Újévi fogadalom

„…amíg félünk, addig nem a jövőt látjuk, addig csak azt, amit a félelmeinken keresztül a jövőnek gondolunk…”

2013-tól nem fogok félni. Ígérem.

Ajándék, mellyel meglepem...

magam, magam...

Egy világvége krónikája

Hát eljött. A majáknak igaza volt. Előző este még úgy tűnt, nem történik majd semmi, de december 21-én hajnalban - amit a tervek szerint mélyen deltában leledzve kellett volna töltenem, és mégis a gép előtt ülve próbáltam minden emberileg lehetséges erővel hatni a virtuálisan mozdulatlan virtuális rendszerre - valami elpattant. Ott, akkor, három heti folyamatos munka után, az alváshiánytól már remegve, lángoló fejjel és jeges kézzel, az ideg-összeroppanás szélén összeomlott minden.

Közeledett a rejtélyes dátum, és megszaporodtak a maják jóslatát kifigurázó viccek. Én valamiért rettenetesen ízléstelennek éreztem a világvégével való állandó poénkodást. Pontosabban nem valamiért, hanem azért, mert ez számomra a létezés legelemibb szintjén sértette saját külön bejáratú "vallásomat", az élet szentségébe vetett hitemet. Számomra ez szentség, de minden vallásos, didaktikus, politikus vagy egyéb intézményes felhang nélkül, a maga emberi valójában. Nem frázispufogtatás, hanem egy saját, hozott élmény, amelyet az élet elvesztése okozta visszafordíthatatlan tragédia, majd később, más módon az élet visszanyerésének különleges megtapasztalása tudatosított és tovább erősített. Így aztán nagyon megörültem, amikor pár nappal az ominózus dátum előtt hallottam egy másfajta értelmezést, amely szerint a világvége valójában fordulatot jelent az emberiség életében: nem kénköves zivatarra, haragtól villámló szemű istenre-ördögre és a föld megnyílására kell számítani, sokkal inkább egy régóta szükséges "aranykor" vár ránk, az új lehetőségek kora. Számomra ez egy rendkívül szimpatikus gondolat volt, különösképpen a hirtelenhalálról és a maják hülyeségéről szóló, önkritikátlan poénokkal szemben.

Ezek után valahogy megnyugodtam. És egy ideig minden jónak tűnt. Végül azonban az élet még egyszer utoljára próbára tette az elhatározásomat, miszerint megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy ami nem a szívemnek igazi, de végső soron rengeteg előnnyel jár, még ha - látszólag indokolatlanul - borzasztóan szenvedek is tőle, az valójában jó nekem. És ezúttal elpattant a cérna. Vártam már azt a hatást, amely elég erős lesz ahhoz, hogy átbillentsen arra az oldalra, ahol már meggyőződésem, hogy menni kell, változtatni kell, hogy fel kell adni a sok szempontból biztosat a bizonytalanért, mert száz százalék, hogy ez a helyes megoldás. Soha olyan közel nem álltam még ahhoz az állapothoz, amely arra készteti az embert, hogy kárt tegyen magában, csak ugye én már tudom, hogy az sehová nem vezet. Épp ezért is volt olyan szörnyű. Nem volt menekülés, még a feszültségoldás illúziójába sem. Miért hagyom, miért kell hagynom, hogy ez így legyen? És persze közben dübörög a fülembe a másik oldal, hogy olyan sok szempontból hálás lehetek - és vagyok is! - a lehetőségért, hát miért kínoz, pusztít, öl meg mégis? Miért nem lehet jó nekem az, amiért mások a fél karjukat odaadnák?

Nem tudom a választ, csak azt, hogy nem jó, hogy tönkretesz, ha nem lépek ki. Tehát kilépek, és felteszek mindent egy lapra, jöjjön, aminek jönnie kell. El kell hinnem, hogy éppen ettől fordul jóra minden, hiszen már látom, hogy így van, csak megélni nehéz. Különösen úgy, hogy három hét zombilét után a várva várt éjszakai pihenés helyetti ismételten 2,5 órás alvás nem segít a pozitív szemléleten, bár én ekkorra már túl voltam mindenen. Az én világvégém eljött, és már csak előre tudtam nézni. Amikor mindenki biztat, dicsér, amennyire még soha; amikor már éppen eléred, hogy végre megbecsüljenek és befogadjanak, amikor végre bátran igent mondanak rád - amit kezdettől szerettél volna elérni -, de te belül már tudod, hogy innentől kifelé haladsz, el, távolabb, máshová...az az érzés csalhatatlan. Csak a bizonyosság van, hogy igen, ez a helyes irány, és eltökélten vállalhatod a bizonytalanba vezető döntést, mert így kell tenned, bármi lesz is a vége. És persze, hogy így lesz az a vége, amit elképzeltél, amit megálmodtál, amire vágysz.

Majd végigcsinálod a napot, a túlzott fáradtság, és egyben a kiábrándulástól kiélesedett érzékeid észleléseiből eredő józanság megakadályozza, hogy jópofizz, hogy rejtegesd a véleményed, vagy azt, hogy belül már egész máshol jársz. Mert megteheted. És talán ez nem is baj, másoknak sem. Talán ez a természetes, ahogy mindenki másnak is. Talán csak te hitted, hogy másképp kell tenned. És akkor a legváratlanabb pillanatban megtörténik. A halvány reménysugár, új életed első útjelzője felvillan, és nincs több kérdés.

Szabad vagyok, mert már tudom, hogy dönthetek a szabadság mellett, és ez nem fog gúzsba kötni. A végtelen lehetőségek felé vezető útnak értelemszerűen nem lehet része az, hogy téged pusztító volta ellenére "kell" tenned valamit. Tudom, hogy nem kell elviselnem sziszifuszi terheket ahhoz, hogy némi előnyt élvezzek. Hogy a szabadság generálja a szabadságot, és önként vállalt puttonycipelésből sosem lesz könnyed, lebegő, mosolygós és boldog élet. Erős vagyok. Az idegeim felmondták a szolgálatot akkor reggel, de a lelkem annál szívósabb élni akarással vitt előre. A nálam szerencsésebbektől tanulok bízni az életben, és kötél nélkül ugrom, mert már tudom, hogy így kell, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy igazán részt vegyek a saját életemben. Nem űr vár, hanem sokaság, amely felfog, és a saját célom felé segít.

Van vég, és az ezúttal is valójában az új kezdete. Nem igaz, hogy a maják hülyék voltak. Nem igaz, hogy nem történt semmi. Nem igaz, hogy minden változatlanul megy tovább. És én ennek kimondhatatlanul örülök.

Fölnőttek, fölnőttek...

Már egy ideje készülök írásba foglalni, hogy mit gondolok arról a felelősségről, amellyel mi, felnőttek szülőként tartozunk a gyerekeinknek. Igaz, még nem vagyok anya, de saját Anyukám tragikus példáját látva, és azóta sok-sok más - ezt a mintát erősítő, és ennek gyökeresen ellentmondó, férfiúi és női - sorsot is látva megtanultam, hogy mindig nagyon fontos, hogy úgy, olyan értékrend szerint éljünk szülőként, amelyet a gyermekeinknek is át szeretnénk adni. Azaz úgy, ahogy majd szeretnénk, hogy felnőve ők is éljenek. Mert ők nyilvánvalóan nagyon sokat tanulnak abból, amit mondunk nekik, a minták azonban, amelyeket látnak, tapasztalanak, érzékelnek, sejtszinten beléjük ivódnak - akkor is, ha éppen miattuk igyekszünk magunkat háttérbe szorítva, feladva, magunkról lemondva élni. Mintha szülőnek lenne annyit tenne, hogy onnantól én megszűnök, mert a gyerek 100%, én pedig az élet minden területén csak rajta keresztül vagyok képes értelmezni magamat - vagyis "én" nem vagyok sehol.

Közben pedig azt hisszük, hogy ezzel adjuk meg nekik a lehető legnagyobb lehetőséget a szabad életre, holott ez a működés egyrészt óriási teher egy gyereknek - hiszen ha a szülei életének értelme minden szinten kizárólag ő, akkor nem hibázhat - nem lehet nyűgös, nem viselkedhet meggondolatlanul, nem veszítheti el a türelmét, tehát nem csinálhat semmit, amit egy gyerek tenni hivatott -, hiszen akkor csalódást okoz, és a szülei egyetlen örömforrása is megszűnik, és ennek egyedül ő lesz az oka, ami elviselhetetlen. Másrészt ezzel éppen azt tanítjuk meg nekik, hogy a felnőtt élet szükségszerű velejárója az, hogy egy idő után fel kell adnunk magunkat, és a szabadságunk, amelyet korábban éppen szüleink biztosítottak számunkra, csupán átmeneti lehetőség: addig tart, amíg el nem érjük mi is azt az életszakaszt, amikor saját szüleink is lemondtak önmagukról a gyerekeikért.

Tehát miközben éppen értük szeretnénk önfeláldozók lenni, hogy nekik sokkal jobb legyen, mint esetleg nekünk volt, egész mást hatást érünk el, mert valójában nem azt tanulják meg, amit mi belül, sokszor kimondatlanul, csak magunkban határozva elképzelünk, hanem amit a saját életünkben érzékelhetően, láthatóan megvalósítunk.
Természetesen nem azt mondom, hogy felnőtt viselkedést kell elvárni a gyerekünktől, tehát azt, hogy megértse, hogy nem érünk rá foglalkozni vele; hogy el lehet hanyagolni az igényeit; hogy van, amikor magunkat kell hozzá képest előtérbe helyezni. Egyáltalán nem. Ez nem lehet egy vagy-vagy kérdés, épp ellenkezőleg: ha szabad felnőttet szeretnénk nevelni a gyerekünkből, szükségszerűen, lényegileg is-isnek kell lennie, és sokan ezt nem értik, illetve értik félre. Nagyon is úgy vélem, hogy a gyerek az első - éppen ezért csak akkor szabad vállalni, amikor az ember már érzi, hogy tud eleget adni akkor is, ha számára korábban elképzelhetetlen módon kimerítő lesz ez a feladat.

Másfelől azonban fontos, hogy ehhez töltekeznünk is kell, tehát nekünk is fontosnak kell lennünk a magunk számára, ami elsőre talán úgy tűnhet, hogy a gyerektől elvett idő és figyelem, azonban ez mégsem így van, mert így tudunk példát mutatni neki arra, amilyen életet neki szánunk a későbbiekben. Nem beszélve arról, hogy ha van saját életünk, amelyben - mindamellett, hogy maximálisan támogatjuk és biztosítjuk számára azt, amire neki valóban szüksége van - nem a gyerekünk a sikeresség egyetlen forrása, igazolója és záloga, az a már említett tehertől szabadítja meg őt. Furcsán ellentmondásosnak tűnő módon éppen ez a teher az, amellyel a korához képest elvárhatatlan, felnőtt viselkedést kényszerítünk rá: szülei nézőpontjának állandó szem előtt tartását, méghozzá saját, jogos igényeinek háttérbe szorítása mellett. Márpedig aki így nő fel - és sajnos ezeknek a folyamatoknak a nagy része egyáltalán nem a tudatos régióban zajlik -, attól, talán belátható, felnőttként sem igazán számíthatunk arra, hogy szabadon tud majd élni. Mert olyat sajnos nem tanult, nem látott soha.

Ezért tragikus az én Anyukám, és sok-sok másik szülő, akár anya, akár apa példája. Mert miközben a legjobbat akarták, óriási terhet tettek a gyerekükre, amelyet ő csak felnőttként, csak módszeres, fájdalmas, és kizárólag saját munkával alakíthat, vagy legalábbis próbálhat meg azzá alakítani, ami a szülő elsődleges célja volt: hogy gyermeke boldog legyen.

Találtam egy blogbejegyzést "A női test csodái" blogon, amely ennek a kérdésnek egy nagyon érzékeny vetületével, a "nőkép" anya és lánya közötti átörökítésével foglalkozik. Azért is találó ez, mert a fenti helyzetnek - noha nem teljes körű, de - rendkívül meghatározó oldala. Érdemes elolvasni az egész cikket, a legfontosabb gondolatok talán elég csalogatóak ehhez.

"A lányaim most tökéletesek és nem szeretném, hogy amikor megmozdul majd bennük az érzés, hogy ők is nők, az jusson eszükbe, hogy én nőként csúnyának gondoltam magam, tehát ők is csúnyák lesznek. Ahogy ők is öregszenek majd és megváltozik a mellük formája, utálni fogják a testüket, hisz minden nő ezt teszi. „Anya is így csinálta.” Azt akarom, hogy olyan felnőtt nők legyenek, akik arra fognak emlékezni, hogy én voltam a megtestesült szépség és nem érdekelt a világ rosszindulata és ijesztgetése, ami elbizonytalanított volna abban, amit magamról gondolok."

"Értetlenül néztek engem, ahogy a tükör előtt állva összehúzott szemöldökkel vizslatom magam, behúzom a hasam, majd lemondóan sóhajtok.
Gondold csak el, mennyire összezavarhattam őket ezzel. Mintha ezt mondtam volna nekik: „Azt hiszed, hogy gyönyörű vagyok, de tévedsz. Kicsi vagy még és szeretsz engem, így nem veszed észre, hogy mennyire nem vagyok szép. Én a felnőttek kritikus szemével nézem magam és tudom, hogy csúnya vagyok. A kislányom vagy és szeretlek, de nem engedem meg magamnak, hogy szép legyek a szemedben. Nem számít, hogy látom a csillogó tekinteted, amikor fésülködöm, vagy öltözködöm. Nem foglalkozom azzal, hogy mennyire vágysz arra, hogy olyan legyél, mint én. Nem lehetek gyönyörű számodra és magam sem tudom, hogy miért nem."

Bármit megtennék értük – még ezt is.
Gyönyörű vagyok!

"De ez az én tapasztalatom..."

...meg A.-é, meg az enyém, meg ...

Almási Kitti és Havas Henrik szeretőkről írt könyvétől azóta fáztam, hogy először landolt a kiadó reklámja a fészfalamon, de most mégis megnéztem ezt az interjút, és meglepődtem. Nem azért, mert azt mondják, amit én is tapasztaltam, hanem mert lám, ők is azt mondják, mint más emberek/szakértők, akik akár kisebben, akár nagyban rálátnak a kérdésre. És akkor ez nyilván nem véletlen.

A.K.: „Én nagyon csúnyán fogok most fogalmazni, és ezt általában nem szeretik a szeretők, amit evvel kapcsolatban mondok, de akkor is így gondolom és segítő szándékkal mondom. Szeretőnek lenni rövid távon lehet nagyon jó dolog, de hosszú távon mindig vesztes szerep. De ez az én tapasztalatom, tehát azt gondolom, hogy ez egy igazi vesztes szerep, merthogy nem lehet azt megtenni, hogy valaki ne vonódjon bele annyira érzelmileg a kapcsolatba, hogy ne vágyjon arra, hogy az ünnepek, meg a … hát nyilván tudjuk, hogy mi az, amiből kimarad egy szerető, és az, aki azt hiteti el magával, hogy ő ezt ilyen lélek nélkül, csak a szexuális együttlétek vagy a lopott órák miatt jónak gondolja, az becsapja magát és sérül.”

T.A.: „Mire jutottatok?Lehet általánosítani, hogy kik a szeretőtípusok, vagy miért lesznek az emberek szeretők?”

A.K.:„Abban szerintem mindketten egyetértettünk, hogy ez a fajta lelketlen irány, ez a fajta haszonra törekvő...tehát már föladtuk...”

T.A.:„Ez a pénzről szól?”

A.K.:„...akár igen, tehát már föladtuk azt, hogy igazi szerelmet keressünk, már föladtuk azt, hogy valakinek csak mi legyünk a legfontosabbak, tehát ez a fajta kiábrándultság azért ott volt ezekben a történetekben, és hogy ezek ilyen kétségbeesett nők, akik próbálják még megragadni azokat a szálakat, ahogy még el tudják hinni magukról, hogy így aztán tényleg nyernek valamit.”

T.A.:„Ez azt jelenti akkor, hogy nem szerelmet keresnek az emberek.”

A.K.:„De, szerelmet keresnek, csak aztán föladják útközben és valami kompromisszumot kötnek.”

És még sok vicces anekdota, elgondolkodtató észrevétel a férfiakról egy férfitől - és egy nőtől, véletlenül felmerülő, sokatmondó szavak, lényeglátás a nőtől/szakértőtől, és egy lélekemelő történet arról, hogy valójában sosem a címkék számítanak, hanem a mögöttes emberi szándék és a tényleges viselkedés.

Napi asszociáció

Szülinapi-könyv véletlen...

Miért imádtam a 2012-es Tennis Classics-ot?

• Mert nekem ez volt az első, és minden várakozásomat felülmúlta.
• Mert egy ígéretes nap megkoronázása volt, mert vibráló kék színre érkeztem, mert végre ott voltam, ahol lenni akartam.
• Mert végre egy buli, ahol folyamatosan óriási zenéket adtak, amikre táncolni támadt kedvem - ezúton is szeretnék különdíjat megítélni a zenei szerkesztőnek.
• Mert ha bármilyen program előtt a Modern családot reklámozzák, nálam nyert ügyük van.
• Mert így még a Gerbeaud reklámját is megbocsátottam a szervezőknek.
• Mert rájöttem, hogy imádom élőben nézni a teniszt - bár az eredmények követése jóval nehezebb, ha nem a játékosokkal egy látómezőben tüntetik fel azokat.
• Mert lehetett lelkesen szurkolni, kiabálni, tapsolni, és őszintén lelkesedni a színpad innenső oldalán.
• Mert Mark Philippoussis emlékeztetett a Serena-módszer kivételes hatékonyságára (ha gáz van, húzd elő a gyilkos szervát), és sokak véleményével ellentétben az ászok sorozata egyáltalán nem unalmas. Sőt.
• Mert Carlos Moyá Rafa egyik legjobb barátja - ennek sajátos jelentősége lett -, és lenyűgöző, hogy tud még mindig az ütőjével bánni.
• Mert Gilles Simon gyönyörűen teniszezik - persze franciaként az esztétikum majdhogynem elvárás is lehet.
• Mert Tipsy benne van a mókában, na meg az első 10-ben a világranglistán, ami nyerő kombináció.
• Mert Mansour Bahrami hatalmas arc és tehetség, akár a tenisz, akár a sóbiznisz nézőpontjából közelítjük meg. A fél karomat odaadnám azért a koordinációs képességért...

Tipsy és Bahrami akcióban

Mert még Rafa önéletrajza is szóba került, és ez már tényleg hab volt a tortán.

Mert a kivetítő jóvoltából megtörtént velem a 15 2 másodperc hírnév - és még valami sokkal, de sokkal fontosabb.

És mert egyáltalán ott lehettem, pedig nem gondoltam, hogy ez valósággá válhat. De - és végre, végre nálam is működik ez - ha valaminek meg kell történnie, az meg is fog.