Back, then forward

You know what? There is a whole world out there in which people do not self-destruct, they do not think they have to punish themselves and believe that love happens in order to make us happy, that is, so that we can make ourselves happy by it. I choose them. From now on, I'm not looking back. Never. Once, almost a year ago I felt that for the first time in more than 30 years, my life, my life had eventually begun. I had a sense of expectation, such an unknown feeling, so unlikely, but it was there. I can still recall the memory of it, that is how I know it happened. Now I want to recreate that sensation, I want to live it, not just know it has happened to me. I want to be able to feel again.

How could this happen? How could all that optimism which was almost happiness evaporate without a trace? How did I end up here, yet again, and even more so than ever before, bitter, disappointed, full of hatred? Fighting for a speck of hope, trying to find the remains of love somewhere deep down in myself, if it is still possible. Remains of love for myself, for another human being, and most importantly, for life. How did this happen after the end of last summer? That experience almost a year ago must mean what I thought it would back then. This is the only unfailing sensation, it could not have betrayed me this time either. But it is my task to make sense of it, to utilise it for my advancement, for reaching what I have always believed in, though I might have relied on external justification for it a little too much. That is definitely not going to happen again.

If you believe in it, live it. And I will, I certainly will. There is a whole world of people out there who know that we are supposed to be happy. From this moment on, I am one of them, entering their universe.

Never letting go

My name is Katia C. I am thirty-one and a half years old and I have just been born. To live.

31

Már legalább egy hete szinte minden órában 31-kor ránézek az órára. Vagy 21-kor. Eleinte megdöbbentett, de mostanra csak hátradőlök és élvezem, nem lepődöm meg azon, hogy nem akar múlni. Érzem, hogy ilyenkor történik valami, ami egy másik dimenzióval áll összeköttetésben. Vagy talán kisbolygóval. Csak érzem, az egyetlen bizonyossággal, ami csalhatatlan.

És soha, egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos...

1

Egyik nagyon kedves - és mellesleg boldog párkapcsolatban élő fiatal anyuka - ismerősöm mondta: "hülyeség az, hogy a párodon kívül sosem érdekelhet más; a monogámia egy döntés". 

Mindig meglepődöm, amikor valaki ezt mondja... Szerintem az olyan egymásra találás esetében, amikor két ember kölcsönösen annyira boldoggá teszi egymást, hogy összekötik az életüket, az 1 meglehetősen nagy szám. Ennél kevesebb pedig nem elég egy ilyen döntéshez. De több nem kell, csak legyen ez a kapcsolat alapja, és akkor igen, akkor megéri küzdeni érte. Értem én, hogy egy hosszú párkapcsolatban felbukkanhatnak újabb férfiak és nők, de olyanból 1 valóságos...igen, az óriási teljesítmény. És én addig nem állok meg.

Sosem hittem a tündérmesékben. A legnehezebb rész ott kezdődik, hogy ... boldogan éltek, míg meg nem haltak... Ez nem magától értetődő. Talán közhelynek tűnik, de csak addig, amíg rá nem jövünk, hogy szinte senki nem veszi komolyan ezt a gondolatot, amíg a saját kárán meg nem tanulja, mennyire lényegien igaz. Nagy munka, hogy az a boldogság fennmaradjon, hogy működjön egy kapcsolat, ami annyival ezerarcúbb, mint maga a szerelem. Ezzel azóta tisztában vagyok, amióta az eszemet tudom, bár fogalmam sincs, honnan jön ez a tudás. De bennem van, és a - minden irányú - tapasztalataim csak megerősítették, ahogy azt is, hogy az őszinte szeretetben és a kölcsönös boldogságban hiszek, és már tudom, teljesen biztos vagyok abban, hogy ez nem illúzió. 

Az alternatívát éltem 31 évig, és minden szempontból állíthatom, nem, semmiképpen sem éri meg. Nincs az a körülmény, amivel megindokolhatnám magamnak, hogy a saját gyermekemet valaha olyan életre kényszerítsem, mint amilyen az enyém volt. Nem. Nem jobb lenni, mint nem lenni, bármilyen is az az élet, és szülőként kötelességem felkészültnek lenni arra, hogy boldogságra tudjam nevelni a gyerekemet. Egy szülő nem mentheti fel magát azzal, hogy ő nem jó szülő, miközben mégiscsak gyereket vállal. Ha nem elég jó, váljon jobbá, de valóban jobbá. Adni, boldogságra nevelni viszont csak akkor lehet, ha az ember maga is boldog. Nem jobb hazugságban élni csak azért, mert az ilyen élet látszatra jobban hasonlít az elfogadott normához, amivel magunkat is meggyőzzük arról, hogy ez így van rendjén, mert az igazsággal képtelenek vagyunk szembenézni. Nem, nem jobb egy akármilyen apa, csak legyen. Nem, nem jobb, ha apa marad, bár minden sejtje elkívánkozik, nagyon, nagyon messzire. Nem, nem jobb egy olyan családban felnőni, ami csak azért marad együtt, mert "felnőtt" tagjainak az a meggyőződése, ennek így kell lennie, miközben életre szóló traumákat okoznak vele egy (vagy több) kiszolgáltatott léleknek. Semmit nem kell. Semmit nem kényszerít ránk az élet, amivel tönkretesszük magunkat és másokat, és mi sem kényszeríthetünk magunkra - és ezzel másokra, akik még csak tenni sem tudnak ellene - egy egyre nagyobb hazugsághálóba bonyolódó életet. Amit aztán majd nekik kell kibogozni. Amiben azt tanulja meg egy gyerek, az lesz az alapélménye, hogy nem szabad élni, és a valódi, felszabadító boldogság lehetetlen; hogy az ő létébe a szüleinek bele kell halnia, hogy a szülőnek a gyerek életébe bele kell halnia, és szükségszerűen ez a valóság. Csak mert én gyereket akartam, hogy értelmet adjak az életemnek. Vagy mert ő gyereket akart. Nem.

Most már biztos, hogy akkor lesz családom, amikor megtalálom azt az embert, aki ugyanannyira akarja ezt tőlem, mint én tőle. Aki boldoggá tesz, és akit én is boldoggá teszek, akkor is, ha elvárom tőle, hogy boldog legyen mellettem, és tudni akarom, hogy így van, máskülönben nem leszek a társa. Hiszen csak emiatt dönthet úgy, hogy hozzám köti az életét, másképp mit keresne mellettem? Ha érzelmileg és fizikailag is elköteleződik mellettem. Ha én vagyok neki az egyetlen, és nekem is ő az. Akiért vállaljuk, hogy dolgozni fogunk a közös boldogságunkért, és évek múlva is tudni fogjuk, miért akarunk összetartozni. És lesz merszünk bevallani magunknak és a másiknak, ha már - akár egyoldalúan is - nem érezzük ezt; ha mindent megtettünk értünk, de kiderült, hogy az útjaink eltávolodtak egymástól, ezért megtiszteljük magunkat és a másikat azzal, hogy esélyt adunk magunknak és egymásnak is az igazi boldogságra, ha együtt ilyen minőségben már nem tudjuk ezt megtalálni. Mert nincs olyan, hogy tenni kell valamit, ami bezár a saját életünkbe. 31 év után kitörtem ebből a tévhitből, és amit tovább szeretnék adni, az kizárólag a végtelen lehetőségek élménye, a magunkkal és a másokkal szembeni őszinteségből eredő szabadság és a boldogság esélye.

Ennél pontosabban már nem lehet fogalmazni. Most már az élet jön. Az 1 nagy szám. Ha szabadabb vagy vele, mint nélküle, a monogámiával valójában kitárul a világ.

Élni, 3D-ben

Újra Titanic őrület, ezúttal 3D-ben. Igaz, én az előző körről lemaradtam, így túl a harmadik X-en először látva a filmet úgy vélem, egészen mást jelent számomra, mint a sírig (sőt, a síron túl is) tartó szerelem ódájaként érte rajongó vagy a filmet éppen emiatt ki nem állható tömegek számára.

Rose a záró jelenetek egyikében azt mondja, most már tudjuk, hogy élt egyszer egy Jack nevű férfi, aki megmentette őt, minden lehetséges módon, ahogy csak egy embert meg lehet menteni. Az igazság azonban az, hogy Rose saját maga döntött az élet mellett, méghozzá több alkalommal is. Sőt, egyszer - nem kis kockázatot vállalva - ő is megmentette Jack életét, és éppen akkor, amikor az avatatlan szemlélődő számára úgy tűnhetett, a vesztébe rohan.

Addigra azonban a korabeli, és az ő helyzetében lévő nőkre jellemző béklyói ellenére nagyon sok sorsfordító döntést hozott - rendkívül kényes helyzetbe került, hatalmas nyomás nehezedett rá, így számtalan módon megracionalizálhatta volna magának a konfliktusokat nem vállaló út választását. Amit érthető módon először meg is tett (17 évesen miből gondolta volna, hogy "ő tudja jobban", pedig... A tanulság: soha nem szabad lebecsülnöd magad, soha), de aztán - igen, egy másik ember, egy külső nézőpont hatására, de - képes volt átértékelni mindent, és bátran, és az egyetlen igazán érdemes módon dönteni. 

Számomra a film legnagyobb érdeme ennek bemutatása. A legfontosabb párbeszéd akkor hangzik el kettőjük között, amikor Jack félrehúzza őt a fedélzeten, és elmondja neki, hogy véleménye szerint hiába áltatja magát Rose, csapdában van, és bele fog pusztulni ebbe az életbe - abba, amelynek a lehetősége annyira felzaklatta korábban, hogy a tengerbe akart ugrani. Talán nem azonnal hal majd bele, hiszen erős - ez viszont épp azért aggasztó, mert kevésbé érzékelhető a lélek kiüresedésének veszélye -, de végül az a tűz, amely benne ég, kihuny majd, ha nem a szívére hallgat. Erre Rose azt feleli, hogy nem Jack dolga őt megmenteni (elismerve ezzel, hogy valóban menekülésre késztető helyzetben van).  

Jack válasza az, amit egy állhatatos embernek, akármennyire szereti is a másikat, mindig képesnek kellene lennie kimondania: 

 

"Valóban. Ezt csak te teheted meg."

Igaz, hogy kell hozzá segítség, de hány és hány ember kap nap mint nap fenékberúgást - nem is kicsit - az élettől, és megy el mellette mégis anélkül, hogy komolyan megfontolná - és megvalósítaná - a változtatás lehetőségét? Hogy Rose-ban megfordítottak valamit Jack szavai, azt saját intelligenciájának, belső tartásának, önbecsülésének köszönhette. Számomra a filmnek két "legfontosabb" mondata van. Az egyik az, amikor a kis arisztokrata csemete modoros viselkedését látva Rose ráébred, hogy semmi nem lesz más az ő esetében; hogy ha marad, pontosan ez vár majd rá, nincs alternatíva. Így aztán felmegy a fedélzetre és megkeresi Jack-et, hogy közölje vele:

"Meggondoltam magam."

És ezzel életre szóló döntést hoz. Olyat, amellyel kiszabadítja magát a börtönből, amelybe egy mások által rákényszerített - egy önálló döntéseket megtagadó - élet zárná.  Ahogy az anyja mondja, ez akkoriban a női sors velejárója volt. A társadalmi szabályok értelmében egy arisztokrata nőnek - látszólag kiváltságos helyzete ellenére - nem volt beleszólása abba, kit szerethet, kivel vagy hogyan éljen. Furcsa módon manapság is rengetegen magukra kényszerítik ezt a kilátástalan sorsot, holott a száz évvel ezelőttihez képest sok minden nyitottá vált a nők számára. Hogy sokan mégis képtelenek kilépni ebből az ördögi körből, annak gyökere generációk átörökített sorsproblémáiban keresendő. Ez egyáltalán nem annyira vudu, mint amilyennek hangzik. Az ilyen személyiségmintákat tanuljuk meg leggyorsabban, halálos precizitással - persze tudat alatt. Ha már beszélünk róla, felismerjük és kimondjuk, hogy ez nincs így rendjén, nem kell így lennie, az az első lépés a változtatás lehetősége felé.

Amikor a Carpathián megkérdezik Rose-tól a nevét, és a szemében tükröződő végtelen elszántsággal Rose Dawsonként mutatkozik be, elhangzik a második legfontosabb mondat. Ott és akkor végleg választ, és megszakít minden kapcsolatot azokkal, akik a vesztét okoznák, akik olyan életre kényszerítenék amelyről tudják, hogy tönkreteszi majd őt. Mélységes megvetése Cal iránt leolvasható az arcáról, amikor utoljára látja őt, amint a férfi a fedélköz túlélői között éppen utána kutat, de aztán már csak előre tekint. Csak ő számít. Mert minden itt kezdődik. Nem lehetsz boldog, amíg magadat háttérbe szorítod. És nem vállalhatsz felelősséget úgy az életedért, hogy tudva tudván lemondasz a reményről. Jack megtanította Rose-nak, hogy saját magát kell megmentenie. Annyit tehetett, és ezt meg is kellett tennie, hogy megpróbálta felnyitni a szemét, ennél többet azonban nem tehetünk másokért. Gaál Viktor idézete jut eszembe: "Nem lehet tanítani másokat, Orin. Nem attól értesz meg dolgokat, hogy nagyon bölcs emberek elmondják neked, hanem, hogy ott benn az elmédben saját magad összeilleszted a kirakó darabjait." Én ezt azzal egészíteném ki, hogy de, kellenek a külső impulzusok, a tanítás viszont csak akkor éri el a célját, ha a tanítvány nyitott rá. Hogy Rose tényleg meglátta a lényeget, az rajta múlott.

" Dawson. Rose Dawson."

A forgatókönyvírók vélhetően nem ezeket a mondatokat szánták a legnagyobb szenzációnak, számukra mindez talán természetes is, és a hangsúly az örökké tartó szerelem erején van. A lényeg azonban mégis az önbecsülés ereje. Ez az, aminek köszönhetően Jack rá tudja bízni Rose-ra a döntést, akkor is, ha tudja, elveszítheti őt (pontosabban: a lány addig úgysem tartozik hozzá valójában, amíg nem mellette dönt, amíg nem őt választja, hiába érzi Jack, hogy Rose is szerelmes belé - addig pedig nincs közös történetük),  és amellyel Rose képes a saját értékítéletét a tudatába sulykolt tradíciók és társadalmi elvárások sűrű szövedékén is átküzdeni. Hiszen rengetegen képtelenek ilyen mértékben kiállni a saját boldogságukért, márpedig e nélkül nincs is tovább élet. Főképp nem onnan, ahonnan Rose tér vissza.

És noha ez csak egy "fiktív történet", az élet pontosan ugyanígy működik. Talán nem egy luxus óceánjáró jeges vízbe süllyedése fenyeget azonnali halállal; lehetséges, hogy ennél triviálisabb körülmények lehetetlenítenek el valakit lassan és alattomosan, de az biztos, hogy a döntés a mi kezünkben van. Amikor Rose visszaugrik a mentőcsónakból a fedélzetre, nem a vesztébe rohan. Ez a jelenet arról szól, hogy az egyetlen, számára valóságos és értelemmel teli életet választja, bármilyen hosszú (vagy rövid) legyen is az. Hiszen hány ember él úgy, hogy belül valójában már régen eltemette magát és lemondott a boldogság lehetőségéről? És mi értelme van úgy akár csak egyetlen percet is eltölteni?

Megvalósult álom

9 hónappal ezelőtt írtam:

Hanem... még egyszer, utoljára nagy levegő, és megcsinálom. Kerül, amibe kerül. Miután a mindent elvárást követően teljesen lemondtam arról, hogy bárkinek is fontos legyek, igenis elvárom, hogy ha valaki velem kezd, akkor ne csak kihasználni akarjon, de számítsak is neki. Hogy ne legyen mindegy neki, hogy én vagy más. Vagy pl. felhívjon néha. Vagy írjon nekem. És ne csak akkor keressen, ha szüksége van valamire. Hogy nézze el, ha nem vagyok a topon, és még mindig ugyanúgy érdekeljem, ne nekem kelljen örökké pedáloznom és értékesíteni magamat. Hogy hiányozzak neki. Hogy megbecsüljön. És megbecsülje a munkámat, és tudja, hogy nagyon különleges, amit tőlem kap, és nem veheti készpénznek, mintha ez járna, mert az ilyesmi ritkaság. Csak persze a szomszéd fűje mindig zöldebb. Ez is a gyerekes szűklátókörűség jellemzője - épp ezért kell felnőni ahhoz, hogy valaki meg tudja becsülni azt, amit kap, amije van. Sőt, hogy tudjon harcolni érte és ne akarja elengedni, és főleg ne higgye azt, hogy ez olyan alapvetés, ami majd mindig ott lesz a számára, és amit bárki, bárhol és bármikor megad majd neki. Mert hát nem, pont ez az egyetlen felismerés a lényeg.

9 hónap. Sokba került, nem tagadom, minden erőmre szükségem volt, hogy túléljem. Nehéz, és rettenetesen fájdalmas szülés volt, ugyanakkor rettenetesen gyönyörű is. Sorsfordító, hogy megtörtént, megtörténhetett. Félelmetes, hogy a fentiek szó szerint valósultak meg. Hogy minden egyes szó igaz lett. És egy szóval sem több. Bizonyos szempontból nincsen több, és mégis. Mert különbség van a "ne akarja elengedni" és a "ne engedje el" között. Most már tudom, mekkora. De nem lehet egyszerre 3 lépcsőfokot ugrani. Türelem kell most, ami számomra az egyik legnehezebb dolog. Talán azért, mert 31 éve teszteli az élet ezt a képességemet.
Örülni annak, amit kaptam, ezt kell most tennem. És így van, de még mennyire. Mert végre kaptam, kérés nélkül, rengeteget. Az élet jött felém, nem nekem kellett rohannom utána. Csak előbb túl kellett élnem, hogy nem lehet több. De közben egy pillanatra sem veszítettem szem elől azt, mennyivel több lettem általa. És Általa.

Hittem, éreztem, tudtam, hogy lehet valóság, amire vágyom. Hogy nincs bennem, mert nem kell, hogy legyen bennem megbánás, akkor sem, ha úgy érzem, belehalok. És nem halok, már nem. Az első trimeszter óta nem. Hiszen az egészet az újjászületésért teszem, eddig is ezért tettem, have been doing, már 12 éve. Persze ez már döntés kérdése, de ennyi küzdelmet követően nálam már nem lehet kérdés, hogyan döntök. Így lesz ez a 9 hónap is előrelépés, csakis egy irány lehetséges. Nem adom fel. Végre érzem, hogy élek, és nem csak attól, ha szenvedek. Vagyis nem amiatt érzem így, hanem mert átéltem azt, amit talán most, hogy már megtörtént, sem tudnék olyan pontosan megfogalmazni, ahogy 9 hónappal ezelőtt sikerült.

Megvalósult az álom. Nagyszerű, gazdagító, boldog valóság, üdvözöllek.

...

I'm giving you a night call to tell you how I feel
I want to drive you through the night, down the hills
I'm gonna tell you something you don't want to hear
I'm gonna show you where it's dark, but have no fear

There's something inside you
It's hard to explain
They're talking about you boy
But you're still the same

Ismét elkapott az Örvény

Amikor megláttam, hogy az évadban június 18-án utoljára lesz színpadon az Operában az Örvényben, amit tavaly az ősbemutatót követően még egyszer meg kellett néznem, annyira lenyűgöző volt - mentségemre legyen szólva, azóta már az Avatart is láttam, méghozzá moziban sikerült :) -, úgy döntöttem, hogy hirtelen felindulásból veszek két jegyet, majdcsak kerítek addigra valakit, aki eljönne velem.

Aztán persze a nagy rohanásban (szombat délelőtt egyesületi évzárót tartottunk, annak minden, éjszakába nyúló szervezési feladatával együtt) péntek estére jutottam odáig, hogy kedvenc közösségi oldalunkon meghirdessem a plusz jegyemet, és persze ez későnek bizonyult. Sebaj, mentem egyedül, full-bloomban, úgy, hogy még az Opera bejáratánál egy elismerő, minden sértő, lekezelő, hímsoviniszta felhangot nélkülöző "ez igent" is kaptam, aminek nagyon örültem, mert kivételesen én is elégedett voltam a tükörképemmel (ez a mai ruhapróbán szöges ellentétébe fordult - "aaaaaaaaaand we're back"). Kis feketében - aminek megjavított cipzárja ezúttal állta a strapát -, strasszos medálban, Eiffel tornyos fülbevalóval és fél év után újra igazi sminkkel tényleg jólesett kimenni az utcára.

A napfény természete

Nade, visszatérve a lényegre, a BKV is velem volt, így a késői indulás ellenére 18.57-kor már a bérelt helyemen (3. emeleti oldalülés, 3. szék) vártam az előadást, egyedül, és nagyon örültem, hogy csak a saját reakcióimmal kell foglalkozni, hogy senki nem zavar meg a figyelésben és teljesen átadhatom magam a látottaknak. Ezúttal az ősbemutatóhoz hasonlóan 2 szünettel 3 részre osztva, 1-3-1 felállásban adták a darabokat. Mint mindig, most is Myriam Naisy duettjét és Lukács András Örvényét vártam a legjobban, és ismét nem csalódtam. Volf Katalin a maga 47 évével még mindig gyönyörűen és plasztikusan táncolta a vörös csábító szerepét - komolyan, azok az oldalsó angolspárgák a levegőben...komolyan??? :)) -, Philip Glass darabját pedig hivatalosan is a legnagyszerűbb zenének nyilvánítom, amely még a mellettem ülő és folyamatosan fintorgó kritikus pár száját is képes volt befogni, sőt, még a "milyen szép ez a zene" hangzású mondat kimondására is késztette az ifjú hölgyet. Valóban, és így harmadszorra még inkább tudom értékelni a letisztult, de zseniális koreográfiát, amelyet a dallam ihletett.

Egy kis ízelítő Lukács András (és egy nagyon pici Myriam Naisy) koreográfiájából Philip Glass zenéjére

Kifelé jövet tovább erősödött bennem a meggyőződés, hogy az utolsó darab iránti elfogultságom akár általános jelenség is lehet, hiszen egy 9 éves forma kislány szerint "az eleje még unalmas volt, de a végére nagyon érdekes lett" az előadás, majd két nyugdíjas beszélgetéséből csíptem el, hogy "ez az utolsó még nekem is tetszett".

A halál és a lányka

És igen, azt kell, hogy mondjam, hogy minden tökéletességével együtt is A Halál és a lányka klasszikus koreográfiája nem mozgat meg annyira, míg az egyre több modern elemmel átszőtt többi darab. A modernebb mozdulatok mintha genetikusan kódolt reakciókat váltanának ki a közönségből - belőlem mindenképpen. Valahogy sokkal elérhetőbbnek, kevésbé absztraktnak, sokkal átélhetőbbnek tűnik számomra egy ilyen tánc. Persze nem csak a koreográfia, de a zene 21. századisága is hozzájárul ehhez a jelenséghez, a Tirol Concerto "Movement II" című tétele utánozhatatlanul zseniális.

A szerelem és a lány

Nem tudom, miért érzem így, zenében végképp nem vagyok szakértő, csak műélvező - vagy "műnemélvező", ha már itt tartunk (középút nem nagyon van), és bár a repetitív jellege miatt sokan unalmasnak tartják Az órák főcímzenéjét is adó Tirol Concertót, számomra olyan öröm és lelkesítés árad belőle, ami egy sok szempontból végtelenül lehangoló filmet az életigenlés archetípusává volt képes változtatni.

A szünetet is kihasználtam, mivel belebotlottam a 2011-2012-es évad bérletajánló szórólapjába, ahol rögtön ki is néztem egy 5 balettre érvényes bérletet. Gyorsan ellenőriztem a napokat, konstatáltam, hogy mindössze egy tanítást kell majd átszerveznem, hogy mindegyik darabot láthassam és elszántam magam, hogy életemben először operabérletes leszek. Mi más is lehetne az egyik előadás, mint az Örvényben; A párizsi Notre Dame jelmeztervezője pedig maga Yves Saint-Laurent, úgyhogy eldöntöttem, azt is látnom kell. Sajnos a "bérelt helyemet" már kibérelte valaki (hiába, sokan tudják, mi a jó), úgyhogy még egy kicsit beljebbre megpróbálok paszportot szerezni, és így három évtized után elmondhatom majd magamról, hogy képes voltam egy színházi bérletet beilleszteni az életembe és egyetlen előadást sem mulasztottam el. Remélem, sikerül.

Az Örvénybenről pedig még annyit, hogy az Opera által a kedvenc közösségi oldalunkon meghirdetett szavazás eredményeként a műsoron lévő balettelőadások közül ő vezet 25%-kal. Naná! Aki még nem tette, nézze meg a következő évadban, maradandó élmény lesz.