Feldmár ismét fején találja...

Elképesztő, hogy nem lehet kiemelni egyetlen gondolatot, annyira minden fontos és érvényes, amit mond, úgyhogy íme, egy interjú, hogy én is terjesszem a mémet.

„Az igazság és az, hogy hogyan kell szeretni, olyan, mint egy vírus. Olyan, mint egy mém. Egy olyan mémet szeretnék elindítani, amit nem lehet megállítani” – állítja Feldmár András, aki szerint, ha odafigyelnek az emberre, és komolyan veszik, az már önmagában egy terápia. Interjúnak álcáztam egy potya terápiát, ha már megjelent a Most vagy Soha című előadássorozatának szerkesztett változata.

Nagyon sokat foglalkozol a szülő-gyerek kapcsolatokkal, és elég radikális nézeteid vannak. Sokan vádolnak szülők elleni uszítással. Nekem mégis sokat jelentettek az előadásaid, vagy a könyveid, mert azóta tudom valahogy jobban kezelni a saját rokoni kapcsolataimat. Mi bajod a szülőkkel?

Én nem vagyok szülőellenes. A szüleim nélkül nem lennék itt. Én hálás vagyok nekik, de szerintem a szülő-gyerek kapcsolat olyan tabu, hogy az embernek össze kell kavarnia magát. Úgy csinálunk, mintha nem az anyám lenne a világmindenség, amikor megszületek. Először azt hiszem, hogy még én is ő vagyok. Az elválás, kiválás az anyámból, az lehet, hogy olyan emléket hagy, hogy nagyon jó volt benne lenni. És akkor egész életemben olyan együttléteket keresek, amik olyan jók, mint vele volt. Viszont amikor kiválok belőle és vele nagyon rossz volt, mert rossz hangulatban volt, nehéz volt az élete, másra kellett figyelnie, akkor az egész életembe elkerülhetek kapcsolatokat, attól félve, hogy a kapcsolat olyan rossz lesz, mint vele volt. De ez nem egy vád. Valószínűleg egy ilyen anya ugyanúgy szenved, mint a gyereke. Nem én hatok a szüleimre, hanem ők hatnak rám. Ez kézenfekvő, nem értem, hogy miért mondják azt, hogy én szülőellenes vagyok.

Mert néha elég drasztikusan fogalmazol. Az anyukám azt mondta, hogy azért nem tudott olyan anya lenni, amilyen szeretne, mert én nem olyan gyerek vagyok, akit ő szeretett volna. Erre rákérdeztem nálad, amire azt mondtad, hogy le kell őt lőni. Nyilván nem gondoltad komolyan és én sem vettem úgy. De aki ezt hallja, gondolhat mindenfélét.

Én mindig sarkosan fogalmazok, hogy el ne felejtsék, hogy mit mondok. De az anyád mondott neked valami nagyon keményet, nem én. Az, hogy ő téged vádol, hogy te miattad nem tudott úgy szeretni, ahogy akart, az egy őrület. Te nem azért születtél, hogy neki jó legyen. Neki kellett volna, hogy akárki vagy és akármi vagy, örüljön neked. És nem mindenféle elvárással lenni. Az olyan, mintha egészen pici gyerekkorodban már színésznőnek kellett volna lenned. Minthogyha őt nem érdekelné az, aki te vagy, hanem az érdekelné, hogy jó gyereket játsszál neki. Akkor meg ki vagy használva csecsemőkorod óta.

Vannak emberek, akik ilyen világban élnek, ahol mindig minden a kihasználáson alapul, semmi sem őszinte.

Az a depresszió. És ha az ember nem változtatja ezt meg, akkor persze, hogy orvosságot kér. Ha ebből nem lehet megmenekülni, akkor adjatok inkább orvosságot. Én inkább megmenekülök, mint orvosságot szedjek.

Ha ennyi embernek van problémája, ennyi depresszív ember van, és mindenki a szülei miatt olyan, amilyen, és ők is a szüleik miatt voltak olyanok, amilyenek, akkor hogy lehet ennek véget vetni?

Úgy, hogy mi beszélgetünk, és azt valaki elolvassa. Az igazság és az, hogy hogyan kell szeretni, olyan, mint egy vírus. Olyan, mint egy mém. Egy olyan mémet szeretnék elindítani, amit nem lehet megállítani. És akkor egyszer csak mindenki fölébred és vigyáz egymásra. Főleg a gyerekekre.

Sokáig azt gondoltam, hogy biztosan rosszul csinálok valamit a gyerekemmel, és akkor ő biztosan rossz felnőtt lesz. Te mindig azt mondod, hogy csináljuk a lehető legjobbat, amit tudunk, és legyünk őszinték.

Igen, a gyerekednek rád van szüksége, úgy ahogy vagy. Nem egy jó anyára. Mert akkor ugyanaz történik. Azért, hogy te jó anya legyél, te szerepben leszel, és eljátszol egy jó anyát. És akkor a gyereked nem tud hozzád férni.

Most nézem a Perception című sorozatot, aminek a főszereplője egy tudós, egyetemi professzor és arról szól, hogy hogyan tud együtt élni a paranoid skizofréniájával, gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül. Nyomoz, tanít, azzal együtt, hogy csupa képzelt barátai vannak. Neked vannak képzelt barátaid?

Furák lehetünk. Van egy anarchista törekvés, amit én szeretnék elindítani. Az nem érdekes, hogy valaki honnan tudja azt, amit tud. Nem kell semmilyen ideálhoz hasonlítani. Az hogy milyen élményei vannak, az az ő magán dolga. Az első dolog, amit megtanítok valakinek, aki fura, hogy vigyázzon, hogy kivel beszélget, és mit mond kinek. Nem azért kerül az ember a pszichiátria karmaiba, mert beteg, hanem azért, mert rossz valakinek mondja el, hogy mik az élményei. Ha nekem elmondja valaki, én nem ijedek meg. De ha elmondja a szüleinek, az orvosának, akkor mindenki azonnal megijed, és hogyha az orvos megijed, akkor orvosságolni kezdi. Szász Tamás már fél évszázada mondja, hogy az elmebetegség egy rossz metafora, olyan nincs. Vagy az embernek van agybaja, vagy az embernek problémája van az élettel. Én ötven év praxis alatt nagyon kevés agybajos emberrel találkoztam. Általában az embereknek nehéz az élet. A kapcsolatok nehezek. A probléma köztünk van. Nem benned, vagy bennem, hanem a kapcsolatban.

Sokan vagyunk, akik félünk valamitől, és azt hisszük, hogy amitől félünk, az a valóság. És nem tudjuk külön tartani, hogy ettől félek, de ez a valóság. Ugyanúgy, mint például ezt kívánom, de egy másik dolog a valóság. Ha a kettőt összekeverem, akkor valaki megijedhet, hogy én őrült vagyok. 

A félelmeinket nem tekinthetjük a valóságnak, ahogy azt sem engedhetjük, hogy a félelmeink irányítsanak. Azt írtad, hogy az unalom az, amikor azt várjuk, hogy meghaljunk, mert félünk élni. Ebből nagyon nehéz sokaknak kilépni, hiába járnak önsegítő csoportról csoportra, mi a megoldás akkor?

Néha az embernek rá kell jönnie, hogy jobban kell félnie attól, hogy beledöglik abba, amiben van, mint amennyire fél attól, hogy belesétál az ismeretlenbe. Mert az ismeretlentől való félelem, az általában ugyanaz. De amiben vagyok, annak a félelemnek nőnie kell, mert mindig megnyugtatom magam, hogy ez nem is olyan rossz, ebbe nem fogok belehalni. De, mondjuk, egy év múlva azt mondom, hogy ha ebből nem tudok kikerülni, akkor ebbe belehalok. Annak a félelemnek, hogy ha itt maradok, meghalok, nagyobbnak kell lennie, mint annak a félelemnek, hogy kimegyek az ismeretlenbe. És abban a pillanatban elindulok. De addig nem.

Én néha azt érzem, hogy ha abban maradok, amiben vagyok, akkor elsorvad az agyam.

Hát, ha nem akarod, hogy elsorvadjon az agyad, akkor bele kell hatolni az ismeretlenbe, akármennyire félelmetes is. Mert ott esetleg elsorvad az agyad, de itt biztos. És akkor az ember megy az esetleg felé.

Egyre többet vagy Magyarországon, egyre többet vagy elérhető az emberek számára, nem csak az előadásokon. Ez tudatos döntés nálad?

Kétszer két hetet töltök mostanában itt, mert nagyon sokan kérdeznek tőlem mindenfélét. És ami engem főleg érdekel, hogy a fiatalok érdeklődnek. Mert minél előbb érek valaki tudatállapotába, annál nagyobb a változás. Lehet, hogy az öregek csak úgy fognak megváltozni, hogy meghalnak. De a fiatalok esetében nagyon jó érzés, hogy felcsillannak a szemei, hogy aha. 

Azok, akik szeretnek téged, azoknak ott vannak a könyveid, az előadásaid. De mit gondolsz azokról, akik szerint hülyeségeket beszélsz?

A leggyakoribb kritika nem is az, hogy hülyeségeket beszélek, hanem inkább az, hogy ez nálunk nem menne, ez csak a Feldmárnak igaz, ezt ő megteheti, de mi nem tehetjük meg. Valahogy marginalizálják, amit mondok. Még Bagdy Emőke is. Beszéltem az osztályának egyszer arról, hogy én többet tudok meg félóra beszélgetésből, mint egy félnapos tesztelésből. És amikor befejeztem, akkor Bagdy felállt és azt mondta: ez igaz a Feldmárra, de nehogy egy pillanatra is azt gondoljátok, hogy ti is meg tudjátok csinálni. Akkor egyből marginalizálta, amit mondtam. Talán a világ másik oldalán menne, de itt, Magyarországon nem megy, mondogatják. Szerintem meg nincs differencia. Kanadában éppen annyira rosszul bánnak az emberek egymással, mint itt. Ott is kell harcolni az embernek a szabadságáért. A pszichiátria ott is ugyanúgy elnyomja az embereket, mint itt. Úgyhogy az üzenet az, hogy próbáljanak meg odafigyelni arra, amit mondok. Én azt gondolom, hogy vannak arkangyalok, akik állandóan itt vannak körülöttünk. De szerintem azért nem látjuk őket, és azért nem hallgatunk rájuk, mert ha egy arkangyal megmondaná neked, hogy mit kell tenned, akkor biztos megtennéd. Hát hogy mondhatsz nemet egy arkangyalnak? Jobb, ha észre se vesszük, jobb, ha úgy csinálunk, mintha nem is lennének. Néha úgy érzem, hogy nem engedhetik meg az emberek maguknak, hogy rájöjjenek arra, amit mondok, mert akkor meg kellene változtatni az életüket. Inkább hülyének néznek, minthogy megváltoztassák az életüket."

Szerző: Horváth Susahttp://konyves.blog.hu/2014/07/12/feldmar_andras_767

Feldmár, szemtől szemben

Na, ezt nevezem sebességnek. Még el sem jutottam odáig, hogy végiggondoljam, találkozhatnék-e valaha személyesen az egyetlen olyan "közpszichológus" íróval, akiben maradéktalanul megbízom, már csak azon vettem észre magam, hogy ott ülök az előadásán, többszáz társammal együtt. Csak ekkor jöttem rá, hogy milyen fontos lehet ez a dolog nekem - hogy anélkül, hogy tudatosult volna bennem, valami lényeges fog történni. Feldmár András a félelemről tartott előadást, meghívott beszélgetőtársa pedig Dolák-Saly Róbert volt, akiről kiderült számomra, hogy rettenetesen értelmes, hogy az ezotériával szemben hozzám hasonlóan inkább a tudományhoz vonzódik (ám ennek ellenére a létezés bizonyosságán elmélkedik), és...juj, félelmetes, de olyan gyerekkori élményről, problémáról és ösztönös leküzdési mechanizmusról mesélt egy ponton, teljesen spontán asszociációként említve az esetet, amely velem is szó szerint megtörtént tizenegy-kétévesen. Volt tehát meglepetés rendesen.

A vágódeszka, a stopperóra és a cisztikus fibrózis magyar megfelelői olykor gondot okoztak - persze számomra a több évtizede külföldön élő, és gyakorlatilag akcentus nélkül beszélő, de ilyen esetekben mégis a szavakat kereső embert is lenyűgöző volt látni -, de továbbra is tartom, hogy A.-n kívül Feldmár az egyetlen, akiben bízom, akit nem félve hallgatok, mert tudom, hogy nem fog rám támadni a megmondókájával. És bár a könyveiben megszokott stílusnál kissé harsányabban indult az este, ismét volt néhány pillanat, amikor csoda történt; amikor rejtegetni kívánt, de véletlenül lelepleződő arrogancia helyett minden erőlködés nélkül és teljesen öntudatlanul megnyilvánult a hatalmas embersége - az, ami miatt tudom, hogy bízhatok benne.

A beszélgetés első részében Feldmár András osztotta meg a gondolatait a félelemről, majd Dolák-Saly Róberttel beszélgettek, leginkább szabad asszociációk útján, amiből viszont rettenetesen jó dolgok kerekedtek ki - élén a már említett élményre, amely szó szerint a sajátom is volt egykor. A befejező részben pedig kérdezhetett a közönség, és azt hiszem, a közönségek közül, amelyekben szeptember óta volt szerencsém részt venni, a ma esti állt hozzám a legközelebb. Elfuserált, önigazolást kereső, féléletű, önbecsülés-hiányos, neurotikus és depresszív emberek helyett itt okos, felvilágosult, kreatív, saját magukat és másokat is építő szándékkal érkező, pozitív hozzáállású és nyitott emberek gyűltek össze. Azon kívül pedig, hogy a facebookos regisztráció során éppen az egy évtizeddel ezelőtti párom egyik ismerősét követtem a sorban - akit aztán ma már nem láttam -, egy középiskolai tanáromat is felfedeztem a zsúfolásig megtelt előadóterem másik felében. Biológia tanáromat, hogy egész pontos legyek. Kicsi a világ.

Szóval ebben a harmadik részben lehetett kérdezni, és egy nagyon bátor úriember nagyon komoly személyes kérdéssel fordult Feldmárhoz, amire még a válasz előtt felhangzott egy kiáltás: "Ó, mindjárt sírok!" Érthetetlen volt ez mindenki számára, aki ott ült, hiszen ide láthatóan komoly szándékkal jöttek az emberek, nem fikázni, ami olyan divatos mostanában, hanem gondolkodni, nevetni, tanulni, gyógyulni. Feldmár persze nem hagyta annyiban a dolgot - miközben mi már tudtuk, hogy az illető részeg, sőt, még moderátor is akadt a közönség soraiban, aki igyekezett elsimítani a konfliktust, amelynek Feldmár ebben a pillanatban még nem lehetett tudatában. Úgyhogy ennek rendje és módja szerint rákérdezett, hogy "Miért?" Miért mond ilyet annak az embernek, aki ezzel a komoly kérdéssel fordult hozzá? És ha tőle kérdezné, nem Feldmártól, miért válaszolna neki ilyet? Mindegy volt, hogy az illető - immár nyilvánvalóan - totál részeg, Feldmár egyszerűen nem hagyta rá, hogy akár ilyen állapotban is megúszhatja, ha valamit fölöslegesen, értelmetlenül vagy ártó módon kimond. Ó-ri-á-si. Majd az illető pár akadó nyelvű, inkoherens megnyilvánulása után eljutott odáig, hogy közölte vele, ha mást nem tud mondani, akkor ezt inkább tartsa meg magának - mindezt "mert ezzel semmi konstruktívat nem tud hozzátenni a másik életéhez, ha pedig így van, akkor felesleges kinyitnia a száját" hanglejtéssel. Nem megalázóan, csupán érzékeltetve, hogy ez magától értetődő. 

De még nem volt vége, ugyanis Feldmár ezután válaszolt a komoly kérdésre, hogy mit lehet tenni egy igen súlyos trauma esetében: "Ahogy ő mondja, csak megfordítom egy kicsit: sírni kell. El kell siratnod, meg kell gyászolnod. Vagy el kell mondanod valakinek, aki sírni fog rajta, és akkor fel tudod dolgozni." 

BINGÓ. Ötös. Ezzel a megmozdulásával Feldmár alátámasztotta minden gondolatát, amelyeket valaha a könyveiben leírt vagy az előadásain kimondott. Ő az, aki vizet prédikál, és azt is iszik. Vagy bort, a lényeg az, hogy ugyanaz a kettő. Megmutatta, hogyan működik a gyakorlatban mindaz, amit hirdet, amiben hisz, és aminek nagy része az én életfilozófiám vaskos magját is képezi. Ilyen hitelességet pedig, ráadásul ilyen spontán megnyilvánulni nagyon, nagyon ritkán látok.

És persze elérkezett az én időm is. A félelemről, a számunkra pusztító helyzetek tűrésének határairól volt szó, és Feldmár elmesélte Otto Ranknek a születés időpontjával kapcsolatos elméletét. Eszerint kétféle félelem létezik: a halálfélelem és az életfélelem. A halálfélelem egyértelmű, az életfélelem pedig az ismeretlentől, az újtól való félelmet jelenti. Mindazt, ami a csecsemőre az anyja méhén kívül vár - és az életünk minden egyes következő pillanata, eseménye, amelybe belépünk. Mindaddig, amíg a magzat jól érzi magát a méhben, mert kap táplálékot, kap elég oxigént, úszkálhat kedvére, meleg van, hall hangokat és legfőképp biztonságban van, addig esze ágában sincs kimenni. Viszont ahogy növekszik, a méh nagyon barátságos helyből egyre barátságtalanabb környezetté válik, kevés az étel, az oxigén, és egyre kevesebb a mozgástér is. És noha az életfélelme és az aktuális helyzetének kényelme sokáig bent tartja a babát, egyre inkább érzi, hogy ha továbbra is marad abban a környezetben, amely immár szűkös és teljesen alkalmatlan, sőt, előbb-utóbb káros a számára, meg fog halni. Az életfélelem azt jelenti: félek az újtól, az ismeretlentől; félek kimenni oda, mert LEHET, hogy meghalok. Az egyre szorítóbb környezet azonban azzal fenyegeti a magzatot, hogy ha egy ponton túl is bent marad, BIZTOSAN meghal. Így a születés akkor következik be, amikor a halálfélelem felülkerekedik az életfélelmen, és a biztos halál helyett a lehetséges életet választja az ember.

Noha ez az egész talán a sejtszintű intelligencia függvénye, később, felnőtt korunkban is e két félelem dichotómiája határozza meg tetteinket, választásainkat. Feldmár sommásan érzékeltette is, milyen lehetséges formákban (a példái, a példái mindig csillagos ötösek):

"Lefordítva ezt a házasságra, amíg az ember nem döglik bele, marad, de amint a halálfélelme nagyobb lesz, mint a változástól való félelme, elválik.

...

Vagy kivándorol Magyarországról.

...

Vagy kilép egy helyzetből, amelynek a szorításában él."

Ezt így pont, együtt, mind, itt és most. Köszönöm, vettem, és értem. Egyre kevesebb az oxigén, tudom. Lépnem kell, tudom. Már nem sok. Meg fogom tenni. Mert én mindig az életet választom.

Kérdezz! Felelek.

Igaz vagy hamis? "A szerelem egyátalán nem vak. Ellenkezőleg, a szerelmes olyasmiket lát imádottján, amiket más nem vesz észre."

Kedvenc kék közösségi oldalunk egyik társkeresős csoportja - akiknek van az a jó szokásuk, hogy Centrál Színházas jegyeket sorsolnak játékokban, sőt, hogy kisorsoltak engem is nyertesként, így ismerkedtem meg velük - rendre párkapcsolati közhelyek igazságára vonatkozó kérdésekkel zaklatja a nagyérdeműt, amelyekről természetesen úgysem lehet eldönteni, hogy igazak-e vagy sem, hiszen mindenkinek eltérőek a tapasztalatai, mást jelentenek számunkra az olyan szavak, mint a szeretet vagy a szerelem, és a tapasztalataink, emlékeink - ezektől nem függetlenül - másképp alakulnak. Így aztán nem is szoktam belefolyni a vélt vagy valós igazságok melletti/elleni kardoskodásba, de a mai kérdést nem tudtam szó nélkül hagyni. Azért, mert olyasmiről szól, amiben sok-sok saját és nem saját élmény átélése, megtapasztalása alapján nagyon mélyen hiszek. Igen, persze, tudom, hogy ez még attól egy ugyanolyan szubjektív vélemény, mint a többi, de hiszem, hogy egyúttal egy olyan gondolat is, amelyet érdemes sokmindenkinek megfontolnia. 

Az idézetről azonnal Feldmár András A tudatállapotok szivárványa c. könyvében olvasott gondolata jutott eszembe. Ő, aki nagyon sok sorsot látott, alapos ismerője a különböző tudatállapotoknak, és különösen a sok-sok negatívumot is eredményezhető hipnózisnak, a következőt válaszolja egy kérdezőnek, akit az érdekel, vajon a szerelem is hipnózis-e:  

"Szerintem, ha két ember egymásba szeret, akkor egy normálistól eltérő tudatállapotba kerülnek. Ez biztos. De az csak egy másik tudatállapot. Egyesek szerint a szerelem vak. Ennek ellenére sok más emberrel együtt nekem is az az élményem, hogy akkor látjuk dolgokat a legtisztábban, amikor éppen szerelmesek vagyunk."

Mert ez volt az én tapasztalatom is, az első szerelem óta, és azóta csak megerősödött ez az élményem, minden alkalommal. Ha pedig ugyanezt a dolgot egy másik nézőpontból világítjuk meg, mindjárt nem olyan nehéz elhinni, hogy nem a lehetetlenről van itt szó, sőt, talán nem is olyan kellemes, mint gondoljuk, de igaz lehet: a szerelem éppenhogy nem vak. Ez Ingmar Bergmantól származik:

"Azt szokták mondani, hogy a szerelem vak, de ez nem igaz - a szerelemnek éles a szeme és kitűnő a hallása. Többet lát és hall, mint amennyit az ember látni és hallani szeretne."

Így máris más megvilágításba kerül az, amit sokan különleges képességnek tartanak. Talán inkább nem akarunk észrevenni bizonyos dolgokat, vagy megmagyarázzuk, hogy azoknak is helyük van, csak azért, mert annyira fájna a másik elvesztése, hogy szeretnénk hinni: amit látunk, bár nem akarunk, az valójában orvosolható, kezelhető, beilleszthető abba az "ő és én" együttállásba, amely a legboldogabbá tenne engem. Akkor is, ha ez az együttállás sajnos csak a fejünkben létezik.

Lehet, hogy ez is csak az egyénen múlik. Ha valaki egyébként sem szenvedheti az öncsalást, a szerelemben sem lesz vak - bármennyire szeretne, bármennyire kényelmesebb lenne is -, míg más valóban későn eszmélhet rá arra, ami már kezdettől a szeme előtt volt, csak félreértette, mert a megértés fájdalmát nem lett volna képes elviselni. Számomra az első szerelemből villanófényemlékként maradt meg, hogy ráébredtem, a sok-sok hiba ellenére, a viselkedésében általam helytelenített megnyilvánulásai mellet is mennyire tisztán és egyértelműen szeretem a másikat. Teljesen tisztán látom Őt, hibákkal és erényekkel együtt, és bizonyos tekintetben lehetek kritikus vele, ez mégsem jelenti azt, hogy nem szeretem. Óriási élmény volt ez számomra, mert korábban mindig azt gondoltam, hogy csak a tökéleteset fogom tudni szeretni, aztán kiderült, hogy nem kell tökéletesnek lenni. Ez az élményem azóta még hatványozottabb formában többször megismétlődött.

Persze ilyenkor érti csak meg az ember, hogy mi az igazi „hiba”, vagyis az, ami ellehetetlenít egy kapcsolatot, ami már elfogadhatatlan, és mi az, ami valójában nem probléma. El is gondolkodtam akkor, az elsőnél azon, hogy vajon ezek a dolgok, amelyeket most elfogadhatónak érzek, 20 év múlva nem válnának-e azzá, ami miatt elviselhetetlennek találom a másikat. Erre persze megvolt az esély, de ez is az önismeret javításának egyik útja, és nekem az eddigi tapasztalataim alapján arra már sikerült rájönnöm (noha nem volt 20 évem, közel sem), hogy melyek azok a dolgok, amelyek „nem számítanak", és hosszú távon sem fognak, és mi az, ami válóok, és mint ilyen, már kezdettől fogva az (volt). Ez a hosszú távval nyilván árnyaltabb lesz majd, de lényegileg már megvan. Mostanra biztosan.

A baj sokszor nem abból ered, hogy nem látjuk és halljuk, amit nem akarunk, hanem hogy nem értjük meg, hogy amit látunk és hallunk, valójában mit jelent. Eddig mindannyiszor voltak olyan dolgok, amelyeket muszáj volt hallanom és látnom, és meg is értettem őket, nem kis fájdalom árán. De még úgy is, hogy én akartam látni, akartam hallani, és főképp akartam érteni, hogy mit jelent mindez - mivel az önhitegetés sokgenerációs családi hagyományával az életem egy adott pontján egyszer és mindenkorra leszámoltam -, csak fokozatosan tudtam szembesülni a teljes valósággal. Mert ez az egyik legnehezebb dolog az életben, és különösen akkor, amikor már tudja - vagy legalábbis sejti - is az ember, hogy elkerülhetetlenül milyen fájdalom vár rá, nagyon sok erő és bátorság kell ahhoz, hogy ezt az utat merjük választani. De utána, ha sikerül megbirkózni vele, amikor már megvigasztalódtunk - és végül mindig megvigasztalódunk - jobb lesz. Akkor is, ha minden alkalommal úgy érzi az ember, hogy ennél rosszabb még sosem volt, és lehet, hogy korábban mindig sikerült, de ezúttal tényleg nem tudja, ezt hogy fogja túlélni.

De ha fontos neki, hogy túlélje (véleményem szerint a megvigasztalódás nem magától történik, nagyon is komoly munkát kell belefektetni), akkor túléli , és rájön, hogy óriási szerencse, hogy mer látni és hallani, mert ez a záloga annak, hogy előbb-utóbb a szerelemben tényleg azt lássa és hallja, amit a leginkább látni és hallani is szeretne. És az idevezető út fájdalmánál - ami nagyon, iszonyatosan kemény - is sokkal rosszabb lenne egy nap egy arra ébredni, hogy évekig, évtizedekig hagytam, hogy mást halljak és lássak, mint a valóság, és a fejemben élő világ így, ebben a formában nem létezik. Hogy illúzióban éltem, mert egyszerűbb volt elhinni azt, ami egy ideig mindkét fél számára valahogy kényelmesebb, mint szembenézni a nagyon is kényelmetlen, sőt, embert próbáló, de hosszú távon jóval nagyobb csalódásoktól megóvó tényleges helyzettel.

A szerelemben – az én szerelemfogalmam szerint – olyan mély szinteken érzékeled a másikat, olyan alapvetően rezdültök együtt és egymásra, hogy lehetetlen nem látni és hallani az igazat. Mert a szerelemben mindenki a valódi önmaga, mert egyedül ott történik meg az a csoda, hogy két ember teljesen kitárulkozik egymásnak, és ezt a teljesen felfedett és átadott ént szereti a másik, és te is az ő teljességét fogadod el, zárod magadba. Mert a szerelem érzésének - számomra - definíciószintű lényege és végső célja az, hogy két ember a látható és láthatatlan, felfogható és felfoghatatlan dimenziókban a lehető legközelebb kerüljön egymáshoz. Hát hogy is lehetne ilyen esetben vakságról beszélni?