Roland Garros 2013 - 3. A franciák

Korábban is jártam Párizsban, de valahogy akkor egész más szemmel közlekedtem a városban. Ráadásul igaz, hogy ha egyedül utazol, teljesen másképp tárul ki a világ előtted. Ezúttal nem turistaként, kívülállóként érkeztem, hanem azért, hogy egy legyek a sok millió többi ember közül, aki odatartozik. És noha ez az első pillanattól fogva sikerült, azért szert tettem néhány általánosító jellegű észrevételre a franciákról, amelyek merőben eltértek a számomra megszokottól.

Először lássuk első szállásadómat, Pierre-t. Rendkívül készséges volt, érkezésem estéjén kijött elém a lakásától mindössze 2 percre lévő metrómegállóba. Sötét volt, este volt, fáradt voltam, szóval az első fordulóig tudtam figyelni az utat, a másodiknál - mint utóbb kiderült - már elkalandoztam. Valójában úgy terveztem, hogy másnap együtt megyünk a Garrosra és együtt is jövünk onnan, utána pedig már továbbállok, tehát nem éreztem szükségét annak, hogy szigorúan memorizáljam az útvonalat, vagy annak, hogy feltűnjön, pontos címet nem is tudok. Aztán másnap a telefonom - jó Samsung módjára - életében először teljesen cserben hagyott (pedig eddig sem voltam elragadtatva tőle), és nem elég, hogy internetet képtelen voltam rá varázsolni, egy hirtelen pillanatban majdnem teliről teljesen nullára esett az akkumulátor töltöttsége, így a kikapcsolás veszélye Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett még az előtt, hogy Azarenka és Schiavone egyáltalán elkezdtek volna melegíteni a Chatrier-n. Jól nézünk ki, gondoltam, miután azt terveztem, hogy legalább néhány képet a telefonommal készítek majd, és esetleg fel is töltöm azokat a kék univerzumba. Délután aztán Pierre átnavigált a Suzanne Lenglenre, és mire Gasquet és Wawrinka 4,5 órás összecsapása véget ért, addigra nálunk Rafa és Sharapova is bezsebelte saját győzelmét, ráadásul a Chatrier-n még egy Rafa-szülinapi óriástorta is belefért a programba. Bár egyszerre végeztünk, végül a tömegben elsodródtunk egymástól, és addigra már igencsak haldokló telefonom utolsó erejével még annyit tudtam leegyeztetni vele, hogy akkor otthon találkozunk.

Ami rendben is lett volna, csakhogy ekkor döbbentem rá, hogy fogalmam sincs a pontos címről, nem emlékszem az útvonalra, ráadásul aznap reggel egy másik metrómegállóhoz mentünk ki, amely egy számomra teljesen ismeretlen, legalább 10 perces sétára volt Pierre lakásától, tehát a hazajutással arrafelé próbálkoznom teljesen esélytelen. Kicsit ledöbbentem, hogy miután egyáltalán nem árulta el a címet - és ezt később sem tudtam meg -, illetve egyetlenegyszer végigment velem azon a 10 perces, mindenféle kanyarokkal, lámpákkal, sikátorokkal teli úton a másik metrómegállóhoz, Pierre készpénznek vette, hogy visszatalálok hozzá, miközben az ő telefonja is merült, és nem volt elég pénz a kártyáján ahhoz, hogy külföldi számot hívhasson - sőt, mint utóbb az kiderült, így az én sms-eimet sem tudta fogadni. Jól van, hát nagylány vagyok, csak visszatalálok - bár rosszul esett, hogy ott hagyott, mert ugye mégiscsak ő a fogadóm, kapott tőlem egy belépőt a Garros egyik legnagyobb meccsére, tehát annyi talán belefért volna, hogy megpróbál a pálya egy adott pontján bevárni. Frusztrációm akkor kezdett tetőfokára hágni, amikor rájöttem, hogy az első sarokig ugyan eltalálok, de utána fogalmam sincs a lakáshoz vezető az útról.

Közben egy előző este a metrónál már leszólító, félkegyelmű, "mindigmosolygokszépazéletnyomomnekedaszövegetfranciáulakkorishanemértedmitbeszélek" hippi (franciául értő, fonott copfos bölcsészlányok olvasatában jóképű, szabad szellemű művészlélek) is újra megtalált, hát ekkor azt hittem, hogy nem állok jót magamért (nem is álltam). Hívtam volna Pierre-t, de nem mertem, mert ha közben lemerül a telefonom, akkor biztos, hogy kint kell töltenem az éjszakát, márpedig ekkora kalandvágy azért nem kerekedett bennem. Éreztem, hogy noha addig rendkívül segítőkész volt, Pierre-nek nem jutna eszébe, hogy legalább a metróig kijöjjön, hátha ott vagyok. Mer ő nem Á. Á, Á. kell ide! Mentő ötlet, gyors sms Á.-nak, hogy franciatudása teljes birtokában hívja már fel Pierre-t, miszerint a metrónál vagyok, és jöjjön ki elém. Ezt sikerült túlélnie az akkunak, és végül zaklatottan, de bejutottam a cuccaimhoz és az ágyamba, nem is sejtve, hogy csupán ízelítőt kaptam a franciák útbaigazítással és tájékozódással kapcsolatos, igen érdekes elképzeléseiről.

Nem állítom, hogy én e területek bajnoka lennék, sőt, bevallom férfiasan, hogy a magam számára is idegtépő módon képtelen vagyok térkép nélkül útvonalakat megjegyezni, de azt azért ebben az összefüggésben is érzékeltem, hogy pontos cím ÉS világos útvonalmemorizálás nélkül együtt még térképpel sem voltam hivatott odatalálni a lakáshoz, nemhogy nélküle. Ráadásul másnap, amikor a napi program után visszamentem a csomagjaimért, ismét telefonálnom kellett, mert többek között az sem tűnt fel Pierre-nek (vagy nem érdekelte), hogy csengő híján nehézkes lehet számomra a bejutás.

Másik szállásadóm pedig ugyan mindent részletesen megosztott velem, de nem volt hajlandó sms-ben kommunikálni - később erre érhető magyarázatot kaptam -, és egyedül kellett eltalálnom a lakásához, ami internetkapcsolattal nem okozott volna problémát, így viszont nagy szervezést igényelt. Pierre szerencsére megengedte, hogy használjam a gépét, így az utolsó pillanatban még készítettem pár képet a pontos cím és a megfelelő metrómegálló googlemaps-es környezetéről, kijegyzeteltem a számokat, neveket és kódokat, így eléggé felfegyverkezve éreztem magam a tájékozódáshoz.

Néha ezekben a helyzetekben elöntött a tehetetlenség érzése, főleg amiatt, hogy egy kukkot sem értettem franciául, ami elég elviselhetetlen volt. Amikor bemondanak valamit a metrón, és még találgatni sincs esélyed, az elég lelombozó - főleg úgy, hogy elvileg erős alapfokon bírod a nyelvet. Persze ezt csak az oklevelet kiállító nyelviskola gondolta így, mivel végigszántottunk a könyvben az összes (értsd: az összes!) addig tartó feladaton, így aztán szerintük hivatalosan is nyelvtudókká váltunk. Hát most kiderült, amit eddig is sejtettem: nem így történt. Ennek ellenére franciául beszélnem többet sikerült, nem is értem, hogy nyelvi szempontból milyen kifordított univerzumban léteztem Párizsban. Á. lelkemre kötött vásárfiáját muszáj volt megszereznem, de egyetlen helyen találtam csak, ahol a szokásos, angolul beszélő bevándorlók helyett egy szuvenírboltokban ritka - sokak által kihaltnak vélt - jelenséggel, egy idősödő, francia hölggyel találkoztam. Így aztán némi inspiráció hatására belevágtam a konyhafranciába (ha nem is francia konyha, de konyha volt), és megszereztem, amit akartam - a döbbenet azóta sem teljesen múlt el belőlem.

Visszatérve az eredeti témára, a tanulság, amelyet leszűrtem, így hangzik: óvakodj az útbaigazítást a gyanútlan turista számára egy kézlegyintéssel, "arra!" felkiáltással elintéző franciától!

Miután egy egyébként nagyon kedves és segítőkész nő pillanatnyi gyengeségemet - azaz a nyitott térkép fölött a környezetet pásztázó, gondolkodó tekintetemet - kihasználva magabiztosan egy adott irányba küldött, háromnegyed órát bolyongtam a Notre Dame körül a Cité metrómegállót keresve (és közben valahonnan messziről felsejlett bennem a déjá vue, hogy ezt már átéltem egyszer, Á.-val, és annak sem lett jó vége). Újsütetű asszertivitásomat elővéve, a kétség bontakozó csírájának megjelenésekor megkérdeztem a szembejövőket, hogy merre is találom az ominózus megállót, mert "erre" küldtek, azonban vak vezet világtalant alapon ők is tanácstalanul ugyanazt a célt keresték, és rohangáltak velem együtt. Szedtem a lábam, végre találtam egy metrómegállót, de ott nem lehetett jegyet kapni, úgyhogy végül a kiindulópontra való visszatérés mellett döntöttem. Eközben néha-néha összefutottunk a többi útkeresővel (a Notre Dame környékének azon a részén szokatlanul nagy az előfordulási valószínűségük), majd egyre csüggedtebb és idegesebb pillantásokat váltva ment mindenki a jobbnak vélt dolgára. Én iszonyatosan lekéstem a megbeszélt találkozót, amiből aztán félreértés, és kissé jogtalan nézeteltérés is kerekedett, pedig a szükségesnél egy órával korábban indultam el, és háromnegyed órán keresztül loholtam körbe Párizs központjában azért, hogy odaérjek. (Az már csak egy kiegészítő gondolat, hogy pont a Notre Dame körül nem lehet egy megveszekedett metrómegállót találni - ez nagyon súlyos).

A netezés mellett nyomtatásra is alkalmas internetkávézót - amelyre egyre növekvő számú check-in időpontjaim és kinyomtatandó beszállókártyáim már-már követhetetlenné vált tengerében hatalmas szükségem volt - szintén így találtam meg végül, a tulajdonos által az út túloldalán, átlósan messzire mutató "arra" helyett két üzlettel aktuális tartózkodási helyünk mellett, az azonos oldalon. Érthetetlen. Mondom: térkép, az a biztos, valamint mindenképpen fegyverkezzünk fel magabiztos és céltudatos tekintettel, mielőtt egy jószándékú francia - vélt vagy valós módon tanácstalan turistának gondolva minket - megkérdez, hogy hová szeretnék menni, majd egy határozott mozdulattal elirányít "arra".

A tájékozódási nehézségekkel kapcsolatos további érdekes jelenség az internetkávézók és szupermarketek Párizsban fennálló tartós hiánya. A központ nyilván tele van éttermekkel, patisserie-kkel és boulangerie-kkel, amelyek nem lehetnek tekintettel egy laktóz- és gluténérzékeny turista igényeire, illetve az internetkávézók inkább a külvárosban jellemzők, de hogy egyetlen bolt nem volt a több ezer ember befogadására képes Terrace környékén, illetve hogy boros árú fogyasztásra való hajlandóság ellenére sem lehetett egyetlen árva helyen ingyen wifit találni, az couchsurferként egész nap az utcára száműzve kissé kiborított. (A nyilvános illemhelyiségek ugyanilyen, 007-es ügynöki képességeket igénylő fellelhetőségére már inkább nem is térnék ki.) Főleg úgy, hogy gyógyszertár - na, AZ van, minden két méteren, ha külvárosról, ha belvárosról, ha metróaluljáróról, bevásárlóközpontról, építkezési területről, vagy bármiről beszélünk is. És ez még csak nem is költői túlzás. A hostelnél az útkeresztőzésben a Montmartre-ra indult egy kétfelé ágazó, hegyi út, amelynek ék alakban felénk néző végén két zöld kereszt villogott egymás mellett - egy-egy a mindkét oldalon induló út elején.

Való igaz, hogy ha például azon két dolog valamelyikére lett volna szükségem, amelyeket tejcukorérzékeny, de egyébként egészséges, felnőtt nőként korábbi elhatározásomnak megfelelően mindig magamnál hordok, nyert ügyem lett volna. Ezekről azonban előre gondoskodtam, míg az internetkapcsolatra és a börtönkosztomat legalább némileg kiegészítő gyümölcslére nagy szükségem lett volna helyben vásárolható formában. Értem én, hogy a gyógyszer nagy biznisz, de azért a belváros - és ez alatt szinte az egész turistarégiót értem - lehetne kicsit rugalmasabb a praktikumok szempontjából.

Az útbaigazítás mellett van még valami, amiről a franciáknak érdekes elképzelésük van, ez pedig a lakáshigiénia. Igazán nem vádolhat senki azzal, hogy kényszeresen tisztaságmániás lennék, de még soha nem éreztem olyan makulátlannak a lakásomat, mint a Párizsban eltöltött néhány nap után. Ha azt mondom, hogy a tisztaság szempontjából a hostel az enyhén (= nagyon) penészes mennyezetű fürdőjével magasan vitte a pálmát, az talán valamennyire sejteti, mennyire volt kényelmetlen a helyzet.

Engem az lep meg leginkább, hogy fogadóként ezek az emberek beengednek másokat a lakásukba, így úgy gondolom, hogy ha máskor tisztábban élnének, akkor erre az alkalomra biztosan erőt vennének magukon és kitakarítanának. De nem. Ez bizony náluk a tisztaság. A hűtőből áradó camambert-aroma teszi teljessé az élményt, amilyen szagot nálam az egy hónapja a hűtőben rohadó pörkölt sem produkál. Felettébb érdekes. Mindazonáltal túléltem, bár az igaz, hogy ez olyasmi, amely esetében ha viszonylag tág is a tűréshatárom, az a skálán pár fokozattal feljebb helyezkedik el.

Mindezt megkoronázták a hazautazásom körülményei, amelyekből kiderült, hogy az Air France - mint a francia nemzet vezető képviselője - nagyban űzi a félretájékoztatást. Vagy ők egyszerűen csak érdektelenek. Történt ugyanis, hogy a nyereményjegyek miatt a tervezett indulásomhoz képest módosítanom kellett az indulásom időpontját, így végül Ryanaires jegyet kellett foglalnom. Az Air France-os jegy átfoglalását intéző nő (aki egyébként készségesnek mutatkozott, és még másnap is rám telefonált, hogy ugye tudom, hogy a fizetés megérkezésének hiányában érvénytelen az átfoglalásom a légitársaságnál) azt azonban elfelejtette közölni velem, hogy ha nem velük utazom Párizsba, a visszaútra vásárolt jegyem is érvényét veszti. Bár felébredt bennem a gyanú, hogy esetleg baj lesz - a számomra még ismeretlen valóság pontos megérzésére való képességem továbbra is kitűnően működik -, de hát két külön jegy, ráadásul - mivel nem végeztem el az utasfelvételt - csak figyelmeztettek volna, ha ennek következményei lennének. Nyilván el kellett volna olvasnom a többtízoldalas szerződési feltételeket, amit nem tettem - ahogy eddig még soha, de még soha nem is volt belőle problémám. Azt gondolom, hogy ez a téma nem apróbetűs kérdés, ha mégis oda száműzték, az szerintem hiba. Főleg úgy, hogy lett volna lehetőségük tájékoztatni erről még a telefonban is - elég nyilvánvaló lehetett, hogy nem kenem-vágom a szabályzatot, mert eléggé ezerfelé állnak a gondolataim -, illetve június 4. után az Air France-os fiókomban az odautazásom státusza "leutazott"-ra változott. Ha volt is bennem szemernyi kétely, ennek hatására végképp elpárolgott, ami pedig részemről bizonyult hibának. Ha nem számítom a plusz egy éjszakás szállásdíjat, a két, kissé drágán pluszban megvásárolt repülőjegyet és a szörnyű állapotban eltöltött plusz egy napot, szinte szerencse, hogy sztrájkba kezdtek a légiirányítók, így törölték a hazaúti járatomat.

Már az online utasfelvételnél baj volt, amikor pedig felhívtam az ügyintézőt, tipikus "namármeginthülyeszőkepicsanemértaszámítógéphez" hangsúllyal kioktatott,  hogy folyamatosan törlik a járatokat, de az enyém még él, tehát próbálkozzam, mennie kell annak. Az a tény, hogy előtte is nyitva volt a profilom, tehát esetleg ő is "leutazott"-nak látta az odaúti jegyemet, és semmi nem utalt számára arra, hogy "nem utaztam le" azt, súlyos hiányosságot és felelőtlenséget jelez a légitársaság részéről. A minősíthetetlen hangnemtől és a minimális hajlandóság hiányától eltekintve ugyanis az említett ügyintéző még akkor sem tudott volna érdemi információval szolgálni, ha történetesen segíteni akart volna - bár a hibaüzenetből, amelyet idéztem neki, fel kellett volna tűnnie a bajnak, de ez már más kérdés. A check-in továbbra sem sikerül, délután 5-kor érkezik az értesítés, hogy mégis törölték a járatomat, éljen, az ügyfélszolgálat most zárt be (5-kor...röhej!), hívom a másik számot, amelyre a telefonban irányítanak, foglalt, majd kicsöng, de nem veszik fel, végül már ki sem csöng, csak szétkapcsol...ez így nem fog menni. Nem várhatok kedd helyett péntekig a hazaúttal, hát nézzük, milyen jegyet tudok vásárolni. A Ryanair még indít járatot szerda este, jegy is kapható rá - a járattörlési hajrában ez kicsit gyanús, de azért megveszem, hiszen miért hirdetnék, ha tudják, hogy úgysem indul el a gép. Minden repülőtéren a járatoknak csak az 50%-át törlik, tehát a matematikai esély megvan a szabadulásra. Megnyugszom, bár a plusz egy nap cudar egészségi állapotomban nem jön olyan jól, mint azt sokan hiszik - hacsak amiatt nem, hogy elkezdem összeírni egyre szerteágazóbb élményeimet. Kedd este 8 óra, és a Ryanair is törli a járatot. Bár ők korrektek, az értesítőben szerepel, hogy visszaigényelhetjük a repülőjegy árát vagy költségmentes átfoglalást kérhetünk, én ezen a ponton pánikolok, nem tudom, ki tudok-e fizetni még egy last-minute jegyet, ráadásul kérdéses, hogy hazajutok-e valahogy időben. Vagy valaha. Telefonos segítséget és pánikelhárítást kérek, szerencsére Z.-re számíthatok ebben. Tökéletesen ura a helyzetnek, amit rólam nem lehet elmondani. Vonat, busz, autó, hajó, helikopter, bicikli, hopp-por, zsupszkulcs, mindent megpróbálunk, de nincs értelmes járat megfelelő időben. Végül Z. megment, másnap reggel 8 órára talál jegyet az easyJet egy járatán, amelyet biztosan nem törölnek, és még a bankkártyám is rábólint. Így viszont újratervezés, mert hajnalban már utaznom kell a reptérre. Fáradtság, megnyugvás, egy órás késés, bekómálás Párizstól Budapestig, de végre itthon vagyok.

Nomen est omen

Magyarországon aztán ismét felhívom az Air France ügyfélszolgálatát, ezúttal kifogom a "nemtudoksemmitnemteheteksemmittöketlenvagyok"-úriembert (?), aki továbbra sem tud értelmes információval szolgálni, csak azt ajánlja, hogy írjak üzenetet, azt majd elbírálják. Levelet írok tehát a légitársaságnak, mondván, hogy bármennyire is ez a legcsekélyebb összeg, amelyet az öt repülőjegy közül bármelyikre költöttem, élnék a visszatérítésre vonatkozó jogommal - kiokítottam magam -, mert a sok extra költség mellett szükségem van rá. És a választ - két nappal később - olvasva nem hiszek a szememnek. Ekkor közlik velem, hogy ja, bocs, eleve érvénytelen volt a hazautazásra szóló jegy, mert nem használtam fel az odaúti kupont. Remek. Csak azt magyarázza el nekem valaki, hogy ez a rengeteg telefon és visszahívás közben hogy a bánatban nem derült ki számukra? Mert hogy én nem voltam tisztában a szabállyal, az egy dolog, de a légitársaság munkatársainak figyelmét mégis hogyan tudta ennyi kapcsolattartás során egyszerűen elkerülni ez az "aprócska" tény? Minősíthetetlennek tartom ezt az eljárást, azzal együtt is, hogy tisztában vagyok vele, a jog nem ismerete nem mentesít a felelősség alól.

Mégis, ma egy ekkora világcég véleményem szerint nem engedheti meg magának, hogy ennyire érdektelenül viselkedjen. Én biztosan nem tervezek velük többé utazást - és ezúttal be is tartom az ígéretet -, a Ryanairről alkotott véleményemet pedig örömmel módosítom, mert rendkívül korrektek voltak, és az előrejelzett határidőn belül valóban megkaptam tőlük a visszatérítést, mert ők felfogták, hogy néhány száz fel nem használt fapados repülőjegy áránál sokkal többet nyerhetnek azzal, ha válsághelyzetben korrekt tájékoztatást nyújtanak és biztos pontot jelentenek ügyfeleiknek. Így is történt.

Az Air France pedig felőlem elmehet - arra.

Roland Garros 2013 - 2.

Június 6., csütörtök

Rutinos látogatóként térek vissza a Roland Garrosra, immár a pályáktól egy km-re lévő szállásadómtól. Miután hétfő óta hiába ápolgatom magam a 30 faktoros naptejemmel, veszek egy 50-eset, és bízom benne, hogy lepelként hámló bőröm ma nem ég már tovább; gyakorlottan veszem célba a jól ismert tribünfeljárót, és Ruth tanácsának köszönhetően még a BaboLabba is benézek, bár végül pólót nem sikerül csináltatnom, mert szólítanak a meccsek, és kevés az idő. Mivel ettől a naptól kezdve a külső pályákra szóló jegyek a Suzanne Lenglenre is belépésre jogosítanak - amit Didah-tól tudok meg -, elég korán van, és a Lenglen körül egy jegyszedő lelket sem látok, benézek hát a pályára. Még csak 11 óra lesz, de itt már kezdődnek a meccsek, hát maradok, nézelődöm. Mats Wilander és Henri Leconte páros partnerével együtt melegít a legendák versenyének következő körére. Mivel imádom Wilandert, nem akaródzik kimennem, bár egyre gyűlnek az emberek, és kisvártatva megjelennek a némileg határozatlannak tűnő jegyellenőrök is. Ahogy telik a nézőtér, és közeleg a kezdés, egyikük felszólít, hogy foglaljak helyet, mert a tenisz közben már nem lehet mozgolódni. A rajtakapott szabályszegő első lendületével ki akarok fordulni, de aztán győz bennem a kisördög, hogy most akkor egy órán át nézhetek itt még egy meccset, és bármennyire nincs jegyem, képtelen vagyok jókislány módjára kisétálni. Leülök, és amikor már biztos, hogy senki nem fogja többet kérni a belépőmet, megnyugodva nézem végig a fergeteges parádét. Apropó, Henri Leconte-ot a következő Tennis Classicsra, és garantált lesz a siker :).

Wilanderékről nem találtam képet, de Bahrami és Cash is hozta a formáját :)

Nagyon jól mulatok, számomra ezekben az örömmérkőzésekben van egy olyan élményfaktor, amely soha nem lehet jelen a tétmeccsekben, de amelyet nagyon szeretek átélni. Bármilyen fantasztikus színvonalú ugyanis egy éles összecsapás - sőt, minél kiélezettebb a harc és tökéletesebb a játék -, annál csalódottabb vagyok a végén, hogy az egyik játékos mindenképpen veszít. Ezt az érzést még kamerán keresztül is nehezen viselem, élőben pedig még rosszabb. Így voltam Djokó és Kohlschreiber meccsén is. Annyi erőfeszítés, tökéletesen megtervezett és kivitelezett mozdulat, és végül hiába - ezt nagyon nem szeretem. Persze ettől is többé, jobbá válik egy játékos, következőre talán magabiztosabb lehet tőle, de a hiábavaló tökéletesség mindig iszonyatos hiányérzetet hagy bennem. A legendáknál azonban nem vérre megy a játék, viszont így is igyekeznek a legjobbjukat nyújtani, és közben még szórakoz(tat)nak is; ez igazi felüdülés.

Délben aztán átvándorolok jogos helyemre, jöhet a vegyespáros döntő, majd az elődöntők: Sharapova és Azarenka, végül Serena Williams és Sara Errani - csak sikerült! :)

Sara-Serena Semi

Kicsit sajnálom, hogy Azarenka nem tudja megverni Sharapovát. Érdekes, hogy mindenki közül Sharapova az, akinek nem tudok akarni drukkolni. Elismerem a teljesítményét, tetszik a munkamorálja, örülök, hogy sikerült visszatérnie a sérülésből - ennek mindig, mindenkinél -, de nem tudok szorítani neki. Furcsa érzés. Végül azonban ő nyer, és már sejthető, hogy Serenával találkozik majd a döntőben. Nagyon örülök, hogy két kedvencemet láthatom játszani, de érzem, hogy kiegyenlítetlen küzdelem lesz ez a 160 cm-es Errani és az akár a férfiak mezőnyében is esélyes Serena között. A második játszma második felében sikerül Sarának megnyernie első játékát, amire hatalmas ováció tör ki a nézőtéren - most már értem, mert megéltem, hogy miért drukkol mindig mindenki az "underdognak", és hogy ez végül is nem demoralizáló a másik játékos számára -, és látszik, hogy neki is nagyon fontos a bicikli elkerülése. Pedig derekasan küzd, de ezzel a Serenával szemben egy kedvezőbb adottságokkal rendelkező játékos is esélytelen lenne. Ahogy aztán szombaton Sharapova ismét nem tud labdába rúgni (akarommondani, ütni) mellette, mert Serena minden egyes próbálkozására emeli a játéka színvonalát, Maria képtelen elébe kerülni. A végén viszont nem látom rajta, hogy gyűlölné Serenát - ahogy a két sportoló rajongótábora olyan gyakran hangsúlyozza azt, holott lehet, hogy csak ők képtelenek egyszerre több tehetséget is elismerni.

Francia edzőjének köszönhetően - és mivel nem búcsúzott az első körben - Serena az elődöntő után (is) franciául szól a közönséghez, az pedig őrjöng. Őt is nagyon szeretik, ahogy Rafát, a franciával pedig mindig lekenyerezhetők. Én pedig szenvedek, mert semmit nem értek, bárhogy próbálkozom is, és újra megfogadom, hogy amint hazamegyek, és a holland(nem)tudásomat gatyába rázom, a francia lesz a következő. Mivel ezúttal egy amerikai házaspár ül mellettem, ők sem tudnak segíteni, bár a bemondó azért két mondatban lefordítja az 5 perces interjút - ez is több, mint a semmi.

40-love

Mindeközben eszembe jut, hogy a pályán belül egyáltalán nem érződik annyira a férfi és női tenisz közötti különbségtétel, mint a falakon kívül, hiszen az ide eljutók többsége iszonyúan örül bármilyen jegynek, pláne egy elődöntőnek. És különösen Serenának vagy Sharapovának, akik vitathatatlanul kiváló sportemberek és hatalmas sztárok. De engem akkor is zavar, már hosszú ideje, és egyre jobban zavar, hogy a "ki fogja megnyerni a Garrost/Wimbledont/US Opent/Ausztrál Opent?" kérdéssel kapcsolatban a kérdezők és válaszadók is következetesen kizárólag a férfi mezőnyben gondolkodnak. A WTA, és ezzel a hivatalos női tenisz idén 40 éves, és bár az eseménnyel kapcsolatos "Strong is Beautiful" kampányuk, valamint a 40 éves múlt és a kiváló, úttörő szerepű teniszezőnőket - például Billie Jean King, Martina Navratilova, Steffi Graf - felvonultató reklámjaik egyértelműen jelzik, hogy milyen jelentős ezeknek az embereknek a munkája, eredménye és személye a nők nem csupán sportbeli, de általános egyenjogúságának kivívásában, ez a küzdelem a mai napig aktuális.

40-love, zseniális mottó

Tapasztalatom szerint e nők rendkívüli eredményei ellenére az általános hozzáállás továbbra is teljesen figyelmen kívül hagyja a női teniszt, és semmiképpen sem tekinti egyenrangúnak a férfiak versenyével, holott kiváló teljesítményeket láthatunk a lányoktól is, és nem csak akkor, ha Serena Williamsről van szó. Ha éppenséggel nem erőteniszt, akkor okos, leleményes, kifinomult, gyorsreagálású játékot, ami számomra óriási élvezet. Imádom az intelligens játékot, és abból a lányoknál nagyon sokfélével találkozhatunk. Nem beszélve arról, hogy aki a sok brékre, a hullámzó teljesítményre hivatkozik, annak felhívnám a figyelmét arra, hogy láttam én már nemegyszer az erejükkel gyakran kompenzáló, erős férfiakat is a nyerés lehetőségének vagy küszöbön álló vereségnek a pszichés súlya alatt összeomlani, majd vert seregként kibiciklizni (vagy -egykerekűzni) a pályáról, tehát ha a lányoknál több is a brék, és kevésbé képesek is a szervájukra hagyatkozni, ez nem jelenti azt, hogy a játékuk értéktelenebb vagy élvezhetetlenebb. Abszolút nem függ a nemtől az, hogy téthelyzetben ki mennyire képes vagy nem képes úrrá lenni az idegein, és a női tenisznek meg kellene kapnia azt a megfelelő figyelmet, amelyet megérdemel. Úgy érzem, hogy mivel ez anno "újdonság" volt a férfi teniszhez képest, négy évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy a társadalom tagjainak elméjében lényeges változásokat eredményezzen, és össznépi szinten felismerjék, hogy a női tenisz, csak azért, mert fiatalabb, mint a férfiak versenye, már régen nem újdonság. Ahogy mára a film is több mint egy évszázados műfaj, sokan mégis képtelenek elszakadni attól az elképzeléstől, hogy más művészeti ágakhoz képest hagyományokat nélkülöző rendszer. Pedig már száz éve.

Persze, ha Sharapova valamilyen reklámban mutogatja dekoratív külsejét, azért milliók tudnak megveszni, Serena idomai is állandó témát adnak érdeklődők seregeinek, és persze külön hír, amikor a lányok a teniszcipőt és az edzőfelszerelést magassarkúra és kisestélyire cserélve, gyönyörű frizurákkal és sminkben megjelennek egy-egy rendezvényen, de ha arról van szó, hogy sportemberként, Federerrel, Nadallal vagy Djokoviccsal egyenrangúként számon tartsák és komolyan vegyék őket, az szinte soha nem valósul meg. A női tenisz mindig csupán egy második gondolat a "tenisz, mint Agassi, Sampras, Federer, Nadal és Djokovic sportja" mögött, és azt szeretném, ha ez megváltozna. Mert amíg oda sem nézünk, nem látjuk, mit veszítünk. Márpedig a női tenisz szerintem zseniális, és ha akadnak is olyan egyenlőtlen küzdelmek, mint az Errani-Serena elődöntő a Garroson (amilyenek azért a férfi mezőnyben is bőven előfordulnak, ha nem is egy elődöntő szintjén), többnyire nagyon élvezetes, amit ezek a sportolónők nyújtanak a pályán. Sőt, megéri az árát. Ugyanannyira, mint bármilyen férfimérkőzés.

A Terrace

A program többi részét lelkesen nézem az Hotel de Ville-nél kialakított teraszon, ahol egy óriás kivetítőn követhetjük nyomon a meccseket, ráadásul Tsonga révén a franciákat is jelentősen mozgósítja ez a lehetőség. Sajnos a Rafa-Djokó elődöntő ötödik játszmájáról lemaradok, muszáj elmennem a hostelbe bejelentkezni, mert találkozóm van később, de amikor visszaérek, még az előzőnél is hatalmasabb tömeg fogad, mivel éppen Tsonga és Ferrer mérkőzik egymással. Miután egy random - és mint utóbb kiderül, spanyol származású - sráctól megérdeklődöm, hogy mi lett az előző végeredménye - Rafaaa!!! Igeen! -, már nyugodtan drukkolok Ferrunak, csak csendesen, nehogy kivívjam a tömeg haragját :). 

Ez a meccs sem volt semmi

Bár szívesen megnéznék egy Rafa-Tsonga döntőt, és szinte biztos vagyok abban, hogy Ferrer győzelmével borítékolható Nadal 8. Roland Garros trófeája, azért nagyon örülök, hogy a másik spanyol is bejut végre egy Grand Slam döntőbe. Azt pedig csak a döntő napján fogom fel, hogy mennyire akarja; hogy tudja, ez élete nagy lehetősége arra, hogy Grand Slamet nyerjen, és hogy attól, hogy most bejutott a döntőbe, nem biztos, hogy innentől az elkövetkező Slameken ez rutinná válik. De hiába, Rafán aznap nem lehet fogást találni. A döntőt az előző napok pecsenyesütő hőségéhez képest 12 fokban, szélben, fagyban, esőben nézem végig - azaz nem végig, mert kissé alulöltözve kap el ez az időjárás a Teraszon, így az első játszmáig bírom, utána vissza kell mennem a hostelbe átöltözni, felmelegedni - bár utóbb kiderül, hogy így is későn teszem mindezt. Csak nem akarok lemondani a nagy nehézségek árán megszerzett székemről, mert ilyen időben a földre nem szívesen ülnék (bár ezúttal a széken sem szívesen ülök, de egy fokkal mégis jobb). Végül a földre ülés sem kell ahhoz, hogy úgy felfázzak, mint még életemben soha, így aztán a hátralévő időt elég cudar állapotban töltöm Párizsban - nem beszélve a rákövetkező két hétről.

Lemaradok a második játszmáról, így arról is, hogy egy ponton valaki petárdával ugrik be Rafa mellé a pályára, és meg is gyújtja azt. Persze ezt az élő közvetítésből nem lehet kivágni, tehát valószínűleg elég sokan tanúi az incidensnek, bár abban biztos vagyok, hogy a híradásokból ki fog maradni, tehát ismétlésre nem számíthatok. (Szerencsére a hazai forró dróton keresztül az Eurosport-előfizetésnek és Á. friss és rapid teniszrajongóvá avanzsálásának köszönhetően én arról is tudomást szerzek, amit nem látok.) Tőlem bezzeg a női elődöntő napján elveszik belépéskor a dezodoromat, pedig becsszóra nem fújnám Serenára egy elborult rajongói pillanatomban... Na, mindegy, a Garros főszponzora jól szerepel 24 órás hatásból; kicsit meg is lepődöm, de ilyen körülmények között kifejezetten örülök ennek a fejleménynek.

A férfi döntő aztán egy kicsit egyoldalúra sikerül, bár látszik, hogy Ferru mindent megpróbál, de ahogy korábban Sharapovával szemben Serena, úgy Rafa is minden pillanatban képes ellenfele fölé kerekedni, minden kísérletére van egy még magasabb színvonalú válasza, így Ferru állandóan egy lépéssel lemaradva kapaszkodik. Rafát aznap nem lehet megszorítani, és még annyira sem sikerül kiélezett harcot vívniuk, mint korábban a madridi döntőben, amely egyszerűen zseniális volt. Minden labdát elértek mindketten, folyamatosan 100%-on játszottak, tökéletes ütésekkel, tökéletes erőnléttel, a végletekig kiélezett érzékekkel, én pedig nem győztem kapkodni a fejem. Ilyet még nem láttam, egyszerűen tökéletes színvonalú játék volt. Ez persze semmit nem von le Rafa Roland Garros-beli érdemeiből, nagyon sokat fejlődött a játéka az idei 7 körben, a döntő fordulat pedig a Djokó elleni ötödik szett volt, ahol - mint hallottam - mentálisan sikerült legyőznie önmagát és kritikus helyzetben a legjobban játszani, aminek nagyon örültem, mert az előtte mutatott teljesítménye alapján kicsit féltettem ettől a meccstől.

Nyolc trófea, újabb történelmi tény, egy 43-2-es győzelmi mutató 2013-ban (amelyből a 2 elveszített mérkőzés két döntő) és 7 tornagyőzelem egy súlyos sérülés és hét hónapos kihagyás után. Chapeau.

És még egyszer, boldog Rafa-szülinapot nekem, sosem felejtem el :)! 

Roland Garros 2013

Indulás

Az úgy kezdődött, hogy egy ponton megszületett bennem az elhatározás, hogy ott leszek. Hogy én akarom, hogy igazán szeretném, és ha így érzem, akkor ott leszek. Találtam megfizethetőnek tűnő - bár sorban állós - bejutási megoldást, de gondoltam, kezdetnek jó lesz, a Roland Garros hivatalos honlapján ugyanis az én elhatározásom idején már nem lehetett egyéni jegyet kapni. Sebaj. Vegyünk repülőjegyet. Nem kis meglepetésemre az Air France-nál találtam a legkedvezőbb megoldást. Könyvfordítás határideje utáni magamra találás, holland tanfolyam, készülés, tanítványok átcsoportosítása, erre úgy 4 nap elég lesz, gondolom én, hát megveszem a jegyet a torna második hetére, június 4-től 11-ig. Április közepe van ekkor.

Mindeközben a Roland Garros facebook oldalán játékot hirdetnek. Egy 10, teniszfanatikusoknak szóló kérdésből álló kvízt kell kitölteni (például kié volt a leggyorsabb szerva a tavalyi Garroson...köszönjük), de meglepő módon egész sok mindenre tudom/sejtem/megtalálom a választ. Végül elsőre sikerül 1 hibával válaszolnom, így a bizonytalan kérdésekkel addig sakkozom, amíg végül meglesz a 10 helyes megoldás. Megosztás a barátok között a nyerés esélyének növelése érdekében (so-ha nem osztok meg semmilyen eredményt, de minden kényelmetlen érzésem ellenére ezt most muszáj), majd a nyerteshirdetés május 17-i dátumának agyam egyik hátsó szegletében történő elraktározása.

...

Május 17., péntek. 

Még előző nap eszembe jut, hogy furcsa módon emlékszem: másnap eredményhirdetés, de azzal a lendülettel ki is megy a fejemből. Sűrű ez a nap, mint a péntekek általában, spinning hajnalban, majd tanítás, tanítás és tanítás, vásárlás, tánc, illetve folyamatos (és többnyire meddő) kísérlet a holland tanulásra. Így aztán a sok kuponakciós e-mail és spam között elsiklik a szemem a Roland Garros Multimedia üzenete fölött - biztos valami promó. Kétszer sem nézem meg, majd tánc előtt a buszmegállóban állva azért rákattintok, lássuk, mit akarnak. És nem hiszek a szememnek. Kétszer kell elolvasnom, hogy tudjam, most már hitetlenkedhetek, ahogy a csövön kifér, mert ezt úgysem veszi el tőlem senki:

"Dear I.,

Congratulations ! You are the lucky winner of the second prize of our Roland Garros Facebook Quiz:

 -       two tickets to the 2013 French Open, for the Round of 16 on Monday, June 3, 2013, category 2, for Philippe Chatrier Court"

...

...

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

A buszmegállóban ugrándozom, hüledezem, kontrollálhatatlan mozdulatokat végzek, vihogok, és képtelen vagyok letörölni a vigyort az arcomról. A többiek nem tudják, mi van velem, de nem is érdekel, csak azt érzem, hogy igen, igen, igen, így kell ezt csinálni! Minden a helyén van, június hétfőn kezdődik, akkor harmadika szerda, a gépem kedden megy, minden szuper. Második díjnak nem örültem még ennyire, elújságolom mindenkinek, akinek tudom, táncon fél centivel a talaj fölött lebegek, majd este leülök megírni a választ, hogy mindenképpen számítsanak rám.

BAMMM. Június 3-a hétfő, nem szerda, mivel június nem hétfőn kezdődik, a repülőjegyem pedig 4-ére szól. Oké... semmi gond, lássuk a lehetőségeket - az Air France-nál készségesen módosítanák a jegyemet 2-ára, potom 108.000 Ft-ért, mert már csak az 1. osztályra van hely. Köszönöm, nem, nézzük az 1-jét. 28.000, háát, pénteki leadási határidő és szombati holland tanfolyam után nem igazán szeretnék natúrban beesni a repülőtérre, és még egy éjszakával többre extra szállás után kutatni. Másik járat keresése, vásárlás a Ryanairnél - pedig megfogadtam, hogy velük soha többet, de csak még most az egyszer, mert vészhelyzet van (ez az indoklás a Ryanairrel kapcsolatban később még nagyobb jelentőséget nyer). Király, ez megvolna, még így is egész jó áron megvan a repülőjegyem oda-vissza (gondolom én akkor, de erről ismét később).

Már csak aludnom kell valahol. A couchsurfingre tett erőfeszítéseim eddig meddőnek bizonyultak, a hostelt lefoglaltam, de még két éjszakát nem szívesen fizetnék ki, hát lássuk, mire megyünk egy újabb szörfölési kísérlettel. Ezúttal megvan az az előnyöm, hogy partnert is keresek a hétfői meccsekhez, ha már két jegyet nyertem, úgyhogy bedobom a közösbe a lehetőséget: ha valaki tudna nekem helyet szorítani két éjszakára, akár velem is jöhet hétfőn a Garrosra. ... 3, azaz három percen belül van szállásadóm és kísérőm Pierre, a 23 éves egyetemista személyében. Ráadásul kapok további három választ, csupa segítőkész embertől, akik akár a jegy nélkül is vállalnák, hogy adnak egy kanapét. Amilyen sokáig húztam-halasztottam a hirdetés feladását a kudarctól való félelem miatt, annyira meglep ez az eredmény. De még inkább az, hogy másnap az egy hónappal korábbi hirdetésemre válaszolva valaki felajánlja: negyedikétől tud nekem pár napra szállást adni. Így lesz végül 9 éjszakából 4 a hostelben (majd 5, illetve egy sem, de erről majd később), én pedig készülhetek életem egyik legnagyobb kihívására - öt éjszakát mások otthonában tölteni, idegen emberekkel. De jó ez. Kell ez.

A couchsurfinges hirdetésem másik előnye, hogy találok egy oldalt, ahol lehet még jegyet vásárolni a Garrosra. Folyamatosan tesznek fel újabb és újabb jegyeket, én pedig vérszemet kapok. Közben kiderül, hogy az esti meccsre szóló kedvezményes-sorbanállós belépők a 2. hétre már nem érvényesek, tehát amúgy is új megoldás után kellene néznem. Mivel elég fapados tartózkodást tervezek (előre megfontolt, hazai puffasztottrizs- és olajosmag-diétával a pattisserie-k, boulangerie-k és macaronok városában), belefér a női elődöntős jegy. Ugyanúgy 2. kategóriás, mint a nyereményjegy, tehát nagyon rossz nem lehet. Megveszem. Június 3-a után 6-án is kint leszek a Philippe Chatrier-n, és az már ezen a ponton is szinte teljesen biztos, hogy Serena Williamst látni fogom (titokban pedig bízom Sara Erraniban, hogy a tavalyi döntő után legalább odáig idén is elmenetel). Teljes a program, a többit a Terrace kivetítőjént követem majd nyomon, sok lelkes francia és turista társaságában. Minden kerek.

Ahogy körvonalazódik az első hét programja - amelyet fél szemmel, fél füllel a munka mellett követek -, egyre erősödik bennem a sejtés, hogy ennél jobb nyereményt nem is kaphattam volna, de a szeszélyes időjárás miatt nem merem beleélni magam. A gépem indulásakor úgy tűnik, minden rendben van, már csak a másnapi égieket kell megszelídíteni, és akkor igen, valóra válik az álom, hogy láthatom Rafát játszani a Garroson. 

Június 3., a nagy nap

Elindulunk. Szeles, borús, de száraz idő van délben, amikor Pierre-el odaérünk az "A" kapuhoz - a meghívottak bejáratához (ó, persze, természetesen továbbra is tegeződhetünk...:)). Gyors és fájdalommentes ügyintézés, bár Pierre szükségét érzi, hogy átvegye az irányítást franciául - még egy nyelv, amelyet sürgősen meg kell tanulnom, ha már annyit tanultam. Mivel neki Gasquet-ra fáj a foga, aki a Suzanne Lenglenen játszik aznap, érdeklődik a lehetőségekről, és azt tanácsolják neki, hogy próbálja meg elcserélni a jegyét a pályák körül. Lenyűgöző a fejünk fölé magasodó tribünök látványa, a hatalmas nagyságrendek, de egyúttal kedves árusító bódék, belátható sétányok, és a mellettük elhelyezkedő kisebb pályák emberközelibb mérete. Megtaláljuk a bejáratot a Philippe Chatrier-ra, egész jó helyen ülünk, a felső tribünök első sorában.

Igen, itt vagyok :)

A napi - garantáltan laktóz-és gluténmentes - menü a következő:

Schiavone-Azarenka

Djokovic-Kohlschreiber

Nadal :))))))-Nishikori

Sharapova-Stevens

Köszönöm, akkor ezeket kérném, ebben a sorrendben :). Nagyon hamar kiderül, hogy miért jobb 2. helyezettnek lenni, és jegyet nyerni a 16-os körre, mint elsőként a negyeddöntőre bejutni. Igaz, mindkét esetben négy meccs van terítéken, és mindkét esetben kb. ugyanakkora az esély arra, hogy a számomra fontos játékosokat a Chatrier-n látom viszont. Ilyenkor persze elméletileg nagyobb a különbség az egymással küzdő játékosok között, és való igaz, hogy sok meccs nem hoz olyan izgalmakat, mint például később Rafa és Nole elődöntője, de például Djokovic Kohlschreiberrel fantasztikus csatát vív, öröm nézni, rendkívül színvonalas teniszt játszanak mindketten. Ráadásul az étlapon szereplő mindegyik versenyzőt nagyon szeretem nézni játék közben, tehát én mindenképpen élvezem, amit látok, ha a színvonalbeli különbségek nem kerülik is el a figyelmemet.

Ha azonban a 16-os kör június 3-ára esik, akkor nincs az a negyeddöntő, elődöntő, vagy döntő, ami felülmúlhatja azt (kivéve, ha ezek valamelyike is június 3-ára esik :)). Amikor tudatosult bennem, hogy aznap van Rafa születésnapja, már tudtam, hogy jobban nem is alakulhatott volna ez a nyeremény számomra.

Boldog Rafa-szülinapot nekem!

A Rafát a pályára lépésekor köszöntő ováció köröket ver Djokovic üdvözlésére, tényleg imádja őt a közönség. Miután Gasquet meccse egy időben zajlik Rafáéval, ezen a ponton már Ruth ül mellettem, akivel Pierre kb. 2 perc próbálkozás után sikeresen elcserélte a jegyét, és aki őrült Rafa-rajongó, tehát igen, érthető a hatalmas hangerő. Természetesen melegítés közben a közönség egyes tagjai "Happy birthday, Rafa!" kiáltással biztatják a bajnokot, én pedig ülök a felső tribün első sorában, és azt érzem, hogy végre, a helyemen vagyok. Pont ezt akartam, és most itt van, maradéktalanul, sőt, még extra ajándékot is kaptam hozzá. Vitathatatlanul különleges nap ez.

Még akkor is, ha Rafa Nishikorin kissé méltatlan módon átgázol - miközben én azért továbbra is azt érzem, hogy a játék, amelyet produkál, egy Djokovic ellen esetleg kevés lehet. A győzelem után jön az igazi ünneplés, ugyanis a nézőkhöz hasonlóan a szervezők sem feledkeznek meg Rafáról, és egy hatalmas tortával köszöntik, miközben - immár egy emberként - a tízezres közönség együtt zúgja a "Happy Birthday"-t, "Joyeux Anniversaire"-t és "Feliz Cumpleaños"-t, ki-ki ízlése szerint :). Óriási a hangulat, Rafa pedig derekasan állja a sarat, annak ellenére, hogy most valóban megtapasztalhatom: tényleg igaz, amit eddig csak olvastam, és nagyon nem szokott hozzá, hogy ünnepeljék, ahhoz pedig pláne nem, hogy ünnepeltesse magát. De nagyon kedves, nyitott és alázatos, és örül annak, hogy szeretik. Ezt fontos látnom, mert az ünneplés, a kizárólag róla, mint magánemberről szóló pillanatok minden kényelmetlensége ellenére is sikerül közvetítenie, hogy tisztában van azzal, mindez mit jelent, és egyáltalán nem veszi készpénznek az elismerést és szeretetet, amit kap.

Eközben a szünetekben a kivetítőn követhetjük nyomon Gasquet és Wawrinka gigászivá fajuló összecsapását, a Chatrier túlnyomórészt francia közönsége tehát nem marad izgalmak nélkül a pihenők alatt sem. Sőt. Legalább úgy várják a részeredményeket, mint az élőben látott meccs alakulását. A lelátón pedig egy bárki által bekiabált, adott hangsorra folyamatosan "allé"-zunk, vagy valami ilyesmi, nem igazán sikerül megfejtenem a pontos szót, de azért becsatlakozom. Jó itt lenni, jó ehhez a tízezres közönséghez tartozni, mindenki közvetlen, beszélgetünk, értékelünk, örülünk, csalódunk, együtt. Ruth élete álmát valósítja meg, és bejut Rafa meccsére annak köszönhetően, hogy én jegyet nyertem rá, képet készít rólam, rólunk, címet cserélünk, és mindez velem történik. Persze aktívan részt veszek benne, de az eddig hiányolt lehetőségek végre itt vannak, én pedig - magamat is némileg meglepve - a világ legtermészetesebb dolgaként élek velük.

Folyt. köv.

Mon Paris

Soha nem gondoltam volna, hogy 10 nap alatt ennyi élmény érheti az embert, ha egyedül utazik (11 nap alatt pedig még mennyivel több! De erről majd később). Töméntelen benyomás, történés, ember, találkozás, pillantás, érintés, félelmek, felszabadult nevetés, kapcsolódási pontok...és persze a Roland Garros :). Ez volt a második párizsi utam, és ezúttal úgy mentem, hogy eszem ágában sem volt egyetlen múzeumot, látnivalót, teret, híres utcát vagy épületet meglátogatni. Nem is tettem. Kizárólag a csodával határos, de azért jól megérdemelt nyeremény-jegyemre tudtam koncentrálni, hogy ott leszek a francia nyílt teniszbajnokságon, a centerpályán, a Philippe Chatrier "vörös szőnyegén", ahogy a reklám is mondja, és igen...igen, egyre valószínűbb, hogy látni fogom játszani Rafát. És ha mindez nem lenne elég, a nyeremény-jegy június 3-ára szól, amiről időközben kiderül számomra, hogy az bizony Rafa születésnapja. Már csak az égiekre kell odahatni, hogy az esőt aznap lehetőleg mellőzzék, mert ekkora lehetőséget nem lehet kihagyni.

Tehát nem, nem volt Eiffel-torony (bármennyire a szívem csücske is, és akárhányszor megnézném, mert lélegzetelállítóan gyönyörű), sem Louvre, sem Montmartre (vagyis de, végül voltak, de nem egészen úgy... de erről is majd később), csak a tenisz, a tízezres közönség élménye, a közös rajongás, az öröm, ami mindenkin látszott, aki ott lehetett - és az elhatározás, hogy ezúttal élni fogok. A valószínűtlenül kikeredő couchsurfing-történet, amely rákényszerített, hogy de, akkor mégis megpróbáljam azt, ami eddig sosem ment, hogy másokkal együtt lakjak, hogy kibírjam, hogy a másét használom, hogy szokjam, hogy otthon legyek valahol máshol.

És hát nem hihetetlen élményeső zúdult rám?! Egyik ámulatból estem a másikba, és mondanám, hogy büszke vagyok magamra (mert azért kellett erőfeszítéseket tennem, és ezek tényleg nélkülözhetetlenek voltak), de valójában csak örülök, hogy most tényleg megtörtént, hogy megtörtént. Hogy mentem, és hagytam, és megragadtam a lehetőségeket - mert jöttek -, most pedig kisregényt tudnék írni a tapasztalataimról. Fogok is, de ahhoz nagyon ráncba kell szedni a szerteszét futó számtalan emlékszálat. Számomra szinte hihetetlen - miközben pedig éppen, hogy végtelenül természetes érzés -, ahogy egy teniszmeccsből életre szóló élmény válik, amelynek a Párizs központjában felállított kivetítő, vagy éppen a megnyert vagy megvásárolt jegyek csupán a keretét, az alapját, a hátterét képezik már. Azért amikor a Roland Garros a hab a tortán, akkor nagy bizonyossággal tudható, hogy iszonyú jó dolgod van. Tudtam is. Tudom is.

A felhők és a közönség tagjai gyülekeznek a Philippe Chatrier-n június 3-án. Szerencsére mi győztünk :).

Álmodtam egyszer, nem is olyan régen egy életről, noha abban a pillanatban, ahogy tudatosult bennem ez a vágy, azt is felfogtam, hogy az, amiről addig csak sejtettem, hogy a minden, amit valaha tudat alatt igazán akartam - csak magamnak sem mertem megfogalmazni, mert túlságosan fájdalmas lett volna az elérhetetlensége - soha nem lehet az enyém. Majd belepusztultam ebbe az ellentmondásba, hiszen a bárányette rózsa esetéről volt szó. De aztán idővel visszaküzdöttem magamba az életet, és akkor rájöttem, hogy a jövő, amelyről álmodtam, amely felcsillant előttem csak azért, hogy azonnal elérhetetlen messzeségbe kerüljön, valójában az enyém lehet. Hogy ha valaki nem jön is velem ezen az úton, az én életem lehet olyan, amilyet mindig is akartam. Hogy meg fogom csinálni. Hogy ez az én vágyam, és senki és semmi nem akadályoz benne, hogy beteljesítsem. Mert nem, valóban nem. Már nem, és soha többé nem.

Így most élem az álmot. Ez az én életem. Az én valóságom. És pont olyan, mint amilyennek elképzeltem.

Úgy látszik, az égiek is egyetértenek, mert megnyertem a belépőt - látszólag a 16-osok fordulójának második napjára, valójában azonban egy egyedülálló eseményre és lehetőségre, amely többet jelentett nekem bármilyen döntőnél. Mondanám, hogy itt kezdődött minden, de a kezdet a másfél hónappal korábban lefoglalt repülőjegy volt, amelyet a nyeremény miatt aztán módosítanom is kellett - ami pedig újabb változások elindítója lett. És így gyűrűzött ez tovább végeláthatatlan szálakon 10 napon keresztül, miközben én egyik ámulatból estem a másikba, pedig napjaim nagy részét az Hotel de Ville óriáskivetítője előtt vagy éppen a Philippe Chatrier, illetve a Suzanne Lenglen lelátóján töltöttem. És köszönöm, ez így teljesen megfelel nekem.

Következnek tehát az élménybeszámolók, részletekben, az én Párizsomról.

A pszichológia

Bár a Hollywood Hírügynökség filmkritikái mindig egy átfogó téma köré épülnek, és azzal összefüggésben adnak aktualitást a film kivesézésének, ezúttal valóban az intró, és nem a kritika a fontos. Zseniálisan vicces és éleslátó egyben. Remélem, hogy ebben a rendkívül könnyen befogadható formában működik a népnevelő hatás. Kötelességemnek érzem megosztani, mert egyrészt önmagában orvosság a léleknek :), másrészt a bevezető minden egyes gondolatával tökéletesen egyetértek.

"Persze, nagy bátorság és keménység kell ahhoz, hogy az ember megküzdjön a saját lelki problémáival, de ha a teher túl nagy, ahhoz kell bátorság és ahhoz kell keménység, hogy az ember igenis belássa ezt, és kérjen hozzá segítséget. Ugyanis ha ezt megléped, akkor nem egy sérült áru vagy, hanem egy ember, aki tisztában van önmaga korlátaival, és mert lépni, hogy jobb legyen az élete."

Mellesleg az igazi küzdés pont akkor kezdődik, amikor az ember elindul azon az úton, hogy segítséggel, de érdemben szembenézzen azzal, ami maga alá gyűri. Ez egy kőkemény munka, és le a kalappal mindenki előtt, aki nyavalygás helyett tényleg változtatni akar, akinek a rossz tényleg nagyon rossz - nem pedig mégiscsak jobb, mint erőfeszítést tenni és változtatni -, ezért szembenéz a démonaival, és felveszi velük a kesztyűt.

Ne feledje senki: IKEA-asztal, vagy Sixtusi kápolna?

Hoe gaat het met jou?

"És te hogy vagy?"

"Jól. Köszönöm, én jól vagyok."

32 év, 5 hónap és 14 nap után először tudtam őszinte mosollyal, mindenféle hiányérzet nélkül ezt válaszolni az ominózus kérdésre. És ez hatalmas dolog. Van még ennél több, de ebben a pillanatban számomra teljes az élmény. Mindig is ezt akartam érezni, és elértem, sikerült.

És pont olyan minden sejtemet átjáróan felemelő, mint amilyennek képzeltem.

Anyák napja margójára

Nagyon örülök annak, hogy vannak, akik anyák napján őszintén köszönetet mondhatnak nagymamájuknak, keresztanyjuknak vagy a családon belül más anyafigurának mindazért, amit értük tettek. Én nem tudok, mert nem igazán kaptam semmit tőlük, amiért köszönettel tartozom nekik, mivel minden egyes elém tett ebédre jutott két megalázó megjegyzés arról, hogy túl sokat eszem, vagy hogy kövér vagyok, minden egyes nekem varrt ruhadarabra két becsmérlő kommentár a testemről vagy a külsőmről, vagy figyelmeztetés arról, hogy mennyire nem érdemlem meg az erőfeszítésüket, és ha el merem szakítani a ruhát, én leszek a legrosszabb ember a világon; a kitűnő bizonyítványommal a városban tett minden egyes diadalittas, képmutató körmenetükre két, az eredményeimet kisebbítő prédikáció arról, hogy tőlem a tökéletes eredmény természetes, az pedig, hogy ne hibázzak, egyenesen elvárás. Az unokatesóim iskolai motivációjuk és szorgalmuk hiánya miatti minden egyes kioktatására – az én kitűnő eredményeimmel való példálózás kíséretében – két kritika arról, hogy soha nem járok szórakozni, és hogy az állandó tanulás bizony nem egészséges, és egyáltalán nem tesz jót nekem.

Ha kiszámoljuk, hamar rájövünk, hogy amikor minden egyes adott dologért cserébe kettőt elvesznek tőled, óriási mínuszban találod magad. Óriásiban. Amikor kiszolgáltatott gyermeki lelked és életed az önbecsüléshiányos fel-nőttek (nem felnőttek, csak fel-nőttek) játszóteréül szolgál saját frusztrációjuk kiéléséhez, az állandó megaláztatások, becsmérlések, ítéletek, gúny és legjobb esetben közömbösség miatt csak kételkedni tudsz magadban, szégyelled magad és annál inkább próbálkozol, mert elhiszed, hogy a te hibád, hogy ahelyett, hogy szeretnének, mindössze bántani képesek téged. Így aztán kétségbeesetten szerethiányos leszel, de sehonnan nem kapod meg azt, amire vágysz. És ahogy ilyen énképpel lassan felnősz, rengeteg időre lesz szükséged ahhoz, hogy rájöjj, veled az égvilágon semmi gond nincs, ám velük annál inkább. És még annál is több idő kell majd ahhoz, hogy megyógyítsd magad és rendbejöjj. Tudom, miről beszélek. 17 éven keresztül olyan emberek között éltem, akik kihasználtak, akik bántottak, és soha nem számítottam nekik igazán. 13 éve arról szól az életem, hogy megtaláljam azt a szeretet magamban, amelyet soha nem kaptam meg azoktól, akiktől egy gyereknek ezt meg kell kapnia. Ez alatt a 13 év alatt újra és újra olyan helyzetekbe kerültem, amelyek ugyanúgy bántottak és megaláztak, mint azt korábban tették velem, hogy aztán végül felismerjem, hogy hogyan akadályozhatom meg, hogy azok az emberek, akik nem tesznek mást, csak a meglévő mínuszomat halmozzák, belépjenek az életembe. Most pedig végre azt mondhatom, hogy átléptem a napos oldalra.

Tehát hurrá minden nagymamának, keresztanyának és más anyafigurának a családban, akik megérdemlik az elismerést, és reméljük, hogy egyre több ember fogja megérteni, hogy egy gyermek megszülése nem azt jelenti, hogy végre korlátlan hatalmat kaptott egy másik emberi lény fölött, amellyel gátlástalanul visszaélhet, és hogy a gyermekedet soha nem hibáztathatod azért, hogy úgy döntöttél, életre hívod őt. A gyermekszülés nem jelent automatikusan életre szóló elismerést azért, mert "anya vagy". Ez egy állás, amelyben meg kell felelni, és amelyet kib***tt jól kell csinálni, mert annál kevesebb egyszerűen nem elég. Léteznie kell a szeretetednek, és át kell ültetned azt a gyakorlatba, valamint értékelned kell azt a tőled független másik életet, amelyet saját döntésednek köszönhetően létrehoztál – ezek nincsenek benne a kezdő csomagban, ez a te feladatod.

 

És meg kell értened azt is, hogy a saját életed feladása a gyermekeidért nem egyenlő a szeretettel. Egy gyermek számára óriási teher – ha tudattalanul is, de – megélni azt, hogy a szülei, édesanyja, nagymamája stb. boldogsága kizárólag az ő viselkedésétől, teljesítményétől és hangulatától függ. Ha egy gyermek sosem rosszalkodhat, ha nem hibázhat az iskolában vagy az életben, vagy egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy rosszkedvű legyen, mert az elviselhetetlenül elszomorítaná a szüleit, akkor börtönbe van zárva. Az anyai szeretet valóban úgy ad, hogy nem kér érte cserébe semmit. Ha egy anya jól végzi a munkáját, gyermekéből józan és hálás felnőtt lesz, bármi történjék is. De sosem szabad felnőtt felelősséget elvárni egy gyermektől; ez egyszerűen természetellenes. Ha egy gyermek 5 évesen nem tud mindig viselkedni, az nem jelenti azt, hogy 25 évesen sem fog. A gyermekeknek az a dolguk, hogy feszegessék a határaikat, miközben felfedezik a világot. Gyermekként semmi más dolguk nincs, mint hogy kíváncsiak legyenek, miközben egyre jobban megismerik a világot és önmagukat. Az édesanyák és nagymamák és keresztanyák azonban felelősek azért, hogy szeressék a gyermeket, és engedjék, hogy azok feszegessék a határaikat, védelmet nyújtva számukra akkor, amikor túl messzire mennének (vagy mentek), miközben megtanítják őket arra, hogy legközelebb hogyan kerüljék el ezt a helyzetet. De sosem várhatják el a gyermektől azt, hogy előre tisztában legyen a következményeivel annak, amit éppen akkor tapasztal életében először.

Ha valaki a gyermek igényeit szem előtt tartva és biztosítva anya/nagymama/keresztanya, akkor megérdemli az anyák napi ünneplést. Ha csak megnyomorítja a saját gyermeke/unokája/keresztgyermeke életét, vagy egyszerűen nem érdekli az, akkor pedig nem. Ez ilyen egyszerű.