A nevem Bond. James Bond...

...öltönyös akciójelenetek, rázva, nem keverve, egzotikus helyszínek - és London, az időtlen főtétel, film noiros főcím és egy jellegzetes - és ezúttal rettenetesen jól eltalált - főcímdal. Ha jól sejtem, ezek azok a jellegzetességek, amelyek 50 éve a Bond-filmek megkülönböztető jegyei, és amelyek, úgy hiszem, még ma is működnek.

*SPOILER*

Mivel a Skyfall az első Bond-film, amelyet teljes hosszában, ráadásul moziban nézek meg, összehasonlítási alapom nincs, a fenti felsorolás azonban számomra sem ismeretlen. Joggal gondolhatnánk, hogy esetleg ennyi idő és 23 film után egyes fogások idejét múlttá váltak, de Sam Mendes rendezése számomra egyenesen üdítő volt. Az 50 éves jubileum előtt tisztelgő film noiros arculat telitalálat, és valószínű, hogy számtalan "hommage"-elem és utalás található még a filmben, amely a fél évszázados hagyomány előtt tiszteleg. Ahhoz természetesen nem vagyok elég szakértő a titkosszolgálat témakörében, hogy meg tudjam ítélni, ma, a Q-féle kütyük világában hiteles-e még egy hús-vér ügynök, de egyet kell értenem a film által képviselt egyik gondolattal: a technológia csak az ember kezében válik érvényes és jelentéssel bíró eszközzé, az tehát egyáltalán nem mindegy, hogy kinek a kezébe is kerül, és pontosan mire használja azt. A humán faktor tehát nélkülözhetetlen. Hogy milyen formában, az persze továbbra is kérdéses.

A korábbi hírekből arra következtettem, hogy a hagyományos titkosügynök-szerep a kor előrehaladtával sok változáson ment keresztül és a filmkészítők jelentősen felturbózták azt, hogy hiteles maradjon. Hogy ez mennyire sikerült, abban nem vagyok egészen biztos, de el tudom képzelni, hogy valaki porosnak találja a szürke öltönyt és a puszta kézzel vívott közelharcot ebben az összefüggésben. Nekem mindazonáltal tetszett,  ha szokatlan volt is kissé. Ami azonban a film minden egyéb erénye ellenére egyértelműen erőltetett klisé - és nem mellesleg rettenetesen meg is lepett, hogy a sok szempontból friss megoldások ellenére ehhez ragaszkodtak -, az a főhősnek magukat agyatlanul alávető Bond-lányok karaktere.

A legszomorúbb az, hogy érződik, a készítők tudják: ma már nem lehet pusztán esztétikus kelléknek felhasználni a nőket még egy ilyen filmben sem, sőt, nem is céljuk ez, de akkor nem értem, hogy miért nem mertek bátrabban ellépni a Bond-girl formulától. Mivel 2012-t írunk, egyértelmű, hogy a nő belépője okos, bátor, erős, vagy ha kiszolgáltatott helyzetben van is, hatalmas lelki erőről tesz tanúbizonyságot. Ez eddig rendben is volna, és lehet, hogy a forgatókönyvbe, a játékidőbe nem fért bele az, hogy végig is vezessék a női szereplőket ezen értékek mentén, de én személy szerint bőven megelégedtem volna azzal, ha a harcos, tökös, belevaló ügynöknő, illetve a gyönyörű és rendkívül bátor, de már gyerekként prostitúcióra kényszerített, majd egy őrült játékszereként végző másik "Bond-lány" - aki valóban segítségre szorul, bár ez önmagában nem probléma -, nem menne át egyetlen snittváltással szürkeállományt nélkülöző nyáladzó kiskutyába az alfahím láttán, vagy önmagát a korábbi kényszerhez hasonlóan testileg-lelkileg, ezúttal azonban önként feladó XX-kromoszóma-hordozóvá.

Mindez pedig egyáltalán nem feminista fröcsögés, egyszerűen csak a logikátlan filmkészítés kritikája, és egy olyan megkülönböztető jegyé, amely felett valóban, végérvényesen eljárt az idő. Nem lehet egyszerre megőrizni a "Bond-girl" közhelyet és értelmes, felnőtt, önálló személyiségként láttatni a női karaktereket. Korábbi részekkel kapcsolatban hallottam már, hogy túlléptek a Bond-lányok kizárólag szexuális tárgyként  való megközelítésén, de a mostani filmet látva kétlem, hogy a végeredménnyel én elégedett lennék. Ha ott is Bondra vetve magukat az ágyban végzik - márpedig gyanítom, hogy így történik -, akkor ez aligha nevezhető előrelépésnek. A Skyfallt Naomi Harris akcióban indítja, és karaktere ekkor még rendkívül ígéretes, ám aztán végtelenül egydimenziósra karcsúsodik, így akármennyire nyitott és befogadó lélekkel-elmével nézem is a vásznat, egyenesen hidegrázást kapok attól, ahogy Bond után lohol, bárgyún mosolyog bármin(!), amit mond, egy szavától elalél, majd egyenesen felkínálkozik neki. Ebből a szempontból a másik szál eleje többet ígér; úgy tűnik, hogy Bond nagyon előzékeny, lovagias és állhatatos férfi, aki nem hagyja, hogy egy - mellesleg hatalmas belső tartással bíró - nőt bántsanak, de aztán ez a kezdet is egy, a hölgy múltját sejtve abszurd zuhanyzós jelenetbe fullad, és ez a nagy reményeket tartogató karakter is Bond-lány-közhelyként végzi.

Félreértés ne essék, nem a romantika ellen, sőt, még csak nem is a szexualitás ellen lázadok. Legfőképp nem a nők szexualitása vagy a nők kezdeményezése ellen, éppen hogy nem. De. Legalább annyit elvárok az "érző szívűnek" láttatni kívánt Mr. Bondtól, hogy udvaroljon, hogy ne önelégülten és annak teljes tudatában fogadja egy ifjú és csinos hölgy közeledését (vagy puszta jelenlétét a vásznon), hogy egyértelműen az ágyában fog kikötni. Ráadásul mindehhez Bondnak elég pusztán csábítóan (ki)néznie, mert attól a nő persze azonnal transzba esik és addig nem nyugszik, amíg a 007-es magáévá nem teszi. És nem, sajnos szó sincs irányító, kezdeményező női karakterekről. A Skyfallban, ha okos, erős, bátor (volt), ha kiszolgáltatott, a nő bizony a pofátlanságig sármos főhös jóindulatának van kitéve hirtelen feltámadó és csillapíthatatlan testi vágya kielégítése tekintetében. Ez nagyon...régi.

Tudom, nem szabadna ennyire komolyan venni, ez csak szórakoztatás stb., stb. Én azonban komolyan veszem, ha más miatt nem is, karakterépítési szempontból mindenképpen, mert számomra nem szórakoztató látni egy szereplő személyiségének egysíkúvá válását. Nekem nem hiteles, hogy az a nő, aki saját testi épségét kockáztatva egy fél városon átgázol a jó ügyért, és egyébként is titkosügynök-kiképzést kapott, megijed a saját árnyékától egy rosszul elsült akció miatt - amelyért egyáltalán nem okolhatja magát -; gyakorlatilag elveszik az önbecsülése, a személyisége sava-borsa, és unalmas, őzikeszemű Bond-rajongó titkárnővé zsugorodik. Ahogy az sem hiteles, hogy valaki, akit gyerekkora óta megaláznak és testileg-lelkileg kihasználnak, nem a berettáját nyomja a zuhanyzóba mögé teljesen váratlanul bemászó férfi halántékának, hanem a karjaiba omlik. Jó, a karba omlás még rendben is lehet, ha végre nem bántani készülnek, de mivel ezt ő csukott szemmel és háttal állva nem tudhatja, egy berettás jelenettel hitelesebb lenne az egész.

Ennyit a kritikáról, máskülönben nagyon tetszett a film, és ha már nem voltak képesek kihagyni a hagyományos hálószoba-(és zuhany-)jeleneteket, az legalább a filmkészítők javára írható, hogy meglehetősen rövidre fogták azokat. Mert annál sokkal, de sokkal izgalmasabb volt minden más. A forgatókönyv párbeszédei feszesek, kifnomult a humora, és a lányokon kívül minden más szál kellően kidolgozottnak tűnik. Adele főcímdala tökéletes aláfestése a 50 éves hagyományokat idéző látványnak. A fényképezés elsőrangú, gyönyörűek a képek, a sanghaji színek, a fények, és legfőképpen a főszerepbe kerülő árnyékok. Sam Mendes víziója festői; ez az esztétikum kifejezetten üdítő volt számomra, nem számítottam erre egy akciófilmben. Nem beszélve a londoni látképről, és a National Gallery-ről, amelyben Bondot is legeslegkedvencebb angol festőm, William Turner kápráztatja el leginkább.

Javier Bardem főgonosza több kritika szerint az eddigi legeredetibb Bond-ellenség, és ezen egyáltalán nem csodálkozom. Lubickol  a szerepében, kegyetlenül nagyszerű. Úgy tűnik, első Bond-élményem során mindenből a legjobb jutott nekem.

És hogy ismét egy nővel folytassam, az eddigiekhez képest jóval nagyobb szerepet kapó Judi Dench M-je döbbenetes alakítás. Újra és újra letaglóz, hogy mit képes a szemével eljátszani ez a nő. Egyetlen korábbi Bond-film emléke, és értesüléseim szerint M különösebben hosszú korábbi felbukkanásai nélkül is látom, amint egy egész élet ott van a tekintetében, a mozdulataiban, a gonosszal szembeni reakcióként megszülető egyetlen rezdülésében

Már megértem, miért mondta Bill Nighy róla, hogy soha egy pillanatig sem játszik rutinból, nem "játszik", nincs egy hamis megnyilvánulása. Őszintén átadja magát minden szerepnek, ami óriási kockázat, mert mindig teljesen kitárulkozik, nem bújik álarcok védelme mögé. Judi Dench-et nézve kezdem érteni, mitől lesz egy alakítás jó. Sőt, kiemelkedő. Mert Daniel Craig számomra teljesen hiteles, Javier Bardem brillírozik, Berenice Marlohe kivételesen érzékeny alakítást nyújt, de Judi Dench mindent visz. Olyan erős a jelenléte, amelyet az ebben a rettentően férfiak-uralta környezetben helyt álló, erős, és az élete során ezernyi élet-halál kérdésben dönteni kényszerülő nő szerepe megkövetel. Margaret Theatcher jutott eszembe, pontosabban Meryl Streep Thatcher-karaktere, nála láttam hasonlót. Imádom, ahogy Judi - azaz M - káromkodik, ahogy alkalmazkodik a kemény szabályokhoz, mégsem veszíti el az érzékenységét, az emberségességét, és ezzel együtt teljesen hiteles vezetőként.

Számomra vele teljes egy Bond-film, elképzelhetetlennek tartom nélküle ezt a világot. És ezért is gondolom úgy, hogy a későbbi részek a korábbiak sorsára jutnak majd, legalábbis ami engem illet. Ralph Fiennes fantasztikus színész, de éppen a többi Bond-lány megalkuvó klisékbe szorítása azzal a veszéllyel fenyeget, hogy egy Judi-féle M-hez hasonló ellenpont hiánya nélkül túlságosan férfias játékká válik a történet. Ha nem kezdenek el tényleg erős és a 21. században életszerű női karaktereket szerepeltetni, nem hiszem, hogy kíváncsi leszek a jövőbeli Bond-filmekre. Attól ugyanis, hogy papíron értelmes, intelligens és erős nők azok, akik egy dramaturgiailag teljesen indokolatlan fordulattal, pillanatok alatt méltóságukat felrúgva csüngnek Bond minden szaván...és nem csak a szaván, még nem lesznek árnyalt, izgalmas, és legfőképpen nem degradáló karakterek. Ez a fajta macsóság egy letűnt kort idéz, egy nagyon letűnt kort, és például a '80-as évek ruháihoz vagy a '70-es évek bútoraihoz hasonlóan egyszerűen semmilyen újragondolás keretében nem válik aktuálissá, mert lényegileg avult el. Az egyetlen feltámadás az lehet Bond számára, ha az élet, a kor változásaihoz igazítják a szerepet is. Egy esélyt azért kap.

Nemek harca

Az isztambuli WTA világbajnokság Kvitova-Radwanska nyitómérkőzését - azon belül is Kvitova óriási ütőerejét és rengeteg hibáját - nézve ismét elgondolkodtam azon, hogy a tenisz női mezőnyének teljesítménye miért annyira kiegyensúlyozatlan, míg a férfiak között az első 4-5 helyezett következetesen tartani tudja a pozícióját (kedvenc kék közösségi oldalunk tanúsága szerint Federer most is éppen hetente döntögeti saját rekordját a lista tetején eltöltött idő tekintetében). Miután a biomechanikai vizsgálatokkal nem kerültem szorosabb barátságba akkor sem, amikor erre még lehetőségem lett volna, és más tudományos eredmények sem állnak rendelkezésemre, pusztán egy benyomásom támadt, amelyben talán lehet némi igazság.

 

Az említett mérkőzést valójában Kvitova veszítette el, nem Radwanska nyerte meg. Ezt minden bizonnyal a statisztikák is igazolnák, ha ki nem akadt a számláló Petra ki nem kényszerített hibáinak rögzítése közben. Ettől függetlenül első pillantásra feltűnt, hogy a cseh lány legalább ötszörös sebességgel üti a labdát lengyel ellenfeléhez képest. Ez az ordító különbség, és az ezt ellenpontozó temérdek hiba elgondolkodtatott.  Úgy vélem, hogy hibák nélkül - az eddigi papírformát igazolva - Radwanskának esélye sem lett volna Kvitovával szemben. A fizikai fölény óriási előny. A hibák mégis kioltották ezt, mert akkora fölénye nem volt fizikailag Kvitovának Radwanskával szemben, mint - például - Serena Williamsnek van...mindenki mással szemben.

És itt jutott eszembe, hogy igen, egyetlen játékos van a női mezőnyben, aki szinte mindig megengedheti magának a kockáztató, kemény játékot, és így a viszonylag több hibát, mert négy ászból álló, 40 másodperces játékokkal gyalulja le ellenfelét a pályáról - Serena Williams. Akiről sokan azt állítják, hogy a férfiakkal kellene versenyeznie, és talán nem véletlenül. A fiúknál ugyanis - biológiai okokból - sokkal nagyobb szerep jut a fizikai fölénynek. Nem feltétlenül csak az ütőerőre gondolok, hanem az állóképességre, és leginkább az erő-állóképességre is, amelyre az egyenletesen komoly erőfeszítést igénylő 3-4-5 órás mérkőzéseken hatalmas szükségük van a sportolóknak. Ha pedig megnézzük a férfimezőnyt, és benne egyik kedvencemet, Ferrert, akkor azért látható, hogy a darwini szabályok bizony ott is érvényesülnek.

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy miért nem tudnak a nők olyan teljesítményt nyújtani a teniszpályán, mint a férfiak, holott a sportágak között a tenisz talán az, amely leginkább az idegek játéka - tehát legnagyobb mértékben befolyásolják a fizikai tulajdonságoktól elvonatkoztatható tényezők. Egyébként is lázadok az ember túláltalánosított biológiai meghatározottsága ellen, bár nyilván ésszerű kereteken belül. A sportban pedig különösen nem célszerű eltekinteni a nemek sajátos adottságai közötti különbségektől, de ha valaki a nők hullámzó lelkiállapotára vagy hormonháztartásának váltakozásaira, a.k.a. szeszélyességére fogja, hogy olyan gyakran befolyásolja a teljesítményüket zabolátlan pszichéjük, az illető közveszélyes mértékű szemöldök- és homlokráncolást fog előidézni nálam.

Ha ez mégoly kevéssé ijesztő lehetőség is, én azért fenntartom, hogy nem a holdciklus, a csillagok állása, az őstengerével megegyező összetételű (jut eszembe, ezt mégis hogy a kismalacban derítették ki?) tüszőfolyadék aktuális rendetlenkedése, vagy esetleg az Isztambulban egy négyzetméterre jutó fekete macskák száma befolyásolja a női teniszezők adott teljesítményét. Én nem feltétlenül azt látom, hogy kevésbé képesek összpontosítani, hogy gyakrabban bicsaklik meg a figyelmük, mint a férfiaké, sokkal inkább azt, hogy a fizikai erejük kevésbé képes ellensúlyozni a koncentrációjuk ingadozását.

A finomkordináció rettenetesen összetett munka, pusztán az idegrendszeren belül minden pillanatban milliárdnyi tényező együttállása szükséges ahhoz, hogy milliméteres pontossággal észlelje, találja el és célozza valaki a teniszlabdát, így a hibák számomra nem is annyira meglepőek, mint amennyire lenyűgöz az, hogy hogyan képes valaki a pálya másik feléről közel 100%-os biztonsággal a vonalra irányítani azt a sárga pattogóst. Igaz, a rengeteg gyakorlással kialakul egy olyan kinesztézia, testtudat, amelyre nagy pontossággal lehet hagyatkozni, és amely energiaspóroló hatású. Az izommunka valójában a finoman koordinált idegrendszeri folyamatok összessége, és maga az erő, az egy ütésbe gazdaságosan koncentrálható teljesítmény nagy energiákat szabadíthat fel a kivitelezés pontosságára való odafigyelés számára. Az edzett, vastagabb szívizom titka is az, hogy egy pumpálással több vért tud továbbítani a szervezet felé, így többet tud pihenni két összehúzódás között. Dupla nyerő.

A fiúknál is pillanatok alatt fordulhat a kocka, láttuk számtalanszor. Viszont ahogy azt Serena példája is mutatja, a fizikai erő nagy szerepet játszhat abban, hogy mennyi energiája marad egy sportolónak a mérhető teljesítményen túli nüanszokra. Így, végső soron a következetesen pontos végrehajtást a teniszben - vagy saját tapasztalatból kiindulva például a sporttáncban, és mondhatjuk, hogy a legtöbb, valamiféle kitartó tevékenységet igénylő sportágban - olyan alaptényezők is meghatározzák, mint az erő és az erő-állóképesség. 

Tudományosan ez persze csupán egy hipotézis, és biztosan számos korrelációt, ellentmondást, relevanciát és irrelevanciát lehetne kimutatni, de tapasztalati alapon megállhatja a helyét ez a gondolatmenet. Az ATP-raglistás helyezések, illetve Serena Williams elmúlt évi teljesítménye fényében mindenképpen.

Amikor a feldolgozás annyival jobb, mint az eredeti, hogy utóbbi felismerhetetlen, ha a feldolgozást hallod először

Lyrics

What doesn't kill you makes you stronger 
Stand a little taller 
Doesn't mean I'm lonely when I'm alone 
What doesn't kill you makes you fighter 
Footsteps even lighter 
Doesn't mean I'm over 'cause you're gone

Első utolsók

Ismét korszakalkotó élményben volt részem, amely már hónapok óta befészkelte magát a gondolataimba, és végül belépett az életembe is. Mint anno eddigi történetem legmeghatározóbb része, a tánc. Májusban belekóstoltam, és eldöntöttem, hogy ezt akarom csinálni, majd szeptembertől besétált az életembe a lehetőség. Kevés ilyesmiben volt részem, amikor engem talált meg az Élet, és nem nekem kellett futni utána.

Már régóta hallottam a londoni National Theatre világszerte mozitermekben közvetített élő előadásairól, majd nyáron az Uránia jóvoltából felvételről megnézhettük a Frankensteint, Jonny Lee Millerrel és Benedict Cumberbatchcsel a főszerepben. Azóta lesem a National honlapját, követem facebook oldalukat, hátha a 700 helyszín között végre felbukkan egy magyarországi is. Hátha az ismétlés után eszébe jut valakinek az élő adásokat is elhozni hozzánk. Főként, hogy megtudtam, az idei évadot Julie Walters egyik darabjával nyitják majd. Nem létezik, hogy csak engem érdekeljen ez ennyire. És ahogy 17 éve a tánc, úgy az ösztöneim most sem hagytak cserben. Egy "véletlen" folytán megtaláltam a Fidelióban, hogy az Örkény Színházban valóban elindulnak az élő közvetítések. Az utolsó 5 jegyből kettő villámgyors megvásárlásával biztos is lett a helyünk az első sorban. 

És eljött a nagy nap. Mácsai Pálnak köszönhetően megtudtuk, hogy az Örkény valójában úgy tért vissza eredeti  rendeltetéséhez - hiszen anno mozinak épült -, hogy soha nem működött filmszínházként. Ez a kifejezés csütörtök este (régi)új értelmet nyert.

Premier minden szinten. Az első mozi az Örkényben. Az első NT Live Magyarországon. Az első ilyen élmény számomra - Julie Walters élőben. Ááááá! És utolsó előadás is egyben - úgy tűnik, mostanában a búcsúelőadásokra specializálódom. A The Last of the Haussmans sorozata a Nationalben ezzel az alkalommal ért véget. Hogy átadja a helyét valami újnak. És ezt én is nagyon várom.

A három főszereplő lehengerlő alakítást nyújtott. Julie Walters bombaként robbant, és egy pillanatra sem veszített az energiáiból. Beleszögezett a székbe a feszültség, amelyet teremtettek néhányezer kilométerre innen. Rory Kinnear a meleg tékozló fiú szerepében "uproariously funny" volt, elképesztően vicces, anélkül, hogy egy pillanatra is a karikatúrává válás veszélyét rejtő szakadék szélére szédült volna. Számomra viszont az abszolút észvesztő élményt Helen McCrory Libby-je jelentette. Egy pillantásában benne volt az egész sorsa, ahogy mondani szokták. A darab szerzője, Stephen Beresford pedig gondoskodott róla, hogy bőven legyen miről árulkodnia annak a tekintetnek.

És ha már a darabról van szó, az biztos, hogy nagyon komoly témákat feszeget, ráadásul a családtagok közötti párbeszédeknek köszönhetően mindenféle felesleges udvariaskodás nélkül teszi mindezt. A 60-as évek hippinemzedéke gyerekeinek tragédiáján keresztül boncolgatja, hogy meddig terjed a szülő felelőssége, és honnantól felelnek a maguk is felnőttkorba lépő gyerekek saját életünk kisiklásáért, akármilyen fájdalmas volt is a gyerekkoruk. Bár végső igazságok kinyilatkoztatásától tartózkodik a szerző, néhány nagyon fontos gondolatot, érzést és élményt megfogalmaznak és kimondanak - vagyis legyünk pontosak, kiordítanak magukból - a szereplők. És talán ez az, ami kell ahhoz, hogy a régi sérelmek, az okozott kár, a keserűség, a fájdalom ne pusztítsa tovább a szenvedő gyereket. Illetve ő ne pusztítsa tovább ezek miatt magát. Ez kell ahhoz, hogy rájöjjön, ha valaha úgy volt is, de többé már senki nem akadályozza meg abban, hogy kiteljesítse az életét; hogy boldog legyen. Hogy megvalósítson minden benne rejlő lehetőséget.

Felvonások között. Így sikerült.

Jó volt látni, hogy a magyar színdarabok nagy része felveszi a versenyt ezzel a világhírű produkcióval. Én legalábbis ugyanilyen jól érzem magam a hazai színházi előadásokon, ugyanilyen hatást tudnak kiváltani belőlem. Ugyanúgy tudok nevetni egy magyar popkulturális utalás furcsán illetlennek tűnő poénján, mint David Dimbleby rózsaszín villájának emlegetésén, és ugyanúgy küzdök (azaz nem küzdök) a könnyeimmel Kováts Patrícia Joanna Kramerjének tragédiáján, mint Libby Haussman végtelen sebezhetőségén. Végre valami, amiben felvesszük a versenyt a világ legjobbjaival.

Az előadás után pogácsás-pezsgős állófogadást kaptunk a British Counciltól (csak a legjobbak), bár sajnos a hangulaton és a társaságon túl számomra ebből semmi nem volt fogyasztható (persze megpróbáltam...legközelebb nem fogom). A társaság viszont kárpótolt mindenért, hiszen számos művész jelent meg, illetve az angol szak oktatóinak gárdája is is képviseltette magát Nádasdy tanár úr és Zerkowitz tanárnő személyében. Ráadásul megismertek (vagy csak hozzászoktak, hogy ha valaki sokatmondó tekintettel rájuk köszön, úgy tegyenek, mintha emlékeznének, mert valószínűleg egykori tanítvány lehet az illető), ami olyan Remy-sen "villámos" élménynek hatott. Ez már inkább hasonlít egy olyan helyhez, ahol otthon érzem magam. Ezt keresem, és remélhetőleg jó úton járok.

Egy dolog nem tetszett, a meghajlás. Nem tudom, hogy a közvetítés miatt történt-e így, de nagyon rövid volt a tapsrend, csak együtt jött ki a szereplőgárda meghajolni, és néhány visszatapsolás után lekeverték őket. Ez olyan angol; ez a visszafogottság, ez a kötelező udvariasság nagyon nem kedvemre való akkor, amikor felrobban a színpad. Akkor a nézőtérnek is fel kell robbannia. El kellene jönniük egyszer vendégszerepelni Magyarországra, kiköszörülnénk a csorbát.

De az sem lenne rossz, ha kivetítőn bejátszanák a színészeknek a tapsoló közönséget a világ minden tájáról. Mert hogy tapsoltunk, és ezt különösen imádtam. Ahogy a mobilcsörgést, úgy az elismerésünket sem hallhatták a szereplők, de akkor is jelen volt az élmény, meg kellett élni. Tehát kikapcsoltuk a telefonokat, és tapsoltunk a felvonások végén. Mert színházat láttunk, a legjobbat.

London mindig vonzott. Korábban azt gondoltam, talán csak azért, mert annyival könnyebb volt nem odatartozóként ott létezni. De ma már tudom, hogy odatartozóként is lehetne ilyen jó. Hogy a darab elején minden sejtemet átjáró érzés, hogy ott vagyok, ahol minden fontos dolog történik, ahol a lényeg születik, ahol érdemes és lehet is élni, és ahol minden lehetőség nyitott számodra, az valóság. Csak nem helyfüggetlen valóság. Ahogy a darab fiatal szereplője mondja: azt gondoltam, hogy soha semmi nem fog sikerülni, hogy nem vághatok neki a világnak, ez nem lehetek én. És aztán rájött arra, amit ettől a gyerekeinek szörnyű fájdalmakat okozó, szabad szellemű nő, Judy Haussman adott, tanított neki. Hogy dehogynem! Dehogynem tehetem meg. Persze, hogy megtehetem, persze, hogy nem állít meg senki és semmi. És persze, hogy képes vagyok rá. Bármi lehetek, bármivé válhatok, bármi sikerülhet. Csak neki kell vágni.

És a székbe szögező, letaglózó drámaiság ellenére megszületett a katarzis.

Hát nekivágok.

Lyrics

This is real
This is me
I'm exactly where I'm supposed to be now,
Gonna let the light
Shine on me
Now I found who I am
There's no way to hold it in
No more hiding who I wanna be
This is me


Hamis, de még így is sokkal méltóbb a dalszöveghez, mint az eredeti előadás.

Thunder, calm, serenity, lullaby, gentle

Imádom a nyelvi játékokat, legyen szó betűkről, szavakról, mondatokról. Pedig a szavak nem jönnek olyan maguktól értetődő természetességgel számomra, mint amilyen gyorsan benyomások vagy akár az azokat kifejező mozdulatok megszületnek bennem. Idegen nyelven pedig még nagyobb a kihívás, erre néhány éve két hónapos angliai tartózkodásom alatt jöttem rá, amikor a televízióban az ebédszünetet kitöltő - együgyűnek számító - telefonos játékok egész új értelmet nyertek az angol betűzésre építő feladatok fényében. Döbbenten vettem tudomásul, hogy messze alulteljesítek ezekben, ha nem magyarul kell megoldani őket, de annál inkább élveztem a kihívást, és próbálkoztam. Ez is mutatja, mennyire lázba hoznak a nyelvi feladatok - a kudarc miatti hatalmas frusztráció sem tudott eltántorítani a folytatástól.

5 szó, egy játék. Használjuk egy mondaton belül az összes szót, tanfolyami belépőt lehet vele nyerni. De nem is ez a lényeg. Amikor egymás mellett elolvastam ezt az öt szót, azonnal egy saját világot teremtettek. Nem tudom, mi volt a válogatás alapja, mennyire random vagy előre megfontolt módon kerültek a listába éppen ezek a szavak, de már önmagukban kifejeztek egy hangulatot, amelyet megpróbáltam megragadni egy mondatban. Számomra ez az:

The thunder had calmed down, the serenity of the night was palpable with gentle raindrops falling on the windowsill, whispering a sweet lullaby.

Nagyon érdekes volt olvasni a többi megoldást; hogy ki-ki mire asszociált ezekről a fogalmakról. Imádom felfedezni ezeket, játszani a lehetőségekkel. Hatalmas élmény, amikor egy megszülető érzést sikerül a lehető legjobban megközelíteni nyelvileg. Valami ilyesmi lehet a művészet alapja is, ha a kifejezendő élmény művészi értékű. Középiskolai irodalomtanárom mondta Keats Óda egy görög vázához című verse kapcsán, hogy a zene, a művészet, amely létrejön bennünk, csak tökéletlenebb lehet, amint anyagivá válik - bármilyen gyönyörű hangon, hangszerjátékkal, ecsetvonásokkal, illetve szavakkal próbáljuk is meg formába önteni azt. Akkor még nem egészen értettem ezt, vagy inkább egyet vele, de azóta megértettem, mire gondolt. Ahogy azt is, hogy mindennek ellenére milyen túláradó esztétikai élményt adhat, amikor a tökéleteshez nagyon közeli hangon, formában vagy nyelven szólal meg az a bizonyos belső tökéletesség.