem teniszezem, noha Didah - hallás utáni név, mert vele elérhetőséget sajnos nem cseréltünk, és ezt azóta is bánom - valóban új megvilágításba helyezte azt számomra. Talán. Egyszer. Talán. De inkább nem.

Azt azonban elárultam neki, hogy Rafa önéletrajzának magyar fordítójaként kezdtem behatóbban megismerkedni a sporttal, és ezért vagyok most a Garroson - na meg a szerencsémnek köszönhetően, bár aznapra már vásárolt jegyem volt. "Tehát fordító vagy?" Igen. "Mert én is az vagyok! Csak anyagi okokból váltanom kellett, így most egyetemen tanítok arabot és franciát." Kicsi a világ. Bent aztán körbejártuk a terepet, mert Didah-nak csak a külső pályákra volt jegye - amely aznaptól a Suzanne Lenglenre is belépésre jogosított -, és teljesen lenyűgözte a látvány, illetve a tudat, hogy ott lehet a Roland Garroson. Jó volt kívülről nézni a három nappal korábbi reakcióimat. Mivel aznap reggel már nem is zárták le a Suzanne Lenglen bejáratait, én is bemerészkedtem, majd ott ragadtam Wilanderék és Leconte-ék páros mérkőzésére. Az csúcs volt. Főleg akkor, amikor Leconte elkezdte utánozni Rafát; kidőltünk a nevetéstől. Újabb nem várt, remek találkozás.

ED

A couchsurfing mellett a hostel is meghatározó élménnyé vált a naponta cserélődő szobatársakkal, akiknek többsége az ellenkező nem táborát gyarapította, mivel koedukált szobában találtam a legkedvezőbb árú/helyen lévő szállást. Jobban azonban nem is alakulhatott volna ez, hiszen sosem találkoztam volna Mike-kal Kanadából, Thomasszal Ausztráliából vagy Eddel, a manchesteri matematikatanárral, Londonból. Ed az anyukája 60. születésnapját jött át megünnepelni Londonból. Vasárnap volt. Az anyuka harci repülőgépes felszállást kapott ajándékba - ezek alapján gyanítom, hogy igen jó fej lehet. A szülők már repülővel - nem a harcival, csak egy olyan mezeivel, amelyet én két nap múlva sokért nem adtam volna - tartottak vissza Angliába, Ed viszont a másnap reggel 6 órási Eurostarra várt, amely 2 óra alatt hazavitte, így hétfőn 8-ra már be is ért az iskolába a megtartandó óráira. Ez sem semmi. Eddel iszonyú jót beszélgettem, szintén kapocs-élmény, de ezúttal inkább 1,5 perc alatt. És végre, végre valaki megértette az angolomat! Hatalmas felüdülés volt, hogy ha elharapom az r-eket és a kettős magánhangzókat a maguk teljességében artikulálom, az a franciákkal szemben Ed esetében fokozni fogja mondandóm érthetőségét. Meg is dicsérte az angolomat, ami azért annak fényében, hogy ez volna a szakmám, nem akkora teljesítmény, de egy heti küzdelem után azért jól esett.

Furcsa érzés, amikor hirtelen mindenkinek "very beautiful" leszel, de úgy, hogy te is érzed, tényleg komolyan gondolják, mert érzed, hogy a lelked összekapcsolódott az univerzummal, és minden lehetséges. Amikor a random couchsurfing szállásadód lakásához közeli templom mellett egyszercsak elsétál az egyik székbíró, akit pár órával korábban még a Garros pályáján néztél, és épp akkor pillantasz fel a templomkert magányában folytatott hollandtanulmányaidból, amikor ő hangtalanul elhalad a kerítésen kívül. Amikor a Terrace többezres tömegében (Tsonga-Ferrer rangadón ugyan mi mást várnánk - az már csak mellékes információ, hogy előtte zajlott a gigászi Rafa-Djokó elődöntő ötszettese) egy spanyol származású srácot sikerül megkérdezni az elmulasztott ötödik szett eredményéről, akkor tudod, hogy valami különleges történik. És valóban, valami nagyon különleges volt készülőben.

...folyt. köv....

Intermezzo - Semmi negyven

"Semmi negyven. Nem jó állás, de még megfordítható."

Az biztos. Ha valaki, én aztán tudom. Két játszmás, 0-5-ös és 0-40-es hátrányban, első szervával a hálóban indultam neki az évnek. Azóta viszont egyetlen pontot sem veszítettem. És ezután is csak nyerni vagyok hajlandó, mert nem szükséges veszíteni.

Megfordítható, bizony.

És egy újabb zseniális mottó/metafora is került a gyűjteménybe.