Gyarlóság, tudatlanság a neved

Politikusaink ismét szegénységi bizonyítványt állítottak ki magukról. Persze a legfájdalmasabb a dologban az, hogy miközben irtó okosnak és éleslátónak próbálnak tűnni, alapvető és súlyos logikai bukfenceket hánynak, ami részben már ki is zárja a mondandójuk tartalma mögött feltételezhető két dolog egyikét, a szándékos rosszindulatot.

A másik azonban egyértelműen a veszélyesebb. Közveszélyes tudatlanságnak hívom. Felelős pozícióban ugyanis nem lehet akármit nyilatkozni. Például azt, hogy a családon belüli erőszak kérdése nem kellően nagy probléma ahhoz, hogy önálló jogi tényállás legyen, és hogy a férfiakat veszélyeztető visszaélések lehetősége miatt inkább nem iktatjuk törvénybe. Ugye, már ez a kijelentés is több sebből vérzik. A családon belüli erőszaknak ugyanis - noha nagyrészt a nőket érinti - akár a férfiak is áldozatul eshetnek (de erről még kevésbé lehet társadalmi szinten beszélni, mert a férfi egyenesen megszűnik férfi lenni, ha egy nő erőszakot alkalmazhat rajta), és elfelejtjük, hogy a bántalmazott nők, pontosabban az anyák mellett a gyermeküket is éri az erőszak. Sőt, sokszor a gyerek lesz az egyetemes céltáblája a szülők problémáik miatti frusztrációja kiélésének.

Majd egy mondatban eljutunk odáig, hogy az általuk elszenvedett erőszakról egyenesen maguk a nők tehetnek. Mert az emancipáció miatt elfelejtenek gyereket szülni, márpedig ha otthon maradnának és gyereket szülnének, mint „régen”, nem lenne semmi gond – nem lenne többé verés, ordítozás, lehülyézés, lekurvázás, megerőszakolás. Mert „régen” ugye nem létezett családon belüli erőszak. Ahogy igazából ma sem létezik, de ha a nők visszatérnének az anyagép szerepébe, még kevésbé létezne (bukfenc, bukfenc). Mert tudjuk, hogy csak a gyermektelen családokban fordul elő erőszak, és ilyenkor is kizárólag a férfi veri a nőt, és persze az erőszak kizárólag az asszony kék-zöld-lila foltokkal, csonttöréssel, sérüléssel járó verését takarja. Gyermekbántalmazásról pedig még csak nem is hallottunk.

Fogalmi zavarok sokaságával terheltek ezek a kijelentések. Először is, a családon belüli erőszak és a női egyenjogúság kérdését ne mossuk egybe mondvacsinált összefüggések magyarázásával. Az emancipáció ugyanis nem nőuralom, hanem egyenjogúság. Továbbá, már az, hogy egy férfi kijelenti, hogy a nőnek azt kell tennie, ami szerinte üdvözítő – legyen az 4-5 gyerek szülése avagy banánültetvény-művelés napi 15 órában, vagy éppen a kirakatfeleség szerepe –, és mindezt társadalmi szinten, általános érvénnyel teszi, önmagában kimeríti az erőszak fogalmát. Ami nem azonos kizárólag a veréssel (és a köztudatban is ide sorolt szexuális erőszakkal), sőt, a legkifinomultabb formái azok, amelyekről nem állapítható meg első ránézésre, hogy erőszak történik: tehát a verbális terror, a fizikai erőszakkal való folyamatos fenyegetőzés, az alkoholizmus miatti önkívület kiszámíthatatlansága - az, hogy egy alkoholista, a mindennapi létezésből rendszeresen magát kivonó emberre nem lehet számítani, nem lehet megbízni benne, nem lehet tisztelni; a pszichés labilitás vagy betegségek, függőségek és különösen a (leginkább gyermekek esetében, főleg alkoholizmus, függőségek és pszichés problémák miatt történő) elhanyagolás szintén ide tartozik.

Tehát a családon belüli erőszak mindenhol és sokkal nagyobb mértékben jelen van a társadalomban, mint gondolnánk, de sokan nem ismerik fel, még a nyilvánvalóbb formáit sem. És nem csak a kívülállók, hanem az elszenvedői sem. Persze az, hogy konkrétan belehalnak nők és gyerekek a családtagjaik által elkövetett fizikai bántalmazásba, és a nem tisztelt, XY kromoszómájú képviselők (mert uraknak nem nevezhetők) szerint ez nem elég súlyos ahhoz, hogy ki kelljen lépniük az anális, frusztrált, az ezer éves nemi szerepekbe tíz körömmel kapaszkodó komfortzónájukból, és bűncselekménnyé nyilvánítsák, lesújtó. Mindezt miért? A férfiak (!) rovására elkövetett lehetséges jövőbeni visszaélések miatt. Mert egyébként gyilkossággal nem vádolnak ám meg ártatlan embereket, és csak ez az oka annak, hogy anno törvénybe iktatták az emberölés büntethetőségét... (Igen, kedves XY kromoszómával rendelkező, nem tisztelt képviselő, ez irónia volt). Ezzel a potenciális visszaéléssel szemben azonban a – hibás alapértelmezés szerint csak – nők és a gyerekek rovására elkövetett családon belüli erőszak valós áldozatai nem indokolják kellően a családon belüli erőszak jogi tényállásának bevezetését. Bukfenc, nagy bukfenc. Erkölcsi, logikai és mindenbukfenc. Választási bukfenc. Narancsos bukta.

Ez a sarokba állítós politika a büntető pedagógia analógiája; hiába távolodott a világ nagyon messzire ettől a megkövült módszertől, kormánypárti képviselőinknél még mindig ez a valóság. Már Umbridge Rózsa miniszter asszony esetében meggyőződhettünk arról, hogy taknyos gyerekként kezelik a társadalmat - és itt jön a svédcsavar, hogy ezúttal sem pusztán a nőket, de a férfiakat is -, amelyet szabályozni és elnyomni kell, megmondani, mit tehet és mit nem, hogy biztosan ne támadjon jobb ötlete a helyzet megoldására annál, mint amihez ők, az őskövületek esetleg képtelenek lennének alkalmazkodni.

Fogalmi zavarok 2.0. A női emancipáció épp az ilyen hatalmukat féltő, patriarchális beállítódású férfiak számára egyet jelent a nőuralommal. Tessék kérem szépen filozófiát, szociológiát, irodalomelméletet tanulni, vagy egyszerűbb stratégiaként elővenni egy értelmező szótárat, és máris kiderül, hogy nem kell annyira előreszaladni, "csupán" egyenjogúságról van szó. Az, hogy a szülőgép és az őket igába hajtó amazon/hárpia/sárkány között ezek a férfiak nem tudnak árnyaltabb női szerepeket elképzelni, nagyon szomorú. És talán 3-4 évtizeddel ezelőtt még meg is értettem volna őket, de azóta eltelt 30-40 év, és ha valaki figyelt… Tehát igen, léteznek árnyaltabb helyzetek, és ez a férfiak szerepére is igaz. A nemi alapú egyenjogúságot megteremtő (vagyis szándékozó, mert úgy tűnik, mi még mindig nem tartunk ott) emancipációs mozgalmak legfőbb eredménye az volt, hogy a civilizált társadalmak rájöttek, elsősorban emberek vagyunk, és csak másodsorban férfiak és nők. Ez az, amit észre kellett volna venni. Hogy vannak a biológiai meghatározottságon túlmutató emberi értékek, amelyekkel érdemes rendelkezni akár férfiként, akár nőként, ha embernek akarja tudni magát valaki. Ezek egyike számomra a másik ember tisztelete, egyenrangú partnerként kezelése, és a vele folytatott erőszakmentes kommunikáció.

Ha előírjuk a nők számára, hogy hogyan kellene élniük és ebben még jól is érezni magukat, az önmagában erőszak. Mert ebben a gondolatban megvalósul az az előfeltevés, hogy a férfinak joga van kijelölni a nő számára, mit kell tennie, és mit nem tehet. Tehát eleve alárendelt szerepbe kényszeríti, egyenjogúságról szó sincs, és ezzel már erőszakot követ el, mert megfosztja a döntési szabadságától, ami minden embert nemtől függetlenül megillet. Tehát ha ellenkezem is a fent említett kijelentések ellen, az sem feltétlenül azt jelenti, hogy nem akarok gyereket szülni, akár többet is, de XY kromoszómával rendelkező, nem tisztelt képviselőtársaink bizonyára ezt sem értik. Csupán az ellen tiltakozom, hogy megszabják, mit kell tennem; hogy helyettem döntsenek. Ez a magánéletem, és a saját lehetőségeimet figyelembe véve, azzal az egyetlen (esetemben) férfivel szeretnék dönteni róla, akit érint; a jövendő gyermeke(i)m érdekeit is szem előtt tartva.

Mert beszéljünk akkor konkrétumokról, hogy lássuk, még a kormánypárti képviselők saját univerzumában is abszurdum mindaz, amiről beszélnek. Ha a családon belüli erőszakért a nők döntési szabadsága felelős, megelőzésének záloga pedig az, ha az asszony visszatér a családi tűzhelyhez és otthon marad a 3-4-5 gyerekkel, akkor legyen. Sőt, tegyük fel, hogy nőként minden vágyam a főállású anyaság, hát nézzük. Hogyan gondolják a képviselő urak megoldani azt, hogy ma Magyarországon egyetlen fizetésből tartósan megéljen egy 5-6-7 fős család? Gyanítom, erre a kérdésre nem kapnék választ, de őszintén kíváncsi vagyok a reakcióra. Talán családi pótlékból lehetne a folyamatosan emelkedő árak és ellehetetlenülő körülmények között ezt megvalósítani? Mert olyan bért és fizetést nem tud garantálni az állam, ami ezt lehetővé tenné.

És ha már családokról beszélünk, ugyan miért feltételezik, hogy teljes elhallgattatásuk közben a gyerekstopot persze mindig kizárólag a nők mondják ki, és az ellen a sok-sok gyereket akaró apukáknak (?!) nincs apelláta? Nem fordulhat elő esetleg, hogy talán egy férfinek sincs kedve belegebedni a munkába, és a szülőgép mellett eltartógépet játszani egész életében a tisztes magyar társadalom javára? Netalántán esetleg, egészen véletlenül ez is benne lehet a pakliban. És ezért gondolom úgy, hogy a férfiakat is éppúgy bábként kezeli a politika, mert őket sem kérdezték meg, hogy kellene-e ez nekik. Kellene-e ez a nyomás, hogy csak akkor vagy igazi férfi, ha el tudsz tartani egy 5-6-7 fős családot. Én megkérdezném, hogy van-e értelme ezt erőltetni a mai Magyarországon. És legfőképp az foglalkoztat, hogy ilyen esetben vajon kevésbé lennének-e feszültek a sodrukból olykor kijövő férfiemberek, és kevésbé vezetnék-e le a feszültséget azokon, akik miatt ebbe a helyzetbe kényszerülnek. Mert nem mindenki él képviselői fizetésből, bizony szempont az, hogy hány gyerek számára tudok minőségi életet biztosítani, és ma, Magyarországon ez elsődleges szempont.

(Arról nem is beszélve, hogy bár a nőknek ebben a rendszerben nincs joga lázadni, de a négy fal közé kényszerítettség érzése is olyan elégedetlenség forrása, amelyből a gyermekbántalmazás számtalan formája származik, és annak is a családon belüli erőszak megelőzésével kapcsolatos társadalmi felelősség részét kellene képeznie, hogy nem kényszerítjük lehetetlen, embertelen körülmények közé a szülőket - legyen az nő vagy férfi.)

Lehet, hogy ha valóban meg mernék hallgatni a nőket, olyasmiket mondanának, amiket az XY kromoszómával rendelkező, nem tisztelt képviselőknek kényelmetlen lenne hallania. Hogy nem csak a szülési hajlandósággal van itt a gond, sokkal inkább a körülményekkel. Gyakorlati és elméleti síkon egyaránt. Én például ebben a pillanatban erősen gondolkodóba estem, hogy szeretnék-e egy ilyen erkölcsi állásfoglalást egyetemesítő politika által vezetett társadalomba gyereket szülni. És arra jutottam, hogy nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem akarok vagy fogok gyereket szülni, de a kormánypárti képviselők áldásos tevékenységének köszönhetően egyre kevésbé valószínű, hogy ennek a társadalomnak a létszámát fogom gyarapítani velük. Igen, ha minden úgy alakul, ahogy szeretném, többen lesznek. És olyan családba fognak születni, amelyik férfi és nő egymás iránti őszinte tiszteletére és szeretetére épül, ahol apuka sem riad meg majd attól, hogy otthon maradjon a gyerekekkel, ha nekem van jelenésem valahol, és berakja a mosást vagy kiveszi a fakanalat a kezemből, ha éppen másik száz végtagra lenne szükségem, hogy mindent meg tudjak oldani egy időben, miközben én sem fogok tanácstalanul állni a feladat előtt, hogy az első pár év után fizető munkát vállaljak, vagy adott esetben én legyek a kereső fél, ha éppen úgy alakul. És emiatt senki nem lesz frusztrált, nem fogja a másikat okolni a hagyományos nemi szerepekkel nem összeegyeztethető helyzetekért – hiszen ezek a szerepek már nem életszerűek –, hanem erőszakmentesen és őszintén átbeszélünk mindent, és közösen döntünk, a lehetőségeinket mérlegelve. Kényszer nélkül, mindannyiunk boldogságára.

Tehát még egyszer a lényeg: az általuk elszenvedett erőszakért a nőket felelőssé tenni, és a megoldás zálogaként az elnyomásba való visszatérésüket hirdetni önmagában kimeríti az erőszak tényét. Ami itt történt, az társadalmi szinten legitimizálja a nők (és közvetve gyermekeik) alárendelt, kiszolgáltatott szerepét, aminek köszönhetően a családon belüli erőszaknak is könnyebben esnek áldozatául, ráadásul esélyük sem marad arra, hogy törvényes segítséget kérjenek vagy kapjanak. Az erőszak tényének tagadása, szőnyeg alá söprése erőszak. Magukra hagyni az áldozatokat erőszak. Verbálisan alacsonyabb rendűnek titulálni egy adott társadalmi csoport tagjait erőszak.

A közveszélyes tudatlansággal pont az a baj, mint a szándékos rosszindulattal - nem lehet érvelési alap. Amíg tehát a kormánypolitika erőszakos retorikával érvel, addig valóban nehéz elképzelni, hogy az igazságszolgáltatás megvédi majd az annak leginkább kiszolgáltatottakat a családon belüli erőszaktól. De ilyen felháborító módon ignorálni azt egyenesen bűn. Ez nem maradhat ennyiben. Remélem, egyszer lesz igazi, civilizált, 21. századi alternatíva a választásban, mert egyelőre nem biztatók a társadalmi kilátások.

Vissza, előre

Tudod, hogy ez a helyes döntés, látod, hogy mindenkinek jobb így, és mégis szörnyen nehéz. 10 év. Csak éppen azt hitted, örökké tart majd. És persze azt, hogy elmondani lesz a legnehezebb. Mert még mindig vagyok annyira naiv, hogy fel sem merül bennem, hogy a többnyire kötelességtudatból vállalt, de valójában az eddigi legjobb tábor utolsó estéjén majd meglepnek. Pláne nem így. Bár ebben a pillanatban a korábbi út úgy, ahogy eddig, tovább már járhatatlan, ez a legtökéletesebb búcsú valamitől, amit nem szeretnék teljesen elveszíteni az életemből.

Ezért soha nem mondom, hogy soha. De ahhoz, hogy ez valaha működőképes legyen, most ki kell lépni a működésképtelen módból, és az másképp nem megy.

Remélem, innentől elérik majd azokat az eredményeket, amelyekre hivatottak. Nagyon megérdemlik, ahogy azt is, hogy 100%-osan felkészült tanárok foglalkozzanak velük. Az elhivatottság kevés. Kim Clijsters azt nyilatkozta az idei U.S. Open előtt, hogy tudja, mi kell ahhoz, hogy a legjobbját legyen képes nyújtani, és ha így van, legyőzhet bárkit. És a verseny után visszavonul, mert azzal is tisztában van, hogy az adott körülmények között nem tudja ezt a legjobbját tovább már kihozni magából, mert túl nagy lenne az ára. És ez a lényeg. Hiába tudod, hogy a legjobb lehetnél, ha folyamatosan nem megfelelő szinten teljesítesz. Ami méltatlan minden résztvevőhöz - nemcsak hozzájuk, de hozzád is.

Úgyhogy megteszem én is; visszavonulok. Egy időre, talán. Bízom benne, hogy lesz még lehetőségem. De most kell a vissza, hogy léphessek előre. Nem fogom megtervezni. Csak azt szeretném, hogy gyökeresen megváltozzon minden, ami ellehetetlenítette azt, hogy bármilyen feladatot elfogadható módon végezzek el. És aztán akár jöhet a másik vissza, de már nem ugyanoda, ahol most irányt váltok, nem akként az emberként, aki most vagyok, és nem azzal az élettel, amelyet eddig éltem. Mert ez a végső cél.

Visszavárnak, és ennél többet nem kívánhatok akkor, amikor nyilvánvaló, hogy méltó módon nem tudok tovább jelen lenni. Ez az egy hét megmutatta, hogy ha adottak a körülmények, ha bizonyos szempontokat - amelyeket nap mint nap nem, de egy hétre figyelmen kívül lehet hagyni - ki tudunk zárni, teljes a koncentráció és az elkötelezettség, mi hárman ezt piszkosul jól csináljuk. És E. és B. ketten is piszkosul jól fogja csinálni, én pedig most arra veszem az irányt, ahol új körülmények között akár a visszatérés is lehetséges ahhoz, amiben igazán jó vagyok.

Megkérdezték, tervezem-e jövőre a tábort, miközben még azt sem tudom, holnap mi fog történni. De ez jó, mert várom a változást. És tervezem, hogy meglepjen az élet. Prepare to be surprised. I am. God knows, I am.

Torokszorító

Már Párizsban megállapítottam, hogy a gyógyszertár a legnagyobb biznisz, miután minden sarkon villogott egy neonzöld kereszt vagy kígyós kupa. 1250,- jó magyar forint egy csomag torokfertőtlenítő, csak ámulok és bámulok. Lehet, hogy gyógyszertárban kellene utazni, ez lenne az alternatív karrierlehetőség, főképp most, hogy....

...hogy szabad vagyok. Kimondtam, amit ki kellett mondanom, eljött ez is. Mostantól minden lehetőség egyformán érvényes lehet. Érzem, hogy kemény útkeresés kezdődik, de ennek a vége végre nem előre elrendeltetett, és csak rajtam múlik, hová vezet. Rajtam pedig nem fog múlni.

Döbbenetes, hogy hiába tudod, hogy ez a helyes döntés, és hiába magától értetődő, hogy nincs visszaút, hiszen ha egyszer átléptél egy bizonyos ponton, az út, amelyet előtte megtettél, nem járható végig újra abban a reményben, hogy ezúttal másképp lesz minden, hogy ezúttal majd működni fog az, ami előzőleg félresiklott, hiszen egyértelmű, hogy éppen ugyanaz játszódik majd le ismét - a sors iróniája, hogy az összes bizonytalanság közepette ez az egyetlen valóban biztos tudás. És mégis, rettenetesen nehéz az a pillanat, amikor 30 ember néz szembe veled, akik bíznak benned és számítanak rád, és tudod, hogy most elkerülhetetlenül csalódást fogsz okozni nekik. Mert eljött az a pont, amikor egyszerűen nem okozhatsz tovább csalódást saját magadnak.

És ha megremeg a hangod, bár már hónapok óta tudod, hogy meg fogod tenni, az nem a meghatottság jele, hanem a felismerésé, ami egy pillanat alatt elborít az ezerszer végiggondolt, de élesben előre nem modellezhető helyzetben, mert hirtelen összeáll és egyszerre tolul a tudatodba minden korábbi élmény, és rájössz, hogy nincs ebben a felszabadulásban semmi katartikus. Lézerpontossággal látod, hogy miért hoztad a döntést, és megéled, hogy bár lehetne másképp, de nincs, és ezért számodra nincs más út, ha még holnap is tükörbe akarsz tudni nézni. Mert amíg hiszed, hogy helyesen cselekszel; hogy valami értelme, célja van az önfeláldozásnak, a lemondásnak, addig talán érthető, hogy nem változtatsz azon, ami valójában tönkretesz téged, de onnantól, hogy átláttad: ez így tarthatatlan, és valójában senkinek sem nyújtja azt, ami eredendően a választásod célja volt, hiába vállalsz rengeteg áldozatot, nem kerülhetsz hitelesen a saját szemed elé - és  másoké elé sem -, ha nem változtatsz. Mert onnantól tudva tudván okozol csalódást önmagad és a többiek számára is, még ha elsőre úgy tűnik is, hogy ez a csalódás eltörpül amellett, mint amekkorát a befejezés és a mindkét fél számára valódi lehetőségek biztosítása jelent. Mert nem vagy az, aki lehetnél. Hiába megkérdőjelezhetetlen a potenciál, a töredékét sem tudod megvalósítani. És a nagyszerű helyett kritikán aluli teljesítményt nyújtasz, ami egyszerűen nem felel meg. Az igazság az, hogy az alattomos, és a dolgok igazi lényegét belülről elrothasztó folyamatos, mindennapos csalódások, amelyek eredményeképp valójában mégsem vagy ott, bár fizikailag maradsz, és nem azt adod, amire eredetileg szerződtél, sokkal pusztítóbbak.

Igen, lehetnél te az, aki éppen ma szállt repülőre a többszöri kölcsönös elutasítások után mégis frissen vőlegényévé avanzsált testi-lelki társával, útban London felé, hogy rajta kívül senkihez és semmihez sem kötődve, közelebb a harminchoz, mint a húszhoz megpróbáld megalapozni a közös életeteket - éppen úgy, ahogy mindig is képzelted, nem túlromanticizálva a párkapcsolatot, hanem megdolgozva érte, útközben megismerve önmagadat és másokat, hogy aztán mégis keresztezze egymást az utad annak az útjával, akihez tartozol, és akiről a világegyetem ezt sokkal pontosabban tudja, mint te magad tudtad akkor, amikor kétszer is nemet mondtál neki, vagy amikor két nem-ed között éppen ő mondott nemet neked, és megengedheted magadnak, hogy nemet mondasz, mert valami hatalmasabb erő - vagy csupán az önmagunkhoz hű őszinteség - úgyis összehoz titeket. Szóval akár te is lehetnél ez. Csak éppen nem vagy. Hiába tettél meg mindent azért hosszú és - túlzás nélkül - gyötrelmesen fájdalmas éveken keresztül, hogy beléphess az egészséges lelkű emberek így sem cukormázas élettel kecsegtető táborába, mégis csak mástól hallgatod végig azt, hogy ilyen létezik; hogy ez nem lányregény, csupán a normális való élet; hogy valami, amiről kezdettől fogva érezted, hogy az a természetes, mással valóban megtörténik. De ez még mindig nem te vagy. Te az vagy, aki megfelelő indítás híján most jutott el odáig, hogy újabb fölöslegesen rákényszerített és felvállalt terhektől szabaduljon meg. És akkor lépni kell, hogy egyszer, remélhetőleg minél hamarabb, te lehess az a másik. Akivel megtörténnek a való élet normális dolgai.

A helyzet az, hogy megszűnt minden akadály. Nehéz felfogni, még inkább az megélni, de életemben először tényleg szabad vagyok. Rajtam a sor, itt az idő élni. Talán épp Londonban. Miért is ne?

Egy újjászületés margójára

Van barátod? – mind közül ezt a kérdést gyűlölte leginkább. Vagy talán nem is gyűlölte már, egyszerűen csak belefáradt a tehetetlenségbe, hogy bárhányszor próbálta meg szavakba önteni, mi történik vele, az élete ilyen szempontból értelmezhetetlen volt. Mit mondjon? Annyi minden történt vele – más egész életében a töredékét éli át – mégis, mindebből semmi nem volt kimondható. Mert nem volt kézzelfogható. Három évtizedet töltött azzal, hogy embert faragjon magából, akinek legalább esélye van a boldogságra. Ahonnan ő indult, ez már önmagában óriási feladat. De a sok szenvedés és bántás ellenére egy dologban mindig biztos volt, amióta csak ráeszmélt a világra: tudta, hogy képes rá, hogy tud és akar – mindennél jobban akar – boldog lenni. Hogy valahol, valami nagyon korán, nagyon elromlott, de muszáj, hogy helyrehozható legyen; nincs más lehetőség, és erről soha nem fog lemondani. Nem adja meg önmagát egy olyan életnek, amelyet mások erőltettek rá, amelybe nem volt beleszólása. Az erő, amely kéretlenül is életre hívta, ott munkált benne, mindig egy teljes élet felé, akárhogy próbálták is mások megakadályozni ezt.

Genetikusan kódolt igazságérzete egészen pici korától csalhatatlanul vezette, és olyan ambíciói voltak, amelyeket sokan el sem mernek képzelni. Szó szerint álmodni sem mernek róluk. Így aztán nem mondhatta el senkinek, hogy annak ellenére, ahonnan indult, nem alkuszik meg, és nem fogja beérni kevesebbel, mint amire lelke és elméje, tehetsége és hite képessé tenné – bármilyen sok démonnal kell is megküzdenie az út során.

De eddig virtuális életet élt; felkészült, feladatokat teljesített, edzette önmagát. A születésre készült, a valódira – most már tisztán látta ezt. Három évtized. Hatalmas érzelmi mélységeket és magasságokat járt meg, és ezek mindegyikét arra használta, hogy építse önmagát, hogy megteremtse magának mindazt, amit elvettek tőle. Egyfelől persze élt, sokat, keményen, harcolva, de nem a saját életét. Mások által ráhagyott és ráterhelt problémákkal küzdött, hogy azokat megoldva megtalálja önmagát, a saját gondolatait, a saját vágyait, és megszabaduljon mások belévetített elvárásaitól, és a kudarcra ítéltség szükségességétől, amelyet a környezete hipnotizált belé.

Persze az egyszerű válasz a kérdésre – azon a már-már szürrealitásba vesző, bár akkor az új élet reményét ígérő 10 hónapon kívül, 10 évvel ezelőtt – mindig is „nem” volt. 31 éves, és nem, nincs barátja. Nemhogy párja, vőlegénye, férje, családja, de még „barátja” sincs. Ennyit lehet elmondani a világnak, és valójában ez a lényeg. Hogy időközben, sokszor kiszolgáltatott lelkiállapotban és bölcsebb, tapasztaltabb iránymutatás hiányában minden végletet kipróbált, hogy megtudja, mit lehet és mit nem kell megtennie, hogy olyan kompromisszumokat vállalt, amelyekkel a szerzett további sérülések talán kicsivel emberibb korábbi bánásmód mellett elkerülhetőek lettek volna; hogy bántotta magát és – bár felfoghatatlan volt számára a lehetőség, hogy fontosabb lehet más számára, mint más neki, – megbántott másokat; hogy 28 évesen először élhette át, hogy őt is szeretik, szerethetik, ez mégis kevés volt, és hogy igen, ebben a pillanatban van valahol a világon valaki, akiben megtalálta mindazt, amit eddig keresett, aki annyira szereti, és akit annyira szeret, ahogy azt mindig is elképzelte – mindez kimondhatatlan. Mert mindez most is kevés. Ezúttal is kevés a hatalmas érzés és mély kapcsolódás ahhoz, hogy elég fontossá tegye őt a nehéz döntésekhez. Hogy a másik őt tekintse saját világa értelmének. Ahhoz, hogy olyan boldogságot jelentsen ő, amelyről nem lehet lemondani.

Igen, tudja, és nagyon fontos számára, hogy szeretik, hogy vágynak rá, hogy szeretnének vele lenni és menni bárhová, vállalni őt az életben. De mindez feltételes módban – végtelenül lesújtó módon – a valóságban csak alig érkezik messzebb attól, mintha mindez nem létezne. Mert a nap végén ő az, aki nem sétálhat kéz a kézben az utcán azzal, akit szeret, és aki szereti őt. Ő az, aki egyedül ül le vacsorázni, aki egyedül alszik el a kétszemélyes ágyban, akit nem érint meg az, akit szeret, és aki szereti őt. Akinek egész lényében nem merül el, akivel nem forr egybe az, akinek teste az övére vágyik, és akinek hiánya szinte fizikai fájdalommal tölti el őt. Mert ő az, aki nincs. És ő az, akinek azzal a tudattal kell élnie minden pillanatban, hogy most még fiatal, életteli testének és lelkének vonzereje talán észrevétlenül múlik majd el. Pedig mennyit tudna adni.

Így hát nem, nincs barátja. (Hogy gyűlöli ezt a szót, olyan, de olyan keveset mond arról, mit jelent számára egy párkapcsolat. Nem is akar „barátot”, „bojfrendet”. Sosem akart. 12 éves kora óta tudja, milyen érzelmi mélységet vár egy kapcsolattól, milyen az igazi. Nem tehet róla, érzékeny lelki és szellemi antennákkal született. Átok és áldás is volt ez egyben. Átok, mert kiszolgáltatottá tette a fájdalomnak, amelyet akkor okoztak neki, amikor még nem tudott védekezni. És áldás, mert lézerpontossággal bízhatott benne, hogy amerre életösztöne vezérli, az a nehézségek – de még milyen nehézségek – ellenére is a helyes irány.)

De nem adja fel. Nem elég az elégedett tudat, hogy mindent megtett, kell az áttörés, a valódi változás. Különben nem lenne értelme küzdeni. Furcsa, hogy éppen most, amikor egész életében elvileg a legközelebb került ahhoz, hogy esélye legyen megvalósítani, amire vágyik, szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy lehet ennél jobb. Pedig kell, hogy lehessen. Lehet mindez valóság, csak hinnie kell tovább a lehetetlennek tűnőben, ahogy eddig is. Ha mások hitetlenségével szemben sosem tört meg, nem gáncsolhatja el saját magát saját bizonytalanságával éppen most, a célegyenesben. De ez rettenetesen nehéz. Minden pillanatban képesnek kell lennie meggyőznie magát erről, ami hatalmas munka. Nem mintha ez valaha elriasztotta volna bármitől is. 

Most azonban már tényleg csak magára számíthat. Nincs több kifogás, nincs több állomás, nincs több feladat; most már meg kell történnie. És ehhez neki kell hinnie abban, hogy ezúttal az elképzelt forgatókönyv következik, a valóság. Mert nem mindegy, hogy csak álom-e, vagy valóság, hogy ígéret-e, vagy létezik. Minden ezen múlik. Ettől függ, hogy boldog lesz-e. Mert minden érzékével felfogva a hiányt, a zsigerekig hatolóan megértve, hogy mit veszít, képtelen lenne folytatni. Egész életében ezért küzdött. Ígéretekből állt az elmúlt 31 év, az első, fél-születésétől fogva, és ebből elég volt. Ha eddig működött, muszáj, hogy ezek után még inkább segítse a hite, még ha most a valódi sorsfordulatról van is szó.

Mert nem mindegy, hogy lehet, vagy van. Csak a valóság tehet boldoggá. Hinni kell, mindig.

Egy újjászületés evolúciója

Nem, ezúttal nem népszerű írók bölcsességeiből szemezgetek, az alábbi evolúció saját újjá- és megszületésem fejlődéstörténete, felismeréseim esszenciája, amely talán közhelyesnek tűnik, de amely létfontosságú, meghatározó, és semmi mással nem helyettesíthető ebben a lassan egy éve tartó, és az utóbbi pár hónapban rohamosan felgyorsult folyamatban. Kell is a tempó, hiszen 31 évet kell behoznom. Szó szerint. Erre is nemrégiben jöttem rá.

Soha többé nem fogok alábecsülni magam.

Soha többé nem hagyom, hogy más úgy érezze, lemondhat rólam.

Soha többé nem hagyom, hogy bántsanak, és soha többé nem fogom bántani magam a döntéseim vagy a tetteim miatt. Minden döntésem, minden tettem úgy jó, ahogy van. Mert belőlem fakadnak, és mivel kellő belátással, érzékenységgel, és intelligenciával hozom meg a tettekhez vezető döntéseimet, mindig építő jelleggel, és tudva, hogy sosem tudhatok mindent, hogy van, amihez talán nincs elég rálátásom, amit teszek, az jó.

Soha többé nem lesz bűntudatom azért, mert nem teszek többet, vagy mást, mint amit éppen. Mert minden pillanatban a legjobb tudásom szerint élek, és mindent megteszek azért, hogy ez a tudás a lehető legpontosabb legyen, és hogy boldoggá tegyem önmagamat és másokat, tehát nem fogom többé megkérdőjelezni a tetteim létjogosultságát. Mert belőlem fakadnak, én pedig jó vagyok. Megértettem, hogy attól, hogy mások próbálták elhitetni velem, a létezésem romlást hozó, ezért legfeljebb megtűrt lehet, ez nem igaz. Megértettem, hogy tisztán jó, hogy létezem. 100%-os örömforrás a létem. A magam és mindenki számára, akivel kapcsolatba kerülök.

Ezért soha többé nem fogom engedni, hogy elhitessék velem, bennem van a hiba. Az építő jellegű kritikát elfogadom; a hibáimat felismerem és elismerem - és változtatok rajtuk. De többé nem hagyom, hogy áldozatszerepbe kényszerítsenek, hogy indokolatlan bűnbakképzés célpontja legyek. Soha többet nem fogom hagyni, hogy bűntudatot keltsen bennem bárki amiatt, ahogy érzek, ahogy a világot szemlélem, amiben hiszek és ami szerint élek, csupán azért, mert mindez belőlem fakad. Ha méltatlanul viselkedem valakivel, a lelkiismeretem úgyis megszólal, mert amióta az eszemet tudom, nem tudom becsapni magamat. A saját magammal szembeni elvárásaim azonosak a mások irántiakkal. Amiben hiszek, ami szerint élek, az a magammal és másokkal szembeni maximális őszinteségen alapul, és a legtisztább öröm és boldogság a célja. Ez az, ami belőlem fakad, tehát értékes, mert én értékes vagyok. Az égvilágon semmi rossz nincs abban, hogy létezem. Nem nagyobb részt jó, és csak kisebb mértékben hiba ez. Pusztán tény, amiben rengeteg szeretet és boldogság lehetősége rejlik. Ez vagyok én, és VAGYOK.

Éppen ezért soha többé nem fogom hagyni, hogy elvárják tőlem, hogy megszűnjek. Hogy láthatatlanná váljak. Hogy elhiggyem, nincs jogom létezni. Hogy nincs jogom számítani. Hogy nincs jogom a szeretethez. Hogy nincs jogom fontosnak lenni. Hogy nincs jogom fontosabbnak lenni valaki másnál. Hogy nincs jogom a legfontosabbnak lenni. Soha többé nem fogom hagyni, hogy elhitessék velem: félre kell állnom. Hogy minden esetben az a természetes, hogy én kivonom magam az egyenletből.

NEM.

Nem engedek az ilyen erőszakos kommunikációnak, akár a szavak szintjén, akár metanyelven valósul meg. Nem vonulok háttérbe. Nem állok félre. Nem állok félre az útból, hiszen én vagyok az út.

Én vagyok az út.

Mindenki számára, aki velem tart.

Többé nem engedem, hogy bárki nemet mondasson velem saját magamra. Nem hagyom, hogy alábecsüljék a jelentőségemet, a fontosságomat, a hiányom által okozott veszteség mértékét.

IGEN,

itt vagyok. Létezem. És Élek. Vagyok, tehát számolni kell velem. Örülni kell nekem. És szeretni. Életemben először tudom ezt érezni saját magam iránt. Örülök annak, hogy vagyok. És szeretem ezt az alig egy éves kis lényt, aki valójában három évtizeddel több, meg nem is. Akinek időbe fog telni, hogy felnőjön a testi korához, de ez már az ő élete. És ami a legfontosabb: ez egy maradéktalanul szeretetteli élet, amilyet a születéséig el sem tudott képzelni három évtizeddel idősebb alteregója, gazdateste, féléletű gazdalelke.

Szeretem önmagam, úgy, ahogy soha senki nem szeretett. Feltétel nélkül, szabadon, kiteljesítően. Pusztán azért, mert vagyok. Ez mindennek az alapja. Óriási élmény, és végtelen szabadság.

Nem is olyan rég az általam ismert legbölcsebb ember azt mondta, hogy amit soha nem kaptam meg azoktól, akiktől kellett volna, már csak önmagamnak adhatom meg. És bár eleinte skizofrénebbnek tűnt ez a gondolat, mint az állapot, amelynek fogságában éltem, a létező legnagyobb egység bontakozott ki belőle, amint végre valóban értelmet nyert. Tudom, azok érezhetik ezt, akik feltétel nélküli szeretet kaptak gyermekkorukban. Az ilyesmi létezik. Nem az alkalmankénti összezördülések, esetleges igazságtalanságok, kiabálások fosztják meg tőle az embert, ez önmagában egy külön minőség. Vagy adott ... - vagy nem, és ott kezdődik a játszmák és a különböző jellegű, szintű és mértékű bántalmazás világa.

Csodás dolog átélni, milyen ezen a határon innen létezni. Megérteni, hogy nem kell feláldozni magunkat. Hogy szenvedni nem erény. Hogy önmagunk megtagadásával nem lehet adni. Hogy igazán szeretni magunkat és teljesnek lenni az egyetlen út ahhoz, hogy másoknak is teljes életet tudjunk nyújtani. Boldogság csak boldogságból születik. Per definitionem.

A megszületés erre a világra csak a kezdet. Let the journey begin.

Keleti remény - nem (csak) időseknek

Először akkor láttam, amikor éppen óriási szükségem volt arra, hogy újra hinni tudjak. Úgy általában az életben. Hogy érdemes tovább csinálni. Nem az volt a kérdés, folytatom-e, ez igazából sosem kérdés, az ellentétes lenne az életösztönnel, de hogy érdemes-e folytatni, az akkor először alapjaiban kérdőjeleződött meg bennem. Pedig a remény abban, hogy lesz jobb - ez volt az egyetlen, ami korábban sosem hagyott el, még akkor sem, amikor minden mást elveszítettem.

Ebben az állapotban rettenetesen felkavartak és beleégtek az gondolataimba azok a mondatok, amelyek gyomron találtak, és amelyekről legbelül éreztem, önigazolást várok tőlük, ezért ezt a szempontot tudatosan igyekeztem távol tartani magamtól. Mégis, ezek a mondatok megmaradtak, és másodszorra, már kitisztult elmével és elcsendesedett lélekkel nézve is kiemelkedtek a történetből. Újra, saját jogon, és nem a külső megerősítésbe kapaszkodni kívánó szándékaim fényében is bebizonyították létjogosultságukat. Ezek tükrözik mindazt, amiben korábban hinni tudtam, ami a saját, önálló, hosszú évek alatt kiforrott meggyőződésem lett, és ami a vetítés előtti félévben alapjaiban megrendült. Az élet próbára tette az egész létezésemet, és most rajtam volt a sor, hogy megküzdjek a túlélő, maradandó, tehát valódi értékekért. A film gondolatai segítettek a tájékozódásban.

Emellett pedig olyan humor, életigenlés és a puszta túléléssel szemben a minőségi élet iránti vágy, igény és elvárás árad az egész műből, amilyennel már nagyon régen találkoztam, és amire nagyon nagy szükség van. Mindenkor, de ilyenkor különösen.

Initially, you're overwhelmed. But gradually, you realise it's like a wave. Resist and you'll be knocked over. Dive into it, and you'll swim out the other side. This is a new and different world. The challenge is to cope with it. And not just cope, but thrive.

Miután ezer meg egy kritikát elolvastam, és még a kedvező hangvételűek sem tudták elkerülni a közhelyet, miszerint ez a film az idős korosztálynak szól, csupán azért, mert a főszereplői idős emberek, hangosan is fel kell tennem a kérdést: tényleg csak én érteném, hogy ez a történet éppen nem az öregségről, és főképp nem elsősorban az időseknek szól? Hogy az lenne a legnagyszerűbb, ha minden fiatal látná (és nem, számukra sem az ifjú szerelmespár történetszála az érdekes, éppen ebben található az egyetlen közhely, és a film egyetlen gyenge pontja - bár ettől még aranyos, szimpatikus és humoros), és megértené, hogy minél korábban ismeri fel valaki a film fontos gondolatainak igazságát, annál nagyobb esélye van teljes életet élni? Hogy az először talán közhelyesnek tűnő mondatok félelmetes ítéletekké válnak, amint rájövünk: pontosan ez történik velünk is, és csak hisszük, hogy kivételek vagyunk? Hogy éppen az a lényeg, hogy ne életünk alkonyán döbbenjünk rá: elrontottuk az egészet, és a vég előtt ne csupán annyi esélyt kapjunk, ha egyáltalán, hogy megbékéljünk önmagunkkal? Hogy ne kelljen 20-30-40 évnek eltelnie ahhoz, hogy esélyt adjunk magunknak a valódi boldogságra? Bár az idős emberek problémái jelennek meg a történetben, igen változatos szempontokból megvilágítva, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ezek nem is csupán az idős emberek problémái - sokkal inkább arról az univerzális bölcsességről van szó, hogy nem szabad túl öregnek érezni magunkat az újrakezdéshez, bármit mutat is a naptár, a tükör, vagy a szülinapi torta gyertyáinak száma. Arról, hogy még idős korban sincs késő ahhoz, hogy megpróbáljunk boldogok lenni, tehát soha nincs késő hozzá, és pláne fiatalon, vagy fiatalabban nincs késő ehhez (egyébként is, hogy mennyire érezzük öregnek és bármiről lekésve magunkat, arról szubjektíven - már meglepően fiatalon - sokkal negatívabb kép él bennünk, mint azt a valóság indokolná), és hogy a tapasztalatainkat, megszerzett bölcsességünket és önismeretünket időben állítsuk - és állítsuk! - annak szolgálatába, hogy boldogabbá tegyük magunkat - és ezáltal azok életét, akikére hatással vagyunk.

A főszereplők többségéhez képest feleannyi idősen, és azzal együtt is, hogy egész életemben hittem ebben, amikor élesben történik minden, amikor először érzi magát valóban túl idősnek valamihez az ember, lemaradva ahhoz képest, amit várna magától és az életétől az adott korban, és amikor először szembesül azzal, hogy ez így nem fog működni, hogy vissza kell mennie oda, ahol minden elromlott, elölről kell kezdenie mindent, amiről azt hitte, részben vagy egészben már megoldódott - nos, akkor még engem is bénító félelem fog el, nevetségesnek érzem magam, és elképzelhetetlennek tűnik, hogy akkor én most onnan, nagyon messziről, nagyon az elejéről, nagyon a korommal és a mögöttem maradt évtizedekkel skizofrén viszonyban álló kezdetektől felépítsek valamit, aminek a mögöttem maradt évtizedekben kellett volna megtörténnie. 

Magától, vagyis bizonyos emberek által biztosítva, mert úgy lett volna természetes. Úgy lett volna normális. Ahogy normális lett volna nem vakon bízni 40 évig a házastársamban, hanem olykor őszintén beszélni, megkérdőjelezni, amit tesz vagy mond. Talán neki is jobb lett volna, ha nem hiszem el örökké, hogy nem akarja megosztani velem a gondjait; ha érzi, hogy érzékelem a benne zajló változásokat, akkor is, ha látszólag titkolni akarja előttem. És ahogy jobb lett volna nem a tudatom börtönébe zárni magam évtizedekre egy lélekfagyasztó meggyőződés miatt, ami megakadályozott abban, hogy szembenézzek a valósággal, ami végül nem is volt olyan szörnyű, hogy ezért fel kellett volna áldoznom az egész életemet a félelem oltárán. És ahogy megkerülhetetlenül, lehetőleg minél előbb, el kell fogadni, hogy ha vége van valaminek, akkor vége van. Akkor is, ha nemeslelkűségből ragaszkodni próbálunk ahhoz, ami már nem létezik. Mert már nem létezik.

Ezeket a gondolatokat gyakran bélyegzik közhelynek, pedig az igazság az, hogy rettentően kevesen értik meg: a felismerés önmagában nem eredményezi az élet lényegi megváltozását, ez csakis akkor valósul meg, ha a felismerések szerint cselekszünk. Ami persze borzasztó nehéz. Miközben már a felismerés sem egyszerű, ahhoz is rengeteg bátorságra, lelkierőre és az önmagunk iránti őszinteségre van szükség, hiszen sorsdöntő. De ennél is jóval nehezebb valóban kimondani és megtenni azt, ami a felismerés egyenes következménye. Nem tovább folytatni a régit, immár az ismeret birtokában, tudva tudván, hogy nem magunkhoz hűen cselekszünk, hanem ténylegesen lépni. Valóban azt az életet élni, amely kiteljesít. Mert csak így teljesíthetek ki mást is, aki velem együtt halad az úton, és akivel én együtt haladok.

Az őszinteség - magunkkal és azokkal szemben, akikre hatással van az életünk - elengedhetetlen. Ehhez persze meg nem alkuvó következetességre van szükség. És mivel az önismeret, a tudás, a bölcsesség visszamenőleg nem alkalmazható, a következetességet kizárólag az önmagunkhoz és a másokhoz való, mindenkori legjobb tudásunk szerinti őszinteséggel vállalhatjuk. Ilyenkor van lehetőség azt mondani, hogy sajnálom, tévedtem, de mivel soha nem hazudtam, sem önmagamnak, sem másnak, így továbbra is a legjobb meggyőződésem szerint élek, még ha ez a meggyőződés változik is. Az ilyen döntések mindig fájdalmasak, de egyben felszabadítóak is, és a lelkiismeretünk csalhatatlanul jelzi, ha helyesek. Akkor pedig a fájdalom nem tántoríthat el. Sem az elszenvedése, sem az okozása. Ettől persze még nehezebb az elfogadás, és még nehezebb lépni. De ha 60-70 évesen is az dönt a hátralévő évek minőségéről, hogy hisz-e magában valaki vagy lemond önmagáról (márpedig ez így van, ha elmesélik filmen, ha nem), akkor feleannyi idősen végképp igaz ez. Mert ha az élet matematikai alkonyán van remény, akkor feleannyi idősen kutya kötelességem hinni és mindent megtennem azért, hogy boldog legyek. Különösen akkor, ha végre rátaláltam ennek a nyitjára. Amikor már tudom, mit kell tennem, és nincs több kifogás. A változtatás, ami korábban lehetetlennek, majd valószínűtlennek tűnt, immár elkerülhetetlen. És ez így van jól.

The only real failure is the failure to try. And the measure of success is how we cope with disappoitment. As we always must. We came here, and we tried. All of us, in our different ways. Can we be blamed for feeling that we are too old to change? Too scared of disappointment to start it all again? We get up in the morning. We do our best. Nothing else matters...

Most előttem áll a feladat, hogy megtegyem azt, amit egész életemben hirdettem. És ezúttal, a végtelenül embert (azaz engem) próbáló körülmények ellenére, az egész életemet új alapokra helyezve, meg is teszem. Mert nincs tegnap és nincs holnap. A tegnap már elmúlt, a holnap mindig csak lesz. Ami van, az a ma, a jelen; ez az egyetlen időpont, amikor befolyásolhatom, mi történjen velem, amikor változtathatok a későbbi jelenjeim minőségén. Rettenetesen félek, de az a lehetőség, hogy úgy kelljen tovább élnem, ahogy eddig, hogy hagyjam, hogy ugyanaz megtörténjen velem, mint korábban már olyan sokszor, ezerszer riasztóbb. Így nincs az a félelem, ami visszatarthat a változtatástól. Mert változás csak akkor lesz, ha előbb mi változunk, és változtatunk. Erről szól a film is. Bármennyi idős is valaki. És arról, hogy csak így érdemes.

 

...But it's also true that the person who risks nothing, does nothing...has nothing. All we know about the future is that it will be different... But perhaps what we fear is that it would be the same. So we must celebrate the changes. Because, as someone once said, everything will be all right in the end. And if it's not all right, then trust me... it's not yet the end.

Én ezt még soha, senkitől nem hallottam ilyen világosan és lényegretörően. Zseniális.

Charlie Chaplin a 70. születésnapján írta az alábbiakat:

1. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, észrevettem, hogy a kínok, a szenvedések és érzelmi fájdalmak csak figyelmeztető jelei annak, hogy a saját igazságom ellenében élem az életem. Ma már tudom, hogy ez: HITELESSÉG.

2. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, megértettem, hogy mennyire tud bántani valakit az, ha rá akarom erőltetni a vágyaimat, miközben az idő még nem jött el erre, illetve az adott személy még nem állt készen rá, még akkor is, ha ez a személy én magam voltam. Ma ezt úgy hívom: TISZTELET.

3. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal, hogy másfajta élet után vágyakozzak, és láttam, hogy minden, ami körülvesz, az valójában egy lehetőség arra, hogy fejlődjek. Ma ezt úgy hívom: ÉRETTSÉG.

4. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, megértettem, hogy minden körülmények között a megfelelő helyen és időben vagyok, és minden a megfelelő pillanatban történik. Így nyugodt lehetek. Ma ezt úgy hívom: ÖNBIZALOM.

5. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal, hogy raboljam a saját időmet, és abbahagytam a jövőre vonatkozó nagy tervek gyártását. Ma csak olyan dolgokat cselekszem, amik örömet okoznak nekem és boldoggá tesznek. Olyan dolgokat, amik felvidítják a szívemet. Mindezt a magam módján csinálom, a saját ritmusomban. Ma ezt úgy hívom: EGYSZERŰSÉG.

6. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felszabadítottam magam azok alól a dolgok alól, amik nem tettek jót az egészségemnek - ételek, emberek, dolgok, helyzetek és minden, ami elvitt önmagamtól. Először ezt a hozzáállást egészséges egoizmusnak tartottam. Ma már tudom, hogy ez: ÖNMAGAM SZERETETE. 

7. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal a próbálkozással, hogy mindig igazam legyen, és azóta sokkal kevesebb alkalommal tévedtem. Ma ezt úgy hívom: SZERÉNYSÉG.

8. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, elutasítottam, hogy a múltban éljek és a jövő miatt aggódjak. Most, csak a pillanatnak élek, ahol MINDEN történik. Ma napról napra élem az életem és úgy hívom: BETELJESEDÉS.

9. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, észrevettem, hogy az elmém képes arra, hogy zavarjon és beteggé tegyen. De ahogy összekapcsoltam a szívemmel, az elmém nagyon hasznos szövetségessé vált. Ma ezt úgy hívom: A SZÍV BÖLCSESSÉGE.

10. Nem kell, hogy féljünk a vitáktól, összekülönbözésektől vagy bármilyen problémától önmagunkkal vagy másokkal. Még a csillagok is összeütköznek néha, és a találkozásukból új világok születnek. Ma már tudom, hogy EZ AZ ÉLET.

...

A feketével szedett gondolat egy hete fogalmazódott meg bennem, szinte szó szerint így. Egy hét pedig nagy idő, bőven elég ahhoz, hogy eldöntsük, elindulunk-e az immár nyilvánvalóan saját utunkon, vagy sem. Én el.