Első utolsók

Ismét korszakalkotó élményben volt részem, amely már hónapok óta befészkelte magát a gondolataimba, és végül belépett az életembe is. Mint anno eddigi történetem legmeghatározóbb része, a tánc. Májusban belekóstoltam, és eldöntöttem, hogy ezt akarom csinálni, majd szeptembertől besétált az életembe a lehetőség. Kevés ilyesmiben volt részem, amikor engem talált meg az Élet, és nem nekem kellett futni utána.

Már régóta hallottam a londoni National Theatre világszerte mozitermekben közvetített élő előadásairól, majd nyáron az Uránia jóvoltából felvételről megnézhettük a Frankensteint, Jonny Lee Millerrel és Benedict Cumberbatchcsel a főszerepben. Azóta lesem a National honlapját, követem facebook oldalukat, hátha a 700 helyszín között végre felbukkan egy magyarországi is. Hátha az ismétlés után eszébe jut valakinek az élő adásokat is elhozni hozzánk. Főként, hogy megtudtam, az idei évadot Julie Walters egyik darabjával nyitják majd. Nem létezik, hogy csak engem érdekeljen ez ennyire. És ahogy 17 éve a tánc, úgy az ösztöneim most sem hagytak cserben. Egy "véletlen" folytán megtaláltam a Fidelióban, hogy az Örkény Színházban valóban elindulnak az élő közvetítések. Az utolsó 5 jegyből kettő villámgyors megvásárlásával biztos is lett a helyünk az első sorban. 

És eljött a nagy nap. Mácsai Pálnak köszönhetően megtudtuk, hogy az Örkény valójában úgy tért vissza eredeti  rendeltetéséhez - hiszen anno mozinak épült -, hogy soha nem működött filmszínházként. Ez a kifejezés csütörtök este (régi)új értelmet nyert.

Premier minden szinten. Az első mozi az Örkényben. Az első NT Live Magyarországon. Az első ilyen élmény számomra - Julie Walters élőben. Ááááá! És utolsó előadás is egyben - úgy tűnik, mostanában a búcsúelőadásokra specializálódom. A The Last of the Haussmans sorozata a Nationalben ezzel az alkalommal ért véget. Hogy átadja a helyét valami újnak. És ezt én is nagyon várom.

A három főszereplő lehengerlő alakítást nyújtott. Julie Walters bombaként robbant, és egy pillanatra sem veszített az energiáiból. Beleszögezett a székbe a feszültség, amelyet teremtettek néhányezer kilométerre innen. Rory Kinnear a meleg tékozló fiú szerepében "uproariously funny" volt, elképesztően vicces, anélkül, hogy egy pillanatra is a karikatúrává válás veszélyét rejtő szakadék szélére szédült volna. Számomra viszont az abszolút észvesztő élményt Helen McCrory Libby-je jelentette. Egy pillantásában benne volt az egész sorsa, ahogy mondani szokták. A darab szerzője, Stephen Beresford pedig gondoskodott róla, hogy bőven legyen miről árulkodnia annak a tekintetnek.

És ha már a darabról van szó, az biztos, hogy nagyon komoly témákat feszeget, ráadásul a családtagok közötti párbeszédeknek köszönhetően mindenféle felesleges udvariaskodás nélkül teszi mindezt. A 60-as évek hippinemzedéke gyerekeinek tragédiáján keresztül boncolgatja, hogy meddig terjed a szülő felelőssége, és honnantól felelnek a maguk is felnőttkorba lépő gyerekek saját életünk kisiklásáért, akármilyen fájdalmas volt is a gyerekkoruk. Bár végső igazságok kinyilatkoztatásától tartózkodik a szerző, néhány nagyon fontos gondolatot, érzést és élményt megfogalmaznak és kimondanak - vagyis legyünk pontosak, kiordítanak magukból - a szereplők. És talán ez az, ami kell ahhoz, hogy a régi sérelmek, az okozott kár, a keserűség, a fájdalom ne pusztítsa tovább a szenvedő gyereket. Illetve ő ne pusztítsa tovább ezek miatt magát. Ez kell ahhoz, hogy rájöjjön, ha valaha úgy volt is, de többé már senki nem akadályozza meg abban, hogy kiteljesítse az életét; hogy boldog legyen. Hogy megvalósítson minden benne rejlő lehetőséget.

Felvonások között. Így sikerült.

Jó volt látni, hogy a magyar színdarabok nagy része felveszi a versenyt ezzel a világhírű produkcióval. Én legalábbis ugyanilyen jól érzem magam a hazai színházi előadásokon, ugyanilyen hatást tudnak kiváltani belőlem. Ugyanúgy tudok nevetni egy magyar popkulturális utalás furcsán illetlennek tűnő poénján, mint David Dimbleby rózsaszín villájának emlegetésén, és ugyanúgy küzdök (azaz nem küzdök) a könnyeimmel Kováts Patrícia Joanna Kramerjének tragédiáján, mint Libby Haussman végtelen sebezhetőségén. Végre valami, amiben felvesszük a versenyt a világ legjobbjaival.

Az előadás után pogácsás-pezsgős állófogadást kaptunk a British Counciltól (csak a legjobbak), bár sajnos a hangulaton és a társaságon túl számomra ebből semmi nem volt fogyasztható (persze megpróbáltam...legközelebb nem fogom). A társaság viszont kárpótolt mindenért, hiszen számos művész jelent meg, illetve az angol szak oktatóinak gárdája is is képviseltette magát Nádasdy tanár úr és Zerkowitz tanárnő személyében. Ráadásul megismertek (vagy csak hozzászoktak, hogy ha valaki sokatmondó tekintettel rájuk köszön, úgy tegyenek, mintha emlékeznének, mert valószínűleg egykori tanítvány lehet az illető), ami olyan Remy-sen "villámos" élménynek hatott. Ez már inkább hasonlít egy olyan helyhez, ahol otthon érzem magam. Ezt keresem, és remélhetőleg jó úton járok.

Egy dolog nem tetszett, a meghajlás. Nem tudom, hogy a közvetítés miatt történt-e így, de nagyon rövid volt a tapsrend, csak együtt jött ki a szereplőgárda meghajolni, és néhány visszatapsolás után lekeverték őket. Ez olyan angol; ez a visszafogottság, ez a kötelező udvariasság nagyon nem kedvemre való akkor, amikor felrobban a színpad. Akkor a nézőtérnek is fel kell robbannia. El kellene jönniük egyszer vendégszerepelni Magyarországra, kiköszörülnénk a csorbát.

De az sem lenne rossz, ha kivetítőn bejátszanák a színészeknek a tapsoló közönséget a világ minden tájáról. Mert hogy tapsoltunk, és ezt különösen imádtam. Ahogy a mobilcsörgést, úgy az elismerésünket sem hallhatták a szereplők, de akkor is jelen volt az élmény, meg kellett élni. Tehát kikapcsoltuk a telefonokat, és tapsoltunk a felvonások végén. Mert színházat láttunk, a legjobbat.

London mindig vonzott. Korábban azt gondoltam, talán csak azért, mert annyival könnyebb volt nem odatartozóként ott létezni. De ma már tudom, hogy odatartozóként is lehetne ilyen jó. Hogy a darab elején minden sejtemet átjáró érzés, hogy ott vagyok, ahol minden fontos dolog történik, ahol a lényeg születik, ahol érdemes és lehet is élni, és ahol minden lehetőség nyitott számodra, az valóság. Csak nem helyfüggetlen valóság. Ahogy a darab fiatal szereplője mondja: azt gondoltam, hogy soha semmi nem fog sikerülni, hogy nem vághatok neki a világnak, ez nem lehetek én. És aztán rájött arra, amit ettől a gyerekeinek szörnyű fájdalmakat okozó, szabad szellemű nő, Judy Haussman adott, tanított neki. Hogy dehogynem! Dehogynem tehetem meg. Persze, hogy megtehetem, persze, hogy nem állít meg senki és semmi. És persze, hogy képes vagyok rá. Bármi lehetek, bármivé válhatok, bármi sikerülhet. Csak neki kell vágni.

És a székbe szögező, letaglózó drámaiság ellenére megszületett a katarzis.

Hát nekivágok.

Lyrics

This is real
This is me
I'm exactly where I'm supposed to be now,
Gonna let the light
Shine on me
Now I found who I am
There's no way to hold it in
No more hiding who I wanna be
This is me


Hamis, de még így is sokkal méltóbb a dalszöveghez, mint az eredeti előadás.

Thunder, calm, serenity, lullaby, gentle

Imádom a nyelvi játékokat, legyen szó betűkről, szavakról, mondatokról. Pedig a szavak nem jönnek olyan maguktól értetődő természetességgel számomra, mint amilyen gyorsan benyomások vagy akár az azokat kifejező mozdulatok megszületnek bennem. Idegen nyelven pedig még nagyobb a kihívás, erre néhány éve két hónapos angliai tartózkodásom alatt jöttem rá, amikor a televízióban az ebédszünetet kitöltő - együgyűnek számító - telefonos játékok egész új értelmet nyertek az angol betűzésre építő feladatok fényében. Döbbenten vettem tudomásul, hogy messze alulteljesítek ezekben, ha nem magyarul kell megoldani őket, de annál inkább élveztem a kihívást, és próbálkoztam. Ez is mutatja, mennyire lázba hoznak a nyelvi feladatok - a kudarc miatti hatalmas frusztráció sem tudott eltántorítani a folytatástól.

5 szó, egy játék. Használjuk egy mondaton belül az összes szót, tanfolyami belépőt lehet vele nyerni. De nem is ez a lényeg. Amikor egymás mellett elolvastam ezt az öt szót, azonnal egy saját világot teremtettek. Nem tudom, mi volt a válogatás alapja, mennyire random vagy előre megfontolt módon kerültek a listába éppen ezek a szavak, de már önmagukban kifejeztek egy hangulatot, amelyet megpróbáltam megragadni egy mondatban. Számomra ez az:

The thunder had calmed down, the serenity of the night was palpable with gentle raindrops falling on the windowsill, whispering a sweet lullaby.

Nagyon érdekes volt olvasni a többi megoldást; hogy ki-ki mire asszociált ezekről a fogalmakról. Imádom felfedezni ezeket, játszani a lehetőségekkel. Hatalmas élmény, amikor egy megszülető érzést sikerül a lehető legjobban megközelíteni nyelvileg. Valami ilyesmi lehet a művészet alapja is, ha a kifejezendő élmény művészi értékű. Középiskolai irodalomtanárom mondta Keats Óda egy görög vázához című verse kapcsán, hogy a zene, a művészet, amely létrejön bennünk, csak tökéletlenebb lehet, amint anyagivá válik - bármilyen gyönyörű hangon, hangszerjátékkal, ecsetvonásokkal, illetve szavakkal próbáljuk is meg formába önteni azt. Akkor még nem egészen értettem ezt, vagy inkább egyet vele, de azóta megértettem, mire gondolt. Ahogy azt is, hogy mindennek ellenére milyen túláradó esztétikai élményt adhat, amikor a tökéleteshez nagyon közeli hangon, formában vagy nyelven szólal meg az a bizonyos belső tökéletesség.

Kedvenc három kedvenc

Természetesen nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és az első Mérő-ötperces, amelyet elolvastam, a "Három kedvenc regényem" címet viseli. Ez pontosan az "Alapkönyveim" esszéjét követi, mégis a regények mellett döntöttem, lévén a próza a kedvenc műnemem.

Az Odüsszeia helyett

Imádom az életemben a véletleneket, amelyek valójában nem is azok, csak mostanra már elfelejtettem a korábban oly gyakori, rendkívül pozitív élményt nyújtó keresetlen "találkozásokat". Szerb Antal Utas és Holdvilágát még nem olvastam, de régóta fent van az elolvasandók képzeletbeli polcán. A Mérő által idézett pár mondatból tudom, hogy egy napon elő fogom venni. Nagyon fontos emlék, T-hez kötődik, aki azóta már nincs köztünk, és akinek a tragédiáját sajnos hiába ismertem és értettem meg a maga teljességében, végül nem tudtam elég segítséget nyújtani számára. Senki sem tudott. Pedig "Életben kell maradni. (...) És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

A Kámaszútra helyett

Majd jön egy Marquez. De nem akármelyik könyv: a Szerelem a kolera idején. Azon nem lepődöm meg, hogy Marquezbe általában a gimnáziumi kötelező Száz év magány útján szeretnek bele az emberek (vagy megy el Tőle a kedvük egy életre, bár ezt sosem értettem, mivel számomra 18 évesen lenyűgöző volt a regény, még ha igen nehezen tudtam is követni a sok azonos nevű karakter szövevényes viszonyait), de hogy a rengeteg remek darab közül a kedvenc az én kedvencem is, az azért figyelemreméltó - különösen úgy, hogy az általam csak végigszenvedett A pátriárka alkonyát szokták még a szerző egyik legjobbjaként emlegetni. Az sem csoda, ha sokaknak a Szerelem a kedvenc Marquez-regénye, mégis örülök, hogy valaki más is kiemeli, mert számomra meghatározó jelentőségű volt, rengeteget tanultam belőle, és kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, amely valamiért nem száműzetett passzív ismereteim lerakatába, hanem mindig jelen van, mint az a meggyszínű, fekete meggymintával díszített "kopogós" cipő az óvodából, amelyet akkor végre én is megkaptam. Ezek azok az élmények, amelyek éppen olyan nagy jelentőségűek, mint amilyennek még a megtörténésük előtt érzem őket.

Az egyetem alatt szinte az összes - magyarul megjelent - Marquezt megvettem és kiolvastam, annyira magával ragadott az a világ, amelyről évekkel később kiderült, hogy mágikus realizmusnak hívják, és az akkor már teljesen más területen írott szakdolgozatomba is bekerült. A Szerelem viszont nincs nálam. T-nél maradt, és nem volt már módja visszaadni. A Marquez-könyveim olykor messze kerülnek tőlem, de előbb-utóbb visszatalálnak. A Száz év magány már újra az enyém, a Szerelmet még várom.

A Gilgames helyett

És a harmadik. Talán ez volt az, amelyik kigolyózta Ottlik Iskola a határonját a 3 könyv közül, amelyekkel Mérő átvészelné az időt egy lakatlan szigeten, talán nem. De tény, hogy ezen lepődtem meg leginkább. Mert a Harry Potter sorozatot még soha senki nem nevezte "huszadik századi világirodalomnak", ráadásul az irodalomkritikusok nyilván sok kivetnivalót találnak benne, amelyek miatt nem hasonlítható Dosztojevszkijhez vagy Woolfhoz, de amelyek engem tökéletesen hidegen hagynak, amikor belemerülök abba a csodálatos és virtuóz nyelvezetű világba, amelyet J. K. Rowling teremtett ezekben a könyvekben. És a legjobb, hogy Mérőhöz hasonlóan én sem akartam beadni a derekamat a tömeghisztériának - mivel ezekkel kapcsolatban igen óvatos vagyok -, mégis emlékszem (újabb kopogóscipő-emlék), ahogy egy anatómia és egy biokémia előadás között a 3. emeleti társalgóban ülve elkezdtem olvasni az első kötetet, és az első oldal után képtelen voltam letenni. Egy új világ született, amelyet addig elképzelni sem tudtam, és újra és újra vissza kellett térnem az elejéhez, hogy emlékezzek ennek az döbbenetnek a csodájára. Persze, hogy párszáz oldal után alapvetés számunkra Roxfort és a Privet Drive, a varázslók, muglik és kviblik, valamint a "munkás varázslatok" univerzuma, de emlékezni akartam arra az érzésre, amikor az előítéleteim pillanatok alatt köddé váltak és igazi gyermekként, teljes nyitottsággal csodálkoztam rá a helyre, ahová a varázslépcső, a zsupszkulcs vagy a Tekergők Térképe vitt. Ahogy talán még soha korábban semmire. Még gyerekkoromban sem.

És amikor Mérő László azt írja, hogy

'Ez a három könyv, amelyről beszélni fogok, nyilván távolról sem helyettesíti azt a három könyvet, amelyről nem fogok beszélni, már csak azért sem, mert nem olvastam őket.... Olvassák el az irodalomtörténészek, nekik kötelességük, nekem elég, ha tőlük megtudom, hogy miért kellett volna elolvasnom őket. "Tán csodállak, ámde nem szeretlek", ahogy Petőfi mondta. Ez a három könyv viszont alapjában változtatta meg a gondolkodásomat a világról.', 

akkor máris jobban érzem magam, mivel egyrészt egyrészt azt a három könyvet én sem olvastam (bár egyiküknek még van esélye ;)), ez a három azonban fontos szerepet játszik az életemben, másrészt megnyugszom, hogy ismét megerősítést nyert a meggyőződésem, miszerint ha elég nyitottak vagyunk, ott találunk igazi értékekre, ahol sosem gondoltuk volna, illetve attól, hogy valaki intelligens, művelt, tájékozott és olvasott, nem kell sznobnak lennie. Mérő pedig magyarázatot is ad választására, nem csupán a szubjektivitáshoz való jog mindenhatóságával dobálózik. Mert hát nem az a lényeg, hogy egy könyv elgondolkodtasson; kihozzon belőlem valamit, ami máskülönben talán sosem derült volna ki számomra saját magamról vagy az engem körülvevő világról? Szerintem ez a "jó könyv", a "jó irodalom" fokmérője.

Rowling új regényéről, az "Alkalmi üresedés" magyar munkacímen futó Casual Vacancy-ről is azt írták, hogy "nem mestermű", de "tele van érzelmekkel és szívvel", illetve "okos és szellemes". Mérő a Harry Potter humorát tartja mindennél többre, és ebben egyet értek. Számomra a szellemesség, a "wit", a humor az érzelmek és az intelligencia találkozásának legkifinomultabb megnyilvánulása, és ennél nem sok értékesebbet tudok elképzelni. A puszta intellektuális fölény érzelmek nélkül kegyetlen, rideg és taszító, az irracionális érzelmesség pedig hiteltelen, életszerűtlen, így fárasztó és kiábrándító.

Ezért fontos, hogy egy könyvnek legyen "esze és szíve" is. Ezért szeretem a Szerelmet és a Harry Pottert is, és ezért tudom, hogy kopogóscipő-élmény lesz az Utas és holdvilág is. Ha mások is azok a könyvek, amelyek nálam a személyes érintettség okán elfoglalják az öröklista legelőkelőbb helyeit, az idézett három kötet számomra is különleges. És mindig örülök, ha osztozni lehet ebben a különleges élményben másokkal.

Lyrics

We only said good-bye with words
I died a hundred times
You go back to her
And I go back to.....

I go ... forward.

Véletlenek márpedig nincsenek

„Szabó Réka kortárs táncos-koreográfus, egyben matematikus és egyetemi tanár, teljes pompájában összekötötte élete két hivatását, (...) művészetének két legfontosabb sarokköve, az okosság és a humor különös, különc egyveleggé áll össze legújabb előadásában. (...) A Véletlen egy ragyogó egyetemi előadás és egy ragyogó táncjáték intarziája."

Halász Tamás tánckritikus szavai ezek a Tünet Együttes Véletlen című tudományos ismeretterjesztő táncelőadásáról, és ezzel csak egyetérteni tudok. Ma utoljára láthattunk a színpadon egy tízéves történetet, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy még időben rátaláltam. Véletlen? Nem hiszem :).

Meglepetésként egy kisfilmet készítettek az alkotók a darabban az elmúlt évtizedben megfordult táncosok és a két matematikus, Vancsó Ödön és Mérő László részvételével, ezt nézhette meg az utolsó előadás közönsége bevezetőként. Halász Tamás itt is kitért az "okosságra és szellemességre", a darab humorára, amelyet különösen a tíz évvel ezelőtti kortárs táncok repertoárjában hiánypótlónak érzett. Elképesztő számomra, hogy én mindössze egy hete hallottam először az előadásról, de azt tudom, hogy itt a számomra is két legfontosabb dolog találkozott, és hosszú órákon keresztül tudtam volna nézni még, inni minden szavát - mozdulatát. Agy és izom, intellektus és ösztön; és a véletlen, ami talán annyira nem is véletlen.

Bár nem ismerem a darab múltját, annyi talán kiderült a kisfilmből és az olvasott kritikákból, hogy volt még egy különlegessége a mai előadásnak. Mérő és Vancsó ugyanis váltva játszotta a matematikus előadó szerepét. Ez azért is különleges, mivel elmondásuk szerint mindkét tudós saját szöveget írt magának a szerephez, bár a koreográfia által megkövetelt fő pontok nyilvánvalóan megegyeztek. Vancsó profi színész módjára mozgott a táncosok között, Mérő pedig nagyon emberien és végtelen humorral mesélt a babiloni biztosítókról, akik már büntették a biztosítási csalást, majd Newtonról és Pascalról, a dobókockával páratlan sokszor kidobott számokról és Szindbád párválasztással kapcsolatos esélyeiről, vagy hagyta éppen, hogy egy csinos hölgy kizökkentse őt, elterelje a figyelmét és mondatát félbehagyva angolosan távozzon mondván, hogy egy kis dolga akadt.

Azon túl, hogy nem győztem még bőrlégzéssel is magamba szívni a látott-hallott élményeket, tanulni és elmerülni a kiváló és valóban végtelenül humoros tánc által teremtett esztétikumban, volt néhány számomra meglepő eleme az estének. Vancsó Ödön az előadás közepe tájékán a táncosok gyűrűjében megjegyezte: "a gödöllői HÉV után integetve eltűnődöm, vajon a szerelem is véletlen-e." Nekem pedig leesik, hát persze, hogy az a Vancsó. (A "véletlen-e a szerelem" gondolata pedig abbamaradt, pedig úgy vélem, megérne egy külön előadást. Lehet, hogy - sok más felvetéshez hasonlóan - éppen ezért maradt meg az este szövege végén három pontnak; utólagos eszmefuttatások tárgyának).

 

Szabó Réka példája egyébként igazán inspiráló. A tudomány tényleg csajos dolog. Az egyik legviccesebb jelenetről pedig így mesél a koreográfus egy interjúban: "...a matematikus kiszámolja, hogy mennyi annak az esélye, hogy 35 kockadobás alatt lesz egy olyan pillanat, amikor éppen minden szám páratlan sokszor fordult addig elő." Ezt kétféle módon vezeti le a matematikus, miközben a táncosok bőszen ignorálják a meglehetősen tudományos fejtegetést, és teljesen elvonják a nézők figyelmét. Először egy törtes ábrázolás, majd egy 7x7-es mátrix /itt már egyáltalán nem tudtunk az előadásra figyelni a táncosoktól :)/ felrajzolásával az előadó eljut a végkövetkeztetésig, miszerint a tudósok ilyen módon kiszámolták, hogy a páratlan sokszori előfordulás valószínűsége 0,31. Hát persze. Természetesen. Véletlenül pont ennyi. Más példával illusztrálva: ha Szindbád a szultántól azt a lehetőséget kapja ajándékba, hogy háreme 100 hölgye közül kiválaszthatja magának a legszebbet, de csak egyenként nézheti meg őket, és ha egyet elengedett, őt már elveszítette, másikat kell választania, akkor - Mérő László elárulja -, matematikailag úgy jár a legjobban, ha az első 31-et elengedi, így ugyanis a legnagyobb a valószínűsége annak, hogy megtalálja a legszebbet. Persze előfordul, hogy a 31-ben elmegy a legszebb is, "de hát nem nyerhetünk mindig".

A jelenet összefoglalója azonban folytatódik, hiszen a 31-es számnál minden bizonnyal csak én csodálkoztam rá egy újabb "véletlenre" : "Ehhez kapcsolódva van egy olyan jelenet, amelyben a hat táncos táncol és a matematikus minden magyarázat nélkül dobálja a kockát, hangosan bemondva, hogy hányast dobott. Amikor hármas jön, akkor mindig ugyanaz a szereplő esik össze, illetve ha következőnek hármast dob, akkor feláll, és visszakapcsolódik a táncba: egy olyan táncjelenet, ahol az emberek néha kihullnak, majd beállnak a koreográfiába. Egy idő után az ember felfedezi, hogy minden táncosnak van egy száma, és hogy az előadó akkor dobott minden számot páratlan sokszor, ha éppen mindenki fekszik. A matematikus a végén levonja a következtetést, hogy ma a kisebb vagy nagyobb valószínűségű esemény következett be. Ez például egy olyan dolog, amit nem biztos, hogy mindenki megért, de az biztos, hogy mindenki érzi, hogy a táncot a kocka irányítja, és az egésznek van egy belső logikája, szabályrendszere." - Valóban, a végére összeállt bennem is a kép, hogy minden táncos egy adott számra mozdul, és ezek azok az összefüggések, amelyek miatt óriási élvezet a részese lenni az előadásnak, még akkor is, ha a legtöbbünk - ezen a ponton én is - inkább csak megsejti, mint pontosan megérti azt. 

Középiskolai matematika tanárom másodikban egy háromszöges feladattal kapcsolatos levezetésemre - amelyre önmagamat meghazudtolva jelentkeztem, és a táblánál magyaráztam el - mondta azt, hogy inkább megérzés, mint racionális érvelés, de szerintem ez nem volt ellentmondás. Én is éreztem, hogy nem tudom kellően magyarázni a gondolataimat - azaz a megérzéseimet -, noha lépésről lépésre rendben volt minden a levezetéssel. Talán a magyarázathoz nem voltak kellő ismereteim, de a megérzésekre hivatkozni nem ellentmondás, hiszen maguk a felismerések mindig intuitívek, akárcsak Newton almája. Minden reveláció gyökereként először megérzi az ember, hogy egy adott jelenség mélyén van egy elemi összefüggés, amelyet egy még nem verbalizálható szinten valójában már ért, és ezekből a sejtésekből, erős érzetekből kerekednek aztán racionális szinten a felismerések, és továbbgondolkodás útján a tételek. Amelyek persze aztán megdőlhetnek, ahogy Newtonéi sem állták meg a helyüket az atomszerkezet, a részecskék felfedezését követően, de azért az világos, hogy valamiféle létező összefüggésre mutatnak rá, amelyek ha racionálisan nem teljesen megragadhatók is, intuitív csatornákon annál inkább azok. Én ezért tartom zseniálisnak a tánc és a matematika ötvözését. A tánc egy univerzális nyelv, amellyel nonverbális módon olyan régiók is hozzáférhetők, amelyek a verbális, minden jelenséget nyelvi módon megfogható kategóriákba beszuszakolni akaró önkifejezés során homokként szaladnak ki a kezünk közül. A kettő: az elmondható és a már szavakkal megfogalmazhatatlan együtt azonban tökéletesen megérteti, "megérezteti" velünk, mi is az a Véletlen.

Ma rengeteget tanultam, minden mondat és jelenet élénken él az emlékezetemben. Ezek után abban bízom, hogy ha feltételezzük, hogy 100 évet élek, akkor az első 31 elengedése után végre rátalálok a létező, élhető boldogságra. Az az egy biztos, hogy az elmúlt 31 évben nem láttam meg, de engedtem botor módon tova azt, tehát most kell következnie - minden racionális, tudományos és matematikai törvényszerűség szerint is. Vagy csak úgy. Véletlenül.

Kérdezz! Felelek.

Igaz vagy hamis? "A szerelem egyátalán nem vak. Ellenkezőleg, a szerelmes olyasmiket lát imádottján, amiket más nem vesz észre."

Kedvenc kék közösségi oldalunk egyik társkeresős csoportja - akiknek van az a jó szokásuk, hogy Centrál Színházas jegyeket sorsolnak játékokban, sőt, hogy kisorsoltak engem is nyertesként, így ismerkedtem meg velük - rendre párkapcsolati közhelyek igazságára vonatkozó kérdésekkel zaklatja a nagyérdeműt, amelyekről természetesen úgysem lehet eldönteni, hogy igazak-e vagy sem, hiszen mindenkinek eltérőek a tapasztalatai, mást jelentenek számunkra az olyan szavak, mint a szeretet vagy a szerelem, és a tapasztalataink, emlékeink - ezektől nem függetlenül - másképp alakulnak. Így aztán nem is szoktam belefolyni a vélt vagy valós igazságok melletti/elleni kardoskodásba, de a mai kérdést nem tudtam szó nélkül hagyni. Azért, mert olyasmiről szól, amiben sok-sok saját és nem saját élmény átélése, megtapasztalása alapján nagyon mélyen hiszek. Igen, persze, tudom, hogy ez még attól egy ugyanolyan szubjektív vélemény, mint a többi, de hiszem, hogy egyúttal egy olyan gondolat is, amelyet érdemes sokmindenkinek megfontolnia. 

Az idézetről azonnal Feldmár András A tudatállapotok szivárványa c. könyvében olvasott gondolata jutott eszembe. Ő, aki nagyon sok sorsot látott, alapos ismerője a különböző tudatállapotoknak, és különösen a sok-sok negatívumot is eredményezhető hipnózisnak, a következőt válaszolja egy kérdezőnek, akit az érdekel, vajon a szerelem is hipnózis-e:  

"Szerintem, ha két ember egymásba szeret, akkor egy normálistól eltérő tudatállapotba kerülnek. Ez biztos. De az csak egy másik tudatállapot. Egyesek szerint a szerelem vak. Ennek ellenére sok más emberrel együtt nekem is az az élményem, hogy akkor látjuk dolgokat a legtisztábban, amikor éppen szerelmesek vagyunk."

Mert ez volt az én tapasztalatom is, az első szerelem óta, és azóta csak megerősödött ez az élményem, minden alkalommal. Ha pedig ugyanezt a dolgot egy másik nézőpontból világítjuk meg, mindjárt nem olyan nehéz elhinni, hogy nem a lehetetlenről van itt szó, sőt, talán nem is olyan kellemes, mint gondoljuk, de igaz lehet: a szerelem éppenhogy nem vak. Ez Ingmar Bergmantól származik:

"Azt szokták mondani, hogy a szerelem vak, de ez nem igaz - a szerelemnek éles a szeme és kitűnő a hallása. Többet lát és hall, mint amennyit az ember látni és hallani szeretne."

Így máris más megvilágításba kerül az, amit sokan különleges képességnek tartanak. Talán inkább nem akarunk észrevenni bizonyos dolgokat, vagy megmagyarázzuk, hogy azoknak is helyük van, csak azért, mert annyira fájna a másik elvesztése, hogy szeretnénk hinni: amit látunk, bár nem akarunk, az valójában orvosolható, kezelhető, beilleszthető abba az "ő és én" együttállásba, amely a legboldogabbá tenne engem. Akkor is, ha ez az együttállás sajnos csak a fejünkben létezik.

Lehet, hogy ez is csak az egyénen múlik. Ha valaki egyébként sem szenvedheti az öncsalást, a szerelemben sem lesz vak - bármennyire szeretne, bármennyire kényelmesebb lenne is -, míg más valóban későn eszmélhet rá arra, ami már kezdettől a szeme előtt volt, csak félreértette, mert a megértés fájdalmát nem lett volna képes elviselni. Számomra az első szerelemből villanófényemlékként maradt meg, hogy ráébredtem, a sok-sok hiba ellenére, a viselkedésében általam helytelenített megnyilvánulásai mellet is mennyire tisztán és egyértelműen szeretem a másikat. Teljesen tisztán látom Őt, hibákkal és erényekkel együtt, és bizonyos tekintetben lehetek kritikus vele, ez mégsem jelenti azt, hogy nem szeretem. Óriási élmény volt ez számomra, mert korábban mindig azt gondoltam, hogy csak a tökéleteset fogom tudni szeretni, aztán kiderült, hogy nem kell tökéletesnek lenni. Ez az élményem azóta még hatványozottabb formában többször megismétlődött.

Persze ilyenkor érti csak meg az ember, hogy mi az igazi „hiba”, vagyis az, ami ellehetetlenít egy kapcsolatot, ami már elfogadhatatlan, és mi az, ami valójában nem probléma. El is gondolkodtam akkor, az elsőnél azon, hogy vajon ezek a dolgok, amelyeket most elfogadhatónak érzek, 20 év múlva nem válnának-e azzá, ami miatt elviselhetetlennek találom a másikat. Erre persze megvolt az esély, de ez is az önismeret javításának egyik útja, és nekem az eddigi tapasztalataim alapján arra már sikerült rájönnöm (noha nem volt 20 évem, közel sem), hogy melyek azok a dolgok, amelyek „nem számítanak", és hosszú távon sem fognak, és mi az, ami válóok, és mint ilyen, már kezdettől fogva az (volt). Ez a hosszú távval nyilván árnyaltabb lesz majd, de lényegileg már megvan. Mostanra biztosan.

A baj sokszor nem abból ered, hogy nem látjuk és halljuk, amit nem akarunk, hanem hogy nem értjük meg, hogy amit látunk és hallunk, valójában mit jelent. Eddig mindannyiszor voltak olyan dolgok, amelyeket muszáj volt hallanom és látnom, és meg is értettem őket, nem kis fájdalom árán. De még úgy is, hogy én akartam látni, akartam hallani, és főképp akartam érteni, hogy mit jelent mindez - mivel az önhitegetés sokgenerációs családi hagyományával az életem egy adott pontján egyszer és mindenkorra leszámoltam -, csak fokozatosan tudtam szembesülni a teljes valósággal. Mert ez az egyik legnehezebb dolog az életben, és különösen akkor, amikor már tudja - vagy legalábbis sejti - is az ember, hogy elkerülhetetlenül milyen fájdalom vár rá, nagyon sok erő és bátorság kell ahhoz, hogy ezt az utat merjük választani. De utána, ha sikerül megbirkózni vele, amikor már megvigasztalódtunk - és végül mindig megvigasztalódunk - jobb lesz. Akkor is, ha minden alkalommal úgy érzi az ember, hogy ennél rosszabb még sosem volt, és lehet, hogy korábban mindig sikerült, de ezúttal tényleg nem tudja, ezt hogy fogja túlélni.

De ha fontos neki, hogy túlélje (véleményem szerint a megvigasztalódás nem magától történik, nagyon is komoly munkát kell belefektetni), akkor túléli , és rájön, hogy óriási szerencse, hogy mer látni és hallani, mert ez a záloga annak, hogy előbb-utóbb a szerelemben tényleg azt lássa és hallja, amit a leginkább látni és hallani is szeretne. És az idevezető út fájdalmánál - ami nagyon, iszonyatosan kemény - is sokkal rosszabb lenne egy nap egy arra ébredni, hogy évekig, évtizedekig hagytam, hogy mást halljak és lássak, mint a valóság, és a fejemben élő világ így, ebben a formában nem létezik. Hogy illúzióban éltem, mert egyszerűbb volt elhinni azt, ami egy ideig mindkét fél számára valahogy kényelmesebb, mint szembenézni a nagyon is kényelmetlen, sőt, embert próbáló, de hosszú távon jóval nagyobb csalódásoktól megóvó tényleges helyzettel.

A szerelemben – az én szerelemfogalmam szerint – olyan mély szinteken érzékeled a másikat, olyan alapvetően rezdültök együtt és egymásra, hogy lehetetlen nem látni és hallani az igazat. Mert a szerelemben mindenki a valódi önmaga, mert egyedül ott történik meg az a csoda, hogy két ember teljesen kitárulkozik egymásnak, és ezt a teljesen felfedett és átadott ént szereti a másik, és te is az ő teljességét fogadod el, zárod magadba. Mert a szerelem érzésének - számomra - definíciószintű lényege és végső célja az, hogy két ember a látható és láthatatlan, felfogható és felfoghatatlan dimenziókban a lehető legközelebb kerüljön egymáshoz. Hát hogy is lehetne ilyen esetben vakságról beszélni?