Ismét elkapott az Örvény

Amikor megláttam, hogy az évadban június 18-án utoljára lesz színpadon az Operában az Örvényben, amit tavaly az ősbemutatót követően még egyszer meg kellett néznem, annyira lenyűgöző volt - mentségemre legyen szólva, azóta már az Avatart is láttam, méghozzá moziban sikerült :) -, úgy döntöttem, hogy hirtelen felindulásból veszek két jegyet, majdcsak kerítek addigra valakit, aki eljönne velem.

Aztán persze a nagy rohanásban (szombat délelőtt egyesületi évzárót tartottunk, annak minden, éjszakába nyúló szervezési feladatával együtt) péntek estére jutottam odáig, hogy kedvenc közösségi oldalunkon meghirdessem a plusz jegyemet, és persze ez későnek bizonyult. Sebaj, mentem egyedül, full-bloomban, úgy, hogy még az Opera bejáratánál egy elismerő, minden sértő, lekezelő, hímsoviniszta felhangot nélkülöző "ez igent" is kaptam, aminek nagyon örültem, mert kivételesen én is elégedett voltam a tükörképemmel (ez a mai ruhapróbán szöges ellentétébe fordult - "aaaaaaaaaand we're back"). Kis feketében - aminek megjavított cipzárja ezúttal állta a strapát -, strasszos medálban, Eiffel tornyos fülbevalóval és fél év után újra igazi sminkkel tényleg jólesett kimenni az utcára.

A napfény természete

Nade, visszatérve a lényegre, a BKV is velem volt, így a késői indulás ellenére 18.57-kor már a bérelt helyemen (3. emeleti oldalülés, 3. szék) vártam az előadást, egyedül, és nagyon örültem, hogy csak a saját reakcióimmal kell foglalkozni, hogy senki nem zavar meg a figyelésben és teljesen átadhatom magam a látottaknak. Ezúttal az ősbemutatóhoz hasonlóan 2 szünettel 3 részre osztva, 1-3-1 felállásban adták a darabokat. Mint mindig, most is Myriam Naisy duettjét és Lukács András Örvényét vártam a legjobban, és ismét nem csalódtam. Volf Katalin a maga 47 évével még mindig gyönyörűen és plasztikusan táncolta a vörös csábító szerepét - komolyan, azok az oldalsó angolspárgák a levegőben...komolyan??? :)) -, Philip Glass darabját pedig hivatalosan is a legnagyszerűbb zenének nyilvánítom, amely még a mellettem ülő és folyamatosan fintorgó kritikus pár száját is képes volt befogni, sőt, még a "milyen szép ez a zene" hangzású mondat kimondására is késztette az ifjú hölgyet. Valóban, és így harmadszorra még inkább tudom értékelni a letisztult, de zseniális koreográfiát, amelyet a dallam ihletett.

Egy kis ízelítő Lukács András (és egy nagyon pici Myriam Naisy) koreográfiájából Philip Glass zenéjére

Kifelé jövet tovább erősödött bennem a meggyőződés, hogy az utolsó darab iránti elfogultságom akár általános jelenség is lehet, hiszen egy 9 éves forma kislány szerint "az eleje még unalmas volt, de a végére nagyon érdekes lett" az előadás, majd két nyugdíjas beszélgetéséből csíptem el, hogy "ez az utolsó még nekem is tetszett".

A halál és a lányka

És igen, azt kell, hogy mondjam, hogy minden tökéletességével együtt is A Halál és a lányka klasszikus koreográfiája nem mozgat meg annyira, míg az egyre több modern elemmel átszőtt többi darab. A modernebb mozdulatok mintha genetikusan kódolt reakciókat váltanának ki a közönségből - belőlem mindenképpen. Valahogy sokkal elérhetőbbnek, kevésbé absztraktnak, sokkal átélhetőbbnek tűnik számomra egy ilyen tánc. Persze nem csak a koreográfia, de a zene 21. századisága is hozzájárul ehhez a jelenséghez, a Tirol Concerto "Movement II" című tétele utánozhatatlanul zseniális.

A szerelem és a lány

Nem tudom, miért érzem így, zenében végképp nem vagyok szakértő, csak műélvező - vagy "műnemélvező", ha már itt tartunk (középút nem nagyon van), és bár a repetitív jellege miatt sokan unalmasnak tartják Az órák főcímzenéjét is adó Tirol Concertót, számomra olyan öröm és lelkesítés árad belőle, ami egy sok szempontból végtelenül lehangoló filmet az életigenlés archetípusává volt képes változtatni.

A szünetet is kihasználtam, mivel belebotlottam a 2011-2012-es évad bérletajánló szórólapjába, ahol rögtön ki is néztem egy 5 balettre érvényes bérletet. Gyorsan ellenőriztem a napokat, konstatáltam, hogy mindössze egy tanítást kell majd átszerveznem, hogy mindegyik darabot láthassam és elszántam magam, hogy életemben először operabérletes leszek. Mi más is lehetne az egyik előadás, mint az Örvényben; A párizsi Notre Dame jelmeztervezője pedig maga Yves Saint-Laurent, úgyhogy eldöntöttem, azt is látnom kell. Sajnos a "bérelt helyemet" már kibérelte valaki (hiába, sokan tudják, mi a jó), úgyhogy még egy kicsit beljebbre megpróbálok paszportot szerezni, és így három évtized után elmondhatom majd magamról, hogy képes voltam egy színházi bérletet beilleszteni az életembe és egyetlen előadást sem mulasztottam el. Remélem, sikerül.

Az Örvénybenről pedig még annyit, hogy az Opera által a kedvenc közösségi oldalunkon meghirdetett szavazás eredményeként a műsoron lévő balettelőadások közül ő vezet 25%-kal. Naná! Aki még nem tette, nézze meg a következő évadban, maradandó élmény lesz.

Nincs tovább

Oké, vége, nem bírom tovább. Elegem van az emberekből, akik meghatározzák az életemet. Pedig próbáltam pozitívan állni hozzá, hogy csak rajtam múlik, de úgy látszik, ehhez késő, elölről kell kezdenem az egészet. Hihetetlen, hogy akár fiatalabb 20 évvel, akár ugyanannyival idősebb, akár velem egyidős vagy 10 évvel ezelőtti önmagam, csak pácienseim vannak. Persze az én hibám, mert elhatároztam, hogy többet soha nem leszek senkinek a terhére, így lyukadtam ki oda, hogy játszom a pszichológust...a felnőttet, a megértő, önzetlenül szerető és elfogadó anyukát, tanárnénit, barátnőt - végső soron a pszichológust mindenki mellett, de ők semmit nem tanulnak belőle.

Én legalább jó páciens voltam, mert ember lett belőlem, és a mai napig igyekszem értelmesebbé és értékesebbé tenni az életemet, nem csak hagyom olyan nyomorultul elfolyni, ahogy indult, de úgy látszik, az emberiség 95%-a nem akar mást, csak nyavalyogni; változtatni semmiképp. Elég nekik, ha beleöntik egy lelki szemetesládába az aktuális és minduntalan újratermelődő nyomorukat. (Persze, milyen élet ez, kérdem én, de hát ők tudják.) De ami végképp felháborító, hogy még belém is rúgnak, mert azt hiszik, hogy mivel megértő és nyitott vagyok és nem küldöm el őket a búsba, ahogy mindenki más igen, hát mindent szabad. Vérszemet kapnak, hogy meddig mehetnek el és tobzódnak az önsajnálatban. Olyannyira, hogy erénnyé kovácsolják és elkezdik osztani nekem az észt, miközben igazából semmin sem változtattak, csak meglovagolták a megalázás hiányában frissen szerzett és önbizalomként félreértett gyermeki - vagyis határtalan - biztonságérzetüket. És itt a vége. Persze, megtették, mert hagytam - mert nem ismertem fel, hogy nem igazi segítséget és előrelépést, csak egy bokszzsákot akarnak -, de nincs tovább.

Nem páciensekre van szükségem, hanem barátokra, akik ugyanannyira felnőttek, mint én, és nem kérik számon senkitől, hogy nem lehetnek örökké felelőtlen kisgyerekek, akik a halálba idegesítik szüleiket a gátlástalanságukkal. Barátok, akikre én is számíthatok, ha megzuhanok, és nem pusztán ők élik ki rajtam a frusztrációikat és infantilis hajlamaikat. Akikkel beszélgethetek, akik mellett néha én is lehetek a gyengébb oldalon. Beképzelt, felvágott nyelvű kis alsósaikat kontrollálni képtelen, szürkeállományt nélkülöző, esetleg nárcisztikus hajlamú vagy - szó szerint - idióta szülők terelgetése helyett értelmes felnőtt beszélgetéseket, emberi kapcsolatokat, mert már nagyon elegem van abból, hogy mindenki más életéhez asszisztálok: örülök a lakásvásárlásnak, esküvőnek, összeköltözésnek, kisbabának, megbecsült munkának, második kisbabának, gyerek sikereinek, harmadik kisbabának (mert miért ne), miközben ezek közül egyik sem az enyém. Van helyette életképtelen kortárscsapat (pedig, ahogy a példa mutatja, én sem vittem még túl sokra), életképtelen kolonc szülő, hálátlan szarcsimbókok, alaptalanul is kritizáló mindenki és egy anyagilag teljesen ellehetetlenítő, 10 év alatt felépített munka, ami alól az első jöttment szemrebbenés nélkül rúgná ki a tartópillért, ha neki úgy tetszik. Mert mit neki. Mit akárkinek is, ugyebár, hiszen ez jár. Majd felépíti újra a hülyéje. Hát nem.

Hanem... még egyszer, utoljára nagy levegő, és megcsinálom. Kerül, amibe kerül. Miután a mindent elvárást követően teljesen lemondtam arról, hogy bárkinek is fontos legyek, igenis elvárom, hogy ha valaki velem kezd, akkor ne csak kihasználni akarjon, de számítsak is neki. Hogy ne legyen mindegy neki, hogy én vagy más. Vagy pl. felhívjon néha. Vagy írjon nekem. És ne csak akkor keressen, ha szüksége van valamire. Hogy nézze el, ha nem vagyok a topon, és még mindig ugyanúgy érdekeljem, ne nekem kelljen örökké pedáloznom és értékesíteni magamat. Hogy hiányozzak neki. Hogy megbecsüljön. És megbecsülje a munkámat, és tudja, hogy nagyon különleges, amit tőlem kap, és nem veheti készpénznek, mintha ez járna, mert az ilyesmi ritkaság. Csak persze a szomszéd fűje mindig zöldebb. Ez is a gyerekes szűklátókörűség jellemzője - épp ezért kell felnőni ahhoz, hogy valaki meg tudja becsülni azt, amit kap, amije van. Sőt, hogy tudjon harcolni érte és ne akarja elengedni, és főleg ne higgye azt, hogy ez olyan alapvetés, ami majd mindig ott lesz a számára, és amit bárki, bárhol és bármikor megad majd neki. Mert hát nem, pont ez az egyetlen felismerés a lényeg.

Szója és vibrátor, John Malkovich, társasházi lakógyűlés és a dupla gyerekek

Tegnap volt szerencsém megtekinteni egy újabb előadást a Centrál Színházban: Woody Allen New York-i komédiái igazi "woodyallenfilmes" hangulatot varázsoltak a színpadra. Régen nevettem már ilyen jót színdarabon, nagyon érezhető volt, hogy az alapanyag mennyire humoros, amiben aztán a színészek tobzódhattak.

Bár ehhez nem értek, úgy sejtem, hogy a rendezőnek (Puskás Tamás) is volt némi szerepe abban, hogy a fergetegességi barométer mennyit mutatott. A Woody Allentől szokásos nyelvi humor mellett nagyon sok "physical comedy" színesíti az előadást, ami nyilván neki is köszönhető, mert ennyi minden nem lehetett benne a szövegkönyvben, illetve a remek színészeknek, természetesen. A legviccesebb szerep most is Rudolf Péteré, aki - bár az Üvegtigrisből ismert lúzer figurát alakítja itt is -, mindig képes valami árnyalatot hozzátenni az amúgy elég sablongyanús karakterhez, és ezúttal is fergeteges, hogy mit alakít. (Főleg úgy, hogy 7 óra előtt 3 perccel gördült be autójával - és Nagy-Kálózy Eszterrel - a színház elé, amit akkor kissé illúziórombolónak találtam, de aztán kiderült, hogy ők csak a 2. felvonásban érdekeltek, a színpadon pedig már egyáltalán nem jutott eszembe civil önmaguk.)

A darab sztárja viszont kétséget kizáróan Básti Juli. Nagyon jó a Pletykafészekben, de aztán annál még sokkal jobb volt - valószínűleg azért, mert többet volt színpadon - a 88. utca foglyaiban, és nem gondoltam volna, hogy ezt még felül tudja múlni, de a New York-i komédiákban sikerül neki. Fergeteges komika, elképesztő, hogy mit tud eljátszani az arcával, és mennyire jó az időzítése, az előadásmódja, a hanghordozása, és minden apró nüansz, amire akár verbális vagy nonverbális szinten képes. Vicces, de közben benne van a helyzet minden tragikuma is, amúgy Woody Allen módra persze. Egy pillanatra nem esik ki a szerepéből, a legkacagtatóbb jeleneteket faarccal adja elő - ami ugye a Pletykafészek főpróbáján nem sikerült :P -, én (és a közönség) pedig közben dőlünk a röhögéstől. A vastaps is nála szól a legerősebben, és külön hálás vagyok a fiatalabb (!!!) nézőknek, akik színház ide vagy oda, igenis fütyülnek és hujjognak, ha ki akarják fejezni, hogy a megtapsolásnál is jobban tetszett nekik az előadás. Én sosem tudtam ezt megtenni, mostanra pedig úgy érzem, már ki is öregedtem belőle.

Nagy-Kálózy Esztert nagyon szerettem a Pletykafészekben, és most is kitűnően hozza Carole figuráját - noha szívesen látnám már a gyenge felfogású csinos kis feleség szerepén kívül másban is. (Lehet, hogy a Mégis, kinek az élete? lesz a következő darab?) Az tény, hogy ezt a karaktert nagyon tudja, és a hasonlóság ellenére ő is képes még árnyalni a szintén könnyen klisébe fulladó szerepet. Radnay Csilláról már olvastam - kissé szkeptikusan - a legszebb fiatal színésznők listáján, és meg kell mondjam, élőben tényleg lenyűgözően néz ki, ráadásul bájos és jól áll neki Juliet szerepe. Puskás Tamást is először láttam színpadon, ő is nagyon jó energiákkal dolgozik, noha nekem pillanatokra civilnek tűnt. Bár tényleg csak pillanatokra, azokon kívül viszont nagyon jó volt.

A "Central Park West" című 2. felvonás, amit eddig tárgyaltam, természetesen a hosszabb és viccesebb darab. A "Riverside Drive" egy háromszereplős kamaradráma egy jóval szűkebb térben, amit Kárász Zénó játéka ural végig. Magyar Attila szerepe kissé - nyilván teljesen véletlenszerűen - túlságosan is reflektál a médiában megjelent magánéleti botrányaira, bár ettől nagyon simán el tudtam vonatkoztatni, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy M.A. jól játssza a szerepét, még akkor is, ha szintén elég "nyuszómuszós", tehát kliségyanús is az az ő számára. Balogh Annának gyönyörű hangja van, ez prózában - és nem utolsó sorban a sikításában - is érezhető, és valóban, számos musicalben játszott már.
Ez a darab nem annyira nevetősen vicces - kivéve a címben található két utálást a két szerintem legjobb poénra -, viszont az intellektusa hamisítatlan Woody Allen :).

A legfurább számomra az, hogy mindkét darabban egy erőteljesen amerikanizált világot látunk, ami nem csak az állandóan szerepet kapó pszichológus karaktere (említése) miatt olyan "hollywoodi filmes" (bár ennek nagy kulturális jelentősége van!), hanem a folyamatos filmes és kortárs kiutalások miatt, amit leginkább az amerikai filmes világban járatosak érthetnek. Más amerikai darabokban is érződött már ez a kulturális különbség, de sehol sem ennyire karakteresen. Persze vannak egyéb filozofikus fejtegetések - főleg az első felvonásban -, amelyek megértéséhez és poénként való értelmezéséhez a Woody Allentől megszokott módon extra filozófiatanulmányok folytatása szükséges :). És mégis Camus vagy Sartre idézése nem válik öncélúvá, nagyon is jól illeszkednek ezek a fejtegetések a "kisember" drámájába. Imádom az ilyen színdarabokat - vagy filmeket, sőt, könyveket is -, főleg, hogy közben ilyen fergeteges szórakozást nyújtanak.

A darabot egyébként én kaptam Z.-től, Z. születésnapjára. Ez - amellett, hogy nagyon-nagyon örülök, hogy elmentünk - akár szintén olyan woodyallenes lehetne, de nem az, cserébe elég sokat elmond Z. és a születésnapjai viszonyáról, ami nyilvánvalóan némi korrekcióra szorul. Én igyekszem dolgozni ezen (pl. kapott saját jogon is ajándékot, amit én adtam Neki) - és remélem, Ő is, mert én egyébként hiába akarok bármit elérni. És ki tudja, lehet, hogy karácsonyra már nem fogom én kapni Tőle a saját ajándékát. Az nagy előrelépés lenne :).

Mozizom - Love Ranch

Egy újabb nagyon-nagyon alulértékelt darab. Annyit szidták, hogy már nem is tudtam, mire számítsak. Mint anno az egyik tanárnőnknél, akiről elterjedt, hogy egy "vadállat", fél évembe került, hogy rájöjjek, egy nagyon szigorú, de korrekt és tisztán jóindulatú emberről van szó. Hónapokig kerestem benne a vadállatot, mire rájöttem, hogy egyszerűen csak nem létezik, ahogy a Love Ranch-nél is csak a film végén jöttem rá, hogy az a sok kritika, és különösen a Helen Mirren alakításával kapcsolatosak egyáltalán nem állják meg a helyüket.

A királynő Oscar díjas színésznője nagyon is alázatosan és 100%-ot nyújtva állt ehhez a feladathoz, függetlenül attól, hogy éppen a férje ült a rendezői székben. Nekem a sztori, a történetmesélés és a rendezés is tetszik, de ami igazán nagyszerűvé teszi a filmet, az Helen alakítása. Fantasztikus árnyalatokkal hozza az iparba belefáradt, önmagát is elhagyó nőt, aki azért még nem felejtette el egészen, mire is vágyott egykor, a kivirágzása így nagyon is érthető. Minden fájdalmát, szarkazmusát, új erőre kapó magabiztosságát és vakmerőségét elhiszem neki, mert egyetlen pillantásában vagy gúnyos megjegyzésében ott van az egész jobb sorsra érdemes, de végül kitörésre képtelen élete.

Helenen kívül Joe Pesci és a fiatal bokszolót játszó Sergio Peris-Mencheta is rendkívüli alakítást nyújtanak, és ezzel már ők hárman elviszik a hátukon a filmet. De az egésznek a lelke mégis Grace, akit Helen Mirren annyira hitelesen alakít, hogy éppen, hogy elhiszem, hogy öregnek és csúnyának érzi magát, hogy nem érti, miért kíváncsi rá a fiatal bokszoló, hiszen a saját férje hosszú idő óta lábtörlőként bánik vele, talán nem is bánt soha máshogy, mivel szeretetfogalma egy csecsemő mindent elváró, de cserébe semmit nyújtani nem tudó ragaszkodásában merül ki. Azután Grace magára találását is elhiszem, mert nem számít a kor, csak az, hogy két ember milyen éretten tud viszonyulni egy kapcsolathoz, és ebben a fiatal Armando messze lekörözi az élemedettebb korú Charlie-t.

A sokat támadott jelmeztervezés is tökéletesen eltalált, Helen ruhái megidézik a '60-as éveket, és akármennyire visszatért is a korábbi évtizedek stílusa, nem, nem olyanok a kosztümök, mintha a legutolsó divat szerint készültek volna - ez nagy túlzás, legfőképp azért, már két éve folyamatosan a '80-as éveket próbálják újra ránk erőltetni a divatosság égisze alatt, miközben az eredetileg is egy félreértésen alapult (válltömés, tényleg???), Grace ruhái pedig egyértelműen korábbi - és jóval ízlésesebb - kort idéznek.

Nekem nagyon tetszett a film, minden szempontból felülmúlta az összes kritikát, amit olvastam, de nem csak az alacsony elvárások miatt, hanem saját értékén is megállja a helyét a figyelemre érdemes alkotások között, és különösen Helen Mirren alakítása eddigi szerepei sorában.

Molyolok - Holokausztregények

Véletlenül úgy alakult, hogy gyors egymásutánban kiolvastam a Sorstalanságot és A felolvasót. Mindkettő nagyon tetszett. Az utóbbiban újraéltem a filmet - ez esetemben pozitív élmény volt -, sőt, a katartikus pillanatokat szerintem a filmben sokkal hatásosabban oldották meg; a könyvben - talán szándékosan - aláássa a katarzist a nyers és kíméletlen, minden szentimentalizmustól mentes megfogalmazás. Azért a két szereplő kapcsolata, és főleg Michael érzései nagyon jól érzékelhetőek, nem beszélve az ilyen regényekben kötelező erkölcsi eszmefuttatásról, amely a nézőpont miatt mégis egyedi.

A nem hagyományos nézőpont a Sorstalanság nagy erőssége is, nem beszélve pszichológiai hitelességéről. Számomra döbbenetes az eszmélésnek ez a tisztán látó, sallangmentes és semmilyen feloldozást nem adó leírása. Ez a sokk felfogását megszűrő, folyamattá alakító tulajdonság valójában az emberi elme sajátos - és sokszor áldásos - korlátaiból adódik, és éppúgy jellemző a mindennapi életünkre, mint a láger különleges körülményei között. És amennyire félelmetes, hogy milyen szörnyűségekre volt képes az emberi faj, annyira félelmetes, hogy mit képes túlélni az értelem, és miből képes regenerálódni.

Szerintem a könyv irodalmi értéke is leginkább ennek a nézőpontnak a nagyon hiteles bemutatásában rejlik, számomra történelemkönyvek, túlélőkkel készített interjúk, sőt, képek ellenére is ez az első olyan dokumentum, mely az értelmem és a lelkem határán túl tudta tolni az élményt, és így valóban felfogom, átérzem, el tudom képzelni, hogy milyen horror volt keresztülmenni mindezen.

Játszom

Principessától kölcsönvettem ezt az őszinteségi rohamos játékot :). Nagyon érdekes, hogy milyen élményeket hoz fel az emberből egy-egy kérdésen való elmerengés.

1) Milyen regényt olvasol most / olvastál utoljára? Tetszett?

Szabó Magda: Az ajtó. Iszonyatosan tetszik. Alig várom, hogy lássam a filmet Helen Mirrennel Emerenc szerepében, telitalálat a casting.

2) Melyik a legtávolabbi hely, ahol jártál?

Helsinki. Nem csak földrajzilag, hanem azért is, mert nagyon más kultúra, mint bármelyik másik európai város, ahol már jártam, és mert nem tudom, hogy eljutok-e oda mégegyszer :).

3) Sorolj fel három olyan helyet, ahova egyszer szeretnél eljutni.

Mivel a régen vágyott Párizsba ősszel sikerült elutaznom, elsőként New Yorkba, a Cannes-i Filmfesztiválra és a Grand Canyonba - ellenálltam, de legyőzött, fantasztikusan gyönyörű hely, jó lenne személyesen is látni.

4) Van kedvenc sorozatod?

Ó, van, bizony :)! Dr. House - a veterán legjobb dráma, 30 Rock - a veterán legjobb vígjáték, Big C - a legújabb legjobb dramedy, Modern Family - a legjobb új vígjáték és persze a Prime Suspect 1-7 - most már hivatalosan is a mindenkori legjobb TV sorozat.

5) Mi a legbonyolultabb étel, amit el tudsz készíteni?

Bármilyen bonyolult ételt el tudok készíteni, persze a végeredmény nem feltétlenül egyezik majd a receptkönyvivel :). De receptből eddig még bármit megcsináltam, csak idő kell, mert a főzést kb. évente egyszer gyakorolom - egyelőre.

6) Hogyan szoktál aludni?

Hason, kezem a párna alatt, inkább balra fordulva, lábak békában :).

7) Láttad 1999. augusztus 11-én a napfogyatkozást?

Hú, nem emlékszem, csak arra, hogy volt. Bele szerintem nem néztem a csodaszemüveggel, csak megvártam, míg vége lesz.

8) Mi a véleményed az atomenergiáról?

Némi Economistes művelődés után azt gondolom, hogy a szénalapú környezetszennyezés ellen nagyon hatékony alternatíva, de rengeteg veszélye van, nem beszélve a katonai célú alkalmazásáról. Jó kezekben eszköz, de illetéktelenben borzasztó fegyver, és jó lenne, ha az emberiség felelős tagjai elég megbízhatóak lennének ahhoz, hogy humánusan használják. Nem hiszem, hogy ki lehet iktatni, de hatalmas erő, ami katasztrofális következményekkel szabadulhat ki az irányításunk alól. Ahogy a japán tsunami után készült Economist cikk is nagyon találóan írja: "Nature Strikes Back".

9) Sportolsz / sportoltál valamit?

Hű...kb. két éve igyekszem aerobicozni és futni, újabban a zumbát és a spinninget is kipróbáltam, és nagyon tetszenek. Általános iskolában röplabdáztam, de nem ment valami jól, nem voltam elég tehetséges. Aztán 15 évesen megtaláltam a végzetem, és ironikus, de pont a táncban, ennyi idősen még tehetségesnek is bizonyultam: 13 éveig akrobatikus rock'n'rolloztam. Ezek után eléggé hiányzik a rendszeresség, de mint mondtam, igyekszem :P.

10) Játszol / játszottál valamilyen hangszeren?

Jaaaj...furulyáztam, és kb. két hétig zongorára is jártam. Annyira becsülöm Anyukámat, hogy ennyire szívén viselte a zenei műveltségünket, pedig elég meddő vállalkozás volt :P. Ebből talán már sejthető, hogy a hangszeren játszás kérdése nem igazán bír aktualitással az életemben, de hallgatni azért szeretem, főleg jazzt, rockot, musicalt, komolyzenét, és a film- és sorozatzenék nem kevésszer szenzációs darabjait.

11) Hány embernek tudod fejből a telefonszámát?

Ha én is számítok, akkor kettőét. Viszont tudom, hogy hol találjam meg azét, akié fontos.

12) Mi az, amit soha nem ennél meg?

Csótányt...bár a soha elég relatív fogalom, nem tudom, ha a túlélésem múlna rajta, mire lennék képes.

13) Ha nyernél 50 millió forintot, mihez kezdenél vele?

Lakást vennék, téglából és jó nyílászárókkal;)!! Persze csak akkor, ha Á. nem vesz előtte egyet nekem is :P. Egyébként befektetném, magamnak és a leendő gyerekeim részére, hogy ne létbizonytalanságban teljen el a fiatalságuk vagy a pályakezdés időszaka, és tuti, hogy segítenék néhány családtagnak is, amennyire lehetőségem lenne.

14) Hány gyereket szeretnél?

Amennyit akkor szeretnék, amikor aktuális lesz ez a kérdés. Most ott tartok, hogy szeretnék majd, de a mikor, és főképp a mennyi még odébb van. Talán annyi biztos jelenleg, hogy egynél többet.

15) Gondolkoztál már rajta, hogy mi legyen a nevük?

Igen, volt már olyan időszak az életemben, amikor gyerekneveken gondolkodtam, sőt, horribile dictu, még a vezetéknévhez is próbálgattam őket, de azóta rájöttem, hogy ilyesmivel majd akkor foglalkozom, amikor már tuti, hogy pontosan melyik vezetéknévhez kell is passzolnia a keresztnévnek.

16) Mi volt a jeled az óvodában?

Szilva. Még most is a hideg futkos a hátamon, ha eszembe jut a hímzett szilva a tornazsákomon.

17) Dohányzol? Ha nem, rágyújtottál valaha?

Nem, és nem.

18) Mikor voltál először részeg?

Nem voltam, és nem is tervezem. Mivel sosem iszom alkoholt, így nehéz is lenne :).

Hétvégi hangulat

Párizs, pálmafák, Boci csoki...