Mai napi hitetlenkedés 0_0

Hogy van az, hogy egy 24. héten abortusz során "eltávolított", majd "kidobott", de csodás módon életben maradt csecsemő agyvérzése miatt "a szülésvezetés során nem kellő gondossággal történő eljárás" miatt a "szülők" (?!?) pert indítanak a kórház ellen?

Az Austen paradoxon

Általánosan elismert igazság, hogy akárhogyan taktikázom is az egyben szállítandó darabok számának megadásakor, és az aktuális időszakot akármennyire meghazudtolóan jó idő van is a DVD csomagom összeállításának napja előtt, amikor végül el kell kutyagolnom értük, fagypont alá süllyed a hőmérséklet és/vagy zuhog az eső vagy erősen havazik.

Pletykafészek

Moziőrület után színházőrület. Kár, hogy jelenleg egy mozijegy kb. 6-7-szereséért tudok színházjegyet venni, márpedig most nemhogy nullán, de iszonyú mínuszban vagyok, és iszonyatosan gyorsan ki kell találnom valamit, hogy pénz álljon a házhoz. Vagyis már kitaláltam, csak működésbe kell hozni a gépezetet.

Addig is nagyon örülök, hogy a Centrál Színház "tudjátokmelyik" közösségi oldalán nyertem egy belépőt a Pletykafészek c. előadásuk első nyilvános próbájára.

Azt hittem, hogy ez még olyan rendezős-instruálós, jelmezmentes próba lesz, de tévedtem (ha megnéztem volna a bemutató időpontját, előbb rájövök, hogy egy igazi előadást fogok látni, de ehhez még nincs kellő rutinom. Majd mostantól!) Vagyis egy teljes előadást láthattunk, kb. félig teli nézőtérrel. Amikor az első felvonást beharangozó zenét meghallottam, már megnyertek a darabnak. Bár fogalmam sincs, ki az előadója, imádom ezt a számot - régi versenyzene; egyike a '80-as évek nagyon csekély számú termékének, ami tetszik. A szereposztás szenzációs; Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter brillírozik (nekem Eszter játéka különösen tetszett), Simon Kornél méltó a hírnevéhez, Básti Juli, bár kis szerepet kapott, azzal a néhány tökéletesen időzített poénnal is helyben hagyja a nézőt, Scherer Péter figurája is hatalmas, és persze ott van Liptai Claudia.

Nyilván nagy a várakozás, hogy az elmúlt évek kereskedelmi televíziózása után mit tud nyújtani a "komoly műfajban" - még akkor is, ha itt egy mellesleg nagyon vicces Neil Simon vígjátékról van szó. Még nekem is, aki 5 éve nem néz TV-t, eleinte nehéz elvonatkoztatni a fejemben lévő információktól, és Claire-t Claire-ként, nem pedig Liptai Claudiaként megítélni a színpadon. Szerencsére azonban én nem látom őt nap mint nap a reggeli műsorban, így ez a probléma hamar megoldódik. Vagyis majdnem, mert éppen emiatt marad bennem némi bizonytalanság, hogy az igen csípős nyelvű, határozott véleményű és extrovertált karakter mennyiben Claire és mennyiben Liptai Claudia.

Az az igazság, hogy szerintem Liptai Claudia jó vígjátékszínésznő. Az időzítése hatalmas, nem beszélve a "physical comedy"-ről*, amiben brilliáns, mert azt tényleg mindenféle zavaró feszélyezettség (self-consciousness - hiába, néhány jelenségre angolul pontosabb kifejezések léteznek) nélkül tudja megvalósítani. A szövegnél ugyanis egy alkalommal, amikor valamelyik poénján nagyon nevettünk, felfedezni véltem egy amolyan Jack Donaghy-s kipillantást a közönségre egy halvány félmosoly kíséretében. És többször előfordult, hogy bár hősiesen küzdött, ő sem tudta visszatartani a mosolygást egy másik karakter vicces mondata miatt, így nem tudott karakterben maradni. Persze egyrészt ez még csak az első nyilvános próba volt, másrészt nem nagyon tudnám hibáztatni egyiküket sem, ha nevetésben törnének ki, mert tényleg annyira jó a darab (Básti Juli is erőteljes csücsörítésre kényszerült egy alkalommal, hogy elfojtsa a nevetését). Mégis, ettől végig volt egy olyan érzésem, hogy a karakter, akit látok, csak 70-80%-ban Claire, 20-30%-ban mindig Liptai Claudia, a kereskedelmi televíziós műsorvezető, aki most bizonyíthatja, hogy tehetséges színésznő, nem csak egy celeb. És szerintem az, úgyhogy nyugodtan koncentrálhatna teljesen a karakterére, akkor még meggyőzőbb lenne. Egyébként is úgy gondolom, hogy aki színházba megy, annak teljesen nyitott elmével és lélekkel kell beülnie a darabra, és amennyire lehet, levetkőzni az előítéleteit. Sokkal élvezhetőbb az előadás úgy, hogy nem folyamatosan önigazolást keresünk benne.

A darab másik nagy-nagy pozitívuma az volt, hogy nem éreztem: egy matinén ülök. A színészek fantasztikus energiával játszottak, beleadtak apait-anyait és nem érezték úgy, hogy csak mert a nézőtér fele üres, illetve a többiek is majdhogynem ingyen jutottak be (én biztosan:P), kevésbé kellene igyekezniük. A Vígszínházas (szintén matiné) Pán Péter és a Madách Színházas előadások tánckara miatti csalódások után nagyon élveztem az energiát, ami a színpadról áradt. A Cabaret-t követően ezúttal is egy nagyon színvonalas darabot láttam, és bár rendezői szempontból nem tudom megítélni, a színészek munkája minden elismerést megérdemel.

Csakúgy, mint a jelmeztervező Andó Ildikóé. Mivel a felső tízezer köreiben játszódik a darab, ráadásul egy házassági évfordulón, a ruhák is ennek megfelelően rendkívül elegánsak, de amitől leesett az állam, az az egyszerűségükben mégis hihetetlen látványosság. Ezért néztem meg a szünetben a szereposztás-táblán, hogy kinek köszönhető a jelmez, és akkor mindent megértettem, hiszen Andó Ildikó munkáját már a Megasztár 5-ben is nagyon-nagyon szerettem (és nem csak amiatt, hogy az ifjú tervezők által megalkotott borzalmak között mindig üdítő volt a letisztult, de figyelemfelkeltő styling). Különösen Nagy-Kálózy Eszter és Liptai Claudia ruhájától voltam elragadtatva, bár utóbbi abban a formájában, ahogyan én csütörtökön láttam, semelyik próbaképen nem szerepel. Egy szó mint száz, megyek még, menjetek Ti is, érdemes!

*magyarul fizikai komédia, ami szerintem nem létező kifejezés, viszont nem ismerem a helyes magyar megfelelőjét, mert a színházi zsargonban annyira nem vagyok otthon - legalábbis magyarul :P

Az ápolt, jól szituált... és kéregető tini

Ma hazafelé megállított egy csinos fiatal lány - festett fekete haj, rajzolt szemöldök, szoláriumozott bőr, smink, fekete bőrdzseki, hosszú szárú lapos csizmába tűrt cigarettafarmer. Mindez nem azért fontos, mert előítéleteim vannak ezzel a típussal kapcsolatban – hiszen gyakorlatilag szinte minden fiatal lány így néz ma ki –, hanem mert ez az ápolt és divatos megjelenés számomra normális anyagi körülményeket feltételez. És mégis, megállít, hogy pénzt kérjen, mert senki nem akar segíteni, és neki tényleg nagyon kellene az apró, hogy felhívhassa az anyukáját Angliában. Jó, nem a szokványos "nincs mit ennem" szöveg – bár tény, hogy nem ismerem az "ipart" –, a 21. századi Magyarországon még hihető is, éppen annyira, hogy a pénztárcámban maradt összvagyon csekélységén felbuzdulva előhalásszam, amim van, és adjak neki belőle. És akkor felötlik bennem a nyilvánvaló kérdés, hogy mégis mennyi kellene, hiszen egy 20-as nem sokat fog segíteni rajta a külföldre telefonálás ügyében. Közli, hogy egy ezrest próbál összegyűjteni. Persze folyamatosan gyanakszom, hogy átvernek, de fizetek, mert minden észérvemet lefegyverzi, hogy nem tudom összeegyeztetni a kéregetést az előttem álló személlyel.

Mi történik? Nem ez az első eset, hogy ápolt, láthatóan normális anyagi körülmények között élő tinik leszólítanak pénzért. Úgy tűnik, hogy a hajléktalanokon és koldusokon, vagy még akár a nélkülöző kisgyerekes szülőn túl egy új kéregető csoport jelenik meg. Korábbi hatásra ilyenkor mindig beugrik, hogy ez talán valami fogadás, vagy szociológiai kísérlet; lehet, hogy az emberek reakcióját tesztelik, vagy megnézik, hányan írnak blogot az élmény hatására, de ezek persze inkább összeesküvés-elméletek (noha biztos vagyok abban, hogy ilyen is előfordul). Sokkal kézenfekvőbbnek - és egyúttal riasztóbbnak - tűnik az, hogy a tinik egyre inkább a zsebpénz-kiegészítésnek ezt a kevésbé elegáns módját választják.

Tudom, tudom, ott van még az a lehetőség, hogy igazat mondott a lány, és valóban az anyukáját szeretné hívni Angliában. De hogyhogy erre az utcán kell összekéregetnie ezer forintot? És igazából nem is az a lényeg, hogy mire fogja költeni a megszerzett pénzt, hanem az, hogy bármilyen célra gyűjt is – mert ha családi telefon helyett buliról vagy alkoholról van szó, akkor sem a túlélésre kell neki - miért ezt a módját választja a pénzkeresetnek? Ha nem elég a zsebpénze, miért nem osztja be jobban, ha tudja, hogy kelleni fog majd a külföldi hívásra (vagy bármi másra, amiért még koldulni is hajlandó)? Ha nem kap, vagy sosem elég a szükségleteire, miért nem vállal valamilyen diákmunkát? Hogy jut eszébe jó körülmények között élő, iskolázott fiataloknak, hogy más korukbeli vagy kicsit idősebb társaiktól kéregessenek, akik talán szintén zsebpénzből fedezik az extra kiadásokat, nota bene megdolgoznak azért a pénzért? Milyen kultúrába, erkölcsbe fér ez bele? Hol van az ilyen emberek tartása, méltósága? Hogyhogy nem érzik kellemetlenül magukat annyira, hogy más megoldást találjanak? Miért csak azt élik meg kudarcnak, ha nem járnak sikerrel, és ha szembesíteném őket a szövegük hiteltelenségével; ha számon kérném rajtuk, hogy miért akarnak átverni, még engem néznének hülyének?

A villamosmegállóban újabb „áldozatot” szed hősünk. Én még egyszer jól megnézem magamnak a divatos táskát, a mintaszerűen megrajzolt-kisminkelt arcot, és a kilenc-tizedikes forma lányt, aki döbbenetében gépiesen előveszi a pénztárcáját, fizet, és ugyanolyan hitetlenkedő arccal néz a lány után, mint ahogy én tettem. Furcsa dolgok történnek.

Lizzy és Mr. Darcy 15 év után újra találkoznak...

Szenzációs jelenet A király beszédében, a többszörös áthallás miatt is, amire még önkéntelenül is sikerül rájátszani az alkotóknak. Próbáltam, de egyszerűen képtelen vagyok úgy nézni, hogy nem Lizzy-t és Darcy-t látom. Persze a karakterek nem is lehetnének eltérőbbek elődeiktől, viszont mintha mindenki - a színészek, a rendező, az operatőr - tudná, hogy senki, aki látta a '95-ös BBC sorozatot, nem fog tudni elvonatkoztatni az intertextuális utalástól. Vagy ez csak az én fejemben tűnik egyértelműnek? Akárhogyis, imádom A király beszédét, f*ck-f*ck-f*ck-f*cking brilliant! :)

"Öltözékbaki" (a.k.a. wardrobe malfunction) a diplomaosztón

Szuper. Végre lefogyok annyira, hogy felvehetek egy kis feketét; végre lediplomázom, tehát van is alkalom, hogy felvegyem, erre mi történik? Egy perccel a ceremónia kezdete előtt szétmegy a cipzár a kis fekete hátulján. Úgy, hogy még csak nem is szűk a ruha, végigszalad a derekamig, és hatalmas lyuk tátong a hátamon. A rektorhelyettes beszéde alatt - amely az értelmesebbek és érdekesebbek közül való, és amely egy szenzációs Lázár Ervin mesével zárul, az én agyam azon kattog, hogy mégis mi a fenét csináljak, hiszen kabátban felmenni igen nagy illetlenség. Amikor aztán elkezdik sorolni a neveket, kétségbeesésem a tetőfokára hág, mivel gondosan kivárják, hogy mindenki jól beazonosíthatóan, egyesével lépjen fel kezet fogni a rektorhelyettes asszonnyal, tehát esélyem sincs elsunnyogni a balfenéken, miközben az előttem és utánam következőkre figyel már a közönség.

Nincs más megoldás, ezt nem fogom megúszni. Azért tovább kattogtatom a fogaskerekeket, de sajnos a biztosítótűzés vagy a szoknyává alakítás esélytelen, hiszen már bent ülök a helyemen. Bárcsak előbb történt volna, akkor a mosdóban még próbálkozhattam volna. Így viszont egyéb ruhadarabok jelenléte híján kénytelen vagyok fekete kabátban felmenni a pódiumra, miközben mindenki értetlenül bámul rám, amiért ilyen tapló módon nem vetkőztem le megfelelően. Ott fent már nem is olyan szürreális az élmény, és azt hiszem, hogy egész jól megúsztam a dolgot, de visszanézve még zavarba ejtőbb, hogy nagykabátban sorjáztam fel oda. Az tuti, hogy a biztosítótű-készletemtől egy percre sem válok meg ezek után.

Persze nézzük a pozitív oldalát, legalább volt miben felmennem, illetve nem akkor pattant szét a cipzár, amikor éppen a közönségnek háttal álltam. Magamat ismerve azért ez is valami. Ja, és végre van egy diplomám, amire büszke vagyok. Legközelebb a ruhám is bombabiztos lesz.

Mese arról, hogy miért nem vettem (fel) 5 éve hosszú nadrágot

5 éve minden télen eljön az a pillanat, amikor kint mínusz 10 fokra hűl az idő, rajtam pedig eluralkodik a sok nő számára ismerős tehetetlenség, mert nincs mit felvennem. Azonban esetemben nem a klasszikus értelemben vett dilemmáról van szó (vagyis tele van a szekrény, de éppen egyetlen egymáshoz illő darabot sem találok), hanem szó szerint: NINCS mit felvennem. 5 éve nélkülözi ugyanis a ruhatáram a hosszú nadrágokat.

Legjobb számításaim szerint utoljára 2006-ban vettem hosszú nadrágot, ami talán abban az évben volt rajtam utoljára. Vagyis már 4 telet húztam ki térdnadrágokban, vastag harisnyában és hosszú szárú csizmában - általában meglepett vagy szánakozó pillantásoktól kísérve. Az oka pedig egyszerű: részben szakmai ártalomként, részben némi súlyfelesleg eredményeként az aránytalanul vastag combomra nem találtam egyetlen olyan nadrágot sem, ami nem esett le a derekamról, de fel tudtam passzírozni a hátsómra, és nem volt 20 centivel hosszabb, mint a számomra szükséges méret. (A térdnadrágoknál a hossz-, illetve a gravitációs probléma nem áll fenn, ezért azokból még ki tudtam fogni viszonylag hordható darabokat.)

Photosop ide vagy oda, experimentális módszerekkel tudományosan bizonyított tény, hogy létezik olyan méretű comb, amire kényelmesen rámennek a szabványnadrágok. A kísérletek másik végeredménye azt is egyértelművé tette, hogy az enyém nem ilyen.

Pedig Tudodki a tanú rá, hogy én próbálkoztam. Egyébként sem adom fel egykönnyen, de ez alkalommal még önmagamon is túltettem. Folyamatosan fogyókúrázva, állandóan két méret között - bármelyik két méret, de között - tengődve milliónyi hosszú nadrágot próbáltam fel, teljesen sikertelenül - annak ellenére, hogy amatőr táncosként minden jóérzésemet figyelmen kívül hagyva már az XL-es méretnek is megadtam magam, csak legyen végre egy, ami hordható. A 100%-os kudarc már egy vígjátékban, még abszurd humorforrásnak is hiteltelen lenne, nem beszélve arról, hogy minden egyes alkalommal egy nem feltétlenül létfontosságú felsővel gazdagodott a ruhatáram, a combom helyett fogyott a pénztárcám, miközben a célomhoz még mindig nem kerültem közelebb, és mivel rájöttem, hogy a csalódásaimat mogyorókrémbe vagy csokoládéba fojtva nem fogom elérni a kívánt hatást, egy alkalommal végleg felhagytam a próbálkozással.

Egy hete azonban - részben a tejcukor-érzékenység, valamint az évtizedes fogyókúra eredményeként bekövetkezett súlycsökkenésemen, illetve ezen a panyizsuzsi összeállításon felbuzdulva úgy döntöttem, hogy nekem hosszú, ráadásul cigarettafarmer kell - a legelőnytelenebb, ámde még éppen divatos fajta. Tegnap találtam is egy megfelelő szürke és fekete darabot, 40-es, illetve 38-as méretben. Persze a 40-es harisnyára próbálva elment, az ülepénél már megszokott buggyossággal együtt is legalább belefért a hátsófelem. A 38-as fekete már nehezebb ügy volt, de úgy tűnt, meg tudunk egyezni egymással.

Ahogy nem áll rajtam a cigarettafarmer

Ma aztán felpróbáltam a szürkét harisnya nélkül, és persze mindenhol nagyon bő, miközben a combomon éppen jó, tehát a fekete mellett döntöttem, amikor az öltözködésre került a sor. Ez harisnya nélkül ugyan valamennyivel könnyebben csusszant fel rám, viszont a szabása csak rásegített az alkatomnak és a gravitációnak megfelelő mozgására, így néhány lépés után az emós srácokat meghazudtoló módon lógott ki az ülepem és a járulékos ruhadarab a nadrágból, miközben a farzsebem a combomra csúszott. Nem jó jel. Még ki sem értem a buszmegállóba, már hatalmába kerített egy kényelmetlen érzés, a metrónál pedig végképp elhatároztam, hogy visszatérek a rövidnadrágokhoz. Pedig már kezdtem elhinni, hogy 5 év kirekesztettség után végre én is embernek érezhetem magam az aktuális szabású ruhadarabok piacán, de rá kellett jönnöm, hogy még nagyon sok spinning óra, comb- és farizomgyakorlat és tejtartalmú étel elfogyasztása kell ahhoz, hogy "szabványcombom" legyen. Nem modellalkathoz illő, nem is XS-es, csak legalább egy rendeltetésszerűen viselkedő, ami belemegy a mindenkori nadrágokba - és ott is marad, akármekkora méretről legyen is szó.