Pontosan így

Kis Viku iszonyatosan jól tud írni. Van, hogy nem mindenben értek egyet vele, sokszor igen, ezúttal pedig teljes mértékben:

Beszélgetés egy ötévessel.

-Viki, neked van kisbabád?-Teszi fel az örökkön örökké visszaérő kérdést barátnőm kislánya.
-Nem, nincs.
-Miért nincs?
-Hát tudod...na gyere, ülj ide az ölembe.
Az úgy van, hogy amíg nem vagyok kész, addig nem szeretnék kisbabát. És elárulom neked, hogy én tulajdonképpen nem is gyereket szeretnék, hanem emberkét. Mert mindenki gyereket akar, mert az cuki, gőgicsél és mosolyog, de aztán megnő, és élete nagy részében meg felnőtt, sokáig, nagyon sokáig. És én ezt a dolgot, ezt az anyaságot, nagyon jól akarom csinálni, igazán nagyon jól, óvatosan és megfontoltan.
-De a gyerekek sokat sírnak ám! Mérges leszel ha majd sír a kisbabád?
-Szerintem én vele együtt fogok sírni és remélem nevetni is. Majd ha szomorú, akkor magamra kötözöm egy ilyen hordozóban, beteszünk valami vidám zenét és sütit sütünk. Hiszek abban, hogy ha én boldog, kiegyensúlyozott és nyugodt vagyok, akkor ő is ilyen lesz, hiszen az elején engem tükröz majd vissza, én leszek neki a világ, és ez hatalmas felelősség, erre még nem állok készen...Arról nem is beszélve, hogy egy ember-vállaláshoz rengeteg dolog kell.
-Például cumi meg játékok?
-Persze, az is nagyon fontos, de kell apuka, lakás, pénz, testi és lelki egészség, érettség, ideális esetben nagyszülők, barátok, rokonok, akik segítenek, ha baj van. Igaz, sok anyukának ezek közül egyik sincs meg és szépen nevelgeti a porontyait, de én azon dolgozom, hogy biztonságos hátországot teremtsek, és hogy a gyerekem egy igazán boldog és normális felnőtt legyen.
-És jobban fogod szeretni a gyerekedet, mint a palacsintát?
-Hűha, ez nehéz kérdés, mert a palacsintát borzasztóan szeretem...Igen, azt hiszem minden nőnek a gyereke az ő fő műve. De nem akarok sem a keresztje, sem az ellensége, sem az Istennője lenni. Úgy képzelem, hogy én egy barátot szeretnék tulajdonképpen, akivel megbeszéljük a dolgokat, nagy korában is beleülhet az ölembe, így, mint most te, és elmondhat nekem bármit. Nem akarom, hogy ha rám gondol, görcsbe ránduljon a gyomra, hogy hazudnia kelljen, hogy féljen tőlem, hogy megnyomorítsam érzelmileg. Az a legjobb, ha én egész egyszerűen csak egy meleg fotel vagyok neki, amibe belehuppanhat meztelenül, miközben jégrémet majszol a kezeivel egy hatalmas, műanyag bödönből. Mert, tudod, szerintem az igazán jó anyuka a nyugalom és a szeretet szigete, egy olyan kapaszkodó, amit ha megszorítasz, nem kell érte fizetned, nem csap beléd az áram, hanem valóságosan tudsz rá támaszkodni. Ehhez nagyon sokat kell tanulnia és fejlődni egy anyukának, hogy ne akarja a saját képére formálni a kis embert, ne tömje tele félelmekkel, szorongásokkal, a meg nem valósult álmaival, hanem csak segítsen neki, de közben hagyja hibázni, gondolkodni, dönteni. Ne telepedjen rá és ne is legyen közömbös, hanem ott, középen, csak egész egyszerűen ő legyen a Mama, a porcukros hókifli illat, a puha ölelés, a biztonság és a megnyugvás, akire örökkön örökké lehet támaszkodni, a bölcs tyúkanyó, aki belül csupa mosoly és boldogság. És én még egyelőre nagyon szomorú vagyok és nagyon magányos, szóval még nem jött el az idő.
-Ez tényleg ilyen nehéz dolog?
-Nos, tudod, nem könnyű feladat, mert amikor a kisbaba megszületik, ő már valamilyen, és neked is alkalmazkodnod kell hozzá, tulajdonképpen ő nevel téged és nem te őt. Nem egy darab színes gyurma, amit úgy formálhatsz, ahogy kedved tartja, hanem egy ember, akinek lelke van, aki megsérülhet és elszomorodhat, és akkor neked segítened kell neki, minden érzékszerveddel folyamatosan éberen és nyitottan, az összes rezdülésére figyelve.
-Szerintem ez sokkal egyszerűbb. A gyerekeknek csak csoki kell meg játszótér, esti mese és kakaó.
-Igen, igazad van... De nem mindegy, milyen és mennyi csoki, hogy leesik-e a mászókáról és elkapom-e, mit mesélek neki az életről és hogy nekem szól-e elsőként, ha fáj a hasa a kakaótól...Mert egy Mamának mindenre gondolnia kell...És ha már megszületett a kisbabád, onnantól kezdve, tudod, minden gondolatod ő lesz, és az összes többi gondolatodnak is ő lesz a vége, és az utolsó lélegzetvételeddel is az ő nevét fogod suttogni...Hát, ezért ilyen nehéz ez. És ezért ilyen csodálatos...
(Bihari Viktória)

Anyák napja margójára

Nagyon örülök annak, hogy vannak, akik anyák napján őszintén köszönetet mondhatnak nagymamájuknak, keresztanyjuknak vagy a családon belül más anyafigurának mindazért, amit értük tettek. Én nem tudok, mert nem igazán kaptam semmit tőlük, amiért köszönettel tartozom nekik, mivel minden egyes elém tett ebédre jutott két megalázó megjegyzés arról, hogy túl sokat eszem, vagy hogy kövér vagyok, minden egyes nekem varrt ruhadarabra két becsmérlő kommentár a testemről vagy a külsőmről, vagy figyelmeztetés arról, hogy mennyire nem érdemlem meg az erőfeszítésüket, és ha el merem szakítani a ruhát, én leszek a legrosszabb ember a világon; a kitűnő bizonyítványommal a városban tett minden egyes diadalittas, képmutató körmenetükre két, az eredményeimet kisebbítő prédikáció arról, hogy tőlem a tökéletes eredmény természetes, az pedig, hogy ne hibázzak, egyenesen elvárás. Az unokatesóim iskolai motivációjuk és szorgalmuk hiánya miatti minden egyes kioktatására – az én kitűnő eredményeimmel való példálózás kíséretében – két kritika arról, hogy soha nem járok szórakozni, és hogy az állandó tanulás bizony nem egészséges, és egyáltalán nem tesz jót nekem.

Ha kiszámoljuk, hamar rájövünk, hogy amikor minden egyes adott dologért cserébe kettőt elvesznek tőled, óriási mínuszban találod magad. Óriásiban. Amikor kiszolgáltatott gyermeki lelked és életed az önbecsüléshiányos fel-nőttek (nem felnőttek, csak fel-nőttek) játszóteréül szolgál saját frusztrációjuk kiéléséhez, az állandó megaláztatások, becsmérlések, ítéletek, gúny és legjobb esetben közömbösség miatt csak kételkedni tudsz magadban, szégyelled magad és annál inkább próbálkozol, mert elhiszed, hogy a te hibád, hogy ahelyett, hogy szeretnének, mindössze bántani képesek téged. Így aztán kétségbeesetten szerethiányos leszel, de sehonnan nem kapod meg azt, amire vágysz. És ahogy ilyen énképpel lassan felnősz, rengeteg időre lesz szükséged ahhoz, hogy rájöjj, veled az égvilágon semmi gond nincs, ám velük annál inkább. És még annál is több idő kell majd ahhoz, hogy megyógyítsd magad és rendbejöjj. Tudom, miről beszélek. 17 éven keresztül olyan emberek között éltem, akik kihasználtak, akik bántottak, és soha nem számítottam nekik igazán. 13 éve arról szól az életem, hogy megtaláljam azt a szeretet magamban, amelyet soha nem kaptam meg azoktól, akiktől egy gyereknek ezt meg kell kapnia. Ez alatt a 13 év alatt újra és újra olyan helyzetekbe kerültem, amelyek ugyanúgy bántottak és megaláztak, mint azt korábban tették velem, hogy aztán végül felismerjem, hogy hogyan akadályozhatom meg, hogy azok az emberek, akik nem tesznek mást, csak a meglévő mínuszomat halmozzák, belépjenek az életembe. Most pedig végre azt mondhatom, hogy átléptem a napos oldalra.

Tehát hurrá minden nagymamának, keresztanyának és más anyafigurának a családban, akik megérdemlik az elismerést, és reméljük, hogy egyre több ember fogja megérteni, hogy egy gyermek megszülése nem azt jelenti, hogy végre korlátlan hatalmat kaptott egy másik emberi lény fölött, amellyel gátlástalanul visszaélhet, és hogy a gyermekedet soha nem hibáztathatod azért, hogy úgy döntöttél, életre hívod őt. A gyermekszülés nem jelent automatikusan életre szóló elismerést azért, mert "anya vagy". Ez egy állás, amelyben meg kell felelni, és amelyet kib***tt jól kell csinálni, mert annál kevesebb egyszerűen nem elég. Léteznie kell a szeretetednek, és át kell ültetned azt a gyakorlatba, valamint értékelned kell azt a tőled független másik életet, amelyet saját döntésednek köszönhetően létrehoztál – ezek nincsenek benne a kezdő csomagban, ez a te feladatod.

 

És meg kell értened azt is, hogy a saját életed feladása a gyermekeidért nem egyenlő a szeretettel. Egy gyermek számára óriási teher – ha tudattalanul is, de – megélni azt, hogy a szülei, édesanyja, nagymamája stb. boldogsága kizárólag az ő viselkedésétől, teljesítményétől és hangulatától függ. Ha egy gyermek sosem rosszalkodhat, ha nem hibázhat az iskolában vagy az életben, vagy egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy rosszkedvű legyen, mert az elviselhetetlenül elszomorítaná a szüleit, akkor börtönbe van zárva. Az anyai szeretet valóban úgy ad, hogy nem kér érte cserébe semmit. Ha egy anya jól végzi a munkáját, gyermekéből józan és hálás felnőtt lesz, bármi történjék is. De sosem szabad felnőtt felelősséget elvárni egy gyermektől; ez egyszerűen természetellenes. Ha egy gyermek 5 évesen nem tud mindig viselkedni, az nem jelenti azt, hogy 25 évesen sem fog. A gyermekeknek az a dolguk, hogy feszegessék a határaikat, miközben felfedezik a világot. Gyermekként semmi más dolguk nincs, mint hogy kíváncsiak legyenek, miközben egyre jobban megismerik a világot és önmagukat. Az édesanyák és nagymamák és keresztanyák azonban felelősek azért, hogy szeressék a gyermeket, és engedjék, hogy azok feszegessék a határaikat, védelmet nyújtva számukra akkor, amikor túl messzire mennének (vagy mentek), miközben megtanítják őket arra, hogy legközelebb hogyan kerüljék el ezt a helyzetet. De sosem várhatják el a gyermektől azt, hogy előre tisztában legyen a következményeivel annak, amit éppen akkor tapasztal életében először.

Ha valaki a gyermek igényeit szem előtt tartva és biztosítva anya/nagymama/keresztanya, akkor megérdemli az anyák napi ünneplést. Ha csak megnyomorítja a saját gyermeke/unokája/keresztgyermeke életét, vagy egyszerűen nem érdekli az, akkor pedig nem. Ez ilyen egyszerű.