Pontosan így

Kis Viku iszonyatosan jól tud írni. Van, hogy nem mindenben értek egyet vele, sokszor igen, ezúttal pedig teljes mértékben:

Beszélgetés egy ötévessel.

-Viki, neked van kisbabád?-Teszi fel az örökkön örökké visszaérő kérdést barátnőm kislánya.
-Nem, nincs.
-Miért nincs?
-Hát tudod...na gyere, ülj ide az ölembe.
Az úgy van, hogy amíg nem vagyok kész, addig nem szeretnék kisbabát. És elárulom neked, hogy én tulajdonképpen nem is gyereket szeretnék, hanem emberkét. Mert mindenki gyereket akar, mert az cuki, gőgicsél és mosolyog, de aztán megnő, és élete nagy részében meg felnőtt, sokáig, nagyon sokáig. És én ezt a dolgot, ezt az anyaságot, nagyon jól akarom csinálni, igazán nagyon jól, óvatosan és megfontoltan.
-De a gyerekek sokat sírnak ám! Mérges leszel ha majd sír a kisbabád?
-Szerintem én vele együtt fogok sírni és remélem nevetni is. Majd ha szomorú, akkor magamra kötözöm egy ilyen hordozóban, beteszünk valami vidám zenét és sütit sütünk. Hiszek abban, hogy ha én boldog, kiegyensúlyozott és nyugodt vagyok, akkor ő is ilyen lesz, hiszen az elején engem tükröz majd vissza, én leszek neki a világ, és ez hatalmas felelősség, erre még nem állok készen...Arról nem is beszélve, hogy egy ember-vállaláshoz rengeteg dolog kell.
-Például cumi meg játékok?
-Persze, az is nagyon fontos, de kell apuka, lakás, pénz, testi és lelki egészség, érettség, ideális esetben nagyszülők, barátok, rokonok, akik segítenek, ha baj van. Igaz, sok anyukának ezek közül egyik sincs meg és szépen nevelgeti a porontyait, de én azon dolgozom, hogy biztonságos hátországot teremtsek, és hogy a gyerekem egy igazán boldog és normális felnőtt legyen.
-És jobban fogod szeretni a gyerekedet, mint a palacsintát?
-Hűha, ez nehéz kérdés, mert a palacsintát borzasztóan szeretem...Igen, azt hiszem minden nőnek a gyereke az ő fő műve. De nem akarok sem a keresztje, sem az ellensége, sem az Istennője lenni. Úgy képzelem, hogy én egy barátot szeretnék tulajdonképpen, akivel megbeszéljük a dolgokat, nagy korában is beleülhet az ölembe, így, mint most te, és elmondhat nekem bármit. Nem akarom, hogy ha rám gondol, görcsbe ránduljon a gyomra, hogy hazudnia kelljen, hogy féljen tőlem, hogy megnyomorítsam érzelmileg. Az a legjobb, ha én egész egyszerűen csak egy meleg fotel vagyok neki, amibe belehuppanhat meztelenül, miközben jégrémet majszol a kezeivel egy hatalmas, műanyag bödönből. Mert, tudod, szerintem az igazán jó anyuka a nyugalom és a szeretet szigete, egy olyan kapaszkodó, amit ha megszorítasz, nem kell érte fizetned, nem csap beléd az áram, hanem valóságosan tudsz rá támaszkodni. Ehhez nagyon sokat kell tanulnia és fejlődni egy anyukának, hogy ne akarja a saját képére formálni a kis embert, ne tömje tele félelmekkel, szorongásokkal, a meg nem valósult álmaival, hanem csak segítsen neki, de közben hagyja hibázni, gondolkodni, dönteni. Ne telepedjen rá és ne is legyen közömbös, hanem ott, középen, csak egész egyszerűen ő legyen a Mama, a porcukros hókifli illat, a puha ölelés, a biztonság és a megnyugvás, akire örökkön örökké lehet támaszkodni, a bölcs tyúkanyó, aki belül csupa mosoly és boldogság. És én még egyelőre nagyon szomorú vagyok és nagyon magányos, szóval még nem jött el az idő.
-Ez tényleg ilyen nehéz dolog?
-Nos, tudod, nem könnyű feladat, mert amikor a kisbaba megszületik, ő már valamilyen, és neked is alkalmazkodnod kell hozzá, tulajdonképpen ő nevel téged és nem te őt. Nem egy darab színes gyurma, amit úgy formálhatsz, ahogy kedved tartja, hanem egy ember, akinek lelke van, aki megsérülhet és elszomorodhat, és akkor neked segítened kell neki, minden érzékszerveddel folyamatosan éberen és nyitottan, az összes rezdülésére figyelve.
-Szerintem ez sokkal egyszerűbb. A gyerekeknek csak csoki kell meg játszótér, esti mese és kakaó.
-Igen, igazad van... De nem mindegy, milyen és mennyi csoki, hogy leesik-e a mászókáról és elkapom-e, mit mesélek neki az életről és hogy nekem szól-e elsőként, ha fáj a hasa a kakaótól...Mert egy Mamának mindenre gondolnia kell...És ha már megszületett a kisbabád, onnantól kezdve, tudod, minden gondolatod ő lesz, és az összes többi gondolatodnak is ő lesz a vége, és az utolsó lélegzetvételeddel is az ő nevét fogod suttogni...Hát, ezért ilyen nehéz ez. És ezért ilyen csodálatos...
(Bihari Viktória)

A teniszsznobizmus aranyfokozatai

Az utóbbi időben egyre gyakrabban tapasztalok igen zavaró, tipikusnak tűnő viselkedésformákat a tenisszel kapcsolatban, amelyeket az alábbiakban a sznobizmus különböző fokozataiként megkísérelek összefoglalni:

1. fokozat: Tenisz = külföldi tenisz

Az illető kizárólag a nemzetközi sporteseményeket követi nyomon, fogalma sincs a sportág magyar neveiről, vagy ha igen, a hazai és nemzetközi teniszt minimum két különböző sportágnak tekinti. Természetesen megelőzi a gondolkodását az a feltevés, hogy a tenisz kizárólag férfisport, így a női tenisz nem létező fogalom a számára, tehát ez a kategória némi átfedést mutat a következő fokozattal.

2. fokozat: Tenisz = nemzetközi férfitenisz

Amikor nagy nevekről, Grand Slam esélyekről, általában a teniszezőkről kérdezik, kizárólag a Rafa-Djokovic-Federer tengely mentén tud gondolkodni. A női teniszt nemlétezőnek tekinti, meccseket sem néz - holott sosem győződhetett meg magától arról, hogy érdemes-e, hiszen soha nem is nézett. A 2. és 3. fokozat interakciója érvényesül abban az egyénben, aki panaszkodik a magyar tenisz helyzete miatt, drukkol - meglehetősen megérdemelten - a feltörekvő, 230. helyen álló ifjú titánoknak a kiváló eredmények és az előkelő ranglistás helyezés eléréséhez, azonban teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy egy ideje már van MAGYAR játékos, aki rendszeres résztvevője a hivatalos világszövetségi versenyeknek, ráadásul jelenleg 86. a világranglistán. Babos Tímeának hívják.

3. fokozat: Tenisz = hazai és nemzetközi férfitenisz

Adott esetben ismeri a sportág hazai FIAI közötti húzóneveket - még ha nem is a nagy versenyek közvetítéseiből -, és a kezét véresre tördelve szurkol a Challenger tornákon való jó szereplésükért, valamint végre!, a közelgő Grand Slam kvalifikációs köreiből való továbblépésért. Tájékozottnak véli magát, és nyíltan vagy magában elítéli az 1. fokozatú csoport tagjait, akik sznobizmusa elvakítja őket annyira, hogy nem hajlandók tudomást venni a nadali magasságokba - egyelőre még - nem emelkedő hazai fiúkat. Ebbéli meggyőződésében még a Davis kupa mérkőzéseire is teljes mellszélességgel kilátogat, és a jóval esélytelenebb ellenfél elleni vereség ellenére különlegesnek érzi magát felvilágosultsága, nyitottsága okán. Eközben persze nem jut eszébe, hogy tavaly indult már MAGYAR játékos Grand Slam főtábláján, valamint több világszövetségi versenyen is jól szerepelt, egyéniben és párosban egyaránt. A neve pedig Babos Tímea, aki ma éjjel újra döntőt vív párosban, méghozzá a világelsők ellen. De ezt ő sajnos nem tudhatja, mivel női teniszt - mily meglepő - ő sem néz. Így aztán nem fog feltűnni neki, hogy februárban a Fed-kupa keretében a világ második legjobb játékosa is itt lesz nálunk.

....

Amellett, hogy élből elutasítom a sznobizmust, mivel mesterséges kategóriagyártásnak tartom, amely csak arra jó, hogy számos értékes élménytől fosszon meg bennünket, a női-férfi egyenjogúság szempontjából is zavar, hogy van egy méltán híres sportágunk, amelyben világviszonylatban az utóbbi néhány évtizedben kétségkívül messze jobban szerepeltek a nők, mint a férfiak, de ez nekünk valamiért mégsem jó. Mert az nem olyan. Az csak női tenisz. Ami pedig olyan méltatlan hozzánk, hogy nem is nézünk női meccseket, hiszen ki is lehetne kíváncsi valakire, aki 200 km/h-nál kevesebbel szervál?

Pedig a női meccsek nagyon izgalmasak tudnak lenni, okos és taktikus a játék, sokszor kiélezett csatáknak vagyunk tanúi, és igen, olykor előfordul az is, hogy unalmasan egyoldalú vagy éppen rossz minőségű teniszt látunk. De - és széles körű tapasztalatból beszélek - ez nagyon ritka, miközben a férfi teniszre is igaz, hogy Nadal is tud végtelenül unalmas meccset játszani, amikor lesöpri ellenfeleit a pályáról, vagy borzalmas mennyiségű hibával tűzdelt játékot kell végigszenvednünk, esetleg a nők esetében oly gyakran hiányolt erőtől duzzadó titánok csapnivaló adogatójátékkal és sorozatos brékekkel ajándékoznak meg bennünket.

Az elutasítás nagy része tehát egyszerűen abból fakad, hogy - az élet sok más területéhez hasonlóan - a nők nem számítanak egyenlő módon, eleve kevesebbre tartjuk képességeiket, eredményeiket - nagyon tanulságos megfigyelni a média szerepét ennek alakításában, kézzelfogható a befolyás -, és többször annyit kell bizonyítaniuk, mint a férfiaknak. Ezért fordulhat elő, hogy lehet nekünk világranglistás 86., de akár 13. helyezettünk is, nem vagyunk elégedettek. Mert az nem ugyanaz. Az csak női tenisz.

Ideje felébredni. Én pedig megyek döntőt nézni a jelenlegi két kedvenc párosommal...

...azaz mégsem, mert a népszerű idősávban a fontos mérkőzéseket - a férfidöntőket - közvetítik. Még egyszer: honnan is indult ez az elmélkedés?

Jazz meg jazz

Nagyon vártam a Centrál Színház Chicago című előadását. Olyannyira, hogy a Kabaréhoz hasonlóan ismét sikerült a bemutatóra lőni jegyet. Tudom, hogy húsz előadás múlva kiforrottabb és egységesebb lesz a koreográfia, gördülékenyebb a díszletváltás, de én nagyon szeretem azt az extra energiát, erőfeszítést, izgalmat, amely a bemutatókban mindig ott van. Ráadásul így nem kell tudatosan kerülgetnem a kritikákat, nehogy befolyásolják a látásmódomat, amikorra eljutok a színházba. Vasárnap óta pedig már tervezem, mikor láthatom legközelebb. Mert egyszer nem elég, és ennek ezúttal semmi köze nincs az általam oly kedvelt zenéhez.

HÖLGYEIM ÉS URAIM, SPOILER KÖVETKEZIK!

Már a darab első mondata egy óriási kritika felénk, a nézők felé - azonnal tükröt tart nekünk, hogy lássuk, mi, akik eljöttünk, azért vagyunk itt, hogy "élvezzük" a csalást, a gyilkosságot, az intrikát, a kicsapongást, a hazugságot és a házasságtörést. Tehát mindazt, amit "mi mindannyian úgy szeretünk". Ez az önreflexió végig jellemző a darabra, és nézőként közben én is végig ezzel küzdöttem. Vajon tényleg a fent említett élvezetek miatt vagyunk itt mi, a Chicago nézői? Hiszen én nem ezért jöttem, nekem nem ez jut eszembe a Chicagóról. De akkor miért is olyan különleges számomra ez a musical? Aztán megszólal az All That Jazz nyitánya, és azonnal tudom a válasz - én a zene miatt, és természetesen a táncért vagyok itt. A darab elején mindenképpen. A végére azonban már egészen más miatt akarok repetázni, mert Bozsik Yvette a ma is aktuális, egyértelmű üzenetből olyan értelmezést farag, amely sem közben, sem utána nem hagy nyugodni.

A hármas szereposztásból a Schell Judit - Mórocz Adrienn Velma-Roxy párosát fogtuk ki, számomra kissé meglepő módon, mert valahogy a Jordán Adélról készült a próbafotókból olyan erősen áradt a barna-szőke ellentét (holott Tompos Kátya is barna, de sebaj), hogy nem esett le, itt most két szőke (na jó, egy szőke és egy vörös) hajkoronával lesz dolgunk. Ez egyébként persze részletkérdés, én mégis örülök, hogy nem festettek hajat/húztak parókát a színészek, noha a kosztümökben egyértelműen megmutatkozik a fekete-fehér ellentét. Miután Mórocz Adriennt két nappal korábban hallottam énekelni a Jégvarázs c. Disney-filmben, megnyugodtam, hogy nem lesz itt hiba, és bevallom, Falusi Mariannak is azért örültem nagyon, mert az ő énekhangjával zseniális választás volt Morton mama szerepére. Nem szeretek amiatt feszengeni, hogy egy színész remek játéka mellett nyilvánvalóan gyengébb az énekhangja, de ilyesmivel ezúttal nem kellett számolni. Amikor Schell Judit csak úgy lecsúszik spárgába, majd dalra fakad, és kiderül számomra, hogy elismert színészként mellesleg kiváló énekes is (tudom, ez csak nekem volt új), végképp megnyugszom, hogy nincsenek rejtett képességeim, amelyek valamilyen végzetes hiba folytán túl későn derülnének majd ki.

A lehető legjobb ritmusos, feszes élő zenére megszólaló dalok zeneileg továbbra is kiemelkedőek számomra a musicalirodalomban, ráadásul Baráthy György fordításában új életre kelnek, és a magyar dalszövegekben olyan könnyen gagyivá, nevetségessé váló sorok keményen, ütősen adják vissza az eredeti üzenetet és tartalmat. VÉGRE! A cellatangó dinamizmusa ezáltal lehengerlő - és ennél kevesebbel az nem működne. Ezt a dinamizmust rendkívül jól erősíti a koreográfia és a tánc, lenyűgöző, hogy micsoda munkát végeznek két és fél órán keresztül, megállás nélkül a színészek és táncosok. Különösen az All That Jazz frissen bozsikyvette-es a pofonegyszerűen találó jazzkarok és alapmozdulatok felhasználásával, és ez a letisztultság a színpad szűkössége jelentette korlátok között mégis robbanó erejű tánccá fokozódik a megfelelő pillanatokban. Egyetlen csalódás számomra ebben a tekintetben Velma és Roxy utolsó jelenetének koreokarográfiája. Nem értem, miért kellett a számomra túlságosan gazdaságosnak tűnő, karmozdulatokra építő motívumokkal lefelezni a lassú bevezető után felgyorsuló zenét. Így igazi, pörgős charlestont mindössze az utolsó pár nyolcas erejéig láthatunk, és ez kicsit belém fojtja a lelkesedést. Még ha nem hasonlítom is a filmhez, ez a "grandiózus lezáráshoz", amelytől fel kellene robbannia a színpadnak, kevés.

Schell Judit nekem tökéletes Velma, tetszik, hogy megjelenik a két főszereplő korkülönbsége, mert ezt lényeges tulajdonságnak érzem a karakterábrázolásban. Velma letűnő csillaga miatti keserűsége csak részben ered a média felszínes érdeklődésének más irányba terelődéséből, finoman érződik, hogy a gyilkossággal járó hírértékhez bizony sokat hozzátesz az agyonajnározott fiatalság. Velma melankóliájában nagyon árnyaltan megjelenik a "kiöregedés" (és nem az öregedés!) tragikuma is, és ez nagy bravúr. Egyébként pedig nincs olyan, amit Schell Judit ne tudna megcsinálni, legyen szó éneklésről, táncról vagy szerepjátszásról, így nagyon hiteles Velmaként.

Az előttünk ülők kifogásolták, hogy Mórocz Adrienn túljátssza Roxy szerepét, de szerintem szem elől tévesztették a lényeget, mert ahogy a Kabaré Sally Bowles-a egy kevéssé tehetséges énekes- és táncosnő (így például egy kevésbé jól éneklő színésznő hiteles lehet a szerepében), úgy Roxy is egy kifejezetten harsány, tapasztalatlan és naiv, ugyanakkor népszerűségre éhes és büszke lány, és ennek a karakternek a kritikája ez az előadásmód, ami - valljuk be -, sokszor nem is áll messze a hasonló kaliberű celebek valós stílusától. Jó ez így, nagyon.

Falusi Mariann Morton mamaként jön, lát és hengerel. Minden ízében tökéletes választás, és a rabok segítségnyújtásnak álcázott, kellő anyagiak ellenében történő kihasználása mellett - amely miatt egy perccel sem jobb, mint Billy Flynn, ha "kisebb-ben" csinálja is - itt egy másik jellegű kihasználás is erőteljes hangsúlyt kap, amely legnagyobb meglepetésemre képes egy ponton még zavarba is hozni. Szuper. Borzongatóan jó. Nem tudom eldönteni, hogy Falusi Mariann hangja vagy a dörgő tapsvihar rengeti-e meg jobban a színház falait.
 

 

Majd jön a sima modorú, profi de kegyetlen lehúzógép, Billy Flynn, és Kulka János megint brillírozik. Mostanában a Hat hét, hat tánc miatt amúgy is dupla adagban kaptam őt, de egyáltalán nem bánom, ráadásul az eddig látott feldolgozásokhoz képest itt kiemelt szerepet kapott (nem csak Billy Flynn, hanem Kulka János is!), amelyhez a legtöbb kiutalás, önreflexió és kényelmetlenséget okozó gondolatot kapcsolódik. Fontos, hogy miközben anyagilag kihasználja a bebörtönzött nők helyzetét, ő az egyetlen, aki átlátja, mi történik valójában, aki próbálja felnyitni Roxy szemét, és mintha egy pillanatra elfogódottságot is látnánk rajta a lány iránt, hogy aztán visszatérjen ahhoz, amihez igazán ért: az önmaga fontosságának teljes tudatában végzett ügyvédi manipulációhoz. Bár hatalmas az egója, és él a rendszer fonákságai adta lehetőségekkel, ő az egyetlen, aki egyúttal kívülről is szemléli azt és tisztában van vele, mindez pusztán parasztvakítás. Érdemes látni, érdemes továbbgondolni.

A jelmezét pedig egyenesen imádom, fantasztikus munka, ahogy a jelmeztervező Berzsenyi Krisztina többi darabja és a Khell Zsolt díszlettervező által megálmodott, végtelenül egyszerű, de nagyszerű környezet is. A letisztult kreativitás a gyengém.

A táncosoknak nagyon kritikus elvárásokon kellett keresztülverekedniük magukat, különösen érzékeny vagyok ugyanis a "köret-szerepbe" butított, gyengécskén előadott koreográfiákra, de nagyon hamar levetkőztem a legrosszabbra készülő, már-már öntudatlan előítéleteimet. Tökéletesek az energiák, mindenki felkészült, nagyon jól játszanak és énekelnek (!), miközben a tánc energiáiból semmit sem engednek, ami üdítő. A szünetben a szereposztást böngészve pedig még egyszer leesik az állam, amikor kiderül, hogy az olyan ismerős hangú és megjelenésű "Lipshitz" Tallós Rita, aki legfeljebb 35-nek néz ki, pedig tudom, hogy mivel gyerekkoromban már láttam felnőttként tévéfilmekben szerepelni, és mivel én vagyok közel annyi, ő nem lehet. Nem is. 52 éves. Az igen.

És végül, de elsősorban: Stohl András mint Mr. Celofán. Mondják, van olyan, hogy a színész teljesen átlényegül a szerepévé, de - most már tudom - én ilyet még nem láttam. Stohl lélegzetelállító, minden sejtje a jóindulatú, de buta, lúzer férjé, aki hiába próbál a belső tartásával, a jóérzése mellett kitartva eljárni, ez a hazug gépezet teljesen bedarálja. Stohl azért nagyszerű, mert az ő karakterében van a legnagyobb drámaiság, amelyet óriási erővel tud megjeleníteni - úgy, hogy valóban elakad a lélegzetem, és az végig ömlő cinizmus mellett, amelynek tartalmán méltatlankodunk, de egyúttal nevetünk is, itt nincs menekülőút. Ez színtiszta dráma, még akkor is, ha a közönség az utolsó mondatát dörgő nevetéssel honorálja. Én nem vagyok biztos benne, hogy ez a megfelelő reakció rá, számomra inkább torokszorító. Igen, persze, hogy azért, mert tudom, mit jelent olyan életet élni, amely mások számára észrevétlenül múlik el. Stohl hatalmas érdeme, hogy egy láthatatlan, mindenki által figyelmen kívül hagyott karaktert úgy tud megszemélyesíteni, hogy az egész stábból éppen rá emlékszem a legélesebben.

Jóindulatú, de eszes karakter sajnos nem létezik ebben a világban. A manipuláció, a hidegvérű előnyszerzés szándéka párosulhat intellektuális fölénnyel, mint Billy Flynn esetében (ha életeket ment is, ezt nem erkölcsi elköteleződésből, pusztán a maga érdekében teszi - ebben "sztár", és ebből húz busás hasznot), vagy buta, naiv tapasztalatlansággal, mint például Roxy-nál, de a jó ügy érdekébe állított éleslátás hiányzik, ami igen sokatmondó - és lesújtó. Én azért még hiszek benne, hogy létezik ilyen, ahogy abban is, hogy ezúttal mégsem pusztán az erkölcsi szempontból kifogásolható tartalmat érkeztünk élvezni, hanem társadalomkritikát látunk, amely bár "nélkülünk nem jöhetett volna létre", ahogy a darab kereszttüzébe állított celebvilág sem (amelyet egyedül az önmagába visszatérő érdeklődés hoz létre és tart fenn, érdemek nélkül), itt mégsem üres, önmagáért való népszerűségről van szó, és a közönség a tehetségük miatt méltán szerepet kapott színészeket néz egy tehetséges rendező darabjában, akik gondolkodtatnak, akik miatt átértékelünk, hazaérve pedig talán más szemmel tekintünk a világra, és kritikusabban megválogatjuk, milyen értékek mentén szeretnénk élni. Miközben piszkosul jól is érezzük magunkat, de nem "csak" jól.

Én úgy érzem, vasárnap este jóval többet kaptam a kulcslyukon át meglesett fertő puszta élvezeténél, ezért arra jutottam, hogy ha a kritika a kritizált világ dimenziójában született is, mégis külső nézőpontból reflektál rá, és lehetővé teszi számunkra is, hogy rálássunk, hogy kritikusan szemléljük, és más döntéseink, választásaink legyenek. Nagyon, nagyon tetszik.

Story of My Life

Kapcsolatban

Miután pár hete az X-faktor legzsengébb korú versenyzője igen nagy érettségről tanúbizonyságot téve kijelentette, hogy verseket a fájdalmáról ír, mivel "amikor boldog vagy, azt nem leírod, hanem megéled", ismét megerősödött bennem régi meggyőződésem, miszerint én igenis hangot fogok adni a boldogságomnak - amikor egyszer lesz olyan. Annyi keserűséggel, derékba tört álommal, fájdalommal, szenvedéssel és brutalitással találkozunk, ezektől hangos minden, ezekről muszáj beszélnünk, ki kell adnunk magunkból - ami rendjén van -, de éppen ezért fontosnak tartom, hogy a boldogság is hangot kapjon. Tavasz óta nagyon sok boldog pillanatban volt részem, amelyekről szintén írtam, közben azonban újabb mélypontok következtek, így nem igazán tudtam megnyugodni. Az újabb születésnapom előtt egy hónappal azonban egyszer csak észrevettem, hogy mindaz, ami korábban kínzóan hiányzott, egy kerek egésszé állt össze. Soha nem tapasztalt érzés, amelyért részben egy eddig számomra ismeretlen állapot felelős. Nem kizárólagos, de olyan változásokat indított el bennem, amelyeket korábban el sem tudtam képzelni, ezért írok róla.

 

Szóval kapcsolatban. Furcsa érzés, hogy ott díszeleg a piros szívecske az adatlapomon, főként úgy, hogy semmivel nem több a valóságnál az, amit ránézve gondolhatnak róla az emberek. Boldog vagyok. Talán nem meglepő, hogy mivel igazából 11 évvel ezelőtt - és akkor is némi jóindulattal - alkalmazhattam utoljára magamra a „kapcsolatban” jelzőt, remegő gyomorral ültem végig azokat a hosszú perceket, amelyek alatt próbáltam rányomni az OK gombra, hogy megváltoztassam digitális összközösségi státuszomat. Félelmetesnek tűnt, hogy végre megtörtént, amire ezer éve vártam, és amiért annyit dolgoztam. Vegyült azonban ebbe a bizonytalanságba egy másik, a fenti adatokból sejthetően eddig ismeretlen érzés (vicces belegondolni, hogy 11 éve még nem is létezett facebook). A közösségi média univerzumába való belépésem óta a kapcsolati státuszukat jó okkal fel nem tüntető, illetve a vállaltan vagy inkább nem vállaltan egyedülállók csoportjába tartozóként definiáltam magam, illetve a rendszer engem. Attól függetlenül, hogy nagyon is eseménydús volt az életem „lelki-érzelmi” tekintetben - már ami a különböző szenvedések mértékét, típusait és támadási pontját illeti -, a kevés kategória között gondosan feltüntetett „bonyolult kapcsolatban” sem fed le minden esetet – például azt, amikor valami ugyan mérhetetlenül bonyolult, de messziről sem kapcsolat. Ilyenből pedig az elmúlt évtizedben akadt rendesen, mire végre sikerült kigyomlálnom a lelkem mélyén gyökerező, ártalmas indíttatásokat, amelyek miatt akaratom ellenére újra és újra lényegében ugyanabba a helyzetbe sodródtam. Tavaly megtörtem a jeget, és visszatekintve kijelenthetem, hogy másfél éves mélyrepülést és kőkemény, minden korábbit meghazudtolóan kíméletlen munkát követően végre képes voltam megfordítani a sorsomat.

Több mint három évtizednyi, részeredményeket hozó, de lényegében hiábavalónak tűnő küzdelem után pedig fejbe kólint ez a szokatlan, új érzés, ami mégis annyira természetes, és annyira ismerősnek hat, hiszen amióta az eszemet tudom, tisztában voltam vele, hogy erre vágyom. Csak épp a megvalósítás szenvedett csorbát.

A kapcsolati státusz korábbi közösségi önmeghatározásomat felborító megváltozása egy további érdekes élményt hozott: hirtelen úgy éreztem, mintha átálltam volna a sötét oldalra. Mintha számos ismerősöm, akivel a kapcsolati státuszukat jó okkal fel nem tüntető, illetve a vállaltan vagy inkább nem vállaltan egyedülállók csoportjába tartozás kimondatlanul is közösségé formált bennünket, most idegenként tekintene rám. Mintha elárultam volna őket. Nekem nagyon sokszor jelentett megnyugvást és bátorítást, ha láttam, mások is hasonló cipőben járnak, nem vagyok egyedül az egyedüllétemmel, és ha ezek után láthatóan mégis megtalálta valaki a párját, az tudott igazán nem jól esni, hiszen eggyel több tükör állt velem szemben azt hirdetendő, hogy ez nekem valamiért mégiscsak jóval nehezebb - és ki tudja, talán lehetetlen is.

Így aztán most magammal kapcsolatban is ez a gondolat fogalmazódott meg bennem, és hangsúlyoznám, hogy az én fejemben. Biztosan voltak olyan ismerőseim, akik hasonlóan éreztek, de a lényeg mégis az, hogy én miért is éreztem rosszul magam? Csalónak és árulónak? Hiszen több mint három évtizedig egyetlen egyszer sem éltem át hasonlót. Egész életemben ezért küzdöttem, akkor most miért érzem úgy, hogy nincs hozzá jogom? Hogy ha végre láttatom a világgal a boldogságomat, az máris ezen állapot mások orra alá dörgölésnek számít? Ne érezzem így, ne számítson annak, ha mások számára teljesen természetes! Ezt még tanulni kell, és végre nem csak a valóság tagadásával, imaginatív technikával tehetem.

 

Kaptam érdekes reakciókat a kirakni – nem kirakni kérdéskörben is. Egy barátom egyenesen nekem szegezte: ő engem pont olyannak ismert, aki nem írja ki a státuszát, még ha ő igen előzékeny módon ezt úgy értelmezte is, hogy sosem tudhatja, van-e párom, nem pedig a témabeli érdemi hírek hiányának tekintette. Némi neheztelést éreztem a hangjában, amiért kellemetlen helyzetbe hoztam őt („Most ezzel mit csinálsz? Lájkolod? Gratulálsz? Milyen hülyeség már ez?"– és teljesen igaza van, ráadásul nagyon megérint, hogy ő - velem ellentétben - nem tartja a világ 8. csodájának, hogy végre nekem is van mit kiírni), miközben az ő oldalán is ott díszeleg, hogy házas. De ő csak két év után írta ki. .... Tessék? Érdekesek ezek a kettős mércék.

A kirakni - nem kirakni kérdésben én mindig is határozott álláspontot képviseltem. Miután egész életemben azt várták tőlem, hogy ne merjem jól érezni magam, hiszen az túl éles tükröt tartana a körülöttem élőknek saját nyomorúságukat illetően, fontos számomra, hogy látható legyek. Hogy ne kelljen rejtőzködnöm, ne kelljen titkolnom, amikor – végre valahára – boldoggá tesz az életem. Mindenki más számára természetes, hogy megoszthatja az életéről, amit szeretne, tehát én is fenntartom erre a jogot. Mert lehet, hogy sok indokolatlan félelem csak az én fejemben létezik, de a fenti tapasztalatok szerint a világ irántad való elvárásaival is fel kell venni a harcot, ha ki akarsz törni abból a skatulyából, amelyet az egész eddigi életed rád kényszerített, illetve amellyel magadat azonosítva engedélyt adtál a külvilágnak arra, hogy másképp kezeljen, hogy elvárhassa tőled a láthatatlanságot.

Engedély ezennel – azaz 1,5 éve – visszavonva, és ha valamit üzen az én státuszváltozásom, az éppen az, hogy mindenki sikeresen elérheti a céljait - akkor is, ha több mint három évtizedig, vagy akár tovább az égvilágon semmi nem mutat arra, hogy ez valaha megtörténik majd -, és semmiképpen sem az, hogy „naná, nyavalyog, aztán persze még neki is sikerül”.

A tény, hogy én eljutottam idáig, több hitet kell, hogy adjon mindenkinek a „lehetetlen” megvalósításában, mint azt valaha gondolnák.

"Unless" - Good Advice in an Unconventional Form

Mommy and daddy told me that if I worked hard, I’d have a good career. So, if you work hard and have a good career - if you work really, really, really hard -, you'll have a good career. Doesn’t that like mathematically make sense? Hm...NOT. But you’ve managed to talk yourself into that. You know what? Here's a little secret. You wanna work? You wanna work really - really, really hard? You know what? You'll succeed. The world'll give you the opportunity - to work really-really, really REALLY hard. But...are you so sure that THAT's going to give you a great career? When all the evidence is to the contrary?

...and more about weird vs. normal, the highest expression of your talent, using your children as an excuse for abandoning your dreams, passion vs. interest, and most importantly, the significance of the word unless.

Why victims of domestic violence don't leave...

"What I will never have again, ever, is a loaded gun held to my head by someone who says that he loves me."

Neither literally, nor metaphorically. Never.

Let's break the silence.