"De ez az én tapasztalatom..."

...meg A.-é, meg az enyém, meg ...

Almási Kitti és Havas Henrik szeretőkről írt könyvétől azóta fáztam, hogy először landolt a kiadó reklámja a fészfalamon, de most mégis megnéztem ezt az interjút, és meglepődtem. Nem azért, mert azt mondják, amit én is tapasztaltam, hanem mert lám, ők is azt mondják, mint más emberek/szakértők, akik akár kisebben, akár nagyban rálátnak a kérdésre. És akkor ez nyilván nem véletlen.

A.K.: „Én nagyon csúnyán fogok most fogalmazni, és ezt általában nem szeretik a szeretők, amit evvel kapcsolatban mondok, de akkor is így gondolom és segítő szándékkal mondom. Szeretőnek lenni rövid távon lehet nagyon jó dolog, de hosszú távon mindig vesztes szerep. De ez az én tapasztalatom, tehát azt gondolom, hogy ez egy igazi vesztes szerep, merthogy nem lehet azt megtenni, hogy valaki ne vonódjon bele annyira érzelmileg a kapcsolatba, hogy ne vágyjon arra, hogy az ünnepek, meg a … hát nyilván tudjuk, hogy mi az, amiből kimarad egy szerető, és az, aki azt hiteti el magával, hogy ő ezt ilyen lélek nélkül, csak a szexuális együttlétek vagy a lopott órák miatt jónak gondolja, az becsapja magát és sérül.”

T.A.: „Mire jutottatok?Lehet általánosítani, hogy kik a szeretőtípusok, vagy miért lesznek az emberek szeretők?”

A.K.:„Abban szerintem mindketten egyetértettünk, hogy ez a fajta lelketlen irány, ez a fajta haszonra törekvő...tehát már föladtuk...”

T.A.:„Ez a pénzről szól?”

A.K.:„...akár igen, tehát már föladtuk azt, hogy igazi szerelmet keressünk, már föladtuk azt, hogy valakinek csak mi legyünk a legfontosabbak, tehát ez a fajta kiábrándultság azért ott volt ezekben a történetekben, és hogy ezek ilyen kétségbeesett nők, akik próbálják még megragadni azokat a szálakat, ahogy még el tudják hinni magukról, hogy így aztán tényleg nyernek valamit.”

T.A.:„Ez azt jelenti akkor, hogy nem szerelmet keresnek az emberek.”

A.K.:„De, szerelmet keresnek, csak aztán föladják útközben és valami kompromisszumot kötnek.”

És még sok vicces anekdota, elgondolkodtató észrevétel a férfiakról egy férfitől - és egy nőtől, véletlenül felmerülő, sokatmondó szavak, lényeglátás a nőtől/szakértőtől, és egy lélekemelő történet arról, hogy valójában sosem a címkék számítanak, hanem a mögöttes emberi szándék és a tényleges viselkedés.

Az a pillanat, amikor...

legnagyobb tanítómesterem és egyben legkíméletlenebb, legbölcsebb és legőszintébb kritikusom búcsúzóul azt mondja, hogy ha ő lenne a Jóisten, azonnal kerítene nekem mindent, amire vágyom, mert rettenetesen megérdemlem, mivel amit végigcsináltam, és jelenleg is folytatok, az kivételes, és döntő fontosságú. Mindezzel pedig nem közhelyeket puffogtat, hanem úgy gondolja, hogy a vállalásaim egyetlen jogos és ésszerű kimenetele az, hogy elérem a célomat. Hogy boldog leszek. Mert mostanra pontosan tudom, hogy mi tenne azzá, és ezáltal azt is, hogy amíg mindez jövő időben marad, addig csak ígéret, és ez nekem már nem elég. Örökké ígéretnek megmaradó ígéretekben hinni persze lehet, ha valaki még képes rá, hiszen delivery is always round the corner. Down the road, apiece. Ez a szemfényvesztés az, amelyet elutasítok a vallásokban, pontosabban a vakbuzgó vallásosságban. Számomra az ígéretnek csak akkor van létjogosultsága, ha a megvalósulás felé vezet. Ha lényegileg önmagában hordozza a pozitív végeredményt, feltéve, hogy te hozzáteszed a saját részedet.

Én hozzátettem. És teszem, amíg élek, mert a túl gyakran látott tragikus sorsok ellenére abban is biztos vagyok, hogy a "kiérdemlés" igenis meghatározó azzal szemben, ha valaki csak a langy tócsában dagonyázik, panaszkodva. Ha nem is mindenben, ami fontos lett volna, de igen jelentős területeken tapasztaltam ezt. Talán igaz, hogy sokáig hagytam, hogy bántsanak, sőt, bántottam magam, mert úgy éreztem, hogy feltétlenül szükségem van arra, amihez azonban csak óriási fájdalmak árán juthatok hozzá - na de ez már csak így van, ha az embernek, még az eszét sem tudva, folyamatos megaláztatással kell fizetnie a túlélését jelentő szeretetért -, de én soha nem akartam szenvedni. Sosem élveztem, sosem találtam benne semmi felemelőt, és nem tudtam megracionalizálni magamnak azzal, hogy ha például másért vállalom, akinek az én áldozatomért cserébe nagyon jó lesz, akkor attól nemesebb, jobb emberré válok. Nem válok azzá, senki sem válik. Csak nyomorult és boldogtalan lesz, ez az igazság. Nincs a szenvedésben semmi fennkölt; a langy tócsában dagonyázástól határozottan elkülönülő valódi szenvedésben, a módszeresen belénk kondicionált önpusztítás és felesleges fájdalom szorításában nincs. 

Magunkra kényszerítjük, mert megtanították számunkra, hogy kizárólag végső boldogságunk teljes feladásával kaphatunk csak alamizsnaként szórt szeretetmorzsákat, pedig a képlet sokkal egyszerűbb. Ha már mostanában cifra nevekkel illetünk mindent, én ezt a szeretet kapitalizmusának hívom: csak a szeretet szül szeretetet, a hiányából pedig nem lehet építkezni. Ha a hiányból próbálunk adni, az felemészt. Ezért olyan fontos tudni szeretni önmagunkat, ami ismét közhelyesnek hangzik, de ha valaki átélte már ezt az érzést, tudja, hogy nélkülözhetetlen. És azt, hogy az égvilágon semmi önző nincsen benne. Sőt, ennél felszabadítóbb tapasztalásban még nem volt részem. Ez a végső szabadság. Igen, sokszor ugyancsak rengeteg munka, illetve legfőképp nagyfokú érettség és nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki képes legyen szeretni - nem elfogadni, eltűrni, elviselni, hanem szeretni - önmagát. És aztán a "van"-ból adni, amit a "nincs"-ből lehetetlenség, bármennyire szeretnénk is azt hinni, hogy az önmagunk szeretetében gyökerező, másoknak adott szeretet kiváltható az önfeláldozással. Az önfeláldozás - bár elsőre az egyik érintett fél számára igen kedvezőnek tűnik - valójában minden résztvevőt gúzsba köt és ellehetetlenít. Az önfeláldozóval a nincsből adakozni próbáló felemésztés általában kézzelfoghatóbb módon teszi ezt, mint amilyen annak a lehetetlen terhe, amelyet a "kapó" örököl: hogy miattam áldozta fel - bármely szinten - magát valaki más. Kőkemény áron tanultam meg ezt, és sosem tévesztem szem elől. Ezért számomra csak az a próbatétel elfogadható, és csak annak a szükségessége igazolható, amelyből az ember valóban továbblép egy boldogabb élet felé. Amelyet legyőzve jobban érzi magát, mint korábban. És végül tényleg boldog lesz, és ezáltal már rendelkezik tőkével, amelyet másokba befektetve a sokszorosára kamatoztathat.

Tudom, hogy nincs garancia, és azt is, hogy ez egy embert próbáló és hosszú folyamat. Kinek-kinek a saját útján, kinek jóval fájdalmasabban, kinek kevésbé, de mindenképpen munkás. És a munka sosem maradhat abba. Ahogy egy könyv újraolvasása is újabb és újabb jelentésekkel bír az idő előrehaladtával, úgy mi is olyan történetek vagyunk, amelyeket újra és újra elő kell vennünk, hogy szemügyre vegyük azt, amit esetleg korábban elmulasztottunk észrevenni, és megtanuljunk egyre inkább a sorok között olvasni. Tehát olyan nincs, hogy az önismeret feltérképezése befejeződött. Az viszont lényegi különbség, hogy odaértem-e a boldogságot jelentő létbe, vagy sem. És ha az ítélőképesség ilyen magas fokán álló ember kijelenti, hogy bizony, most már ott a helyed, az rengeteget segít hinni. Nem az ígéretben, hanem a tényleges megvalósulásban.