Kedvenc három kedvenc

Természetesen nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és az első Mérő-ötperces, amelyet elolvastam, a "Három kedvenc regényem" címet viseli. Ez pontosan az "Alapkönyveim" esszéjét követi, mégis a regények mellett döntöttem, lévén a próza a kedvenc műnemem.

Az Odüsszeia helyett

Imádom az életemben a véletleneket, amelyek valójában nem is azok, csak mostanra már elfelejtettem a korábban oly gyakori, rendkívül pozitív élményt nyújtó keresetlen "találkozásokat". Szerb Antal Utas és Holdvilágát még nem olvastam, de régóta fent van az elolvasandók képzeletbeli polcán. A Mérő által idézett pár mondatból tudom, hogy egy napon elő fogom venni. Nagyon fontos emlék, T-hez kötődik, aki azóta már nincs köztünk, és akinek a tragédiáját sajnos hiába ismertem és értettem meg a maga teljességében, végül nem tudtam elég segítséget nyújtani számára. Senki sem tudott. Pedig "Életben kell maradni. (...) És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

A Kámaszútra helyett

Majd jön egy Marquez. De nem akármelyik könyv: a Szerelem a kolera idején. Azon nem lepődöm meg, hogy Marquezbe általában a gimnáziumi kötelező Száz év magány útján szeretnek bele az emberek (vagy megy el Tőle a kedvük egy életre, bár ezt sosem értettem, mivel számomra 18 évesen lenyűgöző volt a regény, még ha igen nehezen tudtam is követni a sok azonos nevű karakter szövevényes viszonyait), de hogy a rengeteg remek darab közül a kedvenc az én kedvencem is, az azért figyelemreméltó - különösen úgy, hogy az általam csak végigszenvedett A pátriárka alkonyát szokták még a szerző egyik legjobbjaként emlegetni. Az sem csoda, ha sokaknak a Szerelem a kedvenc Marquez-regénye, mégis örülök, hogy valaki más is kiemeli, mert számomra meghatározó jelentőségű volt, rengeteget tanultam belőle, és kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, amely valamiért nem száműzetett passzív ismereteim lerakatába, hanem mindig jelen van, mint az a meggyszínű, fekete meggymintával díszített "kopogós" cipő az óvodából, amelyet akkor végre én is megkaptam. Ezek azok az élmények, amelyek éppen olyan nagy jelentőségűek, mint amilyennek még a megtörténésük előtt érzem őket.

Az egyetem alatt szinte az összes - magyarul megjelent - Marquezt megvettem és kiolvastam, annyira magával ragadott az a világ, amelyről évekkel később kiderült, hogy mágikus realizmusnak hívják, és az akkor már teljesen más területen írott szakdolgozatomba is bekerült. A Szerelem viszont nincs nálam. T-nél maradt, és nem volt már módja visszaadni. A Marquez-könyveim olykor messze kerülnek tőlem, de előbb-utóbb visszatalálnak. A Száz év magány már újra az enyém, a Szerelmet még várom.

A Gilgames helyett

És a harmadik. Talán ez volt az, amelyik kigolyózta Ottlik Iskola a határonját a 3 könyv közül, amelyekkel Mérő átvészelné az időt egy lakatlan szigeten, talán nem. De tény, hogy ezen lepődtem meg leginkább. Mert a Harry Potter sorozatot még soha senki nem nevezte "huszadik századi világirodalomnak", ráadásul az irodalomkritikusok nyilván sok kivetnivalót találnak benne, amelyek miatt nem hasonlítható Dosztojevszkijhez vagy Woolfhoz, de amelyek engem tökéletesen hidegen hagynak, amikor belemerülök abba a csodálatos és virtuóz nyelvezetű világba, amelyet J. K. Rowling teremtett ezekben a könyvekben. És a legjobb, hogy Mérőhöz hasonlóan én sem akartam beadni a derekamat a tömeghisztériának - mivel ezekkel kapcsolatban igen óvatos vagyok -, mégis emlékszem (újabb kopogóscipő-emlék), ahogy egy anatómia és egy biokémia előadás között a 3. emeleti társalgóban ülve elkezdtem olvasni az első kötetet, és az első oldal után képtelen voltam letenni. Egy új világ született, amelyet addig elképzelni sem tudtam, és újra és újra vissza kellett térnem az elejéhez, hogy emlékezzek ennek az döbbenetnek a csodájára. Persze, hogy párszáz oldal után alapvetés számunkra Roxfort és a Privet Drive, a varázslók, muglik és kviblik, valamint a "munkás varázslatok" univerzuma, de emlékezni akartam arra az érzésre, amikor az előítéleteim pillanatok alatt köddé váltak és igazi gyermekként, teljes nyitottsággal csodálkoztam rá a helyre, ahová a varázslépcső, a zsupszkulcs vagy a Tekergők Térképe vitt. Ahogy talán még soha korábban semmire. Még gyerekkoromban sem.

És amikor Mérő László azt írja, hogy

'Ez a három könyv, amelyről beszélni fogok, nyilván távolról sem helyettesíti azt a három könyvet, amelyről nem fogok beszélni, már csak azért sem, mert nem olvastam őket.... Olvassák el az irodalomtörténészek, nekik kötelességük, nekem elég, ha tőlük megtudom, hogy miért kellett volna elolvasnom őket. "Tán csodállak, ámde nem szeretlek", ahogy Petőfi mondta. Ez a három könyv viszont alapjában változtatta meg a gondolkodásomat a világról.', 

akkor máris jobban érzem magam, mivel egyrészt egyrészt azt a három könyvet én sem olvastam (bár egyiküknek még van esélye ;)), ez a három azonban fontos szerepet játszik az életemben, másrészt megnyugszom, hogy ismét megerősítést nyert a meggyőződésem, miszerint ha elég nyitottak vagyunk, ott találunk igazi értékekre, ahol sosem gondoltuk volna, illetve attól, hogy valaki intelligens, művelt, tájékozott és olvasott, nem kell sznobnak lennie. Mérő pedig magyarázatot is ad választására, nem csupán a szubjektivitáshoz való jog mindenhatóságával dobálózik. Mert hát nem az a lényeg, hogy egy könyv elgondolkodtasson; kihozzon belőlem valamit, ami máskülönben talán sosem derült volna ki számomra saját magamról vagy az engem körülvevő világról? Szerintem ez a "jó könyv", a "jó irodalom" fokmérője.

Rowling új regényéről, az "Alkalmi üresedés" magyar munkacímen futó Casual Vacancy-ről is azt írták, hogy "nem mestermű", de "tele van érzelmekkel és szívvel", illetve "okos és szellemes". Mérő a Harry Potter humorát tartja mindennél többre, és ebben egyet értek. Számomra a szellemesség, a "wit", a humor az érzelmek és az intelligencia találkozásának legkifinomultabb megnyilvánulása, és ennél nem sok értékesebbet tudok elképzelni. A puszta intellektuális fölény érzelmek nélkül kegyetlen, rideg és taszító, az irracionális érzelmesség pedig hiteltelen, életszerűtlen, így fárasztó és kiábrándító.

Ezért fontos, hogy egy könyvnek legyen "esze és szíve" is. Ezért szeretem a Szerelmet és a Harry Pottert is, és ezért tudom, hogy kopogóscipő-élmény lesz az Utas és holdvilág is. Ha mások is azok a könyvek, amelyek nálam a személyes érintettség okán elfoglalják az öröklista legelőkelőbb helyeit, az idézett három kötet számomra is különleges. És mindig örülök, ha osztozni lehet ebben a különleges élményben másokkal.

Lyrics

We only said good-bye with words
I died a hundred times
You go back to her
And I go back to.....

I go ... forward.

Véletlenek márpedig nincsenek

„Szabó Réka kortárs táncos-koreográfus, egyben matematikus és egyetemi tanár, teljes pompájában összekötötte élete két hivatását, (...) művészetének két legfontosabb sarokköve, az okosság és a humor különös, különc egyveleggé áll össze legújabb előadásában. (...) A Véletlen egy ragyogó egyetemi előadás és egy ragyogó táncjáték intarziája."

Halász Tamás tánckritikus szavai ezek a Tünet Együttes Véletlen című tudományos ismeretterjesztő táncelőadásáról, és ezzel csak egyetérteni tudok. Ma utoljára láthattunk a színpadon egy tízéves történetet, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy még időben rátaláltam. Véletlen? Nem hiszem :).

Meglepetésként egy kisfilmet készítettek az alkotók a darabban az elmúlt évtizedben megfordult táncosok és a két matematikus, Vancsó Ödön és Mérő László részvételével, ezt nézhette meg az utolsó előadás közönsége bevezetőként. Halász Tamás itt is kitért az "okosságra és szellemességre", a darab humorára, amelyet különösen a tíz évvel ezelőtti kortárs táncok repertoárjában hiánypótlónak érzett. Elképesztő számomra, hogy én mindössze egy hete hallottam először az előadásról, de azt tudom, hogy itt a számomra is két legfontosabb dolog találkozott, és hosszú órákon keresztül tudtam volna nézni még, inni minden szavát - mozdulatát. Agy és izom, intellektus és ösztön; és a véletlen, ami talán annyira nem is véletlen.

Bár nem ismerem a darab múltját, annyi talán kiderült a kisfilmből és az olvasott kritikákból, hogy volt még egy különlegessége a mai előadásnak. Mérő és Vancsó ugyanis váltva játszotta a matematikus előadó szerepét. Ez azért is különleges, mivel elmondásuk szerint mindkét tudós saját szöveget írt magának a szerephez, bár a koreográfia által megkövetelt fő pontok nyilvánvalóan megegyeztek. Vancsó profi színész módjára mozgott a táncosok között, Mérő pedig nagyon emberien és végtelen humorral mesélt a babiloni biztosítókról, akik már büntették a biztosítási csalást, majd Newtonról és Pascalról, a dobókockával páratlan sokszor kidobott számokról és Szindbád párválasztással kapcsolatos esélyeiről, vagy hagyta éppen, hogy egy csinos hölgy kizökkentse őt, elterelje a figyelmét és mondatát félbehagyva angolosan távozzon mondván, hogy egy kis dolga akadt.

Azon túl, hogy nem győztem még bőrlégzéssel is magamba szívni a látott-hallott élményeket, tanulni és elmerülni a kiváló és valóban végtelenül humoros tánc által teremtett esztétikumban, volt néhány számomra meglepő eleme az estének. Vancsó Ödön az előadás közepe tájékán a táncosok gyűrűjében megjegyezte: "a gödöllői HÉV után integetve eltűnődöm, vajon a szerelem is véletlen-e." Nekem pedig leesik, hát persze, hogy az a Vancsó. (A "véletlen-e a szerelem" gondolata pedig abbamaradt, pedig úgy vélem, megérne egy külön előadást. Lehet, hogy - sok más felvetéshez hasonlóan - éppen ezért maradt meg az este szövege végén három pontnak; utólagos eszmefuttatások tárgyának).

 

Szabó Réka példája egyébként igazán inspiráló. A tudomány tényleg csajos dolog. Az egyik legviccesebb jelenetről pedig így mesél a koreográfus egy interjúban: "...a matematikus kiszámolja, hogy mennyi annak az esélye, hogy 35 kockadobás alatt lesz egy olyan pillanat, amikor éppen minden szám páratlan sokszor fordult addig elő." Ezt kétféle módon vezeti le a matematikus, miközben a táncosok bőszen ignorálják a meglehetősen tudományos fejtegetést, és teljesen elvonják a nézők figyelmét. Először egy törtes ábrázolás, majd egy 7x7-es mátrix /itt már egyáltalán nem tudtunk az előadásra figyelni a táncosoktól :)/ felrajzolásával az előadó eljut a végkövetkeztetésig, miszerint a tudósok ilyen módon kiszámolták, hogy a páratlan sokszori előfordulás valószínűsége 0,31. Hát persze. Természetesen. Véletlenül pont ennyi. Más példával illusztrálva: ha Szindbád a szultántól azt a lehetőséget kapja ajándékba, hogy háreme 100 hölgye közül kiválaszthatja magának a legszebbet, de csak egyenként nézheti meg őket, és ha egyet elengedett, őt már elveszítette, másikat kell választania, akkor - Mérő László elárulja -, matematikailag úgy jár a legjobban, ha az első 31-et elengedi, így ugyanis a legnagyobb a valószínűsége annak, hogy megtalálja a legszebbet. Persze előfordul, hogy a 31-ben elmegy a legszebb is, "de hát nem nyerhetünk mindig".

A jelenet összefoglalója azonban folytatódik, hiszen a 31-es számnál minden bizonnyal csak én csodálkoztam rá egy újabb "véletlenre" : "Ehhez kapcsolódva van egy olyan jelenet, amelyben a hat táncos táncol és a matematikus minden magyarázat nélkül dobálja a kockát, hangosan bemondva, hogy hányast dobott. Amikor hármas jön, akkor mindig ugyanaz a szereplő esik össze, illetve ha következőnek hármast dob, akkor feláll, és visszakapcsolódik a táncba: egy olyan táncjelenet, ahol az emberek néha kihullnak, majd beállnak a koreográfiába. Egy idő után az ember felfedezi, hogy minden táncosnak van egy száma, és hogy az előadó akkor dobott minden számot páratlan sokszor, ha éppen mindenki fekszik. A matematikus a végén levonja a következtetést, hogy ma a kisebb vagy nagyobb valószínűségű esemény következett be. Ez például egy olyan dolog, amit nem biztos, hogy mindenki megért, de az biztos, hogy mindenki érzi, hogy a táncot a kocka irányítja, és az egésznek van egy belső logikája, szabályrendszere." - Valóban, a végére összeállt bennem is a kép, hogy minden táncos egy adott számra mozdul, és ezek azok az összefüggések, amelyek miatt óriási élvezet a részese lenni az előadásnak, még akkor is, ha a legtöbbünk - ezen a ponton én is - inkább csak megsejti, mint pontosan megérti azt. 

Középiskolai matematika tanárom másodikban egy háromszöges feladattal kapcsolatos levezetésemre - amelyre önmagamat meghazudtolva jelentkeztem, és a táblánál magyaráztam el - mondta azt, hogy inkább megérzés, mint racionális érvelés, de szerintem ez nem volt ellentmondás. Én is éreztem, hogy nem tudom kellően magyarázni a gondolataimat - azaz a megérzéseimet -, noha lépésről lépésre rendben volt minden a levezetéssel. Talán a magyarázathoz nem voltak kellő ismereteim, de a megérzésekre hivatkozni nem ellentmondás, hiszen maguk a felismerések mindig intuitívek, akárcsak Newton almája. Minden reveláció gyökereként először megérzi az ember, hogy egy adott jelenség mélyén van egy elemi összefüggés, amelyet egy még nem verbalizálható szinten valójában már ért, és ezekből a sejtésekből, erős érzetekből kerekednek aztán racionális szinten a felismerések, és továbbgondolkodás útján a tételek. Amelyek persze aztán megdőlhetnek, ahogy Newtonéi sem állták meg a helyüket az atomszerkezet, a részecskék felfedezését követően, de azért az világos, hogy valamiféle létező összefüggésre mutatnak rá, amelyek ha racionálisan nem teljesen megragadhatók is, intuitív csatornákon annál inkább azok. Én ezért tartom zseniálisnak a tánc és a matematika ötvözését. A tánc egy univerzális nyelv, amellyel nonverbális módon olyan régiók is hozzáférhetők, amelyek a verbális, minden jelenséget nyelvi módon megfogható kategóriákba beszuszakolni akaró önkifejezés során homokként szaladnak ki a kezünk közül. A kettő: az elmondható és a már szavakkal megfogalmazhatatlan együtt azonban tökéletesen megérteti, "megérezteti" velünk, mi is az a Véletlen.

Ma rengeteget tanultam, minden mondat és jelenet élénken él az emlékezetemben. Ezek után abban bízom, hogy ha feltételezzük, hogy 100 évet élek, akkor az első 31 elengedése után végre rátalálok a létező, élhető boldogságra. Az az egy biztos, hogy az elmúlt 31 évben nem láttam meg, de engedtem botor módon tova azt, tehát most kell következnie - minden racionális, tudományos és matematikai törvényszerűség szerint is. Vagy csak úgy. Véletlenül.

Kérdezz! Felelek.

Igaz vagy hamis? "A szerelem egyátalán nem vak. Ellenkezőleg, a szerelmes olyasmiket lát imádottján, amiket más nem vesz észre."

Kedvenc kék közösségi oldalunk egyik társkeresős csoportja - akiknek van az a jó szokásuk, hogy Centrál Színházas jegyeket sorsolnak játékokban, sőt, hogy kisorsoltak engem is nyertesként, így ismerkedtem meg velük - rendre párkapcsolati közhelyek igazságára vonatkozó kérdésekkel zaklatja a nagyérdeműt, amelyekről természetesen úgysem lehet eldönteni, hogy igazak-e vagy sem, hiszen mindenkinek eltérőek a tapasztalatai, mást jelentenek számunkra az olyan szavak, mint a szeretet vagy a szerelem, és a tapasztalataink, emlékeink - ezektől nem függetlenül - másképp alakulnak. Így aztán nem is szoktam belefolyni a vélt vagy valós igazságok melletti/elleni kardoskodásba, de a mai kérdést nem tudtam szó nélkül hagyni. Azért, mert olyasmiről szól, amiben sok-sok saját és nem saját élmény átélése, megtapasztalása alapján nagyon mélyen hiszek. Igen, persze, tudom, hogy ez még attól egy ugyanolyan szubjektív vélemény, mint a többi, de hiszem, hogy egyúttal egy olyan gondolat is, amelyet érdemes sokmindenkinek megfontolnia. 

Az idézetről azonnal Feldmár András A tudatállapotok szivárványa c. könyvében olvasott gondolata jutott eszembe. Ő, aki nagyon sok sorsot látott, alapos ismerője a különböző tudatállapotoknak, és különösen a sok-sok negatívumot is eredményezhető hipnózisnak, a következőt válaszolja egy kérdezőnek, akit az érdekel, vajon a szerelem is hipnózis-e:  

"Szerintem, ha két ember egymásba szeret, akkor egy normálistól eltérő tudatállapotba kerülnek. Ez biztos. De az csak egy másik tudatállapot. Egyesek szerint a szerelem vak. Ennek ellenére sok más emberrel együtt nekem is az az élményem, hogy akkor látjuk dolgokat a legtisztábban, amikor éppen szerelmesek vagyunk."

Mert ez volt az én tapasztalatom is, az első szerelem óta, és azóta csak megerősödött ez az élményem, minden alkalommal. Ha pedig ugyanezt a dolgot egy másik nézőpontból világítjuk meg, mindjárt nem olyan nehéz elhinni, hogy nem a lehetetlenről van itt szó, sőt, talán nem is olyan kellemes, mint gondoljuk, de igaz lehet: a szerelem éppenhogy nem vak. Ez Ingmar Bergmantól származik:

"Azt szokták mondani, hogy a szerelem vak, de ez nem igaz - a szerelemnek éles a szeme és kitűnő a hallása. Többet lát és hall, mint amennyit az ember látni és hallani szeretne."

Így máris más megvilágításba kerül az, amit sokan különleges képességnek tartanak. Talán inkább nem akarunk észrevenni bizonyos dolgokat, vagy megmagyarázzuk, hogy azoknak is helyük van, csak azért, mert annyira fájna a másik elvesztése, hogy szeretnénk hinni: amit látunk, bár nem akarunk, az valójában orvosolható, kezelhető, beilleszthető abba az "ő és én" együttállásba, amely a legboldogabbá tenne engem. Akkor is, ha ez az együttállás sajnos csak a fejünkben létezik.

Lehet, hogy ez is csak az egyénen múlik. Ha valaki egyébként sem szenvedheti az öncsalást, a szerelemben sem lesz vak - bármennyire szeretne, bármennyire kényelmesebb lenne is -, míg más valóban későn eszmélhet rá arra, ami már kezdettől a szeme előtt volt, csak félreértette, mert a megértés fájdalmát nem lett volna képes elviselni. Számomra az első szerelemből villanófényemlékként maradt meg, hogy ráébredtem, a sok-sok hiba ellenére, a viselkedésében általam helytelenített megnyilvánulásai mellet is mennyire tisztán és egyértelműen szeretem a másikat. Teljesen tisztán látom Őt, hibákkal és erényekkel együtt, és bizonyos tekintetben lehetek kritikus vele, ez mégsem jelenti azt, hogy nem szeretem. Óriási élmény volt ez számomra, mert korábban mindig azt gondoltam, hogy csak a tökéleteset fogom tudni szeretni, aztán kiderült, hogy nem kell tökéletesnek lenni. Ez az élményem azóta még hatványozottabb formában többször megismétlődött.

Persze ilyenkor érti csak meg az ember, hogy mi az igazi „hiba”, vagyis az, ami ellehetetlenít egy kapcsolatot, ami már elfogadhatatlan, és mi az, ami valójában nem probléma. El is gondolkodtam akkor, az elsőnél azon, hogy vajon ezek a dolgok, amelyeket most elfogadhatónak érzek, 20 év múlva nem válnának-e azzá, ami miatt elviselhetetlennek találom a másikat. Erre persze megvolt az esély, de ez is az önismeret javításának egyik útja, és nekem az eddigi tapasztalataim alapján arra már sikerült rájönnöm (noha nem volt 20 évem, közel sem), hogy melyek azok a dolgok, amelyek „nem számítanak", és hosszú távon sem fognak, és mi az, ami válóok, és mint ilyen, már kezdettől fogva az (volt). Ez a hosszú távval nyilván árnyaltabb lesz majd, de lényegileg már megvan. Mostanra biztosan.

A baj sokszor nem abból ered, hogy nem látjuk és halljuk, amit nem akarunk, hanem hogy nem értjük meg, hogy amit látunk és hallunk, valójában mit jelent. Eddig mindannyiszor voltak olyan dolgok, amelyeket muszáj volt hallanom és látnom, és meg is értettem őket, nem kis fájdalom árán. De még úgy is, hogy én akartam látni, akartam hallani, és főképp akartam érteni, hogy mit jelent mindez - mivel az önhitegetés sokgenerációs családi hagyományával az életem egy adott pontján egyszer és mindenkorra leszámoltam -, csak fokozatosan tudtam szembesülni a teljes valósággal. Mert ez az egyik legnehezebb dolog az életben, és különösen akkor, amikor már tudja - vagy legalábbis sejti - is az ember, hogy elkerülhetetlenül milyen fájdalom vár rá, nagyon sok erő és bátorság kell ahhoz, hogy ezt az utat merjük választani. De utána, ha sikerül megbirkózni vele, amikor már megvigasztalódtunk - és végül mindig megvigasztalódunk - jobb lesz. Akkor is, ha minden alkalommal úgy érzi az ember, hogy ennél rosszabb még sosem volt, és lehet, hogy korábban mindig sikerült, de ezúttal tényleg nem tudja, ezt hogy fogja túlélni.

De ha fontos neki, hogy túlélje (véleményem szerint a megvigasztalódás nem magától történik, nagyon is komoly munkát kell belefektetni), akkor túléli , és rájön, hogy óriási szerencse, hogy mer látni és hallani, mert ez a záloga annak, hogy előbb-utóbb a szerelemben tényleg azt lássa és hallja, amit a leginkább látni és hallani is szeretne. És az idevezető út fájdalmánál - ami nagyon, iszonyatosan kemény - is sokkal rosszabb lenne egy nap egy arra ébredni, hogy évekig, évtizedekig hagytam, hogy mást halljak és lássak, mint a valóság, és a fejemben élő világ így, ebben a formában nem létezik. Hogy illúzióban éltem, mert egyszerűbb volt elhinni azt, ami egy ideig mindkét fél számára valahogy kényelmesebb, mint szembenézni a nagyon is kényelmetlen, sőt, embert próbáló, de hosszú távon jóval nagyobb csalódásoktól megóvó tényleges helyzettel.

A szerelemben – az én szerelemfogalmam szerint – olyan mély szinteken érzékeled a másikat, olyan alapvetően rezdültök együtt és egymásra, hogy lehetetlen nem látni és hallani az igazat. Mert a szerelemben mindenki a valódi önmaga, mert egyedül ott történik meg az a csoda, hogy két ember teljesen kitárulkozik egymásnak, és ezt a teljesen felfedett és átadott ént szereti a másik, és te is az ő teljességét fogadod el, zárod magadba. Mert a szerelem érzésének - számomra - definíciószintű lényege és végső célja az, hogy két ember a látható és láthatatlan, felfogható és felfoghatatlan dimenziókban a lehető legközelebb kerüljön egymáshoz. Hát hogy is lehetne ilyen esetben vakságról beszélni?

Mit gondol a golyó?

Ha pár éve írom ezt a posztot, a cím még rám is utalhatna, de mostanra ez már nem aktuális :). Viszont véleményem van, és Mérő Lászlónak is, aki ma új könyvét mutatta be a Bálint Házban. Állítólag Örkény egyperceseihez hasonló tárcákból áll. Pluszpontot neki.

Úgy kezdődött az este, hogy az Operánál leszállva megláttam a székekkel telepakolt Andrássy utat és a a hatalmas kivetítőt, amely a Hunyadi László bemutatóját hirdette. A Bálint Házban a sikeres jegyvásárlást követően aztán a kezembe kaptam egy Fideliót, és belelapoztam - éppen a Hunyadi László premierjét hirdető oldalon nyílt ki, ahol szemügyre vettem a stáblistát, és kiderült, hogy Kovács Gergely Csanád a koreográfus. Gondoltam, még elcsíphetek a szabadtéri közvetítésből valamit a könyvbemutató után, ezt azért megnézném. És bár a Fidelióról már régen leszoktam, mivel a színházi előadások után az elmúlt sok-sok évben leginkább csak a nyálam csorgattam, ahogy ez most is történt - ismét találtam vagy 15 darabot, amelyet szeretnék akár azonnal megnézni -, ezúttal mégis végigpörgettem az oldalakat. A beengedés előtti utolsó pillanatban aztán megláttam a címet: "Ismét mozi lesz az Örkény színház". Moziról lévén szó, természetesen nekiálltam olvasni. És nem hittem a szememnek. A színház a British Councillal együtt elhozza Magyarországra a National Theatre Live sorozatot, a londoni Nemzeti Színház élő mozis közvetítéseit, ráadásul az idei évad első darabjában, október 11-én Julie Walters is szerepel. Nyár óta tervezzük megnézni - persze a legközelebbi helyszínnek Prága ígérkezett. Eddig! Izgultam, hogy lesz-e még jegy, de azért bíztam benne, hogy ma este talán még nem késő.

De már szólítottak is minket a terembe, és elkezdődött a program. A bemutatás után a közönség egyik tagja rögtön a humor játékelméletbeli szerepéről kérdezte Mérőt. És elkezdődött a csoda. Én pedig csak ittam, ittam. Azt, ahogy arról mesélt, hogy a humor valahogy nem a szavakban van, így a mesterséges intelligenciáknak ez az egyik legnagyobb megoldatlan feladata, és hogy a fordítóprogramok is a humort lesznek képesek legutoljára interpretálni - ha egyáltalán. Én pedig fordítóként megnyugodtam, hogy lesz, ahol nélkülözhetetlenek leszünk még egy darabig.

Ehhez kapcsolódóan került elő az a gondolat, hogy ugyanazok a szavak - de nem a fordításuk, hanem maguk a fogalmak - mást jelentenek az egyes nyelveken. Jöttek a példák, például a compromise, egy igen tanulságos üzleti esettel illusztrálva, valamint a fair play - amely a magyarban a szabályok betartására, a tisztességes versenyre utal, angolul azonban más. Ott az írásba nem foglalt szabályok betartására vonatkozik, tehát - ahogy Mérő is mondja - ez a méltányosság, nem pedig a tisztességes eljárás. A leginkább azonban a példáitól fogtam padlót - lenyűgöző volt számomra, hogy milyen villámgyorsan hozott minden elméletre tökéletesen érzékletes és megragadható példákat, ez már tényleg az ámulat kategóriájába tartozik. Így aztán a fair play angol és magyar jelentése közötti különbség magyarázatául az általa "az elmúlt évtized egyik legkiválóbb könyvsorozatának" nevezett történetből vett részlet szolgált, miszerint: 

"A kviddics szabálykönyve 273 (sic! - utánanéztem, valójában 700, de ezt a cseppnyi pontatlanságot bőven elnézzük a szerzőnek) szabálytalanságot ír le, és volt egy történelmi mérkőzés a Griffendél és a Mardekár között valamikor nagyon régen, ahol el is követték mindet. De ez egy fair meccs volt, hiszen nem történt más, mint hogy szabálytalankodtak, elkövettek valamit, amit a szabályzatnak megfelelő módon szankcionáltak, valószínűleg kiosztottak a meccsen rengeteg sárga meg piros lapot, meg büntetődobást, és ez így rendben volt."

Ezzel a beszélgetés első 15 percében máris belopta magát a szívembe Mérő László - mint ahogy Réz Andrással kapcsolatban kissé tartózkodóbbá váltam, miután kiderült, mennyire nem szereti a The Artistot, amivel még nem lett volna probléma, de úgy nyilvánította dagályos és önmagától meghatódott filmnek, hogy 16 perc után felállt és kisétált a vetítésről, ezt pedig eddigi ismereteim alapján éppen róla nem feltételeztem -, tehát Mérő László tekintetében, ezúttal pozitív irányban, szintén kellően "elfogódtam", persze mindkét esetben fenntartva magamban a kétkedés jogát. 

Feszült is a húr rendesen, amikor annak ellenére, hogy a Mit akar a golyó? szerint csak negyedrészben kellene politikával foglalkoznunk, az este hamar politizálásba fordult, és eltartott egy darabig, amíg kiderült, hogy Mérő ebben az értelemben is borzasztó toleráns, és borzasztó intelligensen, hatalmas éleslátással közelít a témához. És óriási még benne, hogy "effortlessly eloquent" (könnyedén ékesszóló - a google fordítóprogramja szerint. Szerintem ez igenis humoros ;)). Néha pedig mégsem. Néha hezitál, nem találja a szavakat és gyakorlott előadótól nem várt módon, akár többször is félbehagyja, újrakezdi a mondatait - vagy pontosabban fogalmazva, a gondolatait. És éppen ezért nem kérdőjeleződik meg a tudása, a hozzáértése, a "könnyed ékesszólás", hiszen épp az a lényeg, hogy pontosan akar fogalmazni, tehát csak akkor mond ki valamit, ha készen van, ha megszületett benne az elképzelés.

A lényeg az, hogy a túlpolitizáltság ellenére is fürdőztem, lubickoltam a sziporkázó intellektus megnyilvánulásaiban. (Az esemény egyik pozitívuma egyébként az volt, hogy itt végre nem 99%-ban 60+ éves és nőnemű közönségben ültem, amilyenekben minden igyekezetem ellenére mostanában állandóan találom magam. Persze ismét sikerült egy idős néninek letelepednie mellém. Nem baj. Baby steps.) Amiért iszonyúan fontos volt ez a tudományos igényű - és sok helyen tudományos - vita, az éppen a nap első fele miatt volt annyira szembeötlő. Apunál voltunk ebédelni, és bemutatta az új párját. Erről majd részletesen is fogok írni, sok pozitívuma volt a találkozónak, de itt most azért említem meg, mert ennek az új és végre valódi egymásra találásnak a fényében még inkább kitűnik, hogy a mi világunk ég és föld. A nap két fele két külön univerzumban zajlott, és az elsőbe a normál emberi udvariasságon, illetve a biológiai meghatározottságon túl semmilyen módon nem tartozom. Hanem az estibe! Amely egykor anyukámé volt. Aki az egész világot jelentette számomra, és a legmegdöbbentőbb az, hogy csak most értem meg, ez szó szerint igaz. Csak nála voltunk otthon érzelmileg és gondolati szinten egyaránt. És a nagy igyekezetben, hogy a halálával e világ szertefoszlását követően próbáljak saját világot teremteni, már el is felejtettem, hogy az egy nagyon is érvényes világ volt. Bár igyekeztem belőle szabadulni, mert muszáj volt az enyémet létrehozni, valójában oda tartozom. Nem pusztán az intellektus ez; talán az értelmi és érzelmi kifinomultság együtt, ami lehetővé teszi a nüanszokat, a véleménymódosítást, a folyamatos tanulást, a soha semmit készpénznek vevést, a kérdésfeltevést, a tudásvágyat, és legfőképp a nyitottságot és a toleranciát. És Mérő László világa ezt képviseli.

Otthon voltam ebben a szellemi légkörben, kényelmes volt, a természetes közegemben mozogtam. Siklottam, akadálytalanul. Igen, elhangzott pár közgazdaságtani fejtegetés, főleg tőzsdeügyben, amely új volt számomra, de iszonyúan élveztem a kihívást, hogy tanulhatok valami újat. Jött az áramlással együtt. Mint egy tánc, amelynek természetesen felveszed a ritmusát. Végül is a tánc mindig is ment nekem, az ment minden közül a legjobban. Hát legyen így, táncolok tovább, csak másképp. Itt most nem én vagyok a tánctanár. Noha minden bizonnyal Mérő előadásmódját, hihetetlen láttató erejű levezetését dicséri, hogy maradéktalanul megértettem az elmondottakat, még azt is, ami eleinte nem volt világos, azért nagyon örültem, hogy így történt. Csak "Extremisztán" opciós ügyleteit kellett újra átmosnom az agysejtjeimen, hogy teljesen világos legyen a kép, de sikerült.

Mérő árnyalt megközelítésében a mai hazai politika is optimistábban ítélhető meg, és akár pacifizálható (Ő mondta, nem én :)) is, ami önmagában óriási bravúr. Tud érdemben vitázni egy témáról, amelyről, valljuk be, a kétharmadba hatalmas hitet invesztáló emberek többsége - köztük én is - már lemondott. (Vagy lehet, hogy ezt csak én érzem általános jelenségnek, mert Mérő pontosan azt mondta, amit én is átéltem - hogy nagyon bízott benne, hogy hátha most a kétharmaddal majd megteszik, amit megtehetnek, hogy végre helyrerakják az országot, de mára erről lemondott.) Vicces volt, ahogy az - egyébként szabályosan elmebeteg – moderátor kijelentette, hogy mi, akik itt ülünk, valószínűleg mind ugyanúgy szavaztunk (majd megláttam a Bálint ház plakátján "zsidó közösségi ház" feliratot, és szép lassan kezdett összeállni bennem a kép, hogy előre megfontolatlan politikai állásfoglalás-mentességől hajtva hová csöppentem), miközben Mérő úgy beszélt végig a kétharmados hatalom legitimitásáról, hogy kiderült, talán sosem szavazna rájuk. Akár a pofátlan kontra töketlen elméletéről van szó, amelyre nincs ma politikai alternatíva Magyarországon (szerény véleményem szerint azért, mert nem KELL lennie ahhoz, hogy valaki hatalomra kerüljön és hatalmaskodjon itt, más pedig – például hogy kezdjünk valamit a siralmas állapotokkal –  egyelőre nem nagyon érdekel senkit; tehát mindenki pofátlan, vagy csak szimplán töketlen), akár a zsidó kérdésről van szó, ott van az a plusz a gondolkodásában és az érzelemvilágában, amely kiemeli a habzó szájú, elvakultan politizálók sorából - és az egyetlen dolog, amely megmentette a mai estét is.

Mérő elmesélt egy történetet, amely tükröt tartott számára a politikai túlérzékenységgel kapcsolatban, amely ráébresztette valamire saját magával kapcsolatban, és amely számomra jól példázza: úgy, ahogy Ő teszi, miért lehet politizálni. Egy tanítványa, vidéki lakótelepi szöszi lány, egy egyetemi előadás után odament hozzá, és megkérdezte: "Te zsidó vagy?" Mérő pedig postafordultával elküldte a francba - noha máskor legalábbis megkérdezné, hogy miért kíváncsi rá, hiszen elküldeni ráérne utána is -, de a lányt ez szerencsére nem tántorította el, folytatta. Azzal, hogy a barátja, aki zsidó volt, nemrég meghalt, és meg szeretné kérdezni valakitől, hogy hogyan kell viselkedni egy zsidó temetésen. És Mérő elmondta, hogy soha életében nem szégyellte magát annyira, mint akkor, mert ha 10-ből 9 alkalommal helyesen feltételezte volna is e kérdés célját, ezúttal nem volt igaza. És egyébként is, miért is vagyunk ennyire túlérzékenyek erre a kérdésre? Vagy egyáltalán bizonyos politikai tartalmú gondolatokra, amelyeket valószínűleg eleve harciasabban reagálunk le amiatt, hogy előítéletek élnek bennünk a kérdező motivációját illetően.

Egy másik idézett példájával élve: nem azért első valaki, mert sok havat taposott, hanem azért taposott sok havat, mert az élen jár. Mérő azért hiteles, mert Ő tanul a saját hibáiból, képes felismerni a korlátait és saját magára alkalmazni a saját elveit, ami pedig óriási dolog, és sajnos csak nagyon kevesen képesek rá.

Természetesen nem mindennel értek egyet, amit mondott, de mindenki közül Vele értettem egyet a leginkább, pedig valószínűleg másra szavazunk. És mégis. Ez a tolerancia, a saját tudásunk végességével és ezért a tanulásra, mások véleményére való nyitottsággal kapcsolatos sziklaszilárd meggyőződés kell nekem.

És a tudomány. A természettudomány, és a bölcsészévek gyümölcseként annak filozófiai vetületei. Ez volt az életem, és nagyon messze sodródtam tőle. Most újra érzem, hogy minden sejtem akarja. Lehet, hogy nagyon „20 éves” azt gondolni, hogy elmegyek egy laboratóriumba kulimunkásnak, és ezt itthon nem is vállalhatnám, de ha mégis London lesz belőle, meg fogok próbálni valamit ebben az irányban. Vagy talán egyébként is. Mert ez fontos. És talán lehet ötvözni a jelenlegi életem részeivel is. Kezdetnek próbáljuk meg a tánccal. Szerdán következik Mérő, 2. felvonás, a Tünet Együttessel a MU Színházban: Véletlen. Számomra először, és mindkettőnk számára utoljára. Állítólag meglepetés is lesz.

Talán véletlen, hogy így, egy időben talált rám a két esemény, de nem hiszem. Inkább úgy érzem, hogy keresem a helyem, és egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy megtaláljam. Éreztem, hogy ma este nem fogok csalódni, és így lett, noha ez időközben nem feltétlenül volt egyértelmű. És érzem, hogy szerdán sem fogok. Hazafelé menet elcsíptem a Hunyadi László egy részletét, benne egy táncjelenettel, amire a leginkább kíváncsi voltam. A National Theater Live előadására este még 5 jegy volt az első sorban, ebből 2 már az enyém. És a hab a tortán, hogy a lezárt földalatti miatt gyalog kellett eljutnom az Oktogonig, és hosszas humán-GPS-tervezés után sikerült a jó irányban elindulnom. Félreértés ne essék: ez esetemben felér az opciós ügyletek logikájának megértésével. Bizonyos dolgok működnek. Végre.

I do, I do, I do

Egyik tanítványom említette, hogy kedvenc költője Kosztolányi, és mindig úgy érzi, ő a reinkarnációja, mert az általa megélt érzéseket fogalmazza meg, úgy, ahogy ő is tenné, ha értene az íráshoz. Így gondoltam, megkeresem a versei angol fordítását, hátha kialakulhat belőle egy jó kis feladat. Angol változatokat végül kevéssé találtam, de rábukkantam erre a gyöngyszemre.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani 

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

A verses oldal egyik hozzászólója szerint ez egy "szokásos semmiről nem szóló vers amit mindenki imád, semmi érzés, felsorolás..."
Ellenben egy másik azt írja: "gyönyörű vers, ha megtalálom az igazit, ezzel a versel(sic!) kérem meg a kezét".

Tehát van, aki érti a lényeget. Érti, hogy az a semmi, amiről ez a vers szól, valójában a minden. És ez az, amire én biztosan igent mondanék. Ez az, amire érdemes.

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?

I do.

Még mindig a családon belüli erőszak margójára

Végre egy férfi is megszólalt. Egy olyan, aki elsősorban ember, és csak azután férfi.

http://hvg.hu/velemeny/20120912_TGM_Pofozzatok_fol_oket

Az első, aki érti, hogy még ezekkel a félkegyelműekkel szemben sem lehetünk erőszakosak, és ezzel legitimizálja saját véleményét. Bár én legszívesebben különböző keménységű tárgyakba verném a nagyon sötét seggfejek fejét...szóval azt, ő tud nagyvonalú lenni. Persze én is tudok - a tettlegességre sarkalló motivációt a családon belüli erőszakot elszenvedett, és annak következményeit keményen megfizető emberként csak a hülyeséggel szembeni tehetetlenségből eredő első düh és felháborodás hozza létre bennem, de felülkerekedik mostanra már kiküzdött normális emberi valóm - sőt, így, hogy TGM azt mondja, majd lebeszéljük ezeket a tudatlanokat a törvényhozásról, némileg meg is nyugodtam. Ez persze nem tart vissza attól, hogy sürgősen B-terv után nézzek, hogy biztos legyen, ha úgy alakul, nem kényszerülök arra, hogy Magyarországon kelljen maradnom.

Az idézett írás egyébként úgy tökéletes, ahogy van. Átgondolt, logikus, emberi, egyszerűen egyértelmű. Egy férfi tollából, aki ugyanolyan értetlenül áll a butaságok embertelensége előtt, mint az attól nagyrészt szenvedő nők. Világos, hogy a törvényhozó honatyák hülyeségeket beszéltek a minap - bár ezt eddig is tudtuk, és ez sem akadályozta meg őket abban, hogy megtegyék. Csak túl sok volt már ebből mostanában. Jajj, ez a cikk, ezt kellene olvasni mindenkinek, aki vitába akar szállni az ökörségek akár minimális létjogosultságával kapcsolatban. Mert hogy olyanjuk nincs nekik, minimálisan sincs.

A legszomorúbb az, hogy valószínűleg ezek a karó-a-seggükben, - a szó legrosszabb és legelavultabb értelmében - patriarkális beállítottságú, beszűkült tudatú honatyák is hasonlóan erős (és gyakran meglóduló) kezű apák és elnyomásban tartott anyák gyerekeiként nőttek fel egy tökéletességet hazudó ideológia árnyékában, ahol "minden rendben volt". De ez sem lehet kifogás, ez sem jogosít fel a közveszélyes sötétség felelős pozícióban történő gyakorlására. Remélem, minél többen megértik, hogy miért is olyan fontos a családon belüli erőszak témája. Ettől függően fog megváltozni minden. A megfelelő, vagy a megbocsáthatatlan irányban.