Molyolok - Holokausztregények

Véletlenül úgy alakult, hogy gyors egymásutánban kiolvastam a Sorstalanságot és A felolvasót. Mindkettő nagyon tetszett. Az utóbbiban újraéltem a filmet - ez esetemben pozitív élmény volt -, sőt, a katartikus pillanatokat szerintem a filmben sokkal hatásosabban oldották meg; a könyvben - talán szándékosan - aláássa a katarzist a nyers és kíméletlen, minden szentimentalizmustól mentes megfogalmazás. Azért a két szereplő kapcsolata, és főleg Michael érzései nagyon jól érzékelhetőek, nem beszélve az ilyen regényekben kötelező erkölcsi eszmefuttatásról, amely a nézőpont miatt mégis egyedi.

A nem hagyományos nézőpont a Sorstalanság nagy erőssége is, nem beszélve pszichológiai hitelességéről. Számomra döbbenetes az eszmélésnek ez a tisztán látó, sallangmentes és semmilyen feloldozást nem adó leírása. Ez a sokk felfogását megszűrő, folyamattá alakító tulajdonság valójában az emberi elme sajátos - és sokszor áldásos - korlátaiból adódik, és éppúgy jellemző a mindennapi életünkre, mint a láger különleges körülményei között. És amennyire félelmetes, hogy milyen szörnyűségekre volt képes az emberi faj, annyira félelmetes, hogy mit képes túlélni az értelem, és miből képes regenerálódni.

Szerintem a könyv irodalmi értéke is leginkább ennek a nézőpontnak a nagyon hiteles bemutatásában rejlik, számomra történelemkönyvek, túlélőkkel készített interjúk, sőt, képek ellenére is ez az első olyan dokumentum, mely az értelmem és a lelkem határán túl tudta tolni az élményt, és így valóban felfogom, átérzem, el tudom képzelni, hogy milyen horror volt keresztülmenni mindezen.

Játszom

Principessától kölcsönvettem ezt az őszinteségi rohamos játékot :). Nagyon érdekes, hogy milyen élményeket hoz fel az emberből egy-egy kérdésen való elmerengés.

1) Milyen regényt olvasol most / olvastál utoljára? Tetszett?

Szabó Magda: Az ajtó. Iszonyatosan tetszik. Alig várom, hogy lássam a filmet Helen Mirrennel Emerenc szerepében, telitalálat a casting.

2) Melyik a legtávolabbi hely, ahol jártál?

Helsinki. Nem csak földrajzilag, hanem azért is, mert nagyon más kultúra, mint bármelyik másik európai város, ahol már jártam, és mert nem tudom, hogy eljutok-e oda mégegyszer :).

3) Sorolj fel három olyan helyet, ahova egyszer szeretnél eljutni.

Mivel a régen vágyott Párizsba ősszel sikerült elutaznom, elsőként New Yorkba, a Cannes-i Filmfesztiválra és a Grand Canyonba - ellenálltam, de legyőzött, fantasztikusan gyönyörű hely, jó lenne személyesen is látni.

4) Van kedvenc sorozatod?

Ó, van, bizony :)! Dr. House - a veterán legjobb dráma, 30 Rock - a veterán legjobb vígjáték, Big C - a legújabb legjobb dramedy, Modern Family - a legjobb új vígjáték és persze a Prime Suspect 1-7 - most már hivatalosan is a mindenkori legjobb TV sorozat.

5) Mi a legbonyolultabb étel, amit el tudsz készíteni?

Bármilyen bonyolult ételt el tudok készíteni, persze a végeredmény nem feltétlenül egyezik majd a receptkönyvivel :). De receptből eddig még bármit megcsináltam, csak idő kell, mert a főzést kb. évente egyszer gyakorolom - egyelőre.

6) Hogyan szoktál aludni?

Hason, kezem a párna alatt, inkább balra fordulva, lábak békában :).

7) Láttad 1999. augusztus 11-én a napfogyatkozást?

Hú, nem emlékszem, csak arra, hogy volt. Bele szerintem nem néztem a csodaszemüveggel, csak megvártam, míg vége lesz.

8) Mi a véleményed az atomenergiáról?

Némi Economistes művelődés után azt gondolom, hogy a szénalapú környezetszennyezés ellen nagyon hatékony alternatíva, de rengeteg veszélye van, nem beszélve a katonai célú alkalmazásáról. Jó kezekben eszköz, de illetéktelenben borzasztó fegyver, és jó lenne, ha az emberiség felelős tagjai elég megbízhatóak lennének ahhoz, hogy humánusan használják. Nem hiszem, hogy ki lehet iktatni, de hatalmas erő, ami katasztrofális következményekkel szabadulhat ki az irányításunk alól. Ahogy a japán tsunami után készült Economist cikk is nagyon találóan írja: "Nature Strikes Back".

9) Sportolsz / sportoltál valamit?

Hű...kb. két éve igyekszem aerobicozni és futni, újabban a zumbát és a spinninget is kipróbáltam, és nagyon tetszenek. Általános iskolában röplabdáztam, de nem ment valami jól, nem voltam elég tehetséges. Aztán 15 évesen megtaláltam a végzetem, és ironikus, de pont a táncban, ennyi idősen még tehetségesnek is bizonyultam: 13 éveig akrobatikus rock'n'rolloztam. Ezek után eléggé hiányzik a rendszeresség, de mint mondtam, igyekszem :P.

10) Játszol / játszottál valamilyen hangszeren?

Jaaaj...furulyáztam, és kb. két hétig zongorára is jártam. Annyira becsülöm Anyukámat, hogy ennyire szívén viselte a zenei műveltségünket, pedig elég meddő vállalkozás volt :P. Ebből talán már sejthető, hogy a hangszeren játszás kérdése nem igazán bír aktualitással az életemben, de hallgatni azért szeretem, főleg jazzt, rockot, musicalt, komolyzenét, és a film- és sorozatzenék nem kevésszer szenzációs darabjait.

11) Hány embernek tudod fejből a telefonszámát?

Ha én is számítok, akkor kettőét. Viszont tudom, hogy hol találjam meg azét, akié fontos.

12) Mi az, amit soha nem ennél meg?

Csótányt...bár a soha elég relatív fogalom, nem tudom, ha a túlélésem múlna rajta, mire lennék képes.

13) Ha nyernél 50 millió forintot, mihez kezdenél vele?

Lakást vennék, téglából és jó nyílászárókkal;)!! Persze csak akkor, ha Á. nem vesz előtte egyet nekem is :P. Egyébként befektetném, magamnak és a leendő gyerekeim részére, hogy ne létbizonytalanságban teljen el a fiatalságuk vagy a pályakezdés időszaka, és tuti, hogy segítenék néhány családtagnak is, amennyire lehetőségem lenne.

14) Hány gyereket szeretnél?

Amennyit akkor szeretnék, amikor aktuális lesz ez a kérdés. Most ott tartok, hogy szeretnék majd, de a mikor, és főképp a mennyi még odébb van. Talán annyi biztos jelenleg, hogy egynél többet.

15) Gondolkoztál már rajta, hogy mi legyen a nevük?

Igen, volt már olyan időszak az életemben, amikor gyerekneveken gondolkodtam, sőt, horribile dictu, még a vezetéknévhez is próbálgattam őket, de azóta rájöttem, hogy ilyesmivel majd akkor foglalkozom, amikor már tuti, hogy pontosan melyik vezetéknévhez kell is passzolnia a keresztnévnek.

16) Mi volt a jeled az óvodában?

Szilva. Még most is a hideg futkos a hátamon, ha eszembe jut a hímzett szilva a tornazsákomon.

17) Dohányzol? Ha nem, rágyújtottál valaha?

Nem, és nem.

18) Mikor voltál először részeg?

Nem voltam, és nem is tervezem. Mivel sosem iszom alkoholt, így nehéz is lenne :).

Hétvégi hangulat

Párizs, pálmafák, Boci csoki...

Oscar Night Reloaded

Legutóbbi Oscaros filmélményeim:

Tenyérbemászóan tökéletes karakterek, egy szenzációs Jacki Weaver, egy szenzációs Guy Pearce és a klasszikus szemet-szemért, fogat-fogért sztori.

Két szó: Nicole Kidman. Amennyire imádom Az órákat - és Nicole-t a filmben-, ez az alakítás mindent visz. Az egész filmet is, a hátán.

Egy igazi alvilági történet a kitörés lehetőségeinek nehézségeiről. Horrorfilmbe illő maszkok, egy remek Rebecca Hall és Dr. Andrew Baird intelligensebb kiadásban :).

Another year - another great disappointment. Leslie Manville tényleg fantasztikus, de a film iszonyatosan lehangoló. El sem tudom képzelni, hogyan mondhatták róla, hogy Mike Leigh eddigi fajsúlyosabb darabjaihoz képest egy könnyed mese. Aki így gondolja - és voltak egy páran -, az biztosan elmulasztotta észrevenni, hogy miről is szól a film.

Végül egy nem mai darab, de azért Oscaros. Nem értem a fanyalgást, szerintem iszonyú jó film. Nem tudom, hogy a többi jelölt mennyivel volt jobb ennél 2007-ben (A királynőt láttam), és lehet, hogy Scorsese korábbi filmjei között vannak Oscarra érdemesebbek, de nekem - aki nem a műfaj szerelmese - nagyon tetszett. Fantasztikus színészeket szedtek össze benne, a húzónevek itt valóban minőséget jelentenek. Vera Farmiga pedig gyönyörű.

"Nálad mindig van valami csavar, amitől semmi nem egyszerű..."

Ma elmeséltem D.-nak, hogy igazából elvileg nem vagyok egyedül, de gyakorlatilag mégis. Szerintem ez elég gyakori jelenség...mármint hogy valami miatt nem jön össze egy kapcsolat, és mégis, éreztem, hogy ezúttal sem kerülhetem el a "veled mindig történik valami bonyolult; soha semmi nem lehet egyszerű" ítéletet.

És nem is. Még azt is megkérdezte, hogy nem akarok-e könyvet írni, mert biztos bestseller lenne, pedig én annyira hozzászoktam az ilyen őrjítően lehetetlen létállapotokhoz, hogy nem is érzem annyira bizarrnak a helyzetet, amelyben vagyok. Már nem. Két év hosszú idő. Pedig bizarr, de még mennyire, és örülök, hogy valaki emlékeztet rá, mert hiába mondja az eszem, az érzéseim nem hajlandóak tudomásul venni a helyzet abszurditását.

És akkor csodálkozom, hogy nem tudom elképzelni azt, amikor minden a helyén van. Igazából ez a baj. Az életem szürreális epizódok sorozata volt, amióta az eszemet tudom (néhány dolgot biztosan csak én láttam torz szűrőn keresztül, de valóban nem kellene a szomszédba mennem egy csavaros fordulatokkal teli forgatókönyv összerakásához), így valójában fogalmam sincs, hogy milyen lenne egy "normális" élet. Az egész fiatalságomat azzal töltöttem, hogy próbáltam különleges lenni és kitűnni, "más" lenni, mint az átlag, most pedig azon kapom magam, hogy bármit megadnék, ha bármilyen szempontból csak egy kicsit is mainstreamnek, a többséghez tartozónak, átlagosnak érezhetném magam. Be careful what you wish for, ugyebár.

Beütött a krach - amikor már direkt jólesne az önsajnálat, de sajnos azon régen túlvagyunk

Furcsa, hogy sokévi tudatos önismeret-fejlesztés után is mennyire nem tudunk semmit. Hogy egyedülálló 30-asként azt hiszed, amikor a különböző közösségi oldalakon az üzenőfal posztjainak 80%-át az ismerőseid eljegyzési gyűrűs, esküvői ruhás és kisbabázós képei kezdik kitenni, nagyon rosszul érzed magad. Majd rájössz, hogy annyira azért mégsem, és valahol belül még meg is nyugszol, hogy az egész jelenség mégsem annyira nyomasztó, mint amilyennek mesélik.

Aztán megtörténik. Szépen-lassan a közvetlen környezeted tagjai kezdenek el még a hányattatott sorsú kapcsolatokból is teljes életeket kialakítani, vagyis valódi közösséget vállalni egy másik emberrel, miközben te még mindig zavarodottan, enyhe bűntudattal vegyes bizonytalansággal arra gondolsz, hogy vajon lenne-e bárki, aki téged valaha elég komolyan tudni venni egy közös élet felépítéséhez, képes lenne-e annyira szeretni, hogy a függetlensége egy része helyett téged fogadjon a lényébe és a mindennapjaiba, hogy tudnál-e éppen te világ-(és ön)megváltó energiákat felszabadítani valakiben, aki aztán megosztaná veled a sorsát, élményeit, tapasztalatait; vagyis az egészet úgy, ahogy van. És ez már valóban pokoli érzés.

Mostanra tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy párkapcsolati szempontból eleve halálra voltam ítélve, amire muszáj újra és újra emlékeztetnem magam olyankor, amikor számon kérem magamon és a világon, hogy ennyire nem jön össze semmi, ha az említett intimitást igénylő elköteleződésről van szó. Viszont az elmúlt tíz évben rettenetesen sokat tettem azért, hogy ez érdemben megváltozzon - a részeredmények ugyanis nem érdekelnek, ha csak azt jelentik, hogy gyakorlatilag nem változnak az esélyeim -, de hiába áltatom magam, igazából nem történt áttörés, és most messzebb érzem magam egy ilyen kapcsolat lehetőségétől, mint valaha. Mert soha eddig nem gondoltam komolyan, hogy minden küzdelem ellenére is elképzelhető, hogy mégsem sikerül. Ezt az egyet soha nem tartottam lehetségesnek. Azt igen, hogy sokáig fog tartani, hogy nem lesz könnyű, hogy valószínűleg én leszek az az anyuka, akit az iskolában vagy a gyerek különóráján a nagymamájának néznek, de az, hogy az az egész élet, amelynek a lehetőségéért küzdök, nem lehet realitás a számomra, most hasított belém először. Mint amikor örökre elveszítesz valakit, és tudod, hogy bárhogy próbálja is az elméd racionalizálni a helyzetet, nincs visszaút, mert valami visszafordíthatatlan történt, egyszerre minden megváltozott, és soha nem lesz már semmi olyan, mint régen.

Az emberi lélek regenerációs képessége a testéhez hasonlóan lenyűgöző, azonban - vagy talán éppen emiatt - aki már átélte, tudja, hogy az ilyen változások ritkák, és örökre belénk égnek; nincs az az idő, ami elhomályosíthatja a fájdalmat vagy helyettesítő, ami kompenzálhatja azt, ami elveszett. Élhetővé teszi mindkettő, de az ki nem váltható. Mint a felismerés, hogy mi van akkor, ha az összes lélekvájkálás, önmagad legyőzései vagy a halálos veszedelemnek tűnő megugrott akadályok hiábavalók, mert végső soron ami definíciós szinten annyira elromlott, azt semmilyen elhivatott és alázatos javítómunka nem írhatja felül? Persze az évtizedes tapasztalat tiltakozik; igenis lehetséges lényegi változásokat előidézni, sarkaiból kiforgatni az életet, hogy az jobb irányt vegyen. És az az egy biztos, hogy amíg élek, nem adom fel, de perpillanat nagyon, nagyon fáj a felismerés.

Ha most valaki azt vetné a szememre, hogy én sem állok készen egy olyan szintű önfeladásra, amellyel egy valódi kapcsolat jár, akkor közel jár az igazsághoz. Valóban, én sem tudom, hogy képes lennék-e rá, de nagyon vágyom rá, képes akarok lenni rá, mindent megteszek érte és szeretném megpróbálni, még akkor is, ha elképzelésem sincs, hogy a jelenlegi és valaha volt életértelmezésemhez képest mit jelentene az. Biztosan nagyon sok kompromisszumot, de állok elébük, mivel tudom, hogy olyat kapok cserébe, amit egyedül sosem élhetnék meg.

És főképp akkor szeretném, ha lenne lehetőségem esélyt adni magamnak, magunknak, amikor végre van valaki, akiben meg tudok bízni annyira, hogy a függetlenségem oly rettegett feladását örömmel bevállaljam érte. Mert ez nekem is egy iszonyúan nehéz dolog, amire sarkallnom kell magam, hiszen önmagától - az ismert okok miatt - nem megy. De ez nem jelenti azt, hogy eleve meg sem próbálom. Amíg reális számomra egy szerelem-család-gyerekek forgatókönyv, addig nem mondok le arról, hogy egyszer megélhessem azt. Akkor sem, ha nagyinak fognak nézni az iskolában. Így van még egy ok arra, hogy jól karban tartsam magam és 50-es éveimben ne a hazai egészségügy jóindulatára kelljen majd bíznom a jövőmet.

Pluszos-e a plus size?

Lehet, hogy a véleményem miatt sokak zsebében kinyílik az a bizonyos bicska. De. Úgy érzem, jogom van véleményt nyilvánítani a témában, hiszen elég sok oldalát megismertem már életem során. Alapértelmezett létélményem a kövérség volt, és bár azóta történt egysmás, Kate Winslet után szabadon állíthatom, hogy "once a fat kid, always a fat kid" (a kövér gyerek örökre annak érzi magát). Aztán jött az anorexia, és újra a kilók, majd a jojózás. Voltam tehát mindkét(-három, sok?) oldalon, ráadásul a saját mindenkori súlyomtól/méretemtől függetlenül is van mára kialakult véleményem például az egészségről, a "normálisnak" tartott méretekről vagy a szépségről.

Mostanában fedeztem fel a plus-size modellség intézményét, ami elsőre nagyon-nagyon szimpatikus kezdeményezésnek tűnt. Aztán rögtön belebotlottam az első ellentmondásba: miközben a csontsovány modellek istenítése helyett a teljesen normál méretek kifutóra engedése egészséges gondolat (végre, éljen-éljen!), maga az elnevezés visszás helyzetet teremt. Bár értem, hogy a "plus-size" a modellszakmában megszokott XXXXXXS-es méretekhez képest plusz csak, a köztudatban egy 38-40-42-es méret "pluszosnak" titulálása épp az ellenkező hatást éri el, hiszen ahelyett, hogy "normálisnak" látnánk ezeket, a név megerősíti a photoshop által hirdetett igét, miszerint ez már sok. Pedig azért álljon meg a menet, már hogy lenne az??

A másik kényelmetlen pont számomra a ló túlsó oldala: a kövérség fetisizálása. Mert egy dolog nagyobb méretűnek lenni (ahogy már mondtam, voltam én is, tudom, hogy miről beszélek), és egy másik erényt kovácsolni az egészségtelen, hizlaló ételek evéséből, és ráadásul a vékonyság degradálásából. Az említett ételekkel önmagában nem az a probléma, hogy hizlalnak, hanem az, hogy károsak az egészségre (csak hát sajnos ez a kettő összefügg), erre pedig súlytól függetlenül szerintem oda kellene figyelni mindenkinek. 13 éves koromtól én mindig is figyeltem rá, mégis mértek már magas vérnyomást és koleszterinszintet nálam a harmadik x-en túl, és ez azért még nem az a matuzsálemi kor, amikor mindenféle nyavalyája van az embernek. Persze a genetikán is múlik, de a statisztikák azt mutatják, hogy jobbak az esélyeink, ha több a zöldség és kevesebb a szalonna az étrendünkben.

Mindenki számára más persze az optimális súly, és az is biztos, hogy van olyan, aki 42-es méret fölött kiegyensúlyozott; a lényeg csak az, hogy ő maga tudja, érezze: ez számára az az állapot, amiben jól érzi magát. Bizonyos életminőség eléréséhez azonban fontos odafigyelni az egészségünkre. A(z orvosi értelemben vett) súlyfelesleg egyáltalán nem felemelő állapot. Próbáltam, és köszönöm, nem kérek. Nehéz a lépcsőzés, megerőltetőbbnek érezzük a napi teendőket, fáradékonyabbak és kevésbé hatékonyak vagyunk. Ráadásul ki akar állandó gyógyszereket szedni harmincévesen? Ez az, amiért nem szeretem a 42-esnél kisebb méretűeket már-már negatív fényben feltüntető, a nagyevést és az extra méreteket egyoldalúan méltató írásokat, hiszen ezek éppen azt teszik - csak ellentétes előjellel - amit a mai soványságimádat: erkölcsi értéket rendelnek a méretekhez.

Továbbá...tapasztalatból tudom, hogy bizony még egy úgymond "nagyobb" méretet is nagyon nagy energia karban tartani - ráadásul Demmer Erika plus size modell is ezt mondja - , tehát pl. edzeni attól még kell/lehet; a sokat és egészségtelenül evés és a kellemesen gömbölyded formák egyáltalán nem egyenes következményei egymásnak. Táncosként - a 46 kilós időszakomat követően - nekem mindig is meggyűlt a bajom a kilókkal, amik ahogy orvosi értelemben károsak, úgy színpadi esztétikai értelemben sajnos nem odavalók. Folyamatos diéta és (a próbák melletti) edzés segítségével tudtam tartani magam 40 és 42-es nadrágméret között, vagyis mindig lehettem volna még jóval kisebb. Ez viszont csak rövid időszakokra sikerült, majd most, már tánc nélkül és egy év tejcukor-érzékenység - értsd: semmi csoki, semmi gyorséttermi étel, semmi fagyi, jégkrém, süti, palacsinta, automatás kávé, stb...) után pedig 10 év óta először rám jött egy 38-as farmer...

Éppen ezért nagyon szomorúnak tartom, hogy az embernek 40-42-es méret között törvényen kívülinek kell éreznie magát bármilyen ruházati boltban, mert az XL-es plázaméretet sem tudja feltuszkolni a combjára, csípőjére. Ezért nem vettem 5 éve hosszú nadrágot. Pár éve, amikor a sorozatosan 100%-os kudarccal végződő próbák miatt már elviselhetetlenül éreztem magam, feladtam a próbálkozást. Mert a színpadra lehet, hogy sok volt a 40-42, de arról még a magammal szembeni kritikussággal együtt sem tudtak meggyőzni, hogy az én méretemmel már kiszorulok a konfekcióból.

A normális, nem botsáska méreteket népszerűsítő kezdeményezést tehát nagyon is pártolom, sőt, fontosnak tartom, hogy a valóban nagy méretekhez ne kapcsoljunk erkölcsi ítéletet, hiszen alkat szerint mindenkinek más az optimális súlya, és egy ducibb nő is lehet ugyanolyan vonzó (vagy akár még vonzóbb), mint egy vékonyabb, de

a) a köztudatban igenis legyen csak normál, nem pedig pluszos méret a konfekció (a modellszakmában már plus-size-nak számító 40,42 szerintem mindenképpen ide tartozik még) és
b) válasszuk szét a kerekded formák esztétikussága létjogosultságának hirdetését, valamint az egészségtelen táplálkozás vagy a kövérség magasztalását.

Ha jól érzem magam a bőrömben, a kilók számától függetlenül vonzó leszek, így nincs is szükség "normál" vagy "pluszos" kategorizálásra, hiszen úgy leszek jó, ahogy vagyok :).