Hoe gaat het met jou?

"És te hogy vagy?"

"Jól. Köszönöm, én jól vagyok."

32 év, 5 hónap és 14 nap után először tudtam őszinte mosollyal, mindenféle hiányérzet nélkül ezt válaszolni az ominózus kérdésre. És ez hatalmas dolog. Van még ennél több, de ebben a pillanatban számomra teljes az élmény. Mindig is ezt akartam érezni, és elértem, sikerült.

És pont olyan minden sejtemet átjáróan felemelő, mint amilyennek képzeltem.

Anyák napja margójára

Nagyon örülök annak, hogy vannak, akik anyák napján őszintén köszönetet mondhatnak nagymamájuknak, keresztanyjuknak vagy a családon belül más anyafigurának mindazért, amit értük tettek. Én nem tudok, mert nem igazán kaptam semmit tőlük, amiért köszönettel tartozom nekik, mivel minden egyes elém tett ebédre jutott két megalázó megjegyzés arról, hogy túl sokat eszem, vagy hogy kövér vagyok, minden egyes nekem varrt ruhadarabra két becsmérlő kommentár a testemről vagy a külsőmről, vagy figyelmeztetés arról, hogy mennyire nem érdemlem meg az erőfeszítésüket, és ha el merem szakítani a ruhát, én leszek a legrosszabb ember a világon; a kitűnő bizonyítványommal a városban tett minden egyes diadalittas, képmutató körmenetükre két, az eredményeimet kisebbítő prédikáció arról, hogy tőlem a tökéletes eredmény természetes, az pedig, hogy ne hibázzak, egyenesen elvárás. Az unokatesóim iskolai motivációjuk és szorgalmuk hiánya miatti minden egyes kioktatására – az én kitűnő eredményeimmel való példálózás kíséretében – két kritika arról, hogy soha nem járok szórakozni, és hogy az állandó tanulás bizony nem egészséges, és egyáltalán nem tesz jót nekem.

Ha kiszámoljuk, hamar rájövünk, hogy amikor minden egyes adott dologért cserébe kettőt elvesznek tőled, óriási mínuszban találod magad. Óriásiban. Amikor kiszolgáltatott gyermeki lelked és életed az önbecsüléshiányos fel-nőttek (nem felnőttek, csak fel-nőttek) játszóteréül szolgál saját frusztrációjuk kiéléséhez, az állandó megaláztatások, becsmérlések, ítéletek, gúny és legjobb esetben közömbösség miatt csak kételkedni tudsz magadban, szégyelled magad és annál inkább próbálkozol, mert elhiszed, hogy a te hibád, hogy ahelyett, hogy szeretnének, mindössze bántani képesek téged. Így aztán kétségbeesetten szerethiányos leszel, de sehonnan nem kapod meg azt, amire vágysz. És ahogy ilyen énképpel lassan felnősz, rengeteg időre lesz szükséged ahhoz, hogy rájöjj, veled az égvilágon semmi gond nincs, ám velük annál inkább. És még annál is több idő kell majd ahhoz, hogy megyógyítsd magad és rendbejöjj. Tudom, miről beszélek. 17 éven keresztül olyan emberek között éltem, akik kihasználtak, akik bántottak, és soha nem számítottam nekik igazán. 13 éve arról szól az életem, hogy megtaláljam azt a szeretet magamban, amelyet soha nem kaptam meg azoktól, akiktől egy gyereknek ezt meg kell kapnia. Ez alatt a 13 év alatt újra és újra olyan helyzetekbe kerültem, amelyek ugyanúgy bántottak és megaláztak, mint azt korábban tették velem, hogy aztán végül felismerjem, hogy hogyan akadályozhatom meg, hogy azok az emberek, akik nem tesznek mást, csak a meglévő mínuszomat halmozzák, belépjenek az életembe. Most pedig végre azt mondhatom, hogy átléptem a napos oldalra.

Tehát hurrá minden nagymamának, keresztanyának és más anyafigurának a családban, akik megérdemlik az elismerést, és reméljük, hogy egyre több ember fogja megérteni, hogy egy gyermek megszülése nem azt jelenti, hogy végre korlátlan hatalmat kaptott egy másik emberi lény fölött, amellyel gátlástalanul visszaélhet, és hogy a gyermekedet soha nem hibáztathatod azért, hogy úgy döntöttél, életre hívod őt. A gyermekszülés nem jelent automatikusan életre szóló elismerést azért, mert "anya vagy". Ez egy állás, amelyben meg kell felelni, és amelyet kib***tt jól kell csinálni, mert annál kevesebb egyszerűen nem elég. Léteznie kell a szeretetednek, és át kell ültetned azt a gyakorlatba, valamint értékelned kell azt a tőled független másik életet, amelyet saját döntésednek köszönhetően létrehoztál – ezek nincsenek benne a kezdő csomagban, ez a te feladatod.

 

És meg kell értened azt is, hogy a saját életed feladása a gyermekeidért nem egyenlő a szeretettel. Egy gyermek számára óriási teher – ha tudattalanul is, de – megélni azt, hogy a szülei, édesanyja, nagymamája stb. boldogsága kizárólag az ő viselkedésétől, teljesítményétől és hangulatától függ. Ha egy gyermek sosem rosszalkodhat, ha nem hibázhat az iskolában vagy az életben, vagy egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy rosszkedvű legyen, mert az elviselhetetlenül elszomorítaná a szüleit, akkor börtönbe van zárva. Az anyai szeretet valóban úgy ad, hogy nem kér érte cserébe semmit. Ha egy anya jól végzi a munkáját, gyermekéből józan és hálás felnőtt lesz, bármi történjék is. De sosem szabad felnőtt felelősséget elvárni egy gyermektől; ez egyszerűen természetellenes. Ha egy gyermek 5 évesen nem tud mindig viselkedni, az nem jelenti azt, hogy 25 évesen sem fog. A gyermekeknek az a dolguk, hogy feszegessék a határaikat, miközben felfedezik a világot. Gyermekként semmi más dolguk nincs, mint hogy kíváncsiak legyenek, miközben egyre jobban megismerik a világot és önmagukat. Az édesanyák és nagymamák és keresztanyák azonban felelősek azért, hogy szeressék a gyermeket, és engedjék, hogy azok feszegessék a határaikat, védelmet nyújtva számukra akkor, amikor túl messzire mennének (vagy mentek), miközben megtanítják őket arra, hogy legközelebb hogyan kerüljék el ezt a helyzetet. De sosem várhatják el a gyermektől azt, hogy előre tisztában legyen a következményeivel annak, amit éppen akkor tapasztal életében először.

Ha valaki a gyermek igényeit szem előtt tartva és biztosítva anya/nagymama/keresztanya, akkor megérdemli az anyák napi ünneplést. Ha csak megnyomorítja a saját gyermeke/unokája/keresztgyermeke életét, vagy egyszerűen nem érdekli az, akkor pedig nem. Ez ilyen egyszerű.

ÉLET

"Nincs több életem
ahhoz, hogy az egyetlent
elkezdjem végre"

 Zalán Tibor

Nincs bizony. 

Mit?

Ha mindenedet 

odaadnád érte - mit 

adhatnál neki?

Fodor Ákos

Aki azt mondja, az hazudik

Te azt mondod, aki azt állítja, hogy nem akarja megcsalni a párját, az hazudik. 

Én erre azt mondom: márpedig én nem akarom, és soha nem fogom akarni. És nem hazudok.

Erre azt mondod, hogy burokban élek.

Én azt kérdem: valóban így gondolod? Akkor hadd meséljek egy kicsit.

Emlékszem egy megfélemlített és állandó szorongásban élő, riadt gyermekre, aki sokszor nem mondott igazat. Valójában az egész életét megszépített, kitalált, elferdített valóságokban élte. Mert a külvilágnak nehezére esett megbirkózni azzal, aki valóban volt, ezért másnak akarta látni, hallani, tudni őt - olyannak, amilyennek számára kényelmes volt. Ő nem is hazudott, inkább füllentett, elsősorban önvédelemből, a konfliktusok elkerülése érdekében. Mindig aszerint, amit a külvilágnak erőfeszítés nélkül sikerült befogadnia. Mert többre vele kapcsolatban a külvilág nem volt hajlandó.

Ő pedig nem akart magyarázkodni.

Nem akartam magyarázkodni. Nehéz lett volna felvállalni az igazi önmagamat, az igazi véleményemet, a tetteim hátterében álló valódi okokat. Képtelen voltam láttatni, kiadni magam, mert éreztem, hogy egészen mást várnak, hogy tökéletesnek kell lenni, hogy nem vagyok olyan könnyen emészthető, mint amilyennek lennem kell, és ez a rejtőzés volt a védekezés egyetlen módja.

És tudtam, hogy ez rossz. Hogy nem természetes, mert bár menedéket jelentett, egyúttal rosszul is éreztem magam tőle. Borzasztó volt így élni. Szerettem volna tudni kimondani, amit igazán akartam, és nem törődni a reakciókkal, nem szégyenkezni a motivációim miatt, tudni elviselni az ellenkezést vagy akár az elismerést értük. De egyik sem ment.

Sosem hazudtam mások kárára, mindig csak önvédelemből, de ezzel olykor megbántottam másokat. Súlyosan. Ez volt a másik nagy lecke. Azóta tudom, hogy a saját magammal kapcsolatos kétségeim ellenére sem engedhetem, hogy valaki miattam szenvedjen. Hiszen ha nem vállalom fel a konfliktust, akkor mások joggal hihetik azt, hogy részemről rendben van a dolog; a nem ellenkezésemet bátorításnak vehetik. Mert minél hangosabban akartam kiáltani, hogy nem, annál készségesebben tettem az ellenkezőjét - ennek az önpusztító mechanizmusnak a mesterévé váltam.

Mások talán egészséges működési módnak tekintik a hazugságot, olyasminek, amin nem kell változtatni, mert hozzátartozik az emberhez. Sőt, talán valójában inkább nem hajlandók lemondani erről a menekülési útvonalról az ugyan felszabadító, de kifogásokra, visszakozásra lehetőséget valóban nem biztosító, felelősséggel járó őszinteséggel szemben. Csakhogy ez ettől még börtön, egy üvegfalú börtön, amely olyan, mintha részesei lennénk a szabad világnak, de valójában lehetetlen az átlépés. És a szabadság ilyen illúziója, az a bizonyos menekülési útvonal egy nagyon szűk, zárt és magányos cellába vezet. Mindig ugyanoda. Igazi önmagunknak csak a fejünkben történő létezéséhez. Vagyis a nem létezésbe.  

Tehát burokban élnék? Nem hiszem. Sőt, tudom, hogy nem így van. Éppen ellenkezőleg. Kőkeményen megdolgoztam azért, hogy ne szoruljak rá a hazugságra. Hogy ne kelljen elkendőznöm a valóságot sem önmagam, és így a világ elől sem. Megfizettem az árát - az óriási árát - annak, hogy megengedhessem magamnak a saját magammal és másokkal szembeni őszinteséget. Éppen, hogy kiléptem a burokból. Kiléptem a játszmák világából. A komfortzónámból, ahol a világ elől rejtve léteztem, és bár a bántás lehetőségét a minimálisra szorítottam, valójában nem éltem. Mert nem éreztem a szabadság illúzióját, az ideig-óráig való túlélés nem volt elég ahhoz, hogy hitegessem magam egy hamis jólléttel. Szenvedtem bezárva, de rettegtem attól, hogy kiadjam magam. Hatalmas erő kellett ahhoz, hogy elhagyjam a biztonságot adó börtönt, de mivel börtön volt, nem volt más választás. Mert én tényleg szabadulni akartam.

És sok-sok év múlva, több, mint egy évtizednyi szenvedés és munka után egyszer csak azt vettem észre, hogy már nincs szükségem a hazugságra. Hogy nincs okom hazudni. Ez a szabadság elementáris erőt ad, mert iszonyú, addig játszmázással, belső vívódásokkal, előrevetített jövőképek közötti mérlegelésekkel, esélylatolgatásokkal lekötött energiákat szabadított fel.

Így pedig bármi történjen is majd a párom és közöttem, az biztos, hogy őszinteségre és nyíltságra fog épülni. Megcsalni sosem fogom akarni. Mert egyrészt úgy gondolom, hogy tisztelem annyira, hogy felnőtt embernek tekintem, aki képes a valóságban élni, és akivel meg lehet beszélni és kezelni lehet a kialakuló problémákat, és akitől nem veszem - nem vehetem - el a döntés lehetőségét. És mert sosem engedném meg magamnak azt az arroganciát, hogy olyan együgyűnek nézzem a másikat, hogy azt feltételezzem, sosem jön majd rá; sosem derül ki számára a csalásom. Az egész életébe vetett hitet megrendítő, megsemmisítő fájdalmat pedig sosem okoznék senkinek, mert alapvetően ellenkezik azzal, amiben hiszek. 

Másrészt pedig azért, mert sosem fogok akarni pusztán egy kaland céljára használni egy másik embert - hiszen ezt eddig sem tettem soha, akkor sem, ha nem voltam épp foglalt. Mert én ennél mindenkit többre tartok. Mindenki megérdemli, hogy valóban szeressék, hogy miatta legyenek vele, és valóban válasszák. Szeretővé fokozni valakit véleményem szerint ugyanis - ahogy azt már korábban elmondtam - mindennek a legalja. Azért, mert az alapvető méltóságától fosztja meg az embert. Legfőképp attól, hogy megadjuk magunknak az esélyt a valós boldogságra. Totális zsákutca, amely megvalósuló formájában pusztán silány utánzata mindannak a nagyszerűségnek, amit a résztvevők belelátnak, aminek hiszik, vagy aminek elhitetik magukkal. És én ilyet nem teszek, mert nem hazudom másnak a valóságot, mint ami. És a jövőben sem fogok akarni másnak látszani, mint aki vagyok, és nem fogom akarni másnak hazudni a valóságot, mint ami. Hiszen ha tennék ilyet valaha, már megtettem volna. 

De nem teszem, mert nincs rá okom. És ez a valódi boldogság, a végső szabadság. Amikor tényleg nincs rá okom.

Nem hiszem azt, hogy nem történhet velem váratlan dolog. Csak azt tudom, hogy bármi történjék is, teljes integritással fogom kezelni a helyzetet. Mert sokmindent kell még tanulnom magamról, ez biztos, de hazudnom többet nem fog kelleni. És aki fél ennek a felelősségétől, az valószínűleg el sem tudja képzelni, mekkora szabadságról mond le. Pedig érdemes. Ha valamiért, ezért érdemes felvenni a harcot a démonokkal.

Napsütés, végre!

Ragyogás...kívül-belül.

Most jó.

Mai hangulat

Szeretem, amikor a zsigereinél megragadnak és a velejéig kifordítanak egy közhelygyanús "bölcsességet". Amikor elkezdek olvasni, és már nyitnám a szám, miközben belül már lemondóan legyintek, hogy megint itt csak egy véggigondolatlan szócséplés, majd hirtelen, egy 180 fokos fordulattal fején találják a szöget, én pedig csak állok, belül elismerően bólogatva, hogy ismét tanultam valamit, emlékeztetve arra, hogy soha ne ítéljek el véglegesen semmit addig, amíg teljesen meg nem ismerem.

"Azt hiszem, csak akkor lehet boldog az ember, ha már megismerte a szenvedést. Azt hiszem, akkor van rá esélyünk, hogy elnyerjük a boldogságot, ha ellen tudunk állni a boldogtalanságnak."

(Guillaume Musso)

Ha van bármi értelme a boldogtalanság megtapasztalásának, legfeljebb ez lehet az. Megtanulni, hogy hogyan ismerjük fel, és hogyan tegyünk ellene. Vagyis hogyan ne alkudjunk meg a boldogság hiányával. Nagy erő és szabadság az a tudat, hogy a kezedben van ez a döntés. Amikor már a kezedben van. Ezt biztosan tudom.