Mit gondol a golyó?

Ha pár éve írom ezt a posztot, a cím még rám is utalhatna, de mostanra ez már nem aktuális :). Viszont véleményem van, és Mérő Lászlónak is, aki ma új könyvét mutatta be a Bálint Házban. Állítólag Örkény egyperceseihez hasonló tárcákból áll. Pluszpontot neki.

Úgy kezdődött az este, hogy az Operánál leszállva megláttam a székekkel telepakolt Andrássy utat és a a hatalmas kivetítőt, amely a Hunyadi László bemutatóját hirdette. A Bálint Házban a sikeres jegyvásárlást követően aztán a kezembe kaptam egy Fideliót, és belelapoztam - éppen a Hunyadi László premierjét hirdető oldalon nyílt ki, ahol szemügyre vettem a stáblistát, és kiderült, hogy Kovács Gergely Csanád a koreográfus. Gondoltam, még elcsíphetek a szabadtéri közvetítésből valamit a könyvbemutató után, ezt azért megnézném. És bár a Fidelióról már régen leszoktam, mivel a színházi előadások után az elmúlt sok-sok évben leginkább csak a nyálam csorgattam, ahogy ez most is történt - ismét találtam vagy 15 darabot, amelyet szeretnék akár azonnal megnézni -, ezúttal mégis végigpörgettem az oldalakat. A beengedés előtti utolsó pillanatban aztán megláttam a címet: "Ismét mozi lesz az Örkény színház". Moziról lévén szó, természetesen nekiálltam olvasni. És nem hittem a szememnek. A színház a British Councillal együtt elhozza Magyarországra a National Theatre Live sorozatot, a londoni Nemzeti Színház élő mozis közvetítéseit, ráadásul az idei évad első darabjában, október 11-én Julie Walters is szerepel. Nyár óta tervezzük megnézni - persze a legközelebbi helyszínnek Prága ígérkezett. Eddig! Izgultam, hogy lesz-e még jegy, de azért bíztam benne, hogy ma este talán még nem késő.

De már szólítottak is minket a terembe, és elkezdődött a program. A bemutatás után a közönség egyik tagja rögtön a humor játékelméletbeli szerepéről kérdezte Mérőt. És elkezdődött a csoda. Én pedig csak ittam, ittam. Azt, ahogy arról mesélt, hogy a humor valahogy nem a szavakban van, így a mesterséges intelligenciáknak ez az egyik legnagyobb megoldatlan feladata, és hogy a fordítóprogramok is a humort lesznek képesek legutoljára interpretálni - ha egyáltalán. Én pedig fordítóként megnyugodtam, hogy lesz, ahol nélkülözhetetlenek leszünk még egy darabig.

Ehhez kapcsolódóan került elő az a gondolat, hogy ugyanazok a szavak - de nem a fordításuk, hanem maguk a fogalmak - mást jelentenek az egyes nyelveken. Jöttek a példák, például a compromise, egy igen tanulságos üzleti esettel illusztrálva, valamint a fair play - amely a magyarban a szabályok betartására, a tisztességes versenyre utal, angolul azonban más. Ott az írásba nem foglalt szabályok betartására vonatkozik, tehát - ahogy Mérő is mondja - ez a méltányosság, nem pedig a tisztességes eljárás. A leginkább azonban a példáitól fogtam padlót - lenyűgöző volt számomra, hogy milyen villámgyorsan hozott minden elméletre tökéletesen érzékletes és megragadható példákat, ez már tényleg az ámulat kategóriájába tartozik. Így aztán a fair play angol és magyar jelentése közötti különbség magyarázatául az általa "az elmúlt évtized egyik legkiválóbb könyvsorozatának" nevezett történetből vett részlet szolgált, miszerint: 

"A kviddics szabálykönyve 273 (sic! - utánanéztem, valójában 700, de ezt a cseppnyi pontatlanságot bőven elnézzük a szerzőnek) szabálytalanságot ír le, és volt egy történelmi mérkőzés a Griffendél és a Mardekár között valamikor nagyon régen, ahol el is követték mindet. De ez egy fair meccs volt, hiszen nem történt más, mint hogy szabálytalankodtak, elkövettek valamit, amit a szabályzatnak megfelelő módon szankcionáltak, valószínűleg kiosztottak a meccsen rengeteg sárga meg piros lapot, meg büntetődobást, és ez így rendben volt."

Ezzel a beszélgetés első 15 percében máris belopta magát a szívembe Mérő László - mint ahogy Réz Andrással kapcsolatban kissé tartózkodóbbá váltam, miután kiderült, mennyire nem szereti a The Artistot, amivel még nem lett volna probléma, de úgy nyilvánította dagályos és önmagától meghatódott filmnek, hogy 16 perc után felállt és kisétált a vetítésről, ezt pedig eddigi ismereteim alapján éppen róla nem feltételeztem -, tehát Mérő László tekintetében, ezúttal pozitív irányban, szintén kellően "elfogódtam", persze mindkét esetben fenntartva magamban a kétkedés jogát. 

Feszült is a húr rendesen, amikor annak ellenére, hogy a Mit akar a golyó? szerint csak negyedrészben kellene politikával foglalkoznunk, az este hamar politizálásba fordult, és eltartott egy darabig, amíg kiderült, hogy Mérő ebben az értelemben is borzasztó toleráns, és borzasztó intelligensen, hatalmas éleslátással közelít a témához. És óriási még benne, hogy "effortlessly eloquent" (könnyedén ékesszóló - a google fordítóprogramja szerint. Szerintem ez igenis humoros ;)). Néha pedig mégsem. Néha hezitál, nem találja a szavakat és gyakorlott előadótól nem várt módon, akár többször is félbehagyja, újrakezdi a mondatait - vagy pontosabban fogalmazva, a gondolatait. És éppen ezért nem kérdőjeleződik meg a tudása, a hozzáértése, a "könnyed ékesszólás", hiszen épp az a lényeg, hogy pontosan akar fogalmazni, tehát csak akkor mond ki valamit, ha készen van, ha megszületett benne az elképzelés.

A lényeg az, hogy a túlpolitizáltság ellenére is fürdőztem, lubickoltam a sziporkázó intellektus megnyilvánulásaiban. (Az esemény egyik pozitívuma egyébként az volt, hogy itt végre nem 99%-ban 60+ éves és nőnemű közönségben ültem, amilyenekben minden igyekezetem ellenére mostanában állandóan találom magam. Persze ismét sikerült egy idős néninek letelepednie mellém. Nem baj. Baby steps.) Amiért iszonyúan fontos volt ez a tudományos igényű - és sok helyen tudományos - vita, az éppen a nap első fele miatt volt annyira szembeötlő. Apunál voltunk ebédelni, és bemutatta az új párját. Erről majd részletesen is fogok írni, sok pozitívuma volt a találkozónak, de itt most azért említem meg, mert ennek az új és végre valódi egymásra találásnak a fényében még inkább kitűnik, hogy a mi világunk ég és föld. A nap két fele két külön univerzumban zajlott, és az elsőbe a normál emberi udvariasságon, illetve a biológiai meghatározottságon túl semmilyen módon nem tartozom. Hanem az estibe! Amely egykor anyukámé volt. Aki az egész világot jelentette számomra, és a legmegdöbbentőbb az, hogy csak most értem meg, ez szó szerint igaz. Csak nála voltunk otthon érzelmileg és gondolati szinten egyaránt. És a nagy igyekezetben, hogy a halálával e világ szertefoszlását követően próbáljak saját világot teremteni, már el is felejtettem, hogy az egy nagyon is érvényes világ volt. Bár igyekeztem belőle szabadulni, mert muszáj volt az enyémet létrehozni, valójában oda tartozom. Nem pusztán az intellektus ez; talán az értelmi és érzelmi kifinomultság együtt, ami lehetővé teszi a nüanszokat, a véleménymódosítást, a folyamatos tanulást, a soha semmit készpénznek vevést, a kérdésfeltevést, a tudásvágyat, és legfőképp a nyitottságot és a toleranciát. És Mérő László világa ezt képviseli.

Otthon voltam ebben a szellemi légkörben, kényelmes volt, a természetes közegemben mozogtam. Siklottam, akadálytalanul. Igen, elhangzott pár közgazdaságtani fejtegetés, főleg tőzsdeügyben, amely új volt számomra, de iszonyúan élveztem a kihívást, hogy tanulhatok valami újat. Jött az áramlással együtt. Mint egy tánc, amelynek természetesen felveszed a ritmusát. Végül is a tánc mindig is ment nekem, az ment minden közül a legjobban. Hát legyen így, táncolok tovább, csak másképp. Itt most nem én vagyok a tánctanár. Noha minden bizonnyal Mérő előadásmódját, hihetetlen láttató erejű levezetését dicséri, hogy maradéktalanul megértettem az elmondottakat, még azt is, ami eleinte nem volt világos, azért nagyon örültem, hogy így történt. Csak "Extremisztán" opciós ügyleteit kellett újra átmosnom az agysejtjeimen, hogy teljesen világos legyen a kép, de sikerült.

Mérő árnyalt megközelítésében a mai hazai politika is optimistábban ítélhető meg, és akár pacifizálható (Ő mondta, nem én :)) is, ami önmagában óriási bravúr. Tud érdemben vitázni egy témáról, amelyről, valljuk be, a kétharmadba hatalmas hitet invesztáló emberek többsége - köztük én is - már lemondott. (Vagy lehet, hogy ezt csak én érzem általános jelenségnek, mert Mérő pontosan azt mondta, amit én is átéltem - hogy nagyon bízott benne, hogy hátha most a kétharmaddal majd megteszik, amit megtehetnek, hogy végre helyrerakják az országot, de mára erről lemondott.) Vicces volt, ahogy az - egyébként szabályosan elmebeteg – moderátor kijelentette, hogy mi, akik itt ülünk, valószínűleg mind ugyanúgy szavaztunk (majd megláttam a Bálint ház plakátján "zsidó közösségi ház" feliratot, és szép lassan kezdett összeállni bennem a kép, hogy előre megfontolatlan politikai állásfoglalás-mentességől hajtva hová csöppentem), miközben Mérő úgy beszélt végig a kétharmados hatalom legitimitásáról, hogy kiderült, talán sosem szavazna rájuk. Akár a pofátlan kontra töketlen elméletéről van szó, amelyre nincs ma politikai alternatíva Magyarországon (szerény véleményem szerint azért, mert nem KELL lennie ahhoz, hogy valaki hatalomra kerüljön és hatalmaskodjon itt, más pedig – például hogy kezdjünk valamit a siralmas állapotokkal –  egyelőre nem nagyon érdekel senkit; tehát mindenki pofátlan, vagy csak szimplán töketlen), akár a zsidó kérdésről van szó, ott van az a plusz a gondolkodásában és az érzelemvilágában, amely kiemeli a habzó szájú, elvakultan politizálók sorából - és az egyetlen dolog, amely megmentette a mai estét is.

Mérő elmesélt egy történetet, amely tükröt tartott számára a politikai túlérzékenységgel kapcsolatban, amely ráébresztette valamire saját magával kapcsolatban, és amely számomra jól példázza: úgy, ahogy Ő teszi, miért lehet politizálni. Egy tanítványa, vidéki lakótelepi szöszi lány, egy egyetemi előadás után odament hozzá, és megkérdezte: "Te zsidó vagy?" Mérő pedig postafordultával elküldte a francba - noha máskor legalábbis megkérdezné, hogy miért kíváncsi rá, hiszen elküldeni ráérne utána is -, de a lányt ez szerencsére nem tántorította el, folytatta. Azzal, hogy a barátja, aki zsidó volt, nemrég meghalt, és meg szeretné kérdezni valakitől, hogy hogyan kell viselkedni egy zsidó temetésen. És Mérő elmondta, hogy soha életében nem szégyellte magát annyira, mint akkor, mert ha 10-ből 9 alkalommal helyesen feltételezte volna is e kérdés célját, ezúttal nem volt igaza. És egyébként is, miért is vagyunk ennyire túlérzékenyek erre a kérdésre? Vagy egyáltalán bizonyos politikai tartalmú gondolatokra, amelyeket valószínűleg eleve harciasabban reagálunk le amiatt, hogy előítéletek élnek bennünk a kérdező motivációját illetően.

Egy másik idézett példájával élve: nem azért első valaki, mert sok havat taposott, hanem azért taposott sok havat, mert az élen jár. Mérő azért hiteles, mert Ő tanul a saját hibáiból, képes felismerni a korlátait és saját magára alkalmazni a saját elveit, ami pedig óriási dolog, és sajnos csak nagyon kevesen képesek rá.

Természetesen nem mindennel értek egyet, amit mondott, de mindenki közül Vele értettem egyet a leginkább, pedig valószínűleg másra szavazunk. És mégis. Ez a tolerancia, a saját tudásunk végességével és ezért a tanulásra, mások véleményére való nyitottsággal kapcsolatos sziklaszilárd meggyőződés kell nekem.

És a tudomány. A természettudomány, és a bölcsészévek gyümölcseként annak filozófiai vetületei. Ez volt az életem, és nagyon messze sodródtam tőle. Most újra érzem, hogy minden sejtem akarja. Lehet, hogy nagyon „20 éves” azt gondolni, hogy elmegyek egy laboratóriumba kulimunkásnak, és ezt itthon nem is vállalhatnám, de ha mégis London lesz belőle, meg fogok próbálni valamit ebben az irányban. Vagy talán egyébként is. Mert ez fontos. És talán lehet ötvözni a jelenlegi életem részeivel is. Kezdetnek próbáljuk meg a tánccal. Szerdán következik Mérő, 2. felvonás, a Tünet Együttessel a MU Színházban: Véletlen. Számomra először, és mindkettőnk számára utoljára. Állítólag meglepetés is lesz.

Talán véletlen, hogy így, egy időben talált rám a két esemény, de nem hiszem. Inkább úgy érzem, hogy keresem a helyem, és egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy megtaláljam. Éreztem, hogy ma este nem fogok csalódni, és így lett, noha ez időközben nem feltétlenül volt egyértelmű. És érzem, hogy szerdán sem fogok. Hazafelé menet elcsíptem a Hunyadi László egy részletét, benne egy táncjelenettel, amire a leginkább kíváncsi voltam. A National Theater Live előadására este még 5 jegy volt az első sorban, ebből 2 már az enyém. És a hab a tortán, hogy a lezárt földalatti miatt gyalog kellett eljutnom az Oktogonig, és hosszas humán-GPS-tervezés után sikerült a jó irányban elindulnom. Félreértés ne essék: ez esetemben felér az opciós ügyletek logikájának megértésével. Bizonyos dolgok működnek. Végre.

Gyarlóság, tudatlanság a neved

Politikusaink ismét szegénységi bizonyítványt állítottak ki magukról. Persze a legfájdalmasabb a dologban az, hogy miközben irtó okosnak és éleslátónak próbálnak tűnni, alapvető és súlyos logikai bukfenceket hánynak, ami részben már ki is zárja a mondandójuk tartalma mögött feltételezhető két dolog egyikét, a szándékos rosszindulatot.

A másik azonban egyértelműen a veszélyesebb. Közveszélyes tudatlanságnak hívom. Felelős pozícióban ugyanis nem lehet akármit nyilatkozni. Például azt, hogy a családon belüli erőszak kérdése nem kellően nagy probléma ahhoz, hogy önálló jogi tényállás legyen, és hogy a férfiakat veszélyeztető visszaélések lehetősége miatt inkább nem iktatjuk törvénybe. Ugye, már ez a kijelentés is több sebből vérzik. A családon belüli erőszaknak ugyanis - noha nagyrészt a nőket érinti - akár a férfiak is áldozatul eshetnek (de erről még kevésbé lehet társadalmi szinten beszélni, mert a férfi egyenesen megszűnik férfi lenni, ha egy nő erőszakot alkalmazhat rajta), és elfelejtjük, hogy a bántalmazott nők, pontosabban az anyák mellett a gyermeküket is éri az erőszak. Sőt, sokszor a gyerek lesz az egyetemes céltáblája a szülők problémáik miatti frusztrációja kiélésének.

Majd egy mondatban eljutunk odáig, hogy az általuk elszenvedett erőszakról egyenesen maguk a nők tehetnek. Mert az emancipáció miatt elfelejtenek gyereket szülni, márpedig ha otthon maradnának és gyereket szülnének, mint „régen”, nem lenne semmi gond – nem lenne többé verés, ordítozás, lehülyézés, lekurvázás, megerőszakolás. Mert „régen” ugye nem létezett családon belüli erőszak. Ahogy igazából ma sem létezik, de ha a nők visszatérnének az anyagép szerepébe, még kevésbé létezne (bukfenc, bukfenc). Mert tudjuk, hogy csak a gyermektelen családokban fordul elő erőszak, és ilyenkor is kizárólag a férfi veri a nőt, és persze az erőszak kizárólag az asszony kék-zöld-lila foltokkal, csonttöréssel, sérüléssel járó verését takarja. Gyermekbántalmazásról pedig még csak nem is hallottunk.

Fogalmi zavarok sokaságával terheltek ezek a kijelentések. Először is, a családon belüli erőszak és a női egyenjogúság kérdését ne mossuk egybe mondvacsinált összefüggések magyarázásával. Az emancipáció ugyanis nem nőuralom, hanem egyenjogúság. Továbbá, már az, hogy egy férfi kijelenti, hogy a nőnek azt kell tennie, ami szerinte üdvözítő – legyen az 4-5 gyerek szülése avagy banánültetvény-művelés napi 15 órában, vagy éppen a kirakatfeleség szerepe –, és mindezt társadalmi szinten, általános érvénnyel teszi, önmagában kimeríti az erőszak fogalmát. Ami nem azonos kizárólag a veréssel (és a köztudatban is ide sorolt szexuális erőszakkal), sőt, a legkifinomultabb formái azok, amelyekről nem állapítható meg első ránézésre, hogy erőszak történik: tehát a verbális terror, a fizikai erőszakkal való folyamatos fenyegetőzés, az alkoholizmus miatti önkívület kiszámíthatatlansága - az, hogy egy alkoholista, a mindennapi létezésből rendszeresen magát kivonó emberre nem lehet számítani, nem lehet megbízni benne, nem lehet tisztelni; a pszichés labilitás vagy betegségek, függőségek és különösen a (leginkább gyermekek esetében, főleg alkoholizmus, függőségek és pszichés problémák miatt történő) elhanyagolás szintén ide tartozik.

Tehát a családon belüli erőszak mindenhol és sokkal nagyobb mértékben jelen van a társadalomban, mint gondolnánk, de sokan nem ismerik fel, még a nyilvánvalóbb formáit sem. És nem csak a kívülállók, hanem az elszenvedői sem. Persze az, hogy konkrétan belehalnak nők és gyerekek a családtagjaik által elkövetett fizikai bántalmazásba, és a nem tisztelt, XY kromoszómájú képviselők (mert uraknak nem nevezhetők) szerint ez nem elég súlyos ahhoz, hogy ki kelljen lépniük az anális, frusztrált, az ezer éves nemi szerepekbe tíz körömmel kapaszkodó komfortzónájukból, és bűncselekménnyé nyilvánítsák, lesújtó. Mindezt miért? A férfiak (!) rovására elkövetett lehetséges jövőbeni visszaélések miatt. Mert egyébként gyilkossággal nem vádolnak ám meg ártatlan embereket, és csak ez az oka annak, hogy anno törvénybe iktatták az emberölés büntethetőségét... (Igen, kedves XY kromoszómával rendelkező, nem tisztelt képviselő, ez irónia volt). Ezzel a potenciális visszaéléssel szemben azonban a – hibás alapértelmezés szerint csak – nők és a gyerekek rovására elkövetett családon belüli erőszak valós áldozatai nem indokolják kellően a családon belüli erőszak jogi tényállásának bevezetését. Bukfenc, nagy bukfenc. Erkölcsi, logikai és mindenbukfenc. Választási bukfenc. Narancsos bukta.

Ez a sarokba állítós politika a büntető pedagógia analógiája; hiába távolodott a világ nagyon messzire ettől a megkövült módszertől, kormánypárti képviselőinknél még mindig ez a valóság. Már Umbridge Rózsa miniszter asszony esetében meggyőződhettünk arról, hogy taknyos gyerekként kezelik a társadalmat - és itt jön a svédcsavar, hogy ezúttal sem pusztán a nőket, de a férfiakat is -, amelyet szabályozni és elnyomni kell, megmondani, mit tehet és mit nem, hogy biztosan ne támadjon jobb ötlete a helyzet megoldására annál, mint amihez ők, az őskövületek esetleg képtelenek lennének alkalmazkodni.

Fogalmi zavarok 2.0. A női emancipáció épp az ilyen hatalmukat féltő, patriarchális beállítódású férfiak számára egyet jelent a nőuralommal. Tessék kérem szépen filozófiát, szociológiát, irodalomelméletet tanulni, vagy egyszerűbb stratégiaként elővenni egy értelmező szótárat, és máris kiderül, hogy nem kell annyira előreszaladni, "csupán" egyenjogúságról van szó. Az, hogy a szülőgép és az őket igába hajtó amazon/hárpia/sárkány között ezek a férfiak nem tudnak árnyaltabb női szerepeket elképzelni, nagyon szomorú. És talán 3-4 évtizeddel ezelőtt még meg is értettem volna őket, de azóta eltelt 30-40 év, és ha valaki figyelt… Tehát igen, léteznek árnyaltabb helyzetek, és ez a férfiak szerepére is igaz. A nemi alapú egyenjogúságot megteremtő (vagyis szándékozó, mert úgy tűnik, mi még mindig nem tartunk ott) emancipációs mozgalmak legfőbb eredménye az volt, hogy a civilizált társadalmak rájöttek, elsősorban emberek vagyunk, és csak másodsorban férfiak és nők. Ez az, amit észre kellett volna venni. Hogy vannak a biológiai meghatározottságon túlmutató emberi értékek, amelyekkel érdemes rendelkezni akár férfiként, akár nőként, ha embernek akarja tudni magát valaki. Ezek egyike számomra a másik ember tisztelete, egyenrangú partnerként kezelése, és a vele folytatott erőszakmentes kommunikáció.

Ha előírjuk a nők számára, hogy hogyan kellene élniük és ebben még jól is érezni magukat, az önmagában erőszak. Mert ebben a gondolatban megvalósul az az előfeltevés, hogy a férfinak joga van kijelölni a nő számára, mit kell tennie, és mit nem tehet. Tehát eleve alárendelt szerepbe kényszeríti, egyenjogúságról szó sincs, és ezzel már erőszakot követ el, mert megfosztja a döntési szabadságától, ami minden embert nemtől függetlenül megillet. Tehát ha ellenkezem is a fent említett kijelentések ellen, az sem feltétlenül azt jelenti, hogy nem akarok gyereket szülni, akár többet is, de XY kromoszómával rendelkező, nem tisztelt képviselőtársaink bizonyára ezt sem értik. Csupán az ellen tiltakozom, hogy megszabják, mit kell tennem; hogy helyettem döntsenek. Ez a magánéletem, és a saját lehetőségeimet figyelembe véve, azzal az egyetlen (esetemben) férfivel szeretnék dönteni róla, akit érint; a jövendő gyermeke(i)m érdekeit is szem előtt tartva.

Mert beszéljünk akkor konkrétumokról, hogy lássuk, még a kormánypárti képviselők saját univerzumában is abszurdum mindaz, amiről beszélnek. Ha a családon belüli erőszakért a nők döntési szabadsága felelős, megelőzésének záloga pedig az, ha az asszony visszatér a családi tűzhelyhez és otthon marad a 3-4-5 gyerekkel, akkor legyen. Sőt, tegyük fel, hogy nőként minden vágyam a főállású anyaság, hát nézzük. Hogyan gondolják a képviselő urak megoldani azt, hogy ma Magyarországon egyetlen fizetésből tartósan megéljen egy 5-6-7 fős család? Gyanítom, erre a kérdésre nem kapnék választ, de őszintén kíváncsi vagyok a reakcióra. Talán családi pótlékból lehetne a folyamatosan emelkedő árak és ellehetetlenülő körülmények között ezt megvalósítani? Mert olyan bért és fizetést nem tud garantálni az állam, ami ezt lehetővé tenné.

És ha már családokról beszélünk, ugyan miért feltételezik, hogy teljes elhallgattatásuk közben a gyerekstopot persze mindig kizárólag a nők mondják ki, és az ellen a sok-sok gyereket akaró apukáknak (?!) nincs apelláta? Nem fordulhat elő esetleg, hogy talán egy férfinek sincs kedve belegebedni a munkába, és a szülőgép mellett eltartógépet játszani egész életében a tisztes magyar társadalom javára? Netalántán esetleg, egészen véletlenül ez is benne lehet a pakliban. És ezért gondolom úgy, hogy a férfiakat is éppúgy bábként kezeli a politika, mert őket sem kérdezték meg, hogy kellene-e ez nekik. Kellene-e ez a nyomás, hogy csak akkor vagy igazi férfi, ha el tudsz tartani egy 5-6-7 fős családot. Én megkérdezném, hogy van-e értelme ezt erőltetni a mai Magyarországon. És legfőképp az foglalkoztat, hogy ilyen esetben vajon kevésbé lennének-e feszültek a sodrukból olykor kijövő férfiemberek, és kevésbé vezetnék-e le a feszültséget azokon, akik miatt ebbe a helyzetbe kényszerülnek. Mert nem mindenki él képviselői fizetésből, bizony szempont az, hogy hány gyerek számára tudok minőségi életet biztosítani, és ma, Magyarországon ez elsődleges szempont.

(Arról nem is beszélve, hogy bár a nőknek ebben a rendszerben nincs joga lázadni, de a négy fal közé kényszerítettség érzése is olyan elégedetlenség forrása, amelyből a gyermekbántalmazás számtalan formája származik, és annak is a családon belüli erőszak megelőzésével kapcsolatos társadalmi felelősség részét kellene képeznie, hogy nem kényszerítjük lehetetlen, embertelen körülmények közé a szülőket - legyen az nő vagy férfi.)

Lehet, hogy ha valóban meg mernék hallgatni a nőket, olyasmiket mondanának, amiket az XY kromoszómával rendelkező, nem tisztelt képviselőknek kényelmetlen lenne hallania. Hogy nem csak a szülési hajlandósággal van itt a gond, sokkal inkább a körülményekkel. Gyakorlati és elméleti síkon egyaránt. Én például ebben a pillanatban erősen gondolkodóba estem, hogy szeretnék-e egy ilyen erkölcsi állásfoglalást egyetemesítő politika által vezetett társadalomba gyereket szülni. És arra jutottam, hogy nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem akarok vagy fogok gyereket szülni, de a kormánypárti képviselők áldásos tevékenységének köszönhetően egyre kevésbé valószínű, hogy ennek a társadalomnak a létszámát fogom gyarapítani velük. Igen, ha minden úgy alakul, ahogy szeretném, többen lesznek. És olyan családba fognak születni, amelyik férfi és nő egymás iránti őszinte tiszteletére és szeretetére épül, ahol apuka sem riad meg majd attól, hogy otthon maradjon a gyerekekkel, ha nekem van jelenésem valahol, és berakja a mosást vagy kiveszi a fakanalat a kezemből, ha éppen másik száz végtagra lenne szükségem, hogy mindent meg tudjak oldani egy időben, miközben én sem fogok tanácstalanul állni a feladat előtt, hogy az első pár év után fizető munkát vállaljak, vagy adott esetben én legyek a kereső fél, ha éppen úgy alakul. És emiatt senki nem lesz frusztrált, nem fogja a másikat okolni a hagyományos nemi szerepekkel nem összeegyeztethető helyzetekért – hiszen ezek a szerepek már nem életszerűek –, hanem erőszakmentesen és őszintén átbeszélünk mindent, és közösen döntünk, a lehetőségeinket mérlegelve. Kényszer nélkül, mindannyiunk boldogságára.

Tehát még egyszer a lényeg: az általuk elszenvedett erőszakért a nőket felelőssé tenni, és a megoldás zálogaként az elnyomásba való visszatérésüket hirdetni önmagában kimeríti az erőszak tényét. Ami itt történt, az társadalmi szinten legitimizálja a nők (és közvetve gyermekeik) alárendelt, kiszolgáltatott szerepét, aminek köszönhetően a családon belüli erőszaknak is könnyebben esnek áldozatául, ráadásul esélyük sem marad arra, hogy törvényes segítséget kérjenek vagy kapjanak. Az erőszak tényének tagadása, szőnyeg alá söprése erőszak. Magukra hagyni az áldozatokat erőszak. Verbálisan alacsonyabb rendűnek titulálni egy adott társadalmi csoport tagjait erőszak.

A közveszélyes tudatlansággal pont az a baj, mint a szándékos rosszindulattal - nem lehet érvelési alap. Amíg tehát a kormánypolitika erőszakos retorikával érvel, addig valóban nehéz elképzelni, hogy az igazságszolgáltatás megvédi majd az annak leginkább kiszolgáltatottakat a családon belüli erőszaktól. De ilyen felháborító módon ignorálni azt egyenesen bűn. Ez nem maradhat ennyiben. Remélem, egyszer lesz igazi, civilizált, 21. századi alternatíva a választásban, mert egyelőre nem biztatók a társadalmi kilátások.