David Hare: Skylight

Ma volt szerencsém felvételről megnézni a külön a szerző kérésére az NT Live programjába illesztett műsor ismétléseként a Skylight című darabot Bill Nighy (Tom) és Carey Mulligan (Kyra) főszereplésével, valamint Az órák direktora, Stephen Daldry rendezésében. Azt hiszem, a moziban közvetített színházi előadás új műfaja egy tökéletesen meglovagolt piaci rés, főként a londoni kultúra pofátlanul és megfizethetetlenül drága mozijegyeinek és csillagászati árú színházjegyeinek számomra élhető keresztmetszetében. Bár nagyon szeretem az élő színházat is, itt a szuper operatőri munka miatt többet láthatunk, mintha a londoni színházak egyikébe próbálnánk a pénztárcánknak is túlélési esélyt biztosító áron jegyet szerezni. Azért a lényeg mégis a színház, lenyűgöző, ahogy a végtelenül vicces jelenetek egy pillanat alatt megtelnek drámaisággal, és hallom - itt a felvételről - a közönség reakcióját, amellyel párhuzamosan mi, a mozi közönsége is reagálunk - nevetünk, meghökkenünk vagy éppen a térdünket csapkodjuk és tapsolunk a zseniális megoldások miatt. Imádom. Végre itthon vagyok.

A Skylightról semmit sem tudtam, szándékosan nem olvastam el a tartalmát - vagy magát a darabot - előre, így talán duplán ütöttek egyes sorai, párbeszédei, és elhatároztam, hogy négyet mindenképpen megosztok belőlük, mert a székbe döngölt, hogy egy angol férfi által 18 évvel ezelőtt írt darabból a saját gondolataimat hallom visszhangozni, ráadásul rendkívül lényegre törő megfogalmazásban. Egyesek örök érvényű témákhoz kapcsolódnak, mások társadalomspecifikusak, és a terv szerint korspecifikusak is, ma mégis talán minden korábbinál aktuálisabbak. Elsőként a számomra legfontosabb idézetet választottam, és a kiemelések tőlem származnak, hogy érzékeltessem Bill Nighy fergeteges előadásmódját, amely letaglózza az embert. Tudom, hogy ez lehetetlen, de azért megpróbálom.

..................................................................................................................................

Tom - You see, it’s a funny thing, you’ve always said yes to everyone. It’s something I noticed right from the start. Everyone liked you for this very reason. The first time they meet you, they always say, ‘Kyra, what a nice person!’ Always. ‘Kyra, no question, she’s a good sort …’ (He stops, gentle, knowing where he’s going.) It’s typical. Your friend needs a tenant. To you, oh, it’s no problem. You’ll do it. There’s no inconvenience. You’re happy to do it. That’s who you are. Even for us, when you started. You were happy to babysit when Alice and I wanted to go out. It used to amaze me. I used to ask myself why there was only one person, one person in the world my friend Kyra ever said no to. And that is the man who asked her if she’d be his wife.
Kyra sits silent, just looking at him.
- I remember, I remember that morning so clearly. I remember coming downstairs. Then you were at the office. I rang you. I said, ‘I’m afraid she’s discovered. This is our moment. It’s finally possible. So now at last we make a clean break …’ You put down the phone. For the rest of the day I couldn’t find you. At the office they said you’d simply walked out.
Kyra - I did.
Tom - Why? My marriage was finished. You knew that. And Alice herself had no wish to go on.
Kyra doesn’t move, just watching.
- You could have had a thousand reactions. You could have gone to try and talk to Alice. You could have come to me. But no. You did something cowardly. You picked up your bags and walked out. Kyra looks at him darkly, not answering.
-Oh, you always said you did it for Alice.
Kyra - Partly.
Tom - That’s what you told me. When I finally found you, you said, ‘I had to do it. I did it for Alice. And for the children as well.’ But that wasn’t so. Well, was it?
Kyra - What do you want me to say?
She looks at him resentfully, as if cornered. Tom wanders away to get more whisky, having the concession he wanted.
Tom - You didn’t give a fuck about Alice’s feelings. Alice’s feelings were just an excuse. I mean, even tonight, you were telling me, you told me: an adulterous love is the best. Well, let me tell you it isn’t. The best thing is loving with your whole heart. Yes, and what’s more, out in the open. The two of you. That’s when there’s risk. Not the risk of discovery. But the risk of two people really setting off on their own. But that means all the things you’ve avoided. Really giving yourself.
He has no need to press his argument any more. His tone is sorrowful.
- Even now you’re doing it. You’re telling me how much you love the people! How much you’re in love with the courage of the people on the bus! Yes, of course you love them. Because in three minutes you can get off.
Kyra stays sitting, stubborn now, her mood darkening from sadness into resentment.
- Do you think I don’t see it? Loving the people’s an easy project for you. Loving a person … now that’s something different. Something that will take you right to the brink.
Kyra - That isn’t fair.
Tom - Isn’t it? I think it is. You love the people because you don’t have to go home with them. You love them because you don’t have to commit.
Kyra (quiet, not moving, looking down) - You’re very cruel. I’ve made a life here.
Tom - Yes. You can’t open a paper, that’s what you say. You have banished papers, you tell me, you’ve banished TV. I mean, why? What’s the reason? It’s some kind of insanity. What, you feel the world is somehow letting you down? You go off to do what you call ‘rebuilding’. ‘Rebuild your life’, that’s what you say. Start again. But how can you? Kyra, look at you now! It won’t even work. It can’t work. Because it’s built on a negative. It’s built on escape.

Feldmár ismét fején találja...

Elképesztő, hogy nem lehet kiemelni egyetlen gondolatot, annyira minden fontos és érvényes, amit mond, úgyhogy íme, egy interjú, hogy én is terjesszem a mémet.

„Az igazság és az, hogy hogyan kell szeretni, olyan, mint egy vírus. Olyan, mint egy mém. Egy olyan mémet szeretnék elindítani, amit nem lehet megállítani” – állítja Feldmár András, aki szerint, ha odafigyelnek az emberre, és komolyan veszik, az már önmagában egy terápia. Interjúnak álcáztam egy potya terápiát, ha már megjelent a Most vagy Soha című előadássorozatának szerkesztett változata.

Nagyon sokat foglalkozol a szülő-gyerek kapcsolatokkal, és elég radikális nézeteid vannak. Sokan vádolnak szülők elleni uszítással. Nekem mégis sokat jelentettek az előadásaid, vagy a könyveid, mert azóta tudom valahogy jobban kezelni a saját rokoni kapcsolataimat. Mi bajod a szülőkkel?

Én nem vagyok szülőellenes. A szüleim nélkül nem lennék itt. Én hálás vagyok nekik, de szerintem a szülő-gyerek kapcsolat olyan tabu, hogy az embernek össze kell kavarnia magát. Úgy csinálunk, mintha nem az anyám lenne a világmindenség, amikor megszületek. Először azt hiszem, hogy még én is ő vagyok. Az elválás, kiválás az anyámból, az lehet, hogy olyan emléket hagy, hogy nagyon jó volt benne lenni. És akkor egész életemben olyan együttléteket keresek, amik olyan jók, mint vele volt. Viszont amikor kiválok belőle és vele nagyon rossz volt, mert rossz hangulatban volt, nehéz volt az élete, másra kellett figyelnie, akkor az egész életembe elkerülhetek kapcsolatokat, attól félve, hogy a kapcsolat olyan rossz lesz, mint vele volt. De ez nem egy vád. Valószínűleg egy ilyen anya ugyanúgy szenved, mint a gyereke. Nem én hatok a szüleimre, hanem ők hatnak rám. Ez kézenfekvő, nem értem, hogy miért mondják azt, hogy én szülőellenes vagyok.

Mert néha elég drasztikusan fogalmazol. Az anyukám azt mondta, hogy azért nem tudott olyan anya lenni, amilyen szeretne, mert én nem olyan gyerek vagyok, akit ő szeretett volna. Erre rákérdeztem nálad, amire azt mondtad, hogy le kell őt lőni. Nyilván nem gondoltad komolyan és én sem vettem úgy. De aki ezt hallja, gondolhat mindenfélét.

Én mindig sarkosan fogalmazok, hogy el ne felejtsék, hogy mit mondok. De az anyád mondott neked valami nagyon keményet, nem én. Az, hogy ő téged vádol, hogy te miattad nem tudott úgy szeretni, ahogy akart, az egy őrület. Te nem azért születtél, hogy neki jó legyen. Neki kellett volna, hogy akárki vagy és akármi vagy, örüljön neked. És nem mindenféle elvárással lenni. Az olyan, mintha egészen pici gyerekkorodban már színésznőnek kellett volna lenned. Minthogyha őt nem érdekelné az, aki te vagy, hanem az érdekelné, hogy jó gyereket játsszál neki. Akkor meg ki vagy használva csecsemőkorod óta.

Vannak emberek, akik ilyen világban élnek, ahol mindig minden a kihasználáson alapul, semmi sem őszinte.

Az a depresszió. És ha az ember nem változtatja ezt meg, akkor persze, hogy orvosságot kér. Ha ebből nem lehet megmenekülni, akkor adjatok inkább orvosságot. Én inkább megmenekülök, mint orvosságot szedjek.

Ha ennyi embernek van problémája, ennyi depresszív ember van, és mindenki a szülei miatt olyan, amilyen, és ők is a szüleik miatt voltak olyanok, amilyenek, akkor hogy lehet ennek véget vetni?

Úgy, hogy mi beszélgetünk, és azt valaki elolvassa. Az igazság és az, hogy hogyan kell szeretni, olyan, mint egy vírus. Olyan, mint egy mém. Egy olyan mémet szeretnék elindítani, amit nem lehet megállítani. És akkor egyszer csak mindenki fölébred és vigyáz egymásra. Főleg a gyerekekre.

Sokáig azt gondoltam, hogy biztosan rosszul csinálok valamit a gyerekemmel, és akkor ő biztosan rossz felnőtt lesz. Te mindig azt mondod, hogy csináljuk a lehető legjobbat, amit tudunk, és legyünk őszinték.

Igen, a gyerekednek rád van szüksége, úgy ahogy vagy. Nem egy jó anyára. Mert akkor ugyanaz történik. Azért, hogy te jó anya legyél, te szerepben leszel, és eljátszol egy jó anyát. És akkor a gyereked nem tud hozzád férni.

Most nézem a Perception című sorozatot, aminek a főszereplője egy tudós, egyetemi professzor és arról szól, hogy hogyan tud együtt élni a paranoid skizofréniájával, gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül. Nyomoz, tanít, azzal együtt, hogy csupa képzelt barátai vannak. Neked vannak képzelt barátaid?

Furák lehetünk. Van egy anarchista törekvés, amit én szeretnék elindítani. Az nem érdekes, hogy valaki honnan tudja azt, amit tud. Nem kell semmilyen ideálhoz hasonlítani. Az hogy milyen élményei vannak, az az ő magán dolga. Az első dolog, amit megtanítok valakinek, aki fura, hogy vigyázzon, hogy kivel beszélget, és mit mond kinek. Nem azért kerül az ember a pszichiátria karmaiba, mert beteg, hanem azért, mert rossz valakinek mondja el, hogy mik az élményei. Ha nekem elmondja valaki, én nem ijedek meg. De ha elmondja a szüleinek, az orvosának, akkor mindenki azonnal megijed, és hogyha az orvos megijed, akkor orvosságolni kezdi. Szász Tamás már fél évszázada mondja, hogy az elmebetegség egy rossz metafora, olyan nincs. Vagy az embernek van agybaja, vagy az embernek problémája van az élettel. Én ötven év praxis alatt nagyon kevés agybajos emberrel találkoztam. Általában az embereknek nehéz az élet. A kapcsolatok nehezek. A probléma köztünk van. Nem benned, vagy bennem, hanem a kapcsolatban.

Sokan vagyunk, akik félünk valamitől, és azt hisszük, hogy amitől félünk, az a valóság. És nem tudjuk külön tartani, hogy ettől félek, de ez a valóság. Ugyanúgy, mint például ezt kívánom, de egy másik dolog a valóság. Ha a kettőt összekeverem, akkor valaki megijedhet, hogy én őrült vagyok. 

A félelmeinket nem tekinthetjük a valóságnak, ahogy azt sem engedhetjük, hogy a félelmeink irányítsanak. Azt írtad, hogy az unalom az, amikor azt várjuk, hogy meghaljunk, mert félünk élni. Ebből nagyon nehéz sokaknak kilépni, hiába járnak önsegítő csoportról csoportra, mi a megoldás akkor?

Néha az embernek rá kell jönnie, hogy jobban kell félnie attól, hogy beledöglik abba, amiben van, mint amennyire fél attól, hogy belesétál az ismeretlenbe. Mert az ismeretlentől való félelem, az általában ugyanaz. De amiben vagyok, annak a félelemnek nőnie kell, mert mindig megnyugtatom magam, hogy ez nem is olyan rossz, ebbe nem fogok belehalni. De, mondjuk, egy év múlva azt mondom, hogy ha ebből nem tudok kikerülni, akkor ebbe belehalok. Annak a félelemnek, hogy ha itt maradok, meghalok, nagyobbnak kell lennie, mint annak a félelemnek, hogy kimegyek az ismeretlenbe. És abban a pillanatban elindulok. De addig nem.

Én néha azt érzem, hogy ha abban maradok, amiben vagyok, akkor elsorvad az agyam.

Hát, ha nem akarod, hogy elsorvadjon az agyad, akkor bele kell hatolni az ismeretlenbe, akármennyire félelmetes is. Mert ott esetleg elsorvad az agyad, de itt biztos. És akkor az ember megy az esetleg felé.

Egyre többet vagy Magyarországon, egyre többet vagy elérhető az emberek számára, nem csak az előadásokon. Ez tudatos döntés nálad?

Kétszer két hetet töltök mostanában itt, mert nagyon sokan kérdeznek tőlem mindenfélét. És ami engem főleg érdekel, hogy a fiatalok érdeklődnek. Mert minél előbb érek valaki tudatállapotába, annál nagyobb a változás. Lehet, hogy az öregek csak úgy fognak megváltozni, hogy meghalnak. De a fiatalok esetében nagyon jó érzés, hogy felcsillannak a szemei, hogy aha. 

Azok, akik szeretnek téged, azoknak ott vannak a könyveid, az előadásaid. De mit gondolsz azokról, akik szerint hülyeségeket beszélsz?

A leggyakoribb kritika nem is az, hogy hülyeségeket beszélek, hanem inkább az, hogy ez nálunk nem menne, ez csak a Feldmárnak igaz, ezt ő megteheti, de mi nem tehetjük meg. Valahogy marginalizálják, amit mondok. Még Bagdy Emőke is. Beszéltem az osztályának egyszer arról, hogy én többet tudok meg félóra beszélgetésből, mint egy félnapos tesztelésből. És amikor befejeztem, akkor Bagdy felállt és azt mondta: ez igaz a Feldmárra, de nehogy egy pillanatra is azt gondoljátok, hogy ti is meg tudjátok csinálni. Akkor egyből marginalizálta, amit mondtam. Talán a világ másik oldalán menne, de itt, Magyarországon nem megy, mondogatják. Szerintem meg nincs differencia. Kanadában éppen annyira rosszul bánnak az emberek egymással, mint itt. Ott is kell harcolni az embernek a szabadságáért. A pszichiátria ott is ugyanúgy elnyomja az embereket, mint itt. Úgyhogy az üzenet az, hogy próbáljanak meg odafigyelni arra, amit mondok. Én azt gondolom, hogy vannak arkangyalok, akik állandóan itt vannak körülöttünk. De szerintem azért nem látjuk őket, és azért nem hallgatunk rájuk, mert ha egy arkangyal megmondaná neked, hogy mit kell tenned, akkor biztos megtennéd. Hát hogy mondhatsz nemet egy arkangyalnak? Jobb, ha észre se vesszük, jobb, ha úgy csinálunk, mintha nem is lennének. Néha úgy érzem, hogy nem engedhetik meg az emberek maguknak, hogy rájöjjenek arra, amit mondok, mert akkor meg kellene változtatni az életüket. Inkább hülyének néznek, minthogy megváltoztassák az életüket."

Szerző: Horváth Susahttp://konyves.blog.hu/2014/07/12/feldmar_andras_767

Félelem nélkül

Úgy látszik, minden napra jut egy dal...

"Every kingdom needs a ruler, so rule your own, you're not alone

Fearless, living your dreams, it's all that counts you'll see,

Fearless, living your dreams, there's no try, just fly, fly!

You are the captain of your soul,
You know what you came here for,
Only do what makes you love life..."

A Hungarian in Europe

El sem hiszem, hogy társadalmi félreértelmezés tárgya lett ez a dal. Annyira egyértelmű és találó az irónia az akcentus, illetve a szándékosan rosszul ejtett "Asian" szó tekintetében, hogy csak valamiféle kollektív kognitív disszonanciát tudok elképzelni a teljes értelmezési céltévesztés okaként. Véleményem szerint nagyon velősen és lézerpontosan (igen, szeretem ezt a kifejezést) reagál néhány sorban egy nyomasztó társadalmi jelenségre, amelyről a politika például inkább nem kíván tudomást venni, vagy gyermeteg próbálkozásokkal igyekeznek minden alap nélkül ellentétébe fordítani tömegek alaposan átgondolt és igen nehezen meghozott döntését.

Én azért csak népszerűsítem ezt a dalt, mert egyrészt imádom Sting eredeti számát, illetve a hangszeres betétekkel még izgalmasabb, másrészt érdemes elgondolkodni a szövegen, és azon, hogy az új - és régi új - generáció tagjai már nem fogják szó nélkül lenyelni, amit lenyomnak a torkukon, ha az például ilyen:

Látod befigyel a para mikor a bazár bezár

De mi kopog? A szemem. Igen, a küszöbömön áll

A kétség, vele a sötétség, és még

A tesók: a szegénység, na meg az éhség.

Snassz folt marad ami sansz volt valaha

Transzport bepakol, van passzport

Oszt nagy port nem kavar ugyebár most

Hogy csomagol a falu, vele ma csomagol a város.

Na bye bye stresszburg, lefogok egy Esz-dúrt

Veszem a kalapomat amit a szél nem fújt el.

Kell, hogy legyen egy hely, hol élni igen

De halni még nem kell.

London, csak oda...

Megyek. Most tényleg megyek. Amikor elmesélem másoknak, természetesen mindenki megkérdezi, hogy miért. Na nem mintha eddig évekig nem azt kérdezgették volna, hogy miért nem, de ez már csak ilyen. És bár sokáig nem akartam igazán menni, hosszú évek óta ott motoszkál bennem a lehetőség, mint mentsvár, mint kaland, és elsősorban mint valami, amit meg szeretnék próbálni. Egyszerűen azt mondhatnám, hogy kimerítettem az itthoni lehetőségeim tárházát arra, hogy olyan életet élhessek, amilyet szeretnék. Sok szempontból nagyon szerencsés vagyok, ám ennek ellenére tudom, hogy az az út, amit itthon próbáltam taposni, nem vezet oda, ahová tartok. Ez az átfogó indok, a részletek azonban számosak és szerteágazók.

Mert miután tizenöt évig dolgoztam napi 12-16 órát, sokszor hónapokig szünnap nélkül, és mindezt úgy, hogy lényegi előrelépést nem tudtam vele elérni, ennyi idősen úgy érzem, hogy ezt nem csinálhatom tovább, különben elrohan mellettem az életem. Persze ez nem afféle életvezetési megvilágosodás - mindig is teljesen tisztában voltam azzal, mit jelent, ha ennyit dolgozik valaki; hogy emellett nem sok minden fér bele az életbe, ám pontos okom volt arra, hogy ezt vállaljam - az anyagi biztonság. Nem a luxus, nem Chanel, nem éves golfbérlet - bár természetesen azzal sincs semmi gond, ha valaki erre vágyik -, csak hogy ennyi erőfeszítéssel egy épülő otthont tudjak teremteni magam köré, de nem sikerült. Tény, hogy óriási mínuszból indultam, de ez már akkor sem tartható így. Mert nem akarom úgy élni az életemet, hogy minden - minden - nap óracsörgésre kelek, és a számítógép elől zuhanok az ágyba. Mert a szakmai siker ellenére demoralizáló, hogy milyen módon kell küzdeni a túlélésért. Mert a heti 50-60 óra munka mellett az a szabadnapom, amikor csak két órát tartok, ügyet intézek, főzök, mosok, takarítok. Mert hónapok óta nem bírtam felkelni, hogy eljussak egy edzésre, hiába határozom el minden héten legalább kétszer, hogy 4 óra alvás ide vagy oda, ma menni fog. Mert egyetlen kötött és választott programom van, egyetlen hétköznap, késő este, de a munka ütemezése természetesen ezt is el tudja lehetetleníteni. Azé a munkáé, amiből egyébként nincs elég, ha kellene, ami viszont van, az mindent felülíró módon érkezik. Lemondani pedig már fizikai képtelenségnek tűnő mennyiség esetén sem lehet, mert ki tudja, hogy egész nyáron mire számíthatok majd. Azaz én tudom, hiszen ezt a tapasztalatot sem mástól hallottam. Mert hónapok óta nem tudok tervezni az időmmel, nem lehetnek terveim tanulásra, továbblépésre, vagy akár csak kikapcsolódásra. Mert amikor hetek után végre kijutok a lakásból, és nem bírom rávenni magam a metrón az olvasásra, rájövök, hogy azért nem megy, mert hetek óta először van időm gondolkodni - felemelni a fejemet és körülnézni, hogy helló, világ, hát te itt vagy?, illetve végiggondolni azt, hogy milyen nap van, milyen hónap, milyen évszak, és egyáltalán, mihez lenne kedvem. Mert a múzeumok éjszakája is mindig túl korán kezdődik, mert a könyvfesztivál is éppen mindig rossz hétvégére esik, és mert a mozgás éjszakáján döntenem kell, hogy miután két hónapja nem sportoltam és két hete nem aludtam, melyik szükségletet részesítsem előnyben.

És mindezt úgy, hogy egyedülálló lehetőséget kaptam, de valahogy a célt, amit szeretnék, mégsem sikerült elérni. A szükségesen túli, az áldozatokat indokoló rész már éppen hiányzik. És nem mondhatom, hogy akkor mindegy, hogy akkor csinálhatnék mást, ami érdekel, mert az az igazság, hogy így van módom nyugodtan aludni - azt a 4 órát, ami marad -, enélkül pedig mindennapi gondjaim lennének. A luxus igényét sem lehet számon kérni senkin, de itt a döntés általában nem ezen a szinten dől el. A változtatás létkérdés. És lehet szomorkodni azon, hogy ott milyen az időjárás, milyenek az emberek, de miután hétvégén, gyönyörű időben is be vagyok zárva a négy fal és a számítógép börtönébe, és hónapokig kényszerülök egyeztetni/halogatni találkozókat, nem igazán maradt mit visszasírni.

Igen, a pénz az elsődleges motiváció. De nem önmagáért, hanem a terveim megvalósításának eszközeként. Vagy azért, hogy lehessenek egyáltalán terveim. Ha itthon megvalósulhatna bármi abból, amitől magaménak érzem az életemet, talán nem mennék. Most még nem, mert egyénileg ki tudom még vonni magam az intézményes rendszer abszurditásából, amelyet az állam napjainkban az emberekre kényszerít. És bár ez  még nem aktuális, az az egy biztos, hogy ha lenne gyerekem, semmiképpen nem engedném ebbe az iskolarendszerbe járni, úgyhogy most először előre gondolkodom, és nem várom meg, hogy ez is végül úgy történjen, ahogy igazából nem szeretném.

Tibor Fischer szívemnek oly méltán kedves sorai kívánkoznak ide: "Mentségemre mondom, becsületes és tisztességes ember voltam. Nem dobom sutba a becsületet és a tisztességet, ha tartós jövedelmet kapok cserébe, de nem kaptam. Ezért ülök itt más hitelkártyájával a zsebemben meg egy krónikus, zavaró egészségi problémával."

Noha tisztességtelen útra nem lépek (fél éves bűnözői karrierem csúcsán egy mesterien manipulált BKV-bérlet tüzetes átvizsgálásának megúszása után végleg szögre akasztottam az ollót és a ragasztót), Tyndale-hez hasonlóan lényegében én is új életet kezdek, a krónikus és zavaró egészségügyi problémám ellenére. És remélem, hogy a végeredmény is megegyezik majd azzal, ahogyan a könyvben alakul - a boldogság ígéretével. Mert a többi már rajtam múlik, de a lehetőség, az nélkülözhetetlen.

A tanú

Amióta felnőttünk, életemben először jutottam el egy barátnőm esküvőjére mindenféle fenntartás nélkül. Tudom, hogy oka van annak, hogy mindeddig nem akaródzott, ezúttal viszont én voltam a menyasszony tanúja, és őszinte örömmel mentem. Egyrészt van valami felemelő a nemzetközi esküvőkben; ilyenkor érzem otthon magam, másrészt vártam az új feladatot, amely valójában nem áll többől, mint amennyit a fényképekről is ismerünk: kíséret, ülés, állás, ülés aláírás, ülés, utasítások követése. Persze jó lett volna tudni, hogy amikor bevonulunk, mosolyogjak-e vagy komolyan nézzek előre, esetleg mennyire kell lemaradni az ünnepeltektől, hogy ne vonjam el a figyelmet róluk, miközben a Love Actually után szabadon minden arc hátrafelé fordulva, fültől-fülig széles vigyorral az érkező ifjú párt - és a tanúkat - vizslatja. Tényleg olyan, mint a filmekben, akkor is, ha összesen húsz főből áll a násznép. Letaglózó, meghökkentő. Továbbá két emlékeztetőt is feljegyeztem a mentális füzetembe: a tanú elsődleges feladata szigorúan nem jobban elérzékenyülni, mint az ifjú pár, és az esküvőmön nem az Amelie csodálatos élete zenéjére fogunk bevonulni, hogy a tanú minden erőfeszítése ellenére már a ceremónia kezdete előtt jól kihúzzuk a talajt nehezen összeszedett lélekjelenlétének lába alól.

Miután a szüleim és nagyszüleim esküvői képeiről mindig is az volt a benyomásom, hogy akár temetésen is készülhettek volna, olyan búval bélelt volt mindenkinek az ábrázata, én már régen elhatároztam, hogy boldog esküvőkre fogok csak menni, és mosolyogni fogok, mert nem létezik, hogy mindenki annyira rosszul érezze magát, mint ahogy a képeken láttam. Nos, ma tapasztalati alapon végzett tudományos kísérlettel sikerült megállapítanom a mögöttes okot: a tanú elsődleges feladatának teljesítésére való törekvés közben az arcizmok lehető legmeghatóbb zenei bejátszások közepette történő megregulázása kizárólag szigorú fogösszeszorítással és egy pontra előre meredő koncentrálással lehetséges - ami kétségtelenül nem mutat túl jól a fotókon. Bármiféle érzelmi hatás felengedése azonban azzal a veszéllyel fenyeget, hogy úrrá lesz rajtad a meghatottság, és a tanú elsődleges feladatának teljesítése csúfos kudarcba fullad. Szerencsére a főszereplők tudták oldani a hangulatot, úgyhogy talán félig-meddig sikerült megvalósítanom a gyerekkori célt.

Ma végre egy boldog párt láttam, akik tudták, miért kötik össze az életüket, és ha tisztában vagyok is a kedélyes, látszólag boldog családi idill mögötti, súlyosabbnál súlyosabb igazságokkal, Sz. és A. megtörheti a hagyományt. Ők most tényleg, mindkét ágon. Számukra feltétlenül ez a lényeg, így kell lennie, és én is szívből örülök ennek. Az egész alkalom engem érintő jelentőségét azonban egy kis közjáték sűrítette magába tökéletesen.

A ceremónia után odajött hozzám a tolmács, hogy gratuláljon nekem is, mint tanúnak (ismét tanultam valamit), majd hozzátette:

- Szóval te vagy a legjobb barátnő!

...

Igen, azt hiszem, én volnék. És ez óriási dolog.

Demóna

Tegnap láttam egy filmet, egy gyönyörű, felemelő, intelligens és a szó legnemesebb értelmében teljes szívet betöltő filmet. Igen, a Demónáról - a "gonosz" tündér meséjéről van szó. Számtalan szempontból zseniálisnak tartom ezt a történetet, a legfontosabbakat gyűjtöttem itt össze.

A bennünk élő gonosz sosem eredendő, mindig megvan annak az alapos és komoly oka, többnyire valamilyen trauma, például bántalmazás és erőszak formájában.

Érző szívek nem potyognak csak úgy az égből. Igen, tudom, hogy itt majdnem, de aztán ugye mégsem. Tehát nem.

Az érző szív az, ami: érző. Képes a szeretetre, de képes a gyűlöletre is, illetve a kettő közötti milliónyi árnyalat - akár ellentmondásos - átélésére. Egyre nem képes: hazudni önmagának, és túlmenni a határon, amikor ténylegesen szembesül az élet-halál kérdést jelentő döntéssel. Mert érez. Mert szeret. Akkor is, ha gyűlölni akar valakit, akire valójában csak egy másik, valóban gyűlöletes személy iránti érzelmeit vetítené ki.

Az érző szív intelligens, tehát tanul. Ezért van meg benne a megváltás lehetősége, és ezért nem őrül bele saját hazugságaiba.

Az érző szívnek semmi köze a vérrokonsághoz. A gyermek tudja, hogy ki az, aki szereti, ki az, aki jó neki, és igen üdítő élmény, amikor (már automatikusan az ellenkezőjére számítva) ennek akár csak közvetett - ám épp ezért magától értetődőnek tekintett -  megerősítésével szembesülök.

Ha képes vagy felismerni érző szíved valódi vágyát, szárnyaszegett lelked újra magasra repül. Szükségképpen így lesz. Szabad leszel.

A Demóna érző szíve maradéktalanul megegyezik az én szeretetfogalmammal. És akár tudomásul vesszük, akár nem, a lélek így működik. Kérdezd csak meg a gyerekeket, ők mindig tudják, ki az, aki maradéktalanul jó nekik, hozzájuk. Félelmetes radarjuk van a hazug vagy éretlen szívek leleplezéséhez. 

A film pontosan ezt teszi, azaz megkérdőjelezi az örök alapértelmezett nézőpontot: a felnőttét. A Demóna annak a személynek a története, akit a Csipkerózsika című mese főhőseként jól (?) ismerünk - ám ezúttal az általa átélt verziót látjuk. És bizony, ha Auróra, a gyermek így érezte, az így is volt. Ez az a gyermeki képességünk, amelyet soha nem szabadna lerombolni, elnyomni bennünk, de persze a fájdalmas valóságot mutató tükörtől a felnőttek többsége olyannyira fél, hogy inkább az új élet határtalan boldogságot hozó szárnyát szegi. Ez is ismerős lehet már egy másik meséből - így függnek össze az emberi történetek.

És nem, ez a film nem rossz értelemben vett feminista kiáltvány, hanem egy mélyen emberi történet; az érett és éretlen személyiség, a vélt vagy valós érzelmek és következményeik közötti döntő különbség ódája, történetesen - bár nyilvánvalóan nem véletlenül - női főszereplőkkel. A szó legjobb értelmében szívet melengető élmény egy, a szó legjobb értelmében szerethető (!) főhőssel, és egyedülálló helyet foglal el a mindenkori kedvenceim listáján. Metaforaként, de számomra például azonos valós élmények tükreként is hiánypótló film, amelyet látni, DVD-n birtokolni és sokszor újranézni kell. Mindenkinek.