3. Artmozik éjszakája címszavakban

Messze-messze jobb, több, mélyebb, relevánsabb, elgondolkodtatóbb és meghatóbb, mint arra számítottam. Rengeteg fontos párbeszéd, kortól és nemtől függetlenül érvényes - olykor metaforikus - helyzet és tükröt tartó gondolat szerepel benne, és a téma alapos kidolgozottsága a dilemmák újabb és újabb árnyalt rétegeit tárja fel a néző előtt. Úgy érzem, hogy a könyv jelentős részét sikerült megjeleníteni a vásznon - bár nem olvastam az eredeti művet. A szereplőválogatás tökéletes, a tempó, az arányok hibátlanok, Gillian Anderson pedig fergeteges. Otthoni példány beszerzésre előjegyezve.

Már megint lakótársat keresünk
Egy tíz évvel ezelőtti, Erasmus-egyetemistákról szóló, akkor kétrészes sorozat harmadik, és egyben záródarabja. A Grace - Monaco csillaga cannes-i bukása után egyáltalán nem bántam, hogy végül ez került a programba. Vicces - értsd: térdcsapkodósan,"olyanhangosanröhögaközönséghogynemhallaniakövetkezőpoént" vicces -, és a franciákra jellemző sallangmentességgel ismét sikerül a hollywoodi kezekben talán kliséhalommá silányuló helyzetekből eredeti és hiteles, mégis érzelmekkel teli filmet létrehozni. Ráadásul szinte tapintani lehet a New York-i multikulturális valóságot, ami ebben a pillanatban leckének sem utolsó. Kétségtelenül az este fénypontja számomra. Otthoni példány beszerzésre előjegyezve.

Llewyn Davis világa
Nos...hogy a pozitívumokkal kezdjem, a filmbeli népdalok számomra is meglepő módon tetszettek, sőt, vonzottak, kíváncsi voltam rájuk, jól esett hallgatni őket. A filmről ugyanez már nem mondható el. A saját élhetetlenségébe belebukó - bár a vászonról is átütően tehetséges, lenyűgöző előadó - művész (zenész) minden tanulság és katarzis nélküli története nem olyasmi, amire két órát kellene áldoznom az életemből, mivel semmiféle érzelmi vagy intellektuális töltéssel vagy tanulsággal sem szolgál. Bár Á. és R. nagy örömére ismét bőven kapunk New York-i valóságot, az elhozható élményt a soundtrack is kitűnően biztosítaná. Na jó, az operatőri munka önmagában dicséretet érdemel az atmoszférateremtő képekkel - kár, hogy ezt a tartalmat kellett ilyen módon közvetíteni. És mondtam már, hogy a főszereplő, Oscar Isaac zseniálisan énekel? Mármint, teljesen elvarázsolt népdalokkal...engem... Mr. Grossman, ezt elszúrta.

Nyers, erős, kíméletlen, és kíméletlenül igaz. Csak azt nem értettem, hogy miért. Kicsit többet szerettem volna megtudni Joe korábbi életéről, motivációjáról, bár tény, hogy az elmúlt 15 év tapasztalatai után a lényeg így is érthető. Számomra a legfontosabb kérdés, amelyet ez a kicsit túlságosan életképszerű film felvet, az, hogy az erőszak áldozatai felnőttként - vagy felnövekedve - hogyan próbálnak megbirkózni saját elszenvedett fájdalmukkal: elhárítják a felelősséget, és elszámoltatandó bántalmazóik helyett másokon torolják meg embertelen és brutális módon a sérelmeket, továbbörökítve a maradandó károkat, vagy vállalják a felelősséget a saját életükért, és (meg)küzdenek a saját démonaikkal, miközben arra törekednek, hogy eközben az ártatlanoknak minél kevesebb szenvedést okozzanak. Szerintem ez a gondolat mindenkor érvényes, és talán soha annyira, mint manapság. Az alakítások elsőrangúak, és  a veszteségérzés mellett a pozitív kicsengésű lezárás rendkívül felemelő, csak a miértre hiányzik kicsit a válasz. Persze nem a végén, ott az elcsendesült vihar utáni tiszta, friss levegő pont elég.

Nos...írnék szívesen hosszan róla, de az igazság az, hogy nyitott szemmel sikerült végigaludnom az egész filmet anélkül, hogy legalább annyi információra emlékeznék a tartalmából, mint amennyi az előzetesben szerepelt. R. szerint "ez az Amelie csodálatos élete akciófilmben", és ha ő mondja, hát elhiszem. Ettől függetlenül nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez bármennyire is fokozza a lelkesedésemet. Wes Anderson általában feladja nekem a leckét, nagyon igyekszem szeretni (A fantasztikus Róka Úrnál sikerült), de valami mindig közénk áll. Azért lehet, hogy megnézem majd ébren is.

Hangulat: 5*

Társaság: 5**

Aterparty: bevásárlás a biopiacon

Szombati alvásmennyiség: 2 óra

Lesz-e következő moziéjszaka? Naná!

Parancsra szeretni

Ha olykor mélységesen nem értek is egyet a fordítandó témámmal, a szükséges kutatás akkor is nagyon érdekessé tud válni. Kant miatt is, persze, na meg az őt előttem már tanulmányozó, és meglepő felismerésekről reflektáló kutatók miatt is. Akár a könyvtári könyv lapjain. Imádom ezt a fajta kommunikációt, jó így egymásra találni az éterben.
Lehet, hogy Kant az kicsit túlságosan optimistán ítélte meg az értelemben rejlő lehetőségeket, de ezúttal nagyon fején találta a szöget. Hoppá, bizony.

A Letter From the Love You Haven't Met Yet

By Emily Bracken, via the Medium.

Dear Future Love of My Life:

I know. I should have written before. Forgive me. But I got the feeling that you were beginning to think I didn’t exist. But I do. And I wanted to let you know that while I might be as elusive as a unicorn grazing in a field of four leaf clovers, I’m close. I’m around the corner, down the street, on Facebook, in your office, at our local coffee shop, a complete stranger. I made eyes at you once on the subway. I saw you across the room at a party. I swiped you right on Tinder. But it’s not our time yet. And I know you’re wondering why.

It’s really not fair that you’ve had to wait this long, or go on blind dates, endure bad sex, settle for meh relationships, feel misunderstood, cry from loneliness, wrap your arms around a pillow as you fall asleep at night. I’m so sorry, my love. You deserve an explanation. So here it goes. It’s taken me a long time to even admit this to myself much less to you, so please know that everything I’ve written here is true.

The reasons we haven’t met yet, in no particular order:

1. I haven’t thrown out the list of things I think you should be.

2. I’m with the wrong person right now.

3. I’m not ready to be loved unconditionally.

4. Since my life isn’t together, I think you’ll reject me.

5. I still believe that drama is a show of love.

6. I’ve been intentionally keeping my head too busy to think with my heart.

7. I need to date more to understand what I do and don’t like.

8. I won’t be able to appreciate you until life has kicked my ass.

9. I’m too focused on my own needs.

10. I don’t know how to create the feeling of home that lives in my heart.

Clearly, I’m not my best self yet. Or even myself—I’m still figuring out who that is. I’m pretty sure even if we did meet, you wouldn’t like me all that much right now. It’s entirely possible that we did hit it off once, and I left without getting your information; or maybe I did get your number and never called because of any one of the above reasons.

Be patient with me, darling heart. Know that I’m working my way toward you. So don’t spend any more time thinking about where I am or am not. Just keep making your life exciting and full, so when we do finally come together, we can bring each other joy, because we are already happy.

I know it’s taking longer than you’d like. It’s a hell of a lot slower than I could have ever imagined. But I’m here. This is me talking to you. And I’m not going anywhere.

Don’t give up on me.

Yours,

In perpetuity,

The Love You Haven’t Met Yet

Jó nap

The Love Punch és Only Lovers Left Alive, illetve váratlanul " ragyogó, alapos, precíz és elképesztően intelligens" munkának nevezték a fordításomat. Már nagyon, rettentően hiányzott az érzés, hogy valamit jól, sőt, a legjobban csinálok. Éppen időben jött. Persze évekig tartó iszonyú munka van benne, szóval ez is relatív. Jó emlékezni rá, hogy nem muszáj tök hülyének éreznem magam a nap 12-15 órájában, hogy tényleg képes vagyok rá. Néha hihetetlen, hogy szinte elfelejtettem, milyen érzés. Persze ez most más, ez valódi, mert ezért teljesen önmagamat adva küzdöttem meg, kitettem oda, amim legjobb tudásom szerint van, vállalva a kudarcot is, de nem lett bukás a vége. Ez a legjobb benne, mert így lehet csak érvényes, valóságos és megismételhető.

Gabriel Garcia Marquez emlékére

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért pont ő az. Miért az ő könyvei, miért az ő világa szippantott be visszavonhatatlanul. Igaz, A pátriárka alkonyának tartozom még egy olvasással, hogy hátha, máskülönben viszont csak a szavakkal betelni nem képes lenyűgözöttség állapota létezik, folyamatosan. Miért? Hogyan? Olyan ritkán történik ilyen.

Pedig az ezúttal tűpontos irodalomelméleti definícióban minden benne van. Mágikus realizmus. A csodás valóság, ez az, amiért hozzá húz a szívem, az eszem, a lelkem. Az élhető csoda. A szinte hihetetlen, mégis minden betűjében, atomjában létező.

Igen, nálam is a Száz év magánnyal kezdődött, kötelező középiskolai olvasmányként, amit ezúton is köszönök, érdemes volt felhívni rá a figyelmünket. Letehetetlen volt, mégis, a kedvencem más lett, mert a kedvencem rólam szól. A kedvencem Mérő László három legkedvesebb könyvének egyike is, akinek érvelése pedig az én szívemnek kedves. A kedvencemet kölcsönadtam, és már soha nem kerülhetett vissza hozzám. Talán így kellett lennie, hogy ha egyszer újra felütöm majd, már másik kötet legyen a kezemben. Furcsa belegondolni, hogy több mint tíz évvel ezelőtt, amikor a Szerelem a kolera idejént olvastam, végtelenül azonosultam férfi főhősével, Florentino Arizával. Ott és akkor tudatosodott bennem - ismét, és mindenkorra -, hogy soha ne higgyünk a látszatnak; hogy annyival több/más lehet egy ember valójában, mint ami a külvilág számára látható, és egyúttal biztatónak is éreztem abban a tekintetben, hogy lehet más/több az élet, mint amilyennek adott pillanatban a külvilág számára látható.

Vajon ha most újraolvasnám, mit mondana? Alig emlékszem a részletekre, csak tudom, milyen különleges élményt jelentett, milyen fontos volt, milyen meghatározó. Emlékszem a történet illatára, a színére, az állagára, a formájára, a szinte önálló életet élő személyiségére. Intimebb volt, mint a Száz év magány, kevésbé harsány, bölcsebb, csendesebb. Azt hiszem, észrevétlenül ugyan, de sok szempontból az életem részévé vált. Marquez zsenialitását igazolja, hogy úgy tud örök igazságokat megfogalmazni, hogy a közhelyesség árnyéka sem vetülhet a gondolataira. Mert ez a valóság. És csodás.

Egy biztos: az alábbi idézetből is nyilvánvaló, hogy az évtizedes emlék nem csal. A maga húsba vágó, kíméletlen realizmusával együtt is létezik egy csodásan valóságos világ. És nekem soha nem kell más.

 "Mi, férfiak az előítéletek szerencsétlen rabjai vagyunk - mondta neki egyszer az ura. Ha viszont egy nő elhatározza, hogy lefekszik egy férfival, nincs az a kerítés, amit át ne ugrana, nincs az a vár, amit le ne rontana, nincs az az erkölcsi meggondolás, amivel ne törölné ki a fenekét: nincs az az Isten, aki számítana." 

Legyen könnyű a föld a Mesternek. 

"A szerelem nem terápia, nem vigasz, nem plüssmackó"

Azoknak, akik elfelejtették, vagy soha nem is értették. A szerző a csakazolvassa blog írója, tehát csak az olvassa...

Miért nem keresel magadnak valakit, aki… (paraméterek)?

Hű, ezt mennyit mondták nekem, középkorú, bölcs és/vagy kajánul kíváncsi nők. Valaha és újabban megint. Nem értették. Hogy én csak úgy vagyok, várok, sőt, nem is várok, hát miért nem, miért nem…?

Basszátok. Nem keresek.

Lesz, vagy nem lesz. Mindkét állapotnak van méltósága — mindkét állapotnak csak így van méltósága.

Kell? Így? Ennyire? Nem, akarni nem lehet.

Az ember nem keres, mert ez nem így működik, hogy most nagyon kellene nekem egy partner, mert itt vagyok egyedül, meg fiatal vagyok, meg de jó lenne valakivel kirándulni, szexelni. Az ember legfeljebb figyel, fogékony, de hogy van-e kire…? Az a sors. Nem lehet szétpiszkálni a szirmokat mégoly finom eszközzel sem.

Én meg figyelni sem szoktam. Annyira ritka az ilyesmi. Szinte soha.

“Imádok szerelmes lenni”, nyilatkozzák popénekesnők, többnyire már, hogyan mondjuk ezt szépen, már túl a zeniten. Ez nem így megy. A vonzalom vagy megtörténik, vagy nem. Ha történik, úthenger, akkor is, ha nem is vártuk volna, akkor is, ha alkalmatlan az érkezése. Ha nem történik, minek erőltetni?

Leginkább nem történik meg. Vannak mindenféle történeteink, de többnyire akarás van, aszimmetria, alku, akkor meg inkább ne legyen. Csak a nagyon igaz szóért, metszően szerető pillantásért, megreszkető ujjhegyekért érdemes.

Milyen jó ezt kivárni, tisztának maradni…! Nem erkölcsileg jó, tehát nem helyes, hanem élményként jó: akkor jó, hogy nem infláltuk el pillantásainkat, szavainkat, várakozásainkat, mozdulatainkat és orgazmusainkat, amikor váratlanul mégiscsak megtörténik. Ha megtörténik, akkor nem forgatókönyv, és a létezőt nem írja felül az akart. Ha megtörténik, az ember csodálkozva ocsúdik: hát ez az. Hát ilyen, ez a tőmondatos boldogság. Nekem is lehet? Lehet. Nem kell valamit tenni, teljesíteni, kiérdemelni? És nem. Mosolyog az Isten. Bokáig, szügyig gázolok benne.

Akkor történjen meg, amikor az ember maga is egész lett, amikor egyedül is jó. A szerelem nem terápia, nem vigasz, nem plüssmackó, hanem, akár a legjobb ízek, vagy a katarzis, önmagáért való. Azért van, mert jó — csak az öröm. Mellékhatásként persze épít, melenget, diadalmassá tesz, erőt ad a szarhoz is, de az értelme nem ez.

Soha életemben nem volt még ilyen, mármint nem szerelem, hanem ilyen méltóság. Mert én mindig kétségbeesett voltam, mindig vártam valamit, választ, megoldást a kínzó kérdésekre, identitást. És emellett mindig szörnyű hájpnak tartottam ezt, romboló, függésben tartó hájpnak, hogy jaj, kéne valaki, kéne egy pasi, vagy amikor valaki tetszeni és szükségképp manipulálni akar, mert ez kilúgozza az emberséget a kapcsolódásból, ez a nagy akarás, ezek az örökké egyforma mondatok, ez az éberség, hogy na, talán ő, és mit kéne tenni, hogy észrevegyen, kelljek, és az legyen, ami nekem jó.

Az ember szemérmes és lényegileg önmagának való. Az ember igazából nem vár semmit, mit is várhatna, nem jár az ilyesmi, meg aztán megvan már egy csomó válasz, gyerek, identitás, megélhetés, jövőkép. Csak úgy cseveg, levelez, visszanéz. Egyébként meg örül, szenvedéllyel tolja, ami fontos, a maga életét, nyom egy kávét, fut hétezerhétszáz lépést, betakarja a nyulacskáit. Aztán megtorpan mégis, mert mintha látott volna valamit a dús sövényben, és egyszerre észreveszi azt a kastélyt.

És félrehajtja a tövises ágakat, és ott áll a kapujában, nagy a fényesség, és még mindig nem tudja, belépjen-e.

Aztán belép.

Csodálkozik önmagán: képes látni a másikat. És azt szeretné, a másiknak, de csak ennek az egyetlen, kivételes Másiknak legyen jó, könnyű, és nem a maga forgatókönyvét, könnyűségét erőlteti, hanem figyel, lassan már nem is fél. A bőre fényes lesz, áramló nedvek indulnak meg nem is sejtett erezetekben, gyűlnek össze csak ekkor érzékelhető üregekben. Képes arra, amire soha máskor, hogy kitegye a meztelen szívét középre. Közben tudván tud, nem függ, és nem illúziózza túl, mert elég bőven, ami történik. Olyasmit lát egyszer csak egy emberi arcon, ami máskor nem látható, senkién. Sehol nincs a kétségbeesés. Nem kereste, nem hitte volna, és mégis.

A bejegyzés természetesen nem rólam szól, minden hasonlóság a…

...véletlen műve. Mert ez egészen pontosan rólam szól. Részben mindig is, és most végre egészen. Most van az a méltóság.

Hitting back

Sometimes, he nails it.