Letting It Go

The snow glows white on the mountain tonight
Not a footprint to be seen
A kingdom of isolation,
And it looks like I’m the Queen.

The wind is howling like this swirling storm inside
Couldn’t keep it in, heaven knows I tried

Don’t let them in, don’t let them see
Be the good girl you always have to be
Conceal, don’t feel, don’t let them know
Well, now they know

Let it go, let it go
Can’t hold it back anymore
Let it go, let it go
Turn away and slam the door

I don’t care
What they’re going to say
Let the storm rage on,
The cold never bothered me anyway

It’s funny how some distance
Makes everything seem small
And the fears that once controlled me
Can’t get to me at all

It’s time to see what I can do
To test the limits and break through
No right, no wrong, no rules for me
I’m free

Let it go, let it go
I am one with the wind and sky
Let it go, let it go
You’ll never see me cry

Here I stand
And here I'll stay
Let the storm rage on

My power flurries through the air into the ground
My soul is spiraling in frozen fractals all around
And one thought crystallizes like an icy blast
I’m never going back,
The past is in the past

Let it go, let it go
When I'll rise like the break of dawn
Let it go, let it go
That perfect girl is gone

Here I stand
In the light of day
Let the storm rage on,
The cold never bothered me anyway

Az elpazarolt idő nyomában

Ma láttam a facebookon egy számláló alkalmazást, amely kiszámítja, hogy a facebookhoz való csatlakozásunk óta mennyi időt "pazaroltunk el" a kék univerzumban. Miközben ezt viccesnek szánják, a megfogalmazás mégis furcsa számomra, mert ha sokszor jobb lenne is nem engedni a kísértésnek, hogy 5 percenként ellenőrizzem, van-e új bejegyzés, üzenet, stb., ezt végső soron nagyon jól tudom kontrollálni, másfelől pedig a facebook olyan lehetőségeket hozott számomra, amelyekhez semmilyen más fórumon nem fértem volna hozzá. Igaz, hogy van sok ismerősöm, akikkel nem tartom személyesen a kapcsolatot - köztük olyanok is, akik annak ellenére jelöltek be, hogy az iskolában utáltuk egymást -, mégis, a barátaim nagy részét az internet és a facebook segítségével ismertem meg, vagy - ami még fontosabb - ezen keresztül találtam újra rájuk, és ezen keresztül tartjuk a kapcsolatot.

Ez alatt azt értem, hogy itt beszélünk meg találkozókat, illetve az ország és a világ minden tájáról olyan emberekkel tudok eszmecserét folytatni, akikkel személyesen sosem találkoznék. Aki a családi kapcsolatok elértéktelenedésével riogat, engem értelemszerűen nem tud meghatni, ugyanis a fontos családtagok (azaz egy családtag) megmaradtak az életemben, a többiek nem véletlenül nem, ez nem a facebook hibája, a közös érdeklődésen, illetve a kölcsönös tiszteleten és szereteten alapuló barátságaimnak pedig semmi köze a vérségi kapcsolatokhoz.

Ráadásul találtam néhány olyan fórumot, amelyen keresztül olyan ügyekbe kapcsolódhattam be, amelyeket más úton nehéz lenne elérni, és cserébe én is rengeteg inspirációt kaptam tőlük. Szerintem a facebook is egy eszköz, amelynek rengeteg előnye van, ha megfelelően használjuk. Hogy ki mennyire hajlamos a "rabjává" válni, és feleslegesen szörfölni rajta, az persze egyéni kérdés - én őszintén mondhatom, hogy még egyetlen Kardashianekről szóló cikket sem olvastam el miatta -, de szerintem a függőségre való hajlam valamilyen formában úgyis kiütközik, ha nem itt, hát máshol. Tudnék mesélni. Egyébként pedig csak arról van szó, mint az élet minden más területén: mértékkel és okosan alkalmazva a közösségi háló is hatékony eszközt jelenthet, amely előre viszi életünket.

Nem utolsó sorban pedig életem eddigi legfontosabb időpontban érkező, szimbolikusan és gyakorlatilag is legnagyobb élményét a facebooknak köszönhetem. Igaz, hogy már megvolt a repülőjegyem, igaz, hogy elhatároztam, részt veszek rajta, de a hogyant még ki kellett találnom, és látatlanban biztosan nem tudtam volna olyan jól jegyet választani a 2013. évi Roland Garrosra, mint amilyet a torna lapján hirdetett játékban nyertem, éppen Rafa születésnapjára, amelyen ráadásul éppen meccset is játszott, és így az élő játéka mellett egy különleges köszöntésnek is tanúja lehettem. Az a párizsi egy hét több szempontból is felejthetetlen és sorsfordító volt (erről már írtam itt, itt és itt), úgyhogy ha csak ezt köszönhetném a facebooknak, akkor sem mondhatnám, hogy pazaroltam ott az időmet. A nyeremény persze egy csoda, és sok hasonló esemény övezte a párizsi kirándulást, de amiben választhatok, hogy mivel töltöm meg az életemet, ott lehet megfontolt és felelős döntéseket hozni akkor is, ha a folyamat egyik platformja éppenséggel a közösségi háló.

Soha életemben nem voltam ennyire nyitott, nem jártam ennyit társaságba, nem voltam ennyire szabad, mint most, a facebook korában. Az elmúlt évezredben voltam gyerek, amikor még mobiltelefon sem volt, mégsem sírom vissza azokat az időket, mert szerintem a változás a dolgok természetes rendje, így semmiféle nosztalgiával nem tudok azonosulni. Sőt, az a riasztó, amikor évekig, évtizedekig nem változik semmi. Erről is sokat tudok, és egészen biztosan nem vagyok ezzel egyedül, ezért én üdvözlöm a technikai újdonságokat, a "modern világot", a határokon átnyúló kommunikációs lehetőségeket, a mobilitást, a nyitást és a nyitottságot. Sok eseményről, lehetőségről, útirányról éppen a facebookon értesülök, amely nyilván nem mindennek az alfája és omegája, de egy nagyon hasznos fórum, és mivel sokakkal ellentétben nekem nincs széles (vagy szűkebb) családi és rokoni köröm, akik szem előtt tartanák az érdekeimet, az érdeklődésemet, vagy úgy egyáltalán a létezésemet, a talált barátok és már-már családtagok, illetve közösségek azok, akik körében kibontakozhatok. Szerintem ez egyáltalán nem sajnálatos, sőt. Az érték érték marad, csak 2014-ben másképp találunk rá (vagy inkább azt kellene mondanom, hogy 2014-ben már nem vagyunk hajlandók a formalitások kedvéért megalkudni és lemondani róla, akkor is, ha ez a hagyományostól eltérő kapcsolati mintákat eredményez). A lényeg az, hogy rátaláljunk, én pedig ezerszer is inkább ezt választom, mint hogy a formalitások lélekromboló világában szenvedjek (ebből az a karácsonyonkénti 2 óra is bőven sok), és minden kincsemért hálás vagyok.

Soha többé...

"Lying is an attempt to bridge that gap. To connect our wishes and our fantasies about who we wish we were, how we wish we could be, with what we're really like."

 (A hazugsággal ezt a szakadékot kívánjuk áthidalni. Össze akarjuk kötni az arról alkotott elképzeléseinket és vágyainkat, hogy kik szeretnénk lenni, mivé szeretnénk válni azzal, akik valójában vagyunk.)

De többé már nem kell hazudni. Ez az én luxusom, bár kemény volt betemetni azt a bizonyos szakadékot. Lehetséges. Lehetsz az, aki lenni szeretnél, minden pillanatban. 

Pontosan így

Kis Viku iszonyatosan jól tud írni. Van, hogy nem mindenben értek egyet vele, sokszor igen, ezúttal pedig teljes mértékben:

Beszélgetés egy ötévessel.

-Viki, neked van kisbabád?-Teszi fel az örökkön örökké visszaérő kérdést barátnőm kislánya.
-Nem, nincs.
-Miért nincs?
-Hát tudod...na gyere, ülj ide az ölembe.
Az úgy van, hogy amíg nem vagyok kész, addig nem szeretnék kisbabát. És elárulom neked, hogy én tulajdonképpen nem is gyereket szeretnék, hanem emberkét. Mert mindenki gyereket akar, mert az cuki, gőgicsél és mosolyog, de aztán megnő, és élete nagy részében meg felnőtt, sokáig, nagyon sokáig. És én ezt a dolgot, ezt az anyaságot, nagyon jól akarom csinálni, igazán nagyon jól, óvatosan és megfontoltan.
-De a gyerekek sokat sírnak ám! Mérges leszel ha majd sír a kisbabád?
-Szerintem én vele együtt fogok sírni és remélem nevetni is. Majd ha szomorú, akkor magamra kötözöm egy ilyen hordozóban, beteszünk valami vidám zenét és sütit sütünk. Hiszek abban, hogy ha én boldog, kiegyensúlyozott és nyugodt vagyok, akkor ő is ilyen lesz, hiszen az elején engem tükröz majd vissza, én leszek neki a világ, és ez hatalmas felelősség, erre még nem állok készen...Arról nem is beszélve, hogy egy ember-vállaláshoz rengeteg dolog kell.
-Például cumi meg játékok?
-Persze, az is nagyon fontos, de kell apuka, lakás, pénz, testi és lelki egészség, érettség, ideális esetben nagyszülők, barátok, rokonok, akik segítenek, ha baj van. Igaz, sok anyukának ezek közül egyik sincs meg és szépen nevelgeti a porontyait, de én azon dolgozom, hogy biztonságos hátországot teremtsek, és hogy a gyerekem egy igazán boldog és normális felnőtt legyen.
-És jobban fogod szeretni a gyerekedet, mint a palacsintát?
-Hűha, ez nehéz kérdés, mert a palacsintát borzasztóan szeretem...Igen, azt hiszem minden nőnek a gyereke az ő fő műve. De nem akarok sem a keresztje, sem az ellensége, sem az Istennője lenni. Úgy képzelem, hogy én egy barátot szeretnék tulajdonképpen, akivel megbeszéljük a dolgokat, nagy korában is beleülhet az ölembe, így, mint most te, és elmondhat nekem bármit. Nem akarom, hogy ha rám gondol, görcsbe ránduljon a gyomra, hogy hazudnia kelljen, hogy féljen tőlem, hogy megnyomorítsam érzelmileg. Az a legjobb, ha én egész egyszerűen csak egy meleg fotel vagyok neki, amibe belehuppanhat meztelenül, miközben jégrémet majszol a kezeivel egy hatalmas, műanyag bödönből. Mert, tudod, szerintem az igazán jó anyuka a nyugalom és a szeretet szigete, egy olyan kapaszkodó, amit ha megszorítasz, nem kell érte fizetned, nem csap beléd az áram, hanem valóságosan tudsz rá támaszkodni. Ehhez nagyon sokat kell tanulnia és fejlődni egy anyukának, hogy ne akarja a saját képére formálni a kis embert, ne tömje tele félelmekkel, szorongásokkal, a meg nem valósult álmaival, hanem csak segítsen neki, de közben hagyja hibázni, gondolkodni, dönteni. Ne telepedjen rá és ne is legyen közömbös, hanem ott, középen, csak egész egyszerűen ő legyen a Mama, a porcukros hókifli illat, a puha ölelés, a biztonság és a megnyugvás, akire örökkön örökké lehet támaszkodni, a bölcs tyúkanyó, aki belül csupa mosoly és boldogság. És én még egyelőre nagyon szomorú vagyok és nagyon magányos, szóval még nem jött el az idő.
-Ez tényleg ilyen nehéz dolog?
-Nos, tudod, nem könnyű feladat, mert amikor a kisbaba megszületik, ő már valamilyen, és neked is alkalmazkodnod kell hozzá, tulajdonképpen ő nevel téged és nem te őt. Nem egy darab színes gyurma, amit úgy formálhatsz, ahogy kedved tartja, hanem egy ember, akinek lelke van, aki megsérülhet és elszomorodhat, és akkor neked segítened kell neki, minden érzékszerveddel folyamatosan éberen és nyitottan, az összes rezdülésére figyelve.
-Szerintem ez sokkal egyszerűbb. A gyerekeknek csak csoki kell meg játszótér, esti mese és kakaó.
-Igen, igazad van... De nem mindegy, milyen és mennyi csoki, hogy leesik-e a mászókáról és elkapom-e, mit mesélek neki az életről és hogy nekem szól-e elsőként, ha fáj a hasa a kakaótól...Mert egy Mamának mindenre gondolnia kell...És ha már megszületett a kisbabád, onnantól kezdve, tudod, minden gondolatod ő lesz, és az összes többi gondolatodnak is ő lesz a vége, és az utolsó lélegzetvételeddel is az ő nevét fogod suttogni...Hát, ezért ilyen nehéz ez. És ezért ilyen csodálatos...
(Bihari Viktória)

A teniszsznobizmus aranyfokozatai

Az utóbbi időben egyre gyakrabban tapasztalok igen zavaró, tipikusnak tűnő viselkedésformákat a tenisszel kapcsolatban, amelyeket az alábbiakban a sznobizmus különböző fokozataiként megkísérelek összefoglalni:

1. fokozat: Tenisz = külföldi tenisz

Az illető kizárólag a nemzetközi sporteseményeket követi nyomon, fogalma sincs a sportág magyar neveiről, vagy ha igen, a hazai és nemzetközi teniszt minimum két különböző sportágnak tekinti. Természetesen megelőzi a gondolkodását az a feltevés, hogy a tenisz kizárólag férfisport, így a női tenisz nem létező fogalom a számára, tehát ez a kategória némi átfedést mutat a következő fokozattal.

2. fokozat: Tenisz = nemzetközi férfitenisz

Amikor nagy nevekről, Grand Slam esélyekről, általában a teniszezőkről kérdezik, kizárólag a Rafa-Djokovic-Federer tengely mentén tud gondolkodni. A női teniszt nemlétezőnek tekinti, meccseket sem néz - holott sosem győződhetett meg magától arról, hogy érdemes-e, hiszen soha nem is nézett. A 2. és 3. fokozat interakciója érvényesül abban az egyénben, aki panaszkodik a magyar tenisz helyzete miatt, drukkol - meglehetősen megérdemelten - a feltörekvő, 230. helyen álló ifjú titánoknak a kiváló eredmények és az előkelő ranglistás helyezés eléréséhez, azonban teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy egy ideje már van MAGYAR játékos, aki rendszeres résztvevője a hivatalos világszövetségi versenyeknek, ráadásul jelenleg 86. a világranglistán. Babos Tímeának hívják.

3. fokozat: Tenisz = hazai és nemzetközi férfitenisz

Adott esetben ismeri a sportág hazai FIAI közötti húzóneveket - még ha nem is a nagy versenyek közvetítéseiből -, és a kezét véresre tördelve szurkol a Challenger tornákon való jó szereplésükért, valamint végre!, a közelgő Grand Slam kvalifikációs köreiből való továbblépésért. Tájékozottnak véli magát, és nyíltan vagy magában elítéli az 1. fokozatú csoport tagjait, akik sznobizmusa elvakítja őket annyira, hogy nem hajlandók tudomást venni a nadali magasságokba - egyelőre még - nem emelkedő hazai fiúkat. Ebbéli meggyőződésében még a Davis kupa mérkőzéseire is teljes mellszélességgel kilátogat, és a jóval esélytelenebb ellenfél elleni vereség ellenére különlegesnek érzi magát felvilágosultsága, nyitottsága okán. Eközben persze nem jut eszébe, hogy tavaly indult már MAGYAR játékos Grand Slam főtábláján, valamint több világszövetségi versenyen is jól szerepelt, egyéniben és párosban egyaránt. A neve pedig Babos Tímea, aki ma éjjel újra döntőt vív párosban, méghozzá a világelsők ellen. De ezt ő sajnos nem tudhatja, mivel női teniszt - mily meglepő - ő sem néz. Így aztán nem fog feltűnni neki, hogy februárban a Fed-kupa keretében a világ második legjobb játékosa is itt lesz nálunk.

....

Amellett, hogy élből elutasítom a sznobizmust, mivel mesterséges kategóriagyártásnak tartom, amely csak arra jó, hogy számos értékes élménytől fosszon meg bennünket, a női-férfi egyenjogúság szempontjából is zavar, hogy van egy méltán híres sportágunk, amelyben világviszonylatban az utóbbi néhány évtizedben kétségkívül messze jobban szerepeltek a nők, mint a férfiak, de ez nekünk valamiért mégsem jó. Mert az nem olyan. Az csak női tenisz. Ami pedig olyan méltatlan hozzánk, hogy nem is nézünk női meccseket, hiszen ki is lehetne kíváncsi valakire, aki 200 km/h-nál kevesebbel szervál?

Pedig a női meccsek nagyon izgalmasak tudnak lenni, okos és taktikus a játék, sokszor kiélezett csatáknak vagyunk tanúi, és igen, olykor előfordul az is, hogy unalmasan egyoldalú vagy éppen rossz minőségű teniszt látunk. De - és széles körű tapasztalatból beszélek - ez nagyon ritka, miközben a férfi teniszre is igaz, hogy Nadal is tud végtelenül unalmas meccset játszani, amikor lesöpri ellenfeleit a pályáról, vagy borzalmas mennyiségű hibával tűzdelt játékot kell végigszenvednünk, esetleg a nők esetében oly gyakran hiányolt erőtől duzzadó titánok csapnivaló adogatójátékkal és sorozatos brékekkel ajándékoznak meg bennünket.

Az elutasítás nagy része tehát egyszerűen abból fakad, hogy - az élet sok más területéhez hasonlóan - a nők nem számítanak egyenlő módon, eleve kevesebbre tartjuk képességeiket, eredményeiket - nagyon tanulságos megfigyelni a média szerepét ennek alakításában, kézzelfogható a befolyás -, és többször annyit kell bizonyítaniuk, mint a férfiaknak. Ezért fordulhat elő, hogy lehet nekünk világranglistás 86., de akár 13. helyezettünk is, nem vagyunk elégedettek. Mert az nem ugyanaz. Az csak női tenisz.

Ideje felébredni. Én pedig megyek döntőt nézni a jelenlegi két kedvenc párosommal...

...azaz mégsem, mert a népszerű idősávban a fontos mérkőzéseket - a férfidöntőket - közvetítik. Még egyszer: honnan is indult ez az elmélkedés?

Jazz meg jazz

Nagyon vártam a Centrál Színház Chicago című előadását. Olyannyira, hogy a Kabaréhoz hasonlóan ismét sikerült a bemutatóra lőni jegyet. Tudom, hogy húsz előadás múlva kiforrottabb és egységesebb lesz a koreográfia, gördülékenyebb a díszletváltás, de én nagyon szeretem azt az extra energiát, erőfeszítést, izgalmat, amely a bemutatókban mindig ott van. Ráadásul így nem kell tudatosan kerülgetnem a kritikákat, nehogy befolyásolják a látásmódomat, amikorra eljutok a színházba. Vasárnap óta pedig már tervezem, mikor láthatom legközelebb. Mert egyszer nem elég, és ennek ezúttal semmi köze nincs az általam oly kedvelt zenéhez.

HÖLGYEIM ÉS URAIM, SPOILER KÖVETKEZIK!

Már a darab első mondata egy óriási kritika felénk, a nézők felé - azonnal tükröt tart nekünk, hogy lássuk, mi, akik eljöttünk, azért vagyunk itt, hogy "élvezzük" a csalást, a gyilkosságot, az intrikát, a kicsapongást, a hazugságot és a házasságtörést. Tehát mindazt, amit "mi mindannyian úgy szeretünk". Ez az önreflexió végig jellemző a darabra, és nézőként közben én is végig ezzel küzdöttem. Vajon tényleg a fent említett élvezetek miatt vagyunk itt mi, a Chicago nézői? Hiszen én nem ezért jöttem, nekem nem ez jut eszembe a Chicagóról. De akkor miért is olyan különleges számomra ez a musical? Aztán megszólal az All That Jazz nyitánya, és azonnal tudom a válasz - én a zene miatt, és természetesen a táncért vagyok itt. A darab elején mindenképpen. A végére azonban már egészen más miatt akarok repetázni, mert Bozsik Yvette a ma is aktuális, egyértelmű üzenetből olyan értelmezést farag, amely sem közben, sem utána nem hagy nyugodni.

A hármas szereposztásból a Schell Judit - Mórocz Adrienn Velma-Roxy párosát fogtuk ki, számomra kissé meglepő módon, mert valahogy a Jordán Adélról készült a próbafotókból olyan erősen áradt a barna-szőke ellentét (holott Tompos Kátya is barna, de sebaj), hogy nem esett le, itt most két szőke (na jó, egy szőke és egy vörös) hajkoronával lesz dolgunk. Ez egyébként persze részletkérdés, én mégis örülök, hogy nem festettek hajat/húztak parókát a színészek, noha a kosztümökben egyértelműen megmutatkozik a fekete-fehér ellentét. Miután Mórocz Adriennt két nappal korábban hallottam énekelni a Jégvarázs c. Disney-filmben, megnyugodtam, hogy nem lesz itt hiba, és bevallom, Falusi Mariannak is azért örültem nagyon, mert az ő énekhangjával zseniális választás volt Morton mama szerepére. Nem szeretek amiatt feszengeni, hogy egy színész remek játéka mellett nyilvánvalóan gyengébb az énekhangja, de ilyesmivel ezúttal nem kellett számolni. Amikor Schell Judit csak úgy lecsúszik spárgába, majd dalra fakad, és kiderül számomra, hogy elismert színészként mellesleg kiváló énekes is (tudom, ez csak nekem volt új), végképp megnyugszom, hogy nincsenek rejtett képességeim, amelyek valamilyen végzetes hiba folytán túl későn derülnének majd ki.

A lehető legjobb ritmusos, feszes élő zenére megszólaló dalok zeneileg továbbra is kiemelkedőek számomra a musicalirodalomban, ráadásul Baráthy György fordításában új életre kelnek, és a magyar dalszövegekben olyan könnyen gagyivá, nevetségessé váló sorok keményen, ütősen adják vissza az eredeti üzenetet és tartalmat. VÉGRE! A cellatangó dinamizmusa ezáltal lehengerlő - és ennél kevesebbel az nem működne. Ezt a dinamizmust rendkívül jól erősíti a koreográfia és a tánc, lenyűgöző, hogy micsoda munkát végeznek két és fél órán keresztül, megállás nélkül a színészek és táncosok. Különösen az All That Jazz frissen bozsikyvette-es a pofonegyszerűen találó jazzkarok és alapmozdulatok felhasználásával, és ez a letisztultság a színpad szűkössége jelentette korlátok között mégis robbanó erejű tánccá fokozódik a megfelelő pillanatokban. Egyetlen csalódás számomra ebben a tekintetben Velma és Roxy utolsó jelenetének koreokarográfiája. Nem értem, miért kellett a számomra túlságosan gazdaságosnak tűnő, karmozdulatokra építő motívumokkal lefelezni a lassú bevezető után felgyorsuló zenét. Így igazi, pörgős charlestont mindössze az utolsó pár nyolcas erejéig láthatunk, és ez kicsit belém fojtja a lelkesedést. Még ha nem hasonlítom is a filmhez, ez a "grandiózus lezáráshoz", amelytől fel kellene robbannia a színpadnak, kevés.

Schell Judit nekem tökéletes Velma, tetszik, hogy megjelenik a két főszereplő korkülönbsége, mert ezt lényeges tulajdonságnak érzem a karakterábrázolásban. Velma letűnő csillaga miatti keserűsége csak részben ered a média felszínes érdeklődésének más irányba terelődéséből, finoman érződik, hogy a gyilkossággal járó hírértékhez bizony sokat hozzátesz az agyonajnározott fiatalság. Velma melankóliájában nagyon árnyaltan megjelenik a "kiöregedés" (és nem az öregedés!) tragikuma is, és ez nagy bravúr. Egyébként pedig nincs olyan, amit Schell Judit ne tudna megcsinálni, legyen szó éneklésről, táncról vagy szerepjátszásról, így nagyon hiteles Velmaként.

Az előttünk ülők kifogásolták, hogy Mórocz Adrienn túljátssza Roxy szerepét, de szerintem szem elől tévesztették a lényeget, mert ahogy a Kabaré Sally Bowles-a egy kevéssé tehetséges énekes- és táncosnő (így például egy kevésbé jól éneklő színésznő hiteles lehet a szerepében), úgy Roxy is egy kifejezetten harsány, tapasztalatlan és naiv, ugyanakkor népszerűségre éhes és büszke lány, és ennek a karakternek a kritikája ez az előadásmód, ami - valljuk be -, sokszor nem is áll messze a hasonló kaliberű celebek valós stílusától. Jó ez így, nagyon.

Falusi Mariann Morton mamaként jön, lát és hengerel. Minden ízében tökéletes választás, és a rabok segítségnyújtásnak álcázott, kellő anyagiak ellenében történő kihasználása mellett - amely miatt egy perccel sem jobb, mint Billy Flynn, ha "kisebb-ben" csinálja is - itt egy másik jellegű kihasználás is erőteljes hangsúlyt kap, amely legnagyobb meglepetésemre képes egy ponton még zavarba is hozni. Szuper. Borzongatóan jó. Nem tudom eldönteni, hogy Falusi Mariann hangja vagy a dörgő tapsvihar rengeti-e meg jobban a színház falait.
 

 

Majd jön a sima modorú, profi de kegyetlen lehúzógép, Billy Flynn, és Kulka János megint brillírozik. Mostanában a Hat hét, hat tánc miatt amúgy is dupla adagban kaptam őt, de egyáltalán nem bánom, ráadásul az eddig látott feldolgozásokhoz képest itt kiemelt szerepet kapott (nem csak Billy Flynn, hanem Kulka János is!), amelyhez a legtöbb kiutalás, önreflexió és kényelmetlenséget okozó gondolatot kapcsolódik. Fontos, hogy miközben anyagilag kihasználja a bebörtönzött nők helyzetét, ő az egyetlen, aki átlátja, mi történik valójában, aki próbálja felnyitni Roxy szemét, és mintha egy pillanatra elfogódottságot is látnánk rajta a lány iránt, hogy aztán visszatérjen ahhoz, amihez igazán ért: az önmaga fontosságának teljes tudatában végzett ügyvédi manipulációhoz. Bár hatalmas az egója, és él a rendszer fonákságai adta lehetőségekkel, ő az egyetlen, aki egyúttal kívülről is szemléli azt és tisztában van vele, mindez pusztán parasztvakítás. Érdemes látni, érdemes továbbgondolni.

A jelmezét pedig egyenesen imádom, fantasztikus munka, ahogy a jelmeztervező Berzsenyi Krisztina többi darabja és a Khell Zsolt díszlettervező által megálmodott, végtelenül egyszerű, de nagyszerű környezet is. A letisztult kreativitás a gyengém.

A táncosoknak nagyon kritikus elvárásokon kellett keresztülverekedniük magukat, különösen érzékeny vagyok ugyanis a "köret-szerepbe" butított, gyengécskén előadott koreográfiákra, de nagyon hamar levetkőztem a legrosszabbra készülő, már-már öntudatlan előítéleteimet. Tökéletesek az energiák, mindenki felkészült, nagyon jól játszanak és énekelnek (!), miközben a tánc energiáiból semmit sem engednek, ami üdítő. A szünetben a szereposztást böngészve pedig még egyszer leesik az állam, amikor kiderül, hogy az olyan ismerős hangú és megjelenésű "Lipshitz" Tallós Rita, aki legfeljebb 35-nek néz ki, pedig tudom, hogy mivel gyerekkoromban már láttam felnőttként tévéfilmekben szerepelni, és mivel én vagyok közel annyi, ő nem lehet. Nem is. 52 éves. Az igen.

És végül, de elsősorban: Stohl András mint Mr. Celofán. Mondják, van olyan, hogy a színész teljesen átlényegül a szerepévé, de - most már tudom - én ilyet még nem láttam. Stohl lélegzetelállító, minden sejtje a jóindulatú, de buta, lúzer férjé, aki hiába próbál a belső tartásával, a jóérzése mellett kitartva eljárni, ez a hazug gépezet teljesen bedarálja. Stohl azért nagyszerű, mert az ő karakterében van a legnagyobb drámaiság, amelyet óriási erővel tud megjeleníteni - úgy, hogy valóban elakad a lélegzetem, és az végig ömlő cinizmus mellett, amelynek tartalmán méltatlankodunk, de egyúttal nevetünk is, itt nincs menekülőút. Ez színtiszta dráma, még akkor is, ha a közönség az utolsó mondatát dörgő nevetéssel honorálja. Én nem vagyok biztos benne, hogy ez a megfelelő reakció rá, számomra inkább torokszorító. Igen, persze, hogy azért, mert tudom, mit jelent olyan életet élni, amely mások számára észrevétlenül múlik el. Stohl hatalmas érdeme, hogy egy láthatatlan, mindenki által figyelmen kívül hagyott karaktert úgy tud megszemélyesíteni, hogy az egész stábból éppen rá emlékszem a legélesebben.

Jóindulatú, de eszes karakter sajnos nem létezik ebben a világban. A manipuláció, a hidegvérű előnyszerzés szándéka párosulhat intellektuális fölénnyel, mint Billy Flynn esetében (ha életeket ment is, ezt nem erkölcsi elköteleződésből, pusztán a maga érdekében teszi - ebben "sztár", és ebből húz busás hasznot), vagy buta, naiv tapasztalatlansággal, mint például Roxy-nál, de a jó ügy érdekébe állított éleslátás hiányzik, ami igen sokatmondó - és lesújtó. Én azért még hiszek benne, hogy létezik ilyen, ahogy abban is, hogy ezúttal mégsem pusztán az erkölcsi szempontból kifogásolható tartalmat érkeztünk élvezni, hanem társadalomkritikát látunk, amely bár "nélkülünk nem jöhetett volna létre", ahogy a darab kereszttüzébe állított celebvilág sem (amelyet egyedül az önmagába visszatérő érdeklődés hoz létre és tart fenn, érdemek nélkül), itt mégsem üres, önmagáért való népszerűségről van szó, és a közönség a tehetségük miatt méltán szerepet kapott színészeket néz egy tehetséges rendező darabjában, akik gondolkodtatnak, akik miatt átértékelünk, hazaérve pedig talán más szemmel tekintünk a világra, és kritikusabban megválogatjuk, milyen értékek mentén szeretnénk élni. Miközben piszkosul jól is érezzük magunkat, de nem "csak" jól.

Én úgy érzem, vasárnap este jóval többet kaptam a kulcslyukon át meglesett fertő puszta élvezeténél, ezért arra jutottam, hogy ha a kritika a kritizált világ dimenziójában született is, mégis külső nézőpontból reflektál rá, és lehetővé teszi számunkra is, hogy rálássunk, hogy kritikusan szemléljük, és más döntéseink, választásaink legyenek. Nagyon, nagyon tetszik.

Story of My Life