Egy elégedetlen magyar nő

Ma érdemes volt reggel fél 6-kor kihúzni magam az ágyból és elmenni tornázni, mivel útközben a kezembe nyomták az aktuális metropolt (na meg a hatékony zsírvesztés szempontjából is, de ez most kevésbé releváns). Ebben találtam rá Vass Virág cikkére, amit azért másolok be, hogy aki esetleg olvasná ezt a bejegyzést, véletlenül se hezitáljon, hogy a linkre kattint-e vagy sem, mert az én mondandómnak a lényege is ebben a cikkben található. A kommentelők egy része nyilvánvalóan szándékosan félreérti a leírtakat, ami posztmodern meta-módon ismételten csak alátámasztja a rovat mai tartalmát.

Vass Virág: Elégedett magyar nők (http://www.metropol.hu/itthon/cikk/602696)
Végül is kijelenthetjük, minket, magyar nőket a legkönnyebb boldoggá tenni Európában. Egyrészt, mert a magyar férfiak szerint mi vagyunk a világon a legeslegszebbek (bár erről nem készített felmérést a TÁRKI), másrészt mert elfogultságért cserébe elfogultság jár: úgy gondoljuk, a mi társaink a legsegítőkészebbek.
Elégedett magyar nők
Rettentően hálásak vagyunk a férfiaknak. (Erről viszont készített felmérést a TÁRKI.) Nagyra értékeljük férjeink, párjaink teljesítményét. Legalábbis ami a házimunkát illeti. Jóindulatunk és hálánk akkor is töretlen, ha a megkérdezett kelet és nyugat-európai országok lakói közül a magyar apák és férjek fordítják a legkevesebb időt az otthoni feladatokra. De azt biztosan zseniálisan kiaknázzák, ha ilyen nagyok a sikereik.

A magyar nő a legelégedettebb, még ha házasságkötésétől kezdve stabilan háromszor annyi időt is tölt házimunkával, mint a mellette élő férfi. Akkor is egyedül végezzük a házimunkát otthon, ha napi nyolc órában dolgozunk, és akkor is, ha nem végzünk kereső tevékenységet. Érdekes, hogy mindez a fiatalabb generációk esetében sem változik. Egy magyar anyuka másfélszer annyit dolgozik „második műszakban” mint egy norvég. Talán nem meglepő, hogy Norvégiában több gyereket vállalnak a nők.

A magyar társadalom kimagaslóan tradicionális beállítottságú, ennek is köszönhetjük, hogy bár kormányok és hangzatos programjaik váltják egymást, a szülési és házasodási kedv csak nem akar megjönni. Az eltartott-eltartó arány miatt az ország egyaránt rászorul arra, hogy a nők aktívak legyenek a munkaerőpiacon, illetve hogy növekedjenek a termékenységi mutatók. Ezt a kettős terhet a hosszú otthoni műszak mellett a mégoly elégedett magyar nők sem tudják hosszú távon mosolyogva viselni. Bár próbálják, mosolyukkal még önmagukat sem tudják becsapni.

A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy mégiscsak ők kezdeményezik a legtöbb válópert, és hogy a harminchat év alatti nők közül minden harmadik gyermektelen és szingli. Ami nem egyedül az ő problémájuk, noha a közvélemény szereti ezért egyedül a karrierista, önző nőket okolni. Csak rajta! Söpörjük csak a szőnyeg alá a problémákat, ha nem akarjuk, hogy a helyzet változzon!

Az elégedettséggel kapcsolatban végzett vizsgálat és a nők saját bevallása között a látszattal ellentétben nincs ellentmondás, és ez a legszomorúbb. A magyar társadalom "kimagaslóan tradicionális" jellege abban is megnyilvánul, hogy mi, nők úgy érezzük, az ég világon semmiféle segítséget sincs jogunk elvárni a teremtés koronáitól, így ha ők bármire vállalkoznak a háztartás környékén, összetesszük a két kezünket és hálálkodunk nekik a(z el)váratlan ajándékért. Ezen a belénk kódolt alacsony önbecsülésen és önfeláldozási kényszeren kellene változtatni, hiszen szükségből a nők többsége "észrevétlenül" elkezdett ugyanolyan teljes állású kenyérkereső lenni, mint a férfiak, miközben utóbbiak még mindig kikérik maguknak, hogy kivegyék a részüket az otthoni teendőkből. És eközben az az apró következmény is elkerüli a figyelmüket - és a társadalom figyelmét -, hogy szépen lassan a nők váltak az "erősebbik nemmé". Hangzatos de üres feminista szlogen, mondhatnánk, de az az igazság, hogy a nők sokszoros terhet cipelnek. És mivel férfiúi hiúsága nem viseli el a kegyetlen igazságot, a Teremtés Koronája ezt még hatványozottabban kéri ki magának, posztmodern meta-módon megerősítve az állítás jogosságát.

Persze szándékosan sarkítok, mert dühös vagyok. Magamra, magunkra. Mert igen, szomorú, de mi, nők is még mindig jelentős részben tehetünk arról, hogy a férfiak így viselkednek, hogy a "fiatalabb generációk esetében sem változik semmi". Azzal, hogy anyaként egy nem túl felhőtlen házasságban egy szem csepp fiacskánkra zúdítjuk szeretetünket, a végletekig elkényeztetve őt, aki aztán egész életében azt veszi természetesnek, hogy a dolgozó nő munka után még ki is szolgálja, hiszen ezt a mintát látta otthon. És azzal, hogy a lányainknak is olyan példát mutatunk, ami az önfeláldozást teszi meg a női lét egyetlen igazolható formájának, amelyben a nő mindig második helyre szorítja magát a párja, gyermeke, párja karrierje, gyermekei tanulmányai, stb. mögött. A lista végtelen, mert ez egy átfogó személyiségjegy, ami túlmutat a párkapcsolati szerepeken. Általános, lelki genetikánkkal öröklődik, ezért olyan generációkat átívelően pusztító és megbélyegző. És ezért kell rajta tudatosan változtatni.

Természetesen ma már rengeteg család "modernizálódik", vagyis a férjek és apák kiveszik a részüket a háztartási munkából vagy a gyermeknevelésből, amit én személy szerint is tapasztalok a környezetemben, és ez örömmel tölt el. A lényeg az, hogy legyünk nyitottak, és merjünk túllépni a tradíció keretein, ha erőteljesen nem-hagyományos körülményekkel szembesít az élet. És a 21. századi lét pont arról szól, hogy semmi sem biztos, legfőképp a korábbi minták alkalmazhatatlanok eredeti formájukban. És ha a bizonytalanság terheit nagyrészt magukon viselő nők annyi bizonyosságra kapnak ígéretet, hogy párjuk a kapcsolatukban rugalmasan tudja kezelni a szerepeket, és az elsősorban két ember szövetségét jelenti majd, nem pedig egy erősen patriarchális családmodellt a nők meglévő munkaterhe mellé, akkor talán a 36 év alatti nőknek is több lehetősége (!) lesz nem szingliként élni az életüket.

Törpendetes hírek

Juhé, 2011 nyarán jön a Hupikék Törpikék film!

Kíváncsi leszek a szinkronra :P.



...Viszont a Grura nem szeretnék november 4-ig várni, Amerikában a héten jön ki. November??? Ne csinálják már.

Intermezzo II.

Anatómia-élettan kétszer görbül, tehát a túlélés sikerült. 6 óra tanulással ez igazán szép egyéni rekord, de hát ez is volt a cél, és a korábbi éveket csak nagyvonalúan nem adtam hozzá a felkészülési időhöz.
Huh, gyűlnek a blogtémák, megírni viszont nincs időm őket. Úgy tűnik, a közeljövőben csak arról fogok posztolni, hogy lehetetlenség kiszorítani némi időt minden ötletem lepötyögésére és közzétételére a (még nem olyan) nagyérdemű számára. Ez olyan meta-...:). Olyan posztmodern. És mindez miért? Mert a posztmodernről írok szakdolgozatot. Ez meg aztán végképp meta-meta és poszt-posztmodern.

Izgi...

Holnap - vagyis ma - újra Örvényben!!! Alig várom. Persze előtte még meg kell küzdenem egy élettan vizsgával, lehetőség szerint a túlélésért. Az elsődleges cél az, hogy görbüljön és végre koncentrálhassak kettő darab szakdolgozatra. Mindenesetre este Örvényben - mondtam már? :P

Még mindig örvényben

Miközben tegnap várakoztam a jegyvásárló sorban az Operában - természetesen az "Örvényben" előadására vettem jegyet - elgondolkodtam, vajon milyen lesz másodszorra. Valószínűleg más lesz kicsit a hangulata, mivel ez már nem a bemutató, tehát elmarad majd a szerzők színpadra hívása és a pici, fehér tütüs balettnövendékek virágátadása, de ettől a darabonkénti függöny és meghajlás még úgyis marad, hiszen ez az Opera. Jövő csütörtök, már nagyon várom.

Idő közben felfedeztem, hogy az est címe angolul "In the Vortex", a "Whirling" az 5. darabé, amelyet Philip Glass zenéje ihletett. Lázasan kerestem - még Philip Glass hivatalos oldalán is végigzongoráztam az összes kompozíciót -, hogy vajon melyik zenéje is pontosan, mígnem rájöttem, hogy a darab honlapján nyilván találok majd erről leírást, és lám-lám. Kiderült, hogy a "Tirol Concerto zongorára és zenekarra" című kompozícióból származnak a zenék. A Movement II fent is van a TeCsőn:



Mostanában erre szoktam elaludni:).

Örvényben / In the Vortex

Úgy látszik, hogy viharos sebességgel szippant magába az opera világa, így az Avatar még mindig várat magára. Bár az is igaz, hogy ha több balettet tűznek műsorra, nagyobb lesz az előfordulási valószínűségem az épület közvetlen környezetében, mint azt az áriák feltételeznék. Persze lehet, hogy ezzel a véleményemmel a kisebbséghez tartozom, ugyanis ma tartották egy 5 darabból álló balettest, az „Örvényben” bemutatóját, és bár igen sokan eljöttek, a Nabucco teltházával szemben ma a 3. emelet színpadhoz legközelebb eső szektora – ahol mi ültünk - az MSZP parlamenti frakciójához hasonlított Trianon emléknapon. Ettől függetlenül az Opera Szili Katalinjai jártak jól, hiszen kortárs balettmesterek, koreográfusok interpretációit láttuk A halál és a lányka, A szerelem és a lány, a Még meddig?, a The Nature of Daylight és Philip Glass fantasztikus Örvény című zenéjére. A program részletes leírása olvasható az Opera honlapján. A három felvonásban egy-három-egy arányban szerepeltek a táncok, az első és utolsó hosszabb lélegzetvételű, csoportos darab volt, míg a második részben párosokat láthattunk. Nem tudom szavakkal leírni, hogy mennyire nagyszerű élmény volt a rendkívüli koreográfiákat és táncosokat nézni, és amíg nincs mozgókép az előadásról (mert ezt azért még a TeCső sem tudja – noha pont az Örvény c. darabot már korábban is táncolták, így arról vannak felvételek), a fenti honlapon található néhány kép a próbákról.
Számomra a legjobban várt darab épp az utolsó, az Örvény volt, méghozzá Philip Glass zseniális zenéje miatt, de menjünk sorban: A halál és a lánykában a táncosok fantasztikus szinkronja és a letisztult koreográfia volt a leglenyűgözőbb. Nem hittem volna, hogy négy páros egyszerre képes szoborszerű mozdulatlanságba dermedni azzal a lendülettel, ahogy a lány egy ugrással függőleges tartással megérkezik a fiú karjaiba.
A szerelem és a lány női szólótáncosától, Kozmér Alexandrától leesett az állunk. Az égővörös kosztüm telitalálat, a koreográfia pedig még frissebbnek tűnt, mint az előző, és jóval kortársabbnak is, a szó legnemesebb értelmében.


A Még meddig? c. német dalt élő énekkíséretre táncolta a páros, tökéletes technikai felkészültséggel és elképesztő grand jetékkel :). Negyedszerre a napfény természetével ismerkedhettünk két kiváló táncos és egy gyönyörű zenére készült, fantasztikusan élénk, dinamikus koreográfia segítségével. Az első szünet után a mellettünk ülő külföldi pár feladta, majd a második szünetben a másik oldalunkról is távozott a két hölgy, mert nem nagyon értették, hogy miről szól a darab. Nem tudom, ki mit várt egy balettesttől, bár mentségükre legyen szólva, hogy angol nyelvű tájékoztatót nemigen láttam, maximum borsos áron lehetett talán ilyenhez hozzájutni, amit nehezményezek, hiszen a közönség jelentős része külföldi, nekik is meg kellene adni az esélyt arra, hogy előzetesen tájékozódhassanak arról, amit látni fognak.


Mert így pl. a távozók az est fénypontjáról maradtak le: ez volt az Örvény. Említettem már, hogy Philip Glass zenéje milyen zseniális? Lukács András koreográfiája pedig a zene értelmezésének és táncra való lefordításának tökéletes példája, katartikus élmény minden pillanatát nézni. Remélem, hogy megörökítik majd videón is az utókor számára, egy ilyen értéket nem szabad hagyni elmúlni a pillanattal együtt.

Mindegyik táncban feltűnő volt a kontaktusok és emelések tökéletes könnyedsége, ráadásul az utolsó két darabban egész virtuóz megoldásokat is láttunk, amelyek közben a táncosok rendíthetetlenül dacoltak a gravitációval. Ami az Örvényt illeti, nem is szeretném lelőni a poént, inkább ajánlom mindenkinek, aki színvonalas kortárs balettot szeretne látni, hogy vegyen jegyet az „Örvényben” előadására, júniusban még többször lesz műsoron az Operában.

Ja, és Á., én nyertem, mert a darabban szerepel a „The Poet Acts” c tétel, ami Az Órák filmzenéje is. Hogy is volt azokkal a mozijegyekkel?

Misztérium

Most olvastam, hogy XY színész 14 év után elválik a feleségétől…és kiderül, hogy XY 36 egész éves, ami azt jelenti, hogy 22 évesen vette el a feleségét, aki akkor 24 volt, de ez most igazából mindegy. Vagyis az ő szempontjából is megközelíthetném a témát, de engem sokkal jobban foglalkoztat az, ha egy férfi kötelezi el magát ennyi idősen. Ami számomra a dolog felfoghatatlanságát adja, az, hogy látom, milyen óriási különbség van sors és sors – vagy inkább élet és élet között, mivel nem szeretném a „véletlenszerű” jelleget hangsúlyozni. Ha belegondolok, hogy bár nem vagyok még 36, szigorúan elemezve az eseményeket még egy olyan kapcsolatom sem volt, amelyben az együttélés vagy a házasság potenciális célként felmerülhetett volna, - aminek persze megvannak az okai -, így mindig elképeszt, ha a fentihez hasonló történetekről hallok. Mert egy időben nagyon szerettem volna egy ilyen elkötelezett kapcsolatot, de már tudom, hogy ehhez nagyon sok feltétel együttállására van szükség, amelyeknek – finoman szólva is – a zöme még hiányzik az életemből.

De nem panaszkodom, mert azt látom, hogy a befektetett munka valóban megtérül, és olyan utakon lehet célba érni, amelyekre nem is gondoltam volna. Tehát az én életemben is van misztérium, épp tegnap csodálkoztam rá egyre, és valami katartikus érzés volt látni, felfogni, hogy olykor-olykor, ha az ember tesz a céljaiért, előbb-utóbb szembejön vele a jó sorsa (igen, ebben az esetben sorsa), még ha teljesen más útvonalon is, mint ahogy azt én elterveztem. A végeredmény ugyanaz, sőt, ha lehet, még túl is szárnyalja azt, amire legmerészebb álmomban gondolni mertem. Viszont hogy miről van szó, az egyelőre titok, bár már nem sokáig.