Mozizom - Love Ranch

Egy újabb nagyon-nagyon alulértékelt darab. Annyit szidták, hogy már nem is tudtam, mire számítsak. Mint anno az egyik tanárnőnknél, akiről elterjedt, hogy egy "vadállat", fél évembe került, hogy rájöjjek, egy nagyon szigorú, de korrekt és tisztán jóindulatú emberről van szó. Hónapokig kerestem benne a vadállatot, mire rájöttem, hogy egyszerűen csak nem létezik, ahogy a Love Ranch-nél is csak a film végén jöttem rá, hogy az a sok kritika, és különösen a Helen Mirren alakításával kapcsolatosak egyáltalán nem állják meg a helyüket.

A királynő Oscar díjas színésznője nagyon is alázatosan és 100%-ot nyújtva állt ehhez a feladathoz, függetlenül attól, hogy éppen a férje ült a rendezői székben. Nekem a sztori, a történetmesélés és a rendezés is tetszik, de ami igazán nagyszerűvé teszi a filmet, az Helen alakítása. Fantasztikus árnyalatokkal hozza az iparba belefáradt, önmagát is elhagyó nőt, aki azért még nem felejtette el egészen, mire is vágyott egykor, a kivirágzása így nagyon is érthető. Minden fájdalmát, szarkazmusát, új erőre kapó magabiztosságát és vakmerőségét elhiszem neki, mert egyetlen pillantásában vagy gúnyos megjegyzésében ott van az egész jobb sorsra érdemes, de végül kitörésre képtelen élete.

Helenen kívül Joe Pesci és a fiatal bokszolót játszó Sergio Peris-Mencheta is rendkívüli alakítást nyújtanak, és ezzel már ők hárman elviszik a hátukon a filmet. De az egésznek a lelke mégis Grace, akit Helen Mirren annyira hitelesen alakít, hogy éppen, hogy elhiszem, hogy öregnek és csúnyának érzi magát, hogy nem érti, miért kíváncsi rá a fiatal bokszoló, hiszen a saját férje hosszú idő óta lábtörlőként bánik vele, talán nem is bánt soha máshogy, mivel szeretetfogalma egy csecsemő mindent elváró, de cserébe semmit nyújtani nem tudó ragaszkodásában merül ki. Azután Grace magára találását is elhiszem, mert nem számít a kor, csak az, hogy két ember milyen éretten tud viszonyulni egy kapcsolathoz, és ebben a fiatal Armando messze lekörözi az élemedettebb korú Charlie-t.

A sokat támadott jelmeztervezés is tökéletesen eltalált, Helen ruhái megidézik a '60-as éveket, és akármennyire visszatért is a korábbi évtizedek stílusa, nem, nem olyanok a kosztümök, mintha a legutolsó divat szerint készültek volna - ez nagy túlzás, legfőképp azért, már két éve folyamatosan a '80-as éveket próbálják újra ránk erőltetni a divatosság égisze alatt, miközben az eredetileg is egy félreértésen alapult (válltömés, tényleg???), Grace ruhái pedig egyértelműen korábbi - és jóval ízlésesebb - kort idéznek.

Nekem nagyon tetszett a film, minden szempontból felülmúlta az összes kritikát, amit olvastam, de nem csak az alacsony elvárások miatt, hanem saját értékén is megállja a helyét a figyelemre érdemes alkotások között, és különösen Helen Mirren alakítása eddigi szerepei sorában.

Molyolok - Holokausztregények

Véletlenül úgy alakult, hogy gyors egymásutánban kiolvastam a Sorstalanságot és A felolvasót. Mindkettő nagyon tetszett. Az utóbbiban újraéltem a filmet - ez esetemben pozitív élmény volt -, sőt, a katartikus pillanatokat szerintem a filmben sokkal hatásosabban oldották meg; a könyvben - talán szándékosan - aláássa a katarzist a nyers és kíméletlen, minden szentimentalizmustól mentes megfogalmazás. Azért a két szereplő kapcsolata, és főleg Michael érzései nagyon jól érzékelhetőek, nem beszélve az ilyen regényekben kötelező erkölcsi eszmefuttatásról, amely a nézőpont miatt mégis egyedi.

A nem hagyományos nézőpont a Sorstalanság nagy erőssége is, nem beszélve pszichológiai hitelességéről. Számomra döbbenetes az eszmélésnek ez a tisztán látó, sallangmentes és semmilyen feloldozást nem adó leírása. Ez a sokk felfogását megszűrő, folyamattá alakító tulajdonság valójában az emberi elme sajátos - és sokszor áldásos - korlátaiból adódik, és éppúgy jellemző a mindennapi életünkre, mint a láger különleges körülményei között. És amennyire félelmetes, hogy milyen szörnyűségekre volt képes az emberi faj, annyira félelmetes, hogy mit képes túlélni az értelem, és miből képes regenerálódni.

Szerintem a könyv irodalmi értéke is leginkább ennek a nézőpontnak a nagyon hiteles bemutatásában rejlik, számomra történelemkönyvek, túlélőkkel készített interjúk, sőt, képek ellenére is ez az első olyan dokumentum, mely az értelmem és a lelkem határán túl tudta tolni az élményt, és így valóban felfogom, átérzem, el tudom képzelni, hogy milyen horror volt keresztülmenni mindezen.

Játszom

Principessától kölcsönvettem ezt az őszinteségi rohamos játékot :). Nagyon érdekes, hogy milyen élményeket hoz fel az emberből egy-egy kérdésen való elmerengés.

1) Milyen regényt olvasol most / olvastál utoljára? Tetszett?

Szabó Magda: Az ajtó. Iszonyatosan tetszik. Alig várom, hogy lássam a filmet Helen Mirrennel Emerenc szerepében, telitalálat a casting.

2) Melyik a legtávolabbi hely, ahol jártál?

Helsinki. Nem csak földrajzilag, hanem azért is, mert nagyon más kultúra, mint bármelyik másik európai város, ahol már jártam, és mert nem tudom, hogy eljutok-e oda mégegyszer :).

3) Sorolj fel három olyan helyet, ahova egyszer szeretnél eljutni.

Mivel a régen vágyott Párizsba ősszel sikerült elutaznom, elsőként New Yorkba, a Cannes-i Filmfesztiválra és a Grand Canyonba - ellenálltam, de legyőzött, fantasztikusan gyönyörű hely, jó lenne személyesen is látni.

4) Van kedvenc sorozatod?

Ó, van, bizony :)! Dr. House - a veterán legjobb dráma, 30 Rock - a veterán legjobb vígjáték, Big C - a legújabb legjobb dramedy, Modern Family - a legjobb új vígjáték és persze a Prime Suspect 1-7 - most már hivatalosan is a mindenkori legjobb TV sorozat.

5) Mi a legbonyolultabb étel, amit el tudsz készíteni?

Bármilyen bonyolult ételt el tudok készíteni, persze a végeredmény nem feltétlenül egyezik majd a receptkönyvivel :). De receptből eddig még bármit megcsináltam, csak idő kell, mert a főzést kb. évente egyszer gyakorolom - egyelőre.

6) Hogyan szoktál aludni?

Hason, kezem a párna alatt, inkább balra fordulva, lábak békában :).

7) Láttad 1999. augusztus 11-én a napfogyatkozást?

Hú, nem emlékszem, csak arra, hogy volt. Bele szerintem nem néztem a csodaszemüveggel, csak megvártam, míg vége lesz.

8) Mi a véleményed az atomenergiáról?

Némi Economistes művelődés után azt gondolom, hogy a szénalapú környezetszennyezés ellen nagyon hatékony alternatíva, de rengeteg veszélye van, nem beszélve a katonai célú alkalmazásáról. Jó kezekben eszköz, de illetéktelenben borzasztó fegyver, és jó lenne, ha az emberiség felelős tagjai elég megbízhatóak lennének ahhoz, hogy humánusan használják. Nem hiszem, hogy ki lehet iktatni, de hatalmas erő, ami katasztrofális következményekkel szabadulhat ki az irányításunk alól. Ahogy a japán tsunami után készült Economist cikk is nagyon találóan írja: "Nature Strikes Back".

9) Sportolsz / sportoltál valamit?

Hű...kb. két éve igyekszem aerobicozni és futni, újabban a zumbát és a spinninget is kipróbáltam, és nagyon tetszenek. Általános iskolában röplabdáztam, de nem ment valami jól, nem voltam elég tehetséges. Aztán 15 évesen megtaláltam a végzetem, és ironikus, de pont a táncban, ennyi idősen még tehetségesnek is bizonyultam: 13 éveig akrobatikus rock'n'rolloztam. Ezek után eléggé hiányzik a rendszeresség, de mint mondtam, igyekszem :P.

10) Játszol / játszottál valamilyen hangszeren?

Jaaaj...furulyáztam, és kb. két hétig zongorára is jártam. Annyira becsülöm Anyukámat, hogy ennyire szívén viselte a zenei műveltségünket, pedig elég meddő vállalkozás volt :P. Ebből talán már sejthető, hogy a hangszeren játszás kérdése nem igazán bír aktualitással az életemben, de hallgatni azért szeretem, főleg jazzt, rockot, musicalt, komolyzenét, és a film- és sorozatzenék nem kevésszer szenzációs darabjait.

11) Hány embernek tudod fejből a telefonszámát?

Ha én is számítok, akkor kettőét. Viszont tudom, hogy hol találjam meg azét, akié fontos.

12) Mi az, amit soha nem ennél meg?

Csótányt...bár a soha elég relatív fogalom, nem tudom, ha a túlélésem múlna rajta, mire lennék képes.

13) Ha nyernél 50 millió forintot, mihez kezdenél vele?

Lakást vennék, téglából és jó nyílászárókkal;)!! Persze csak akkor, ha Á. nem vesz előtte egyet nekem is :P. Egyébként befektetném, magamnak és a leendő gyerekeim részére, hogy ne létbizonytalanságban teljen el a fiatalságuk vagy a pályakezdés időszaka, és tuti, hogy segítenék néhány családtagnak is, amennyire lehetőségem lenne.

14) Hány gyereket szeretnél?

Amennyit akkor szeretnék, amikor aktuális lesz ez a kérdés. Most ott tartok, hogy szeretnék majd, de a mikor, és főképp a mennyi még odébb van. Talán annyi biztos jelenleg, hogy egynél többet.

15) Gondolkoztál már rajta, hogy mi legyen a nevük?

Igen, volt már olyan időszak az életemben, amikor gyerekneveken gondolkodtam, sőt, horribile dictu, még a vezetéknévhez is próbálgattam őket, de azóta rájöttem, hogy ilyesmivel majd akkor foglalkozom, amikor már tuti, hogy pontosan melyik vezetéknévhez kell is passzolnia a keresztnévnek.

16) Mi volt a jeled az óvodában?

Szilva. Még most is a hideg futkos a hátamon, ha eszembe jut a hímzett szilva a tornazsákomon.

17) Dohányzol? Ha nem, rágyújtottál valaha?

Nem, és nem.

18) Mikor voltál először részeg?

Nem voltam, és nem is tervezem. Mivel sosem iszom alkoholt, így nehéz is lenne :).

Hétvégi hangulat

Párizs, pálmafák, Boci csoki...

Oscar Night Reloaded

Legutóbbi Oscaros filmélményeim:

Tenyérbemászóan tökéletes karakterek, egy szenzációs Jacki Weaver, egy szenzációs Guy Pearce és a klasszikus szemet-szemért, fogat-fogért sztori.

Két szó: Nicole Kidman. Amennyire imádom Az órákat - és Nicole-t a filmben-, ez az alakítás mindent visz. Az egész filmet is, a hátán.

Egy igazi alvilági történet a kitörés lehetőségeinek nehézségeiről. Horrorfilmbe illő maszkok, egy remek Rebecca Hall és Dr. Andrew Baird intelligensebb kiadásban :).

Another year - another great disappointment. Leslie Manville tényleg fantasztikus, de a film iszonyatosan lehangoló. El sem tudom képzelni, hogyan mondhatták róla, hogy Mike Leigh eddigi fajsúlyosabb darabjaihoz képest egy könnyed mese. Aki így gondolja - és voltak egy páran -, az biztosan elmulasztotta észrevenni, hogy miről is szól a film.

Végül egy nem mai darab, de azért Oscaros. Nem értem a fanyalgást, szerintem iszonyú jó film. Nem tudom, hogy a többi jelölt mennyivel volt jobb ennél 2007-ben (A királynőt láttam), és lehet, hogy Scorsese korábbi filmjei között vannak Oscarra érdemesebbek, de nekem - aki nem a műfaj szerelmese - nagyon tetszett. Fantasztikus színészeket szedtek össze benne, a húzónevek itt valóban minőséget jelentenek. Vera Farmiga pedig gyönyörű.

"Nálad mindig van valami csavar, amitől semmi nem egyszerű..."

Ma elmeséltem D.-nak, hogy igazából elvileg nem vagyok egyedül, de gyakorlatilag mégis. Szerintem ez elég gyakori jelenség...mármint hogy valami miatt nem jön össze egy kapcsolat, és mégis, éreztem, hogy ezúttal sem kerülhetem el a "veled mindig történik valami bonyolult; soha semmi nem lehet egyszerű" ítéletet.

És nem is. Még azt is megkérdezte, hogy nem akarok-e könyvet írni, mert biztos bestseller lenne, pedig én annyira hozzászoktam az ilyen őrjítően lehetetlen létállapotokhoz, hogy nem is érzem annyira bizarrnak a helyzetet, amelyben vagyok. Már nem. Két év hosszú idő. Pedig bizarr, de még mennyire, és örülök, hogy valaki emlékeztet rá, mert hiába mondja az eszem, az érzéseim nem hajlandóak tudomásul venni a helyzet abszurditását.

És akkor csodálkozom, hogy nem tudom elképzelni azt, amikor minden a helyén van. Igazából ez a baj. Az életem szürreális epizódok sorozata volt, amióta az eszemet tudom (néhány dolgot biztosan csak én láttam torz szűrőn keresztül, de valóban nem kellene a szomszédba mennem egy csavaros fordulatokkal teli forgatókönyv összerakásához), így valójában fogalmam sincs, hogy milyen lenne egy "normális" élet. Az egész fiatalságomat azzal töltöttem, hogy próbáltam különleges lenni és kitűnni, "más" lenni, mint az átlag, most pedig azon kapom magam, hogy bármit megadnék, ha bármilyen szempontból csak egy kicsit is mainstreamnek, a többséghez tartozónak, átlagosnak érezhetném magam. Be careful what you wish for, ugyebár.

Beütött a krach - amikor már direkt jólesne az önsajnálat, de sajnos azon régen túlvagyunk

Furcsa, hogy sokévi tudatos önismeret-fejlesztés után is mennyire nem tudunk semmit. Hogy egyedülálló 30-asként azt hiszed, amikor a különböző közösségi oldalakon az üzenőfal posztjainak 80%-át az ismerőseid eljegyzési gyűrűs, esküvői ruhás és kisbabázós képei kezdik kitenni, nagyon rosszul érzed magad. Majd rájössz, hogy annyira azért mégsem, és valahol belül még meg is nyugszol, hogy az egész jelenség mégsem annyira nyomasztó, mint amilyennek mesélik.

Aztán megtörténik. Szépen-lassan a közvetlen környezeted tagjai kezdenek el még a hányattatott sorsú kapcsolatokból is teljes életeket kialakítani, vagyis valódi közösséget vállalni egy másik emberrel, miközben te még mindig zavarodottan, enyhe bűntudattal vegyes bizonytalansággal arra gondolsz, hogy vajon lenne-e bárki, aki téged valaha elég komolyan tudni venni egy közös élet felépítéséhez, képes lenne-e annyira szeretni, hogy a függetlensége egy része helyett téged fogadjon a lényébe és a mindennapjaiba, hogy tudnál-e éppen te világ-(és ön)megváltó energiákat felszabadítani valakiben, aki aztán megosztaná veled a sorsát, élményeit, tapasztalatait; vagyis az egészet úgy, ahogy van. És ez már valóban pokoli érzés.

Mostanra tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy párkapcsolati szempontból eleve halálra voltam ítélve, amire muszáj újra és újra emlékeztetnem magam olyankor, amikor számon kérem magamon és a világon, hogy ennyire nem jön össze semmi, ha az említett intimitást igénylő elköteleződésről van szó. Viszont az elmúlt tíz évben rettenetesen sokat tettem azért, hogy ez érdemben megváltozzon - a részeredmények ugyanis nem érdekelnek, ha csak azt jelentik, hogy gyakorlatilag nem változnak az esélyeim -, de hiába áltatom magam, igazából nem történt áttörés, és most messzebb érzem magam egy ilyen kapcsolat lehetőségétől, mint valaha. Mert soha eddig nem gondoltam komolyan, hogy minden küzdelem ellenére is elképzelhető, hogy mégsem sikerül. Ezt az egyet soha nem tartottam lehetségesnek. Azt igen, hogy sokáig fog tartani, hogy nem lesz könnyű, hogy valószínűleg én leszek az az anyuka, akit az iskolában vagy a gyerek különóráján a nagymamájának néznek, de az, hogy az az egész élet, amelynek a lehetőségéért küzdök, nem lehet realitás a számomra, most hasított belém először. Mint amikor örökre elveszítesz valakit, és tudod, hogy bárhogy próbálja is az elméd racionalizálni a helyzetet, nincs visszaút, mert valami visszafordíthatatlan történt, egyszerre minden megváltozott, és soha nem lesz már semmi olyan, mint régen.

Az emberi lélek regenerációs képessége a testéhez hasonlóan lenyűgöző, azonban - vagy talán éppen emiatt - aki már átélte, tudja, hogy az ilyen változások ritkák, és örökre belénk égnek; nincs az az idő, ami elhomályosíthatja a fájdalmat vagy helyettesítő, ami kompenzálhatja azt, ami elveszett. Élhetővé teszi mindkettő, de az ki nem váltható. Mint a felismerés, hogy mi van akkor, ha az összes lélekvájkálás, önmagad legyőzései vagy a halálos veszedelemnek tűnő megugrott akadályok hiábavalók, mert végső soron ami definíciós szinten annyira elromlott, azt semmilyen elhivatott és alázatos javítómunka nem írhatja felül? Persze az évtizedes tapasztalat tiltakozik; igenis lehetséges lényegi változásokat előidézni, sarkaiból kiforgatni az életet, hogy az jobb irányt vegyen. És az az egy biztos, hogy amíg élek, nem adom fel, de perpillanat nagyon, nagyon fáj a felismerés.

Ha most valaki azt vetné a szememre, hogy én sem állok készen egy olyan szintű önfeladásra, amellyel egy valódi kapcsolat jár, akkor közel jár az igazsághoz. Valóban, én sem tudom, hogy képes lennék-e rá, de nagyon vágyom rá, képes akarok lenni rá, mindent megteszek érte és szeretném megpróbálni, még akkor is, ha elképzelésem sincs, hogy a jelenlegi és valaha volt életértelmezésemhez képest mit jelentene az. Biztosan nagyon sok kompromisszumot, de állok elébük, mivel tudom, hogy olyat kapok cserébe, amit egyedül sosem élhetnék meg.

És főképp akkor szeretném, ha lenne lehetőségem esélyt adni magamnak, magunknak, amikor végre van valaki, akiben meg tudok bízni annyira, hogy a függetlenségem oly rettegett feladását örömmel bevállaljam érte. Mert ez nekem is egy iszonyúan nehéz dolog, amire sarkallnom kell magam, hiszen önmagától - az ismert okok miatt - nem megy. De ez nem jelenti azt, hogy eleve meg sem próbálom. Amíg reális számomra egy szerelem-család-gyerekek forgatókönyv, addig nem mondok le arról, hogy egyszer megélhessem azt. Akkor sem, ha nagyinak fognak nézni az iskolában. Így van még egy ok arra, hogy jól karban tartsam magam és 50-es éveimben ne a hazai egészségügy jóindulatára kelljen majd bíznom a jövőmet.