Napi inspiráció

Amit mindenkinek értenie kellene

"Ma Magyarországon mindig kell nekünk valami árnyjáték, meg valami báb, akit a valós dolgaink helyett gyűlölhetünk. Minket általában a szüleink bántanak, a barátaink, a főnökeink és a szerelmeink. Ehelyett gyűlöljük a buzikat, meg a leszbiket, meg a cigányokat, meg a zsidókat, meg a politikát, meg az MSZP-t, meg a Viktorozást... és minden mást gyűlölünk, csak hogy ne kelljen szembenézni a saját félelmeinkkel és a saját problémáinkkal." 

Amikor életem egy sorsfordító pillanatában az apámnak szegeztem, hogy a problémái gyökerét a családfájában fölfelé kellene keresnie, kifakadt, hogy "most akkor hibáztassam az anyámat azért, hogy rossz volt nekem, és attól mi lesz jobb?" Na igen, csakhogy az egyáltalán nem tűnt problémának számára, hogy egész életében minden sérelmét rajtam, a gyerekén torolta meg. Az valahogy természetesnek tűnt. Természetesnek tűnt engem okolni azért, hogy megszülettem, holott erről ő tehetett, az ő felelőssége volt. Természetesnek tűnt a létezésemet hibáztatni azért, hogy egy boldogtalan házasság és élet lett a sorsa, holott erre közvetlenül a saját anyja kényszerítette. És ha annyira megnyomorították lelkileg, hogy felnőttként nem volt képes kiállni saját magáért, az még egy okkal több arra, hogy ott keresse a válaszokat elrontott élete miértjeire, ahol meg is találhatja azt.

Csak ugye továbbnyomni a saját szarunkat a nálunk kiszolgáltatottabbra, aki nem tud védekezni ellene, az könnyű. Szembenézni a valódi sérelmekkel, leszámolni a szüleinkről a fejünkben és a lelkünkben élő ideákkal és végzetesen árván maradni - azaz felnőni, valamint számon kérni a valódi felelősökön a bántalmazást ahelyett, hogy méregként ártatlanok életébe csatornázzuk, na az kurva nehéz. 

Igen, az, tanúsíthatom, hogy kurva nehéz. De ez az egyetlen módja annak, hogy a meddő nyavalygással leszámolva elinduljunk a valódi megoldás felé. Ettől nem kapjuk vissza azt, ami elveszett - ha röviden akarnám összefoglalni, az egészséges lelkülettel megélt, boldog gyerekkort és öntudatra ébredést. A katarzis nem abból fakad, hogy kiderül, mégis csodálatosan szerető szüleink vannak, akikkel lehetséges a békülés és felnőttként egy új alapokra épülő kapcsolat kialakítása. Biztos van ilyen is, és az nagyon szerencsés helyzet. Többnyire azonban nem számíthatunk belátásra; a lényeg az, hogy függetlenítsük magunkat a mérgező hatásoktól, bármilyen fájdalmasnak tűnik is elsőre. Egy felelősségteljes, de szabad, és a boldogság lehetőségét végre magában hordozó élet lesz a jutalmunk. Egy olyan élet, amelynek szereplői számunkra fontos emberek. És ha ezek között egyetlen családtag sincs, semmi gond. Ha ők voltak a hosszú évekig tartó szenvedés okozói, csupán természetes, hogy nem visszük tovább magunkkal őket az új életbe. Mert olykor szembe kell nézni azzal, hogy nem fognak megváltozni, enélkül pedig semmit nem lehet rendezni. Ilyenkor csak egy út van: előre.

Nem mindent lehet, és nem is kell mindent megjavítani. Ha vállaljuk, hogy kapcsolataink megmentése érdekében őszintén a mélyükre nézünk, vállalnunk kell azt is, hogy esetleg meglátjuk: nem lehet rajtuk segíteni. Hogy a megoldás olykor az, hogy vége, hiszen az, amire szükségünk lett volna, soha nem is volt. Fájdalmas, az igaz, de egyúttal felszabadító is. És pontosan azért, mert csak így lehetünk biztosak benne, hogy rendbe jövünk, és odafigyeléssel nem vetítjük tovább gyermekeinkre vagy valódi szeretteinkre megoldatlan sérelmeinket. Sem önkényesen kiválasztott társadalmi csoportokra, akiknek kevesebb köze nem is lehetne ahhoz, hogy mi miért érezzük nyomorultul magunkat a saját életünkben.

Mert minket általában a szüleink, a barátaink, a főnökeink és a szerelmeink bántanak...keressük hát a helyén a megoldást.

Anya

Kellett nélküle majd' ugyanannyi év, mint amennyit éltem vele, és 15 év önmagamat nem kímélő aknamunka ahhoz, hogy minden lapot kiterítve, mindennel szembesülve és szembesítve őt, igazán, szívből azt érezhessem, hogy hiányzik.

Hogy végre jelenthessen valamit az utolsó három év fordulata. Hogy a tizennégy évi bántalmazás helyett érvényesülni tudjon az, amit kétségtelenül és elvitathatatlanul egyedül tőle kaptam: hogy  szeretett, és hogy miatta tudom, hogyan kell igazán szeretni. Sokaknak talán ismeretlen az az élmény, hogy gyerekként az egész világodban egyetlen embert érdekel a boldogságod, és mindenki más nemhogy közömbös, de egyenesen ártalmas a számodra. Mondjuk ahogy mostanában egyre többször hallom, rengeteg gyereknek még egy fél anya sem jut, aki tiszta szívből szereti őt, ellenben folyamatosan frusztrált és pusztító felnőttek kegyetlenkedésének céltáblája, és ha belegondolok, mit jelentett egy félig szerető, félig bántalmazó anyával, illetve a széles család univerzális boxzsákjaként felnőni, akkor tudom, hogy milyen igazán, mélyen, menthetetlenül tragikus ez a helyzet. És ne gondoljuk, hogy egy kivételes vagy ritka jelenségről van szó.

De most, életemben először érzem, hogy lehetőségem van arra koncentrálni, amit kaptam tőle. Mindig is tisztában voltam azzal, milyen különleges a közöttünk lévő kapcsolat, de sokáig sajnos mégsem ez határozta meg az életemet, és ez nem választás kérdése volt. Annyit tehettem, hogy a családban generációk óta továbbörökített démonok ellen felvettem a harcot, hogy elsőként végre tényleg megtörjem az ördögi kört. Ő is ezt akarta, de még túl sok volt számára a teher, és beleroppant. Őszintén, egyáltalán nem csodálkozom rajta. Azon már annál inkább, hogy 17 évig bírta. Nem kellett volna, nem így kellett volna... Most először tűnik valóságosnak, hogy talán mégis sikerül, és nagyon szeretném, hogy az a csoda, ami létezett, ne párologjon el a bántalmazás tüzében.

Mert amit ő tudott, az csoda volt. Igazán szeretni, igazán figyelni, örülni nekem, a boldogságomat akarni, azért tenni, azért küzdeni, akkor is, ha ez minden alkalommal szembesíti őt saját élete boldogtalanságával. Az egyetlen ember volt a családomban, aki annak ellenére, hogy talán a legnehezebb sors jutott neki, mégis függetleníteni akarta ezt az életünktől. Ő tényleg jobbat akart nekünk. Sok hibát követett el az úton - nagyon nem véletlenül -, és ez 15 évembe került, aminek sikeres végeredményére egyáltalán nem volt garancia, de most végre mindettől megszabadulva figyelhetek vegytisztán arra, amit adott, anélkül, hogy úgy érezném, az egész életemmel kell fizetnem érte.

Ő az, akitől tudom, hogy létezik igazi szeretet, és ő az, aki miatt tudom, hogy élhető a csoda. Azt látom, hogy sok ember eleve boldogtalanságra kárhoztatja magát, mivel elképzelni sem tudja, hogy az igazi kapcsolódás nem csak egy soha el nem érhető vágyálomként lebeghet a szeme előtt, és nem csak arra való, hogy a lehetetlenségébe belehaljunk.

A szeretet számomra egy nagyon pontos élmény, és nagyon pontos definícióm van rá. A legfontosabb eleme, amelyben általában különbözik mások szeretetfogalmától, az az a felelősségvállalás, hogy kíméletlen módon nem hazudunk önmagunknak, soha. És főként akkor nem, ha sokkal kényelmesebb lenne ugyan, ám azzal a másikat is becsapjuk. Mert ha magunknak hazudunk, elkerülhetetlenül a másiknak is hazudunk. Ennek elkerüléséhez pedig nagymértékű önismeret szükséges, amely számomra a felnőtt ember sajátja. A gyermeki szeretet egy függő ragaszkodás, amely teljesen a helyén van, ám az minden esetben egy egyenlőtlen viszony keretein belül értelmezhető csak - éppen ezért olyan óriási a felelősség azon, aki gyermeket vállal, hiszen a neki kiszolgáltatott kis lény ragaszkodása feltétlen, ezért  szinte alapértelmezetten megkapjuk, ám annál könnyebb eljátszani, ha visszaélünk vele. A felnőtt ember nem így szeret. A felnőtt ember mérlegeli, hogy tettei milyen hatással lesznek a másik emberre, és ha szereti a másikat, akkor nem tesz olyat, amellyel tudva-tudván fájdalmat okoz neki, illetve önismeretének köszönhetően nem racionalizálja meg a fájdalomokozást azzal, hogy miközben bántja a másikat, valójában ad számára valamit. Ez egy nagyon kényelmes álláspont, csakhogy nem igaz, bármilyen csábító is a gondolat.

Az igazság az, hogy a szeretetbe nem kell belehalni. A szeretet lehet élni, a maga teljességében, és az, hogy emberi végességünk korlátai között valósul meg, nem tönkreteszi, hanem felemeli és megsokszorozza azt. Mi lehetne annál csodásabb, mint arra ébredni, hogy akit szeretsz, a valóságod részét képezi? Talán egy piedesztálra állított ideál a megvalósíthatatlannak ítélt gondolatok világába száműzve? Nem, ez nem az, hiszen ez csak arra jó, hogy mindig három lépés távolságban tartsuk magunkat a boldogságtól. Ilyenkor a kishitűségre kondicionált elme azt gondolja, hogy azáltal, hogy látótávolságon belül van, már közelebb kerültünk hozzá, mint arról valaha álmodni mertünk, valójában azonban örökre elvágjuk magunkat a megvalósulásának lehetőségétől. Az én Anyukám megtanította nekem, hogy van valódi szeretet. Megtanította, hogy álmodhatok és joggal várhatok többet annál, mint az örökké karnyújtásnyira előttem lebegő boldogság képe, amelyet mindig mások érhetnek el, de én soha. Sok időbe telt, hogy mindez felül tudjon kerekedni a fájdalmakon, de sikerült.

És most, életemben először hiányzik igazán, mindenféle taszítás nélkül, amellyel a szeretettel örökké összefonódó bántástól kellett eddig védenem magam. Furcsa, hogy még soha nem jutott eszembe, de hát persze, hogy ha senki nem érti is, mit tettek velünk, ő megértené. Már életében jött egy fordulat, és bár akkor nem beszélhettünk róla, nagyon korai volt még ahhoz, ma már tudom, hogy felismerte és nagyon bántotta, hogy milyen fájdalmakat okozott nekünk, és ez a kulcs. A többiek ugyanis a mai napig nem tették meg ezt, és élősködnek - élősködnének -, miközben nem tűnik fel nekik, hogy mindez nem természetes. És főként nem értik, amikor nem vagyok hajlandó tovább kiszolgálni az önigazolási igényeiket. Ő azonban értené, sőt, érti, mert ahogy a bántást, úgy azt sem lehet elvitatni tőle, hogy mennyire szeretett. Én vagyok rá az élő - és végre élő - bizonyíték, illetve azok az emberek az életemben, akikkel ugyanilyen őszinte és kölcsönösen örömet okozó kapcsolatot tudtam kialakítani. Itt az ideje hát, hogy megszabaduljak azoktól, akik csak hátráltatnak, gáncsolnak vagy leláncolnak,  még akkor is, ha ők éppen azok, akiknek a legjobban kellene számítanom. Nem így van, és ezzel nem tudok mást tenni, csak hogy elfogadni, és egyúttal nem kiszolgálni tovább azt a kizárólag a saját hallgatásomon és alkalmazkodásomon alapuló elképzelésüket, hogy milyen sokat jelentek nekik. Én sosem éreztem ebből semmit, tehát itt az ideje, hogy ők is szembesüljenek a valósággal.

Én pedig megyek végre a saját utamon, magam mögött hagyva azokat, akik csak saját jóérzésük megteremtéséhez és lelkiismeretük elhallgattatásához használtak; körülvéve azokkal, akik hátsó szándék nélkül örülnek nekem, és végre teljességgel a lelkemben Anyával.

Amikor semmi nincs

Borbély Szilárd író halála - minden valószínűség szerint öngyilkossága -, az öngyilkosság keresztény szemszögű feldolgozásáról szóló jelenlegi fordításom és a Bafta-díjátadó együttállása elgondolkodtatott.

Történt ugyanis, hogy a díjátadón a legjobb elsőfilmesnek járó szobor végletekig meghatott, 30-as/40-es éveiben járó birtokosa a beszédében köszönetet mondott a szüleinek: "Köszönöm anyukámnak, aki gyerekkoromban leültetett Hitchcock-filmeket nézni, és apukámnak, aki 50 mérföldet buszozott velem, hogy elkísérjen a főiskolára. Ezek azok a pillanatok azok, amelyek miatt itt állhatok." Az angol eredetiben a "reason", vagyis az "ok" szó hangzik el, amit különösen fontosnak tartok, méghozzá egy mindannyiunk által ismert elképzelés miatt.

Szokás azt mondani, hogy felnőttként már nem jogos a szüleinket hibáztatni azért, ha az életünk nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, ha boldogtalanok vagyunk, ha nem tudtunk megszabadulni félelmeinktől, bizonytalanságunktól. Miközben a külső kontrollos viselkedés valóban nem visz előre, nagyon fontos hangsúlyozni, hogy bizony vannak olyan esetek, nagy számban, amikor a szülő teszi tönkre a gyereke életét, akiből így - lássuk be, ez elég egyértelmű, és mégsem vesszük figyelembe - nem lehet teljesen egészséges lelkületű felnőtt. Ha valaki gyerekkorában súlyos betegség miatt maradandó károsodást szenved, például járványos gyermekbénulás miatt mozgáskorlátozott lesz, nem várjuk tőle, hogy felnőtt korára "kiheverje" csak azért, mert ez gyerekkori betegség. Ugyanez igaz a lélekre is; a súlyos, maradandó károsodások nem tűnnek el villámcsapásszerűen csak azért, mert eltelik néhány év.

Statisztikákból tudom, hogy a világon minden 3., Magyarországon elvileg minden 5. nőt bántalmaznak. Kíváncsi lennék a gyermekekre vonatkozó adatokra, amelyeket sajnos nem ismerek, de ha figyelembe vesszük, hogy egy bántalmazott anya gyereke automatikusan bántalmazás áldozata (agresszív, az anyát bántó apa + egy bántalmazott, kiszolgáltatott anya - elég egyértelmű, hogy ilyen környezetben semmilyen gyerek nem érezheti biztonságban magát, és a rá irányuló, közvetlen bántalmazásról akkor még nem is beszéltem), az arány legalább ugyanakkora. Mindemellett úgy gondolom, hogy a statisztikák nagyon sokmindent nem vesznek figyelembe - mert nem tudnak figyelembe venni. Ha csak abból indulok ki, hogy az én anyám is bántalmazásba halt bele, annak ellenére, hogy soha nem csattant el házastársi pofon az arcán, az talán rávilágít arra, miről beszélek. De ha azt feltételezzük is, hogy minden második embert bántalmaznak gyerekkorában - ami egy borzasztóan nagy szám -, akkor is jut minden egyes bántalmazottra egy nem bántalmazott, ami viszont nekem tűnik óriási számnak. Óriási, mert az pontosan 100%-kal több "nem bántalmazás", mint amiben nekem volt részem. Ez egy teljesen ismeretlen világ a számomra, ahol úgy nőhetsz fel és úgy élheted meg az öntudatra ébredésedet, hogy szeretnek, hogy támogatnak, vagy hogy a tartósan kiemelkedő teljesítményed nem csupán kötelező kompenzáció azért a soha helyre nem hozható hibáért, hogy létezel, hanem büszkeséggel tölti el szüleidet. Felnőtt fejjel tudom, hogy milyennek kellene lennie, látom másoknál, filmekben, de nem éltem át soha. Van, aminek a lehetősége örökre elvész. Biztos, hogy én soha nem leszek boldog gyerek; soha nem fogom átélni a tinédzserkori útkeresés izgalmát, soha nem fogom megtudni, milyen a megaláztatástól való debilizáló félelem nélkül, örök harmadik szem nélkül felnőni. Első önreflektív élményem kiscsoportból maradt meg - tudtam, hogy érzek valahogy, és bűntudatom volt amiatt, hogy nem tudok úgy érezni, ahogy kellene. Az csak jóval később vált világossá, hogy ha egy gyerek nem "szeret egyformán", annak mindig - mindig - a felnőttekben keresendő az oka - hogy a szülői szeretetet ki kell érdemelni, és az, aki megaláz és kárt tesz benned, vagy levegőnek néz és magadra hagy, aki számára nem létezel, vagy bárcsak ne léteznél, azt nem lehet, és nem is kell szeretni.

Borbély Szilárd súlyos terheket cipelt. Bevallom, korábban nem ismertem a munkásságát, de amit eddig a halálhíre okán olvastam róla, illetve tavaly megjelent, önéletrajzi ihletésű regényéről, a Nincstelenekről, abból több mint egyértelmű, hogy ő is pokolba született. Márpedig ezek az élmények alapvetően meghatározzák későbbi lehetőségeidet az önmegvalósításra. Az egyéni, velünk született potenciál sokat jelent, de a módszeres és menekülőút nélküli bántalmazást nem lehet megúszni. Az a legszörnyűbb benne, hogy magát az esélyt ássa alá arra, hogy kibontakoztathasd a saját személyiségedben rejlő - de még csak rejlő - lehetőségeket. Nem pusztán igazságtalanság történik, ami fáj, de ami ellen egészséges önbecsüléssel felvértezve védekezhetsz - az önbecsülésed, egészséges személyiséged kialakulását lehetetlenítik el, és ezzel súlyos akadályt gördítenek a későbbi normális élet elé.

Amikor semmi nincs. Mert van olyan, akkor is, ha te személyesen el sem tudod képzelni.

Ha azok a sikeres emberek, akik 30-40-50 éves korukra érik el az áttörést, mélyen tisztában vannak vele, hogy szüleik gyerekkorukban nyújtott szeretete és támogatása az oka annak, hogy eljuthattak idáig - hiszen nagyon sokan dolgoznak hozzájuk hasonlóan keményen, de sokaknak nem a sikerbe, hanem a túlélésbe kell fektetniük ezeket az energiákat -, akkor talán ideje lenne felülvizsgálni azt a kijelentést, miszerint nem hivatkozhatunk a szüleinkre, ha felnőttként nem úgy alakul az életünk, ahogy szeretnénk. Miért is gondoljuk, hogy ha a sikerek letéteményesei a szülők, akkor évtizedekig tartó, megváltás nélküli módszeres fizikai és lelki (!) bántalmazásuk megnyomorító hatásait egy mozdulattal le kellene tudni ráznunk magunkról?

Tény, hogy beleülni, dagonyázni ebben az információban örökké nem tanácsos, mert nem visz előre, de a gyógyulás azzal kezdődhet, ha elismerjük a valóságot. Márpedig ha gyerekként embertelen dolgokat műveltek valakivel, akkor a valóság egy végtelenül traumatizált lélek, ami a leghátrányosabb helyzet, amit ma a társadalomban ismerek.

Meg nem történtté tenni nem tudjuk az eseményeket; azt nem várhatjuk, hogy márpedig nekünk legyen boldog gyerekkorunk és a szüleink szeressenek - vagy szeressenek eléggé ahhoz, hogy ne nyomják ránk saját fájdalmukat, és ne minket hibáztassanak azért, hogy az életük nem úgy alakult, ahogy szerették volna - de ki kell mondani a felelősséget, és tisztában kell lennünk azzal, hogy - immár felnőttként - bizony ugyanez a felelősség terhel bennünket a világgal, és majd saját gyerekeinkkel szemben.

És ez az igazi fordulópont, ugyanis - szemben frusztrációnk világra való ráborításával - vannak valódi felelősök. De éppen velük nem merünk szembeszállni, mert akkor be kell vallanunk magunknak, hogy nem szerettek, és bántottak ők, a szüleink, akikben minden hitünk és reményünk volt. Ehhez nagyon erős lélekre van szükség, mert hatalmas fájdalmat és gyászt okoz ez a tudat, szinte elviselhetetlen. És nem véletlen, hogy a bántalmazottak többsége még felnőtt korában is képtelen megtenni ezt, hiszen nem alakult ki az az önálló személyiség, amely másoktól függetlenül bízik a maga erejében. A trauma pedig dolgozik, és mindenki megszenvedi - egyedül csak a valódi felelősöket nem vontjuk kérdőre. Azért kell tehát kimondani, hogy a szüleink bántalmazása nyomorított meg bennünket, és ilyen irányban elindulni a trauma feldolgozása felé, mert ez az egyetlen módja annak, hogy ne a gyerekeinkre örökítsük tovább a bántalmazás hatásait. Augusztus Oklahomában, valaki? És ha bárki azt mondja, hogy de, majd én feláldozom magam a gyerekem boldogságáért, ha már nekem úgyis mindegy, de majd a gyerekem boldog lesz, csak azt mondhatom, hogy köszönöm, de már találkoztam a helyzettel, és a legfinomabban talán úgy fogalmazhatok, hogy nem jött be. Megkérdezném erről a másik érintetett is, de már nem lehet. Ennek elég meggyőzőnek kellene lennie.

Amit meg kell tenni...

Hatalmas küzdelem megpróbálni egész embert faragni magunkból, ha súlyos traumákat okoztak nekünk azok, akiknek egyedüliként az lett volna a kötelessége, hogy a világban kiszámíthatatlanul érő bántástól megóvjanak, amíg elég nagyok és így erősek leszünk ahhoz, hogy magunk nézzünk szembe az "élettel". A bántalmazott gyerek és felnőtt énje egy kontinuum, amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Attól, hogy eltelnek az évek, nem tűnik el varázsütésre a kár, amit okoztak nekünk, így nem elvárható, hogy egy bántalmazott ember felnőttként ugyanolyan "normális" életet tudjon élni, mint az, aki szeretetben nőtt fel. Iszonyatos kemény harc, ha valaki felvállalja, hogy megpróbálja visszabontani a sérült személyiséget és újra felépíteni azt - immár valós önmagaként -, és tartsuk szem előtt, hogy a legtöbben bizony így teszünk. És azt is, hogy kívülről sikertelennek, vagy a reményeket be nem váltónak tűnő életünk, "megmagyarázhatatlan" szorongásunk, lemaradásunk, "felnőtthöz nem méltó" bizonytalanságunk és félelmeink nem a mi hibánk. Mi tehetünk ellenük, egyedül mi, ez nagyon fontos, de nem a mi hibánkból alakultak ki, és legfőképp nem velünk született, lényegi személyiségjegyek, amelyeken egyszerűen felül lehet emelkedni. Aki ebbe születik, az folyamatosan küzd a démonaival, és a sikert itt egész más mértékegységben mérik.

És ha valakinek végül nem sikerül győznie, az sem az ő hibája. A depresszió és az öngyilkosság nem az égből - akarom mondani, a pokolból - terem. Nem random szedi az áldozatait, hanem nagyon pontos, és sokszor nagyon nyilvánvaló okok állnak a hátterében - ha hajlandók vagyunk egészében szemlélni egy ember életét, nem lehasítva a számunkra értelmezhetetlen részeket. Ne legyenek illúzióink afelől, hogy véletlenekről van szó, vagy valamiféle vaktában csapkodó ördögi tervről; és önzésről, vagy akár beszámítható döntésről sem. Nem "velünk", a túlélőkkel teszik ezt, hanem saját fájdalmuk válik szó szerint elviselhetetlenné. És soha ne feltételezzük, hogy tudhatjuk, milyen poklot járt meg a másik. Ha valaki azt gondolja, hogy vele ez nem történhet meg, az mindössze azt jelenti: nincs tisztában vele, hogy nem immunis a lélek megtörésére, csak szerencsés, mert nem került még - és főként gyerekként nem került - olyan helyzetbe, amely elég erősen pusztító lett volna ahhoz, hogy a kétségbeesés szélére sodorja őt.

Elismerésem minden harcosnak, aki szembenéz a démonaival. Minden nap győznek, a világnak pedig fontos tudnia, hogy a cél a boldogság, és odáig mindennapi győzelmekkel együtt is küzdelmes út vezet.

Letting It Go

The snow glows white on the mountain tonight
Not a footprint to be seen
A kingdom of isolation,
And it looks like I’m the Queen.

The wind is howling like this swirling storm inside
Couldn’t keep it in, heaven knows I tried

Don’t let them in, don’t let them see
Be the good girl you always have to be
Conceal, don’t feel, don’t let them know
Well, now they know

Let it go, let it go
Can’t hold it back anymore
Let it go, let it go
Turn away and slam the door

I don’t care
What they’re going to say
Let the storm rage on,
The cold never bothered me anyway

It’s funny how some distance
Makes everything seem small
And the fears that once controlled me
Can’t get to me at all

It’s time to see what I can do
To test the limits and break through
No right, no wrong, no rules for me
I’m free

Let it go, let it go
I am one with the wind and sky
Let it go, let it go
You’ll never see me cry

Here I stand
And here I'll stay
Let the storm rage on

My power flurries through the air into the ground
My soul is spiraling in frozen fractals all around
And one thought crystallizes like an icy blast
I’m never going back,
The past is in the past

Let it go, let it go
When I'll rise like the break of dawn
Let it go, let it go
That perfect girl is gone

Here I stand
In the light of day
Let the storm rage on,
The cold never bothered me anyway

Az elpazarolt idő nyomában

Ma láttam a facebookon egy számláló alkalmazást, amely kiszámítja, hogy a facebookhoz való csatlakozásunk óta mennyi időt "pazaroltunk el" a kék univerzumban. Miközben ezt viccesnek szánják, a megfogalmazás mégis furcsa számomra, mert ha sokszor jobb lenne is nem engedni a kísértésnek, hogy 5 percenként ellenőrizzem, van-e új bejegyzés, üzenet, stb., ezt végső soron nagyon jól tudom kontrollálni, másfelől pedig a facebook olyan lehetőségeket hozott számomra, amelyekhez semmilyen más fórumon nem fértem volna hozzá. Igaz, hogy van sok ismerősöm, akikkel nem tartom személyesen a kapcsolatot - köztük olyanok is, akik annak ellenére jelöltek be, hogy az iskolában utáltuk egymást -, mégis, a barátaim nagy részét az internet és a facebook segítségével ismertem meg, vagy - ami még fontosabb - ezen keresztül találtam újra rájuk, és ezen keresztül tartjuk a kapcsolatot.

Ez alatt azt értem, hogy itt beszélünk meg találkozókat, illetve az ország és a világ minden tájáról olyan emberekkel tudok eszmecserét folytatni, akikkel személyesen sosem találkoznék. Aki a családi kapcsolatok elértéktelenedésével riogat, engem értelemszerűen nem tud meghatni, ugyanis a fontos családtagok (azaz egy családtag) megmaradtak az életemben, a többiek nem véletlenül nem, ez nem a facebook hibája, a közös érdeklődésen, illetve a kölcsönös tiszteleten és szereteten alapuló barátságaimnak pedig semmi köze a vérségi kapcsolatokhoz.

Ráadásul találtam néhány olyan fórumot, amelyen keresztül olyan ügyekbe kapcsolódhattam be, amelyeket más úton nehéz lenne elérni, és cserébe én is rengeteg inspirációt kaptam tőlük. Szerintem a facebook is egy eszköz, amelynek rengeteg előnye van, ha megfelelően használjuk. Hogy ki mennyire hajlamos a "rabjává" válni, és feleslegesen szörfölni rajta, az persze egyéni kérdés - én őszintén mondhatom, hogy még egyetlen Kardashianekről szóló cikket sem olvastam el miatta -, de szerintem a függőségre való hajlam valamilyen formában úgyis kiütközik, ha nem itt, hát máshol. Tudnék mesélni. Egyébként pedig csak arról van szó, mint az élet minden más területén: mértékkel és okosan alkalmazva a közösségi háló is hatékony eszközt jelenthet, amely előre viszi életünket.

Nem utolsó sorban pedig életem eddigi legfontosabb időpontban érkező, szimbolikusan és gyakorlatilag is legnagyobb élményét a facebooknak köszönhetem. Igaz, hogy már megvolt a repülőjegyem, igaz, hogy elhatároztam, részt veszek rajta, de a hogyant még ki kellett találnom, és látatlanban biztosan nem tudtam volna olyan jól jegyet választani a 2013. évi Roland Garrosra, mint amilyet a torna lapján hirdetett játékban nyertem, éppen Rafa születésnapjára, amelyen ráadásul éppen meccset is játszott, és így az élő játéka mellett egy különleges köszöntésnek is tanúja lehettem. Az a párizsi egy hét több szempontból is felejthetetlen és sorsfordító volt (erről már írtam itt, itt és itt), úgyhogy ha csak ezt köszönhetném a facebooknak, akkor sem mondhatnám, hogy pazaroltam ott az időmet. A nyeremény persze egy csoda, és sok hasonló esemény övezte a párizsi kirándulást, de amiben választhatok, hogy mivel töltöm meg az életemet, ott lehet megfontolt és felelős döntéseket hozni akkor is, ha a folyamat egyik platformja éppenséggel a közösségi háló.

Soha életemben nem voltam ennyire nyitott, nem jártam ennyit társaságba, nem voltam ennyire szabad, mint most, a facebook korában. Az elmúlt évezredben voltam gyerek, amikor még mobiltelefon sem volt, mégsem sírom vissza azokat az időket, mert szerintem a változás a dolgok természetes rendje, így semmiféle nosztalgiával nem tudok azonosulni. Sőt, az a riasztó, amikor évekig, évtizedekig nem változik semmi. Erről is sokat tudok, és egészen biztosan nem vagyok ezzel egyedül, ezért én üdvözlöm a technikai újdonságokat, a "modern világot", a határokon átnyúló kommunikációs lehetőségeket, a mobilitást, a nyitást és a nyitottságot. Sok eseményről, lehetőségről, útirányról éppen a facebookon értesülök, amely nyilván nem mindennek az alfája és omegája, de egy nagyon hasznos fórum, és mivel sokakkal ellentétben nekem nincs széles (vagy szűkebb) családi és rokoni köröm, akik szem előtt tartanák az érdekeimet, az érdeklődésemet, vagy úgy egyáltalán a létezésemet, a talált barátok és már-már családtagok, illetve közösségek azok, akik körében kibontakozhatok. Szerintem ez egyáltalán nem sajnálatos, sőt. Az érték érték marad, csak 2014-ben másképp találunk rá (vagy inkább azt kellene mondanom, hogy 2014-ben már nem vagyunk hajlandók a formalitások kedvéért megalkudni és lemondani róla, akkor is, ha ez a hagyományostól eltérő kapcsolati mintákat eredményez). A lényeg az, hogy rátaláljunk, én pedig ezerszer is inkább ezt választom, mint hogy a formalitások lélekromboló világában szenvedjek (ebből az a karácsonyonkénti 2 óra is bőven sok), és minden kincsemért hálás vagyok.

Soha többé...

"Lying is an attempt to bridge that gap. To connect our wishes and our fantasies about who we wish we were, how we wish we could be, with what we're really like."

 (A hazugsággal ezt a szakadékot kívánjuk áthidalni. Össze akarjuk kötni az arról alkotott elképzeléseinket és vágyainkat, hogy kik szeretnénk lenni, mivé szeretnénk válni azzal, akik valójában vagyunk.)

De többé már nem kell hazudni. Ez az én luxusom, bár kemény volt betemetni azt a bizonyos szakadékot. Lehetséges. Lehetsz az, aki lenni szeretnél, minden pillanatban.