Mozizom - Love Ranch

Egy újabb nagyon-nagyon alulértékelt darab. Annyit szidták, hogy már nem is tudtam, mire számítsak. Mint anno az egyik tanárnőnknél, akiről elterjedt, hogy egy "vadállat", fél évembe került, hogy rájöjjek, egy nagyon szigorú, de korrekt és tisztán jóindulatú emberről van szó. Hónapokig kerestem benne a vadállatot, mire rájöttem, hogy egyszerűen csak nem létezik, ahogy a Love Ranch-nél is csak a film végén jöttem rá, hogy az a sok kritika, és különösen a Helen Mirren alakításával kapcsolatosak egyáltalán nem állják meg a helyüket.

A királynő Oscar díjas színésznője nagyon is alázatosan és 100%-ot nyújtva állt ehhez a feladathoz, függetlenül attól, hogy éppen a férje ült a rendezői székben. Nekem a sztori, a történetmesélés és a rendezés is tetszik, de ami igazán nagyszerűvé teszi a filmet, az Helen alakítása. Fantasztikus árnyalatokkal hozza az iparba belefáradt, önmagát is elhagyó nőt, aki azért még nem felejtette el egészen, mire is vágyott egykor, a kivirágzása így nagyon is érthető. Minden fájdalmát, szarkazmusát, új erőre kapó magabiztosságát és vakmerőségét elhiszem neki, mert egyetlen pillantásában vagy gúnyos megjegyzésében ott van az egész jobb sorsra érdemes, de végül kitörésre képtelen élete.

Helenen kívül Joe Pesci és a fiatal bokszolót játszó Sergio Peris-Mencheta is rendkívüli alakítást nyújtanak, és ezzel már ők hárman elviszik a hátukon a filmet. De az egésznek a lelke mégis Grace, akit Helen Mirren annyira hitelesen alakít, hogy éppen, hogy elhiszem, hogy öregnek és csúnyának érzi magát, hogy nem érti, miért kíváncsi rá a fiatal bokszoló, hiszen a saját férje hosszú idő óta lábtörlőként bánik vele, talán nem is bánt soha máshogy, mivel szeretetfogalma egy csecsemő mindent elváró, de cserébe semmit nyújtani nem tudó ragaszkodásában merül ki. Azután Grace magára találását is elhiszem, mert nem számít a kor, csak az, hogy két ember milyen éretten tud viszonyulni egy kapcsolathoz, és ebben a fiatal Armando messze lekörözi az élemedettebb korú Charlie-t.

A sokat támadott jelmeztervezés is tökéletesen eltalált, Helen ruhái megidézik a '60-as éveket, és akármennyire visszatért is a korábbi évtizedek stílusa, nem, nem olyanok a kosztümök, mintha a legutolsó divat szerint készültek volna - ez nagy túlzás, legfőképp azért, már két éve folyamatosan a '80-as éveket próbálják újra ránk erőltetni a divatosság égisze alatt, miközben az eredetileg is egy félreértésen alapult (válltömés, tényleg???), Grace ruhái pedig egyértelműen korábbi - és jóval ízlésesebb - kort idéznek.

Nekem nagyon tetszett a film, minden szempontból felülmúlta az összes kritikát, amit olvastam, de nem csak az alacsony elvárások miatt, hanem saját értékén is megállja a helyét a figyelemre érdemes alkotások között, és különösen Helen Mirren alakítása eddigi szerepei sorában.

Diplomaajándékok

Annyira szuper nap volt a mai! Hihetetlen, hogy a szakos - és számomra többet jelentő - diplomám kiosztó ünnepségén lezajlott fiaskó után a tanárszakos zárás ilyen kellemes meglepetésekkel szolgál majd. Biztos számít azért, hogy most van igazán vége (na jó, a képekért még holnap be kell mennem, de aztán már tényleg), de mindenképpen segítséget jelentett, hogy ezúttal minden ruhadarabom egyben maradt. Ráadásul rámjött a négy évvel ezelőtt motiváló nadrágként vásárolt fekete rövidszárú, ami külön elégedettséggel töltött el.

Ahogy már céloztam rá, az ünnepséget a hátam közepére nem kívántam, csak túl akartam lenni rajta, azonban a PPK dékánhelyettesének őszinte - vagyis azt cseppet sem idealizáló - beszéde a tanári pályával kapcsolatban megágyazott a megnyílásnak, majd a diplománk mellé kapott egy szál rózsa teljesen levett a lábamról.

A diplomám a kedvenc virágommal

A ceremónia végén pedig a Szózat eléneklése - esetemben tátogása - helyett (mindig tekintettel vagyok a körülöttem állókra) az Európai Unió himnuszát, a.k.a. Beethoven Örömódáját hallgattuk meg, amitől végképp jókedvem kerekedett.

Ezek után a dékánhelyettes javaslatára "szeretteimmel megünnepeltem" e jeles alkalmat, ami feltette az i-re a pontot. Nemcsak azért, mert ha némiképp rendhagyó módon is, de az a két ember tartozik ebbe a kategóriába , akikkel az estét töltöttem, hanem mert a korábbi cinizmussal vegyes közöny helyett végre engedtem, hogy élvezzem is egy kicsit a történéseket - még ha tudom, hogy egy diplomáért igazából nem érdemlek ünneplést. A lényeg az volt, hogy együtt voltunk, és persze hogy kaptam egy csomó számomra értékes (és objektíven is értékes :)) ajándékot. Vagyis hogy gondoltak rám, hogy fontos voltam valakinek, hiszen minden ajándék arról szólt, hogy figyeltek a kívánságaimra, igényeimre, szükségleteimre, vágyaimra.

A lelki elemzés után álljanak itt a materiális tények: Z.-től egy digitális fényképezőgép.

Az új Olympus gépem - természetesen még a régi géppel készült

Éljeeeen!!! Az előzőt ugyanis évekkel ezelőtt mézzel áztattam el, azóta sem lett soha a régi, úgyhogy rám fért egy új. Optikai zoomos, és mint Á.-tól megtudtam (mert Z. ilyennel sosem dicsekedne el, vagy lehet, hogy csak nem hagytam szóhoz jutni), mozgó képet is nagyon jól fényképez. Vagyis Z. szakértő magyarázata szerint kategóriájában ez tudja a legtöbbet. Naná, hogy ez nekem önmagában nem mondott túl sokat, de mostmár legalább megvan néhány részlet is. Ahogy a következő kép is mutatja, igazat beszéltek:

Guszti az új csodával készített HD-ben

Á.-tól pedig az együtt vásárolt, de azóta általam teljesen elfelejtett Zagabo kabátot kaptam, ami maga a csoda! (Főleg az csoda, hogy jó rám, és még jól is áll :).)

Új Zagabo kabátom HQ minőségben - képen és a valóságban is

És persze van még itt sokminden: egy év eleje óta áhított itthoni határidőnapló ("úton" csak kicsivel közlekedem, de kell egy nagy, amibe házon belül mindent felírhatok), egy narancsos étcsoki a tejcukormentesség jegyében, Raffaello az enzim jegyében (ami mostanában nem működik, szóval ezt felajánlottam mások általi elfogyasztásra), egy panyizsuzsi Friss remény botmedál, ami iszonyú jól mutat feketével, és amihez már ki is néztem magamnak a hozzáillő gyűrűt, valamint Szabó Magda Az ajtó című regénye, végre!!! Most aztán elolvashatom, mielőtt még kijön a részben nálunk forgott, Szabó István rendezte filmváltozat Helen Mirrennel a főszerepben, ami kötelező darab lesz, az biztos.

És a többi Á.-tól

Aztán az egész estét együtt töltöttük, grillcsirkéztünk, beszélgettünk (vagyis inkább egymást túllicitálva beszéltünk Á.-val, Z. legnagyobb örömére). Este azért még egy kis munka bele kellett, hogy férjen, most pedig megírom mindezt, mert nagyon-nagyon szerettem ezt a napot, és boldog vagyok, hogy Á. és Z. velem voltak (hm...Á. és Z., alfa és omega, kezdet és vég - ez csak jelent valamit:)). És még annyi írnivalóm van, de már csak legközelebb, mert reggel fogászat.